Nyugati Magyarság, 2006 (23. évfolyam, 2-11. szám)
2006-05-01 / 5. szám
2006. május Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal SZILÁGYI KÁROLY Regöczi István, a templomépítö és árva ház-alapító Korán elhunyt bátyja emlékezései szerint Regőczi István komoly, csendes, szűkszavú gyerek volt, de erős akaratról tanúskodó igazi egyéniség. Csupa élet volt, úgy tornászott, mászkált az állványokon, mint egy akrobata. Úgy futott, mint egy nyúl, úgy úszott, mint egy hal. „Csodálatosan kiegészítettük egymást - írja Regőczi László - mindig mindenben egyeztünk. Törekvéseink is egyek voltak. Én mindig pap akartam lenni, így Pityukámban is élt egy ilyen vágyálom. Én író akartam lenni, ő is írogatott. Szerettem az imát, a templomot. Tervezgettem, majd én is építek templomokat; ő is ilyenekről álmodozott, csak az volt a különbség, hogy míg én felületes álmodozó voltam, ő mindent halálosan komolyan vett.” Igen, Regőczi atya mindent halálosan komolyan vett. Amikor egy nemzetközi egyházi segélyakció keretében - nagy szegénységben élő család gyermekeként - az a kivételes szerencse érte, hogy elkerült Belgiumba, és egy teljes évet fürödhetett a szó legszorosabb értelmében egy végtelenül barátságos kanonok - álljon itt is a neve: Richard Vervacke - és Mária nevű, aranyszívű nővére szeretetében és a hazaihoz mérten egyenest elképesztő jólétben, akkor is azon járt az esze, miként tudna valami kis munkát vállalni, zsebpénzre tenni szert, támogatni az otthon maradt, szűkölködő családját. Halálosan komolyan vette azt is, hogy pap lesz, és évekkel később, más lehetősége nem lévén, gyalog ment el újra Belgiumba, tökéletesítette a flamand nyelvtudását, elvégezte a gimnáziumot, majd a teológiát. így érkezett el 1943 március 29-e, első belgiumi szentmiséjének napja. „Az ősrégi, középkori város, Brugge, Flandria fővárosa napfényben fürdött, amikor kiléptem a feldíszített kapun - idézi fel az emlékezetes napot Az Isten vándora című könyvében Regőczi atya. - A házak fellobogózva. Hívők serege. Olyan ünnepi hangulat uralkodott, hogy megdobbant a szívem. Alig tudtam könnyeimet visszatartani, amikor láttam, hogy a menet élén magyar zászló leng. Mint egy koszorú, a magyar ruhás gyermekek csoportja vette körül.” A szentbeszédet a Szent Jakabtemplom esperes-plébánosa, Arnold atya mondta. Magyarul kezdte: „Kedves István barátom! Messze Magyarországból, a Duna partjáról indultál el egyszer fiatalon, mint szegény vándordiák, hogy pap lehessél Flandriában. Szegény édesanyád keresztet rajzolt homlokodra, hogy a kereszt védelmezzen, oltalmazzon. Miket mondott még a jó Arnold atya, sohasem tudtam meg, mert úgy összeszorította a szívemet a fájdalom, szememet könny borította el. Az én drága édesanyámat láttam, ahogy búcsút intett nekem. Ó, ha ő is itt lehetne!”- Hazaérkezésem után - folytatja most már „élőben” az emlékezést Regőczi atya - a Váci egyházmegyéhez kerültem, Pesterzsébetre helyeztek. Ez már háborús idő volt, Pesterzsébet egyharmada romokban állt. Az utcákon elhagyott, elárvult, a szenvedéstől elvadult gyermek kóboroltak. Nem nézhettem őket tétlenül, úgy döntöttem, építenek nekik egy otthont. Kinéztem egy romos házat, se ajtaja, se ablaka nem volt, térdig érő víz állt benne. Építőanyagot, téglát, cserepet, cementet, meszet a szomszédos félig leégett gyárból szereztem, és egy öreg kőművessel nekiláttunk az építkezésnek. Aztán elkészült az otthon és beköltözhettek az első lakók. Egy 8 éves fiúcskára és 6 éves kishúgára egy lebombázott ház sarokszobájában talált rá Regőczi atya. Csepelről másik két testvérkét hoztak, az anyjuk kórházban feküdt, az apjuk a fronton tűnt el. A 3 éves Géza kis zsidó fiú volt. Szüleit a németek vitték el. Három gyereket a szomszédok hoztak, annyit mondtak, hogy apjuk meghalt valahol Oroszországban, anyjuk meg egy hete elment élelmet szerezni, azóta nem látták.- Egyszer egy toprongyos fiúcska kopogtatott be. Azt sem tudtam, honnan jött. Szegényke ő sem, csak annyit rebegett, hogy ide küldték. 220-240 utcagyermeket tudtam így összeszedni, otthont és nevelést adni nekik. Nagynagy szeretettel nevelgettem őket, állandóan köztük voltam, és sikerült is rendes, szorgalmas, jóravaló embereket nevelni belőlük. Érdekes, hogy közülük tízen lettek papok, akik ma is helytállnak valahol szerte a nagyvilágban. Aki a legtöbbre vitte az egyházi pályán, ma Kecskeméten él, Farkas Lászlónak hívják és a püspök helynökének tisztét tölti be. Múltak az évek, s Regőczi István, bárhová rendelte sorsa, templomot épített, mellé egy kis árvaházat, és újra és újra nekifogott, hogy hitéletet teremtsen a helyi lakosság körében, közösséget kovácsoljon a magukra maradt, a háború borzalmaitól meghasonlott, a „felszabadításba” belerokkant, a Rákosi-rendszertől megfélemlített emberekből. Mindez talán még - jó kis képzavarral élve - bocsánatos bűn lett volna a szocializmus éber őreinek szemében, azt azonban végképp nem nézhették el neki, hogy emellett könyveket írt, s azokat, horribile dictu, nem átallott Nyugaton kiadni, anélkül, hogy engedélyt kért volna rá mondjuk a helyi párttitkártól.- Vádlott! Bűnösnek érzi-e magát? - reccsent rá a bíró kemény kérdése, amikor évekig elhúzódott vizsgálati fogság után végre tárgyalásra került a sor.- Nem - felelte Regőczi István vádlott, majd elmondta szegény a saját kis „védőbeszédét”. Elmondta, hogy azért ment ki gyalog Belgiumba, hogy tanulhasson. Mert az volt az egyedüli célja, hogy minden erejével a nyomorgó és elhagyatott gyermekeket támogassa, hisz megtapasztalta a saját bőrén, milyen nehéz sora van a szegény gyermeknek. Magyarországra visszatérvén papként is ennek szentelte az életét. Az akkori nehéz körülmények között belföldi segítségre nem számíthatott, s azért kezdett flamand nyelven könyveket írni, hogy segítséget kapjon Belgiumból. A Magyar Népköztársaságnak ebből semmi kára nem származott, ellenkezőleg. Csak erkölcsi és anyagi haszna. Az ítélet:- Regőczi István vádlottat a Népi Demokrácia bűnösnek találta, és huszonkét hónap fegyházban eltöltendő szabadságvesztésre ítélte illegális sajtótevékenység miatt. Az első éjszaka a börtönben: „...nem jött álom a szememre, csak imádkoztam a rózsafüzért. Kora hajnalban, mint vad riasztó, süvöltött az ébresztőcsengő. Gyors kapkodás, lavórban mosakodás. Csajkákat kikészíteni. Feketekávé-szerű löttyöt kaptunk, egy darab barna kenyérrel. Kinyílt az ajtó. Két cellatársunk, akik valami műhelyben dolgoztak, kiléptek. Egyedül maradtam fiatal barátommal, aki viharvert életét mesélgette. Nagy türelemmel hallgattam hosszú, szomorú történetét, mely a korán árvaságra jutott, magukra maradt utcagyerekek történetének ismétlődése, s melynek mindig börtön a végállomása. A délelőtt folyamán orvosi vizsgálatra vittek bennünket. Az orvos alezredes rögtön felismert.- Mi már találkoztunk, ugye? Nos, egy jó helyre osztom be - mondta gúnyosan. - A cipészüzembe, de előbb majd a pincében suszterinaskodik.” Hideg borzongott végig a hátamon. Hát suszterinas leszek? De már vittek is a suszterüzem pincerészlegébe. Egy barátságtalan börtöntörzsőrmester végigmustrált szúrós tekintettel.- Mi volt civilben?- (p ox f a íj ( Zo/tán oe/we/ Istentisztelet Május este volt Az égbolt felhőangyalos jelenésű bazilikakupola Körülöttem az ikonarcú diófűzfa- és jegenye-apostolok A távolból hangvilla-madárhang Sokszorozott lelkem mint hozsánna-kórus: Te Deum laudamus... Éreztem: ez itt most istentisztelet S a Kertből Bachot játszva felzúgtak az orgonák \ Özönvíz amiképpen Noé idejében ma a globalizáció média-revelation médiapróféták hirdetnek nagy örömöt médiajelenés és médiáikon agyhullámok széttört loccsanása a profit biliárdasztalán földgolyóval játszanak a mesterek és a hegy üres bárkaépítés sehol nincs felhatalmazás nincs ujjlenyomat a kilincsen tökéletes a csillogás Isten a küszöb mögött lesz-e még apadás madár csőrében jön-e még a jövő zöld evangéliuma ______________________________- Én pap vagyok - feleltem. - Az voltam és az is leszek, itt is, a börtönben.- No, ez majd elválik - mondta gorombán. - Vegye a szerszámokat. Egy kalapácsot, egy fogót, egy árt nyomott a kezembe. Zöld kötényt dobott a lábam elé.- Az a háromlábú szék - mutatott a sarokba -, az lesz a helye, és majd megtanul legelőször szegecselni.” Aztán ez is elmúlt, Regőczi István kiszabadult, és ismét templomot épített meg árvaházat valahol Magyarországon... Mai szolgálati helyére is úgy került, hogy a Kútvölgyi kápolna, itt Budán, a Galgóczi út végén alig látszott ki a két nagy gesztenyefa és a gondozatlan bokrok sűrűjéből, s ami kilátszott, az is csak egy roskadozó kis tákolmány volt, félrebillent tetővel.- Ez tulajdonképpen kegyhely - meséli az atya -, több mint kétszáz éves. Van itt egy kút, Mátyás király híres kútja, mely annak idején az egész budai várat ellátta vízzel. Később lóitató lett belőle. Az mondja a legenda, hogy ebbe a kútba belezuhant egyszer egy fiúcska. Szülei egész nap keresték kétségbeesetten, s amikor megtalálták a kút mélyén, a gyerek lelkendezve mesélte, hogy egy csodálatosan szép asszony palástjával tartotta meg a víz színén. A jó szülők hálából emelték ezt a kis kápolnát a Szűzanya tiszteletére. Tulajdonképpen itt is templomot akartam építeni, de Paskai bíboros úr nem adott rá engedélyt. Azt mondta, van elég templom a környéken, valahol kint, a város szélén építsek. így be kellett érnem azzal, hogy egy kicsit megtoldottuk a kápolnát: építettük hozzá egy kis imaházat. Itt ülünk most is a Kútvölgyi kápolna kicsiny kertjében. Pár nappal azután, hogy az ország választópolgárainak a fele azoknak szavazott bizalmat, akik ugyanazt csinálják, csak perfidebb módszerekkel, amit apáik és elvtársaik tettek 20-30 évvel ezelőtt - többek között Regőczi atyával is. Tudom, igen, tudom, hogy az egyháznak „nem szabad” politizálnia, mégsem állom meg, hogy szóba ne hozzam a dolgot. Jó messziről futok neki. Onnan, hogy többeket is ismerek, akikhez a második forduló utáni éjszaka mentőt kellett kihívni, úgy megviselte őket az eredmény. Az orvos egy injekcióval vagy nyugtatóval el is intézte a maga részéről az ügy testi részét. O, Regőczi atya, a lélek doktora, ő milyen gyógyírt ajánl valamennyiünk lelkére ezekben a rosszkedvű, baljós napokban?- Semmi egyebet, mint amit magamnak is mondtam hosszú életem sok-sok nehéz, kilátástalannak tetsző helyzetében: imádkozni, imádkozni, imádkozni. Egy csoportnyi hívővel minden csütörtökön 8 órakor rózsafüzért imádkozunk a magyarságért a lerombolt Regnum Marianum keresztjénél, éjjel pedig itt, a Kútvölgyi Engesztelő Mária kápolnában virrasztunk, Isten kegyelmét és a Szűzanya oltalmát kérve hazánkra és nemzetünkre. Szeretettel hívunk mindenkit, csatlakozzon hozzánk: enyhülést nyer fájdalmára, és újraéled benne a remény is.- Mi lehet az oka annak, hogy az ország fele ekkora ellenérzéssel viseltetik az egyházzal szemben, s mindazzal szemben - hit, erkölcs, szeretet, szolidaritás - amit az egyház képvisel? Mi lehet a hátterében annak, hogy az uralmon levő politikai elit ilyen hisztérikusan támadja az egyházat?- Leginkább a tudatlanság meg a közömbösség. A negyven évig tartó kommunista rendszer még ma is érezteti a hatását. Az emberek nagy része képtelen saját kezébe venni a sorsának irányítását, tudatlanságában, közömbösségében és tehetetlenségében teljes kiszolgáltatottjává válik a hatalomnak. A mai szavazók nagy része otthonról sem hozott magával sem értékrendet, sem hitet, sem tudást, sem tartást, hittanra sosem járt, templomba még kevésbé, szilárd kapaszkodók nélkül, távlatok nélkül él, bedől a hatalmukhoz görcsösen ragaszkodó politikusok és a politika szolgálóleányává lett sajtó hazugságainak és csalfa ígéreteinek. A fél tizenegyes mise után vagyunk éppen, s már a misén feltűnt nekem Regőczi atya mellén egy szép, nagy, ha jól látom, égetettzománc kereszt. Olyan, mint egy kitüntetés. Rákérdezek.- Ezt a mellkeresztet most kaptam, április 24-én Lourdesban. Az ottani püspök adományozta nekem, és a melléje csatolt oklevélben az áll, hogy a lourdesi bazilika tiszteletbeli káplánja lettem. Nagy megtiszteltetés ez számomra, hosszú papi munkám méltó elismerése. Hálás vagyok az isteni gondviselésnek, hogy felhasznált engem mint eszközét, oda állított, ahol szükség volt rám, erőt és kitartást adott, hogy lehetőségeimhez mérten eleget tehessek feladataimnak. Élt a 18. század második és a 19. első felében egy szlovén költő, úgy hívták, hogy Valentin Vodnik. Mellesleg: ő is pap volt. A kor szokásainak megfelelően még életében megírta saját emlékművét — ez is a címe versének, hogy Emlékművem - s a vers utolsó négy sorát valóban bele is vésette a hálás utókor a költő ljubljanai szobrának talapzatába. így hangzik - Demény Ottó fordításában: „Se lányom, se fiam /nem marad nékem. / Dalba foglalt szavam /őrzi emlékem.” Regőczi atya szobráról még korai beszélni, hiszen még csak kilencvenegy éves lesz októberben - tartsa meg az Isten jó egészségben még sokáig -, de az „emlékművét”, úgy hiszem, ő is „megírta” már: beleírta annak a hét templomnak az alapkövébe, amit felépített, beleírta a flamand és magyar nyelven megjelent könyveibe, és bele annak a háromszáznál több árvának és elhagyott gyereknek a leikébe, akiknek otthont adott, kenyeret, lelki útravalót és sok-sok szeretetet.
