Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)

2005-09-01 / 9. szám

6. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2005. szeptember Czine Mihály könyvtár Hodászon GÖRÖMBEI ANDRÁS Bölcsen cselekedett Hodász nagyköz­ség önkormányzata és egész lakos­sága, amikor elhatározta, hogy a könyvtárat Czine Mihályról nevezi el. Egy-egy táj és település ugyanis annyit ér a nemzet számára, amennyi érték kapcsolódik hozzá. Megbecsülendő érték az minden település számára, ha olyan emberek indulnak belőle, olyan emberek nőnek föl benne, akik értékteremtő cselekedeteik alapján a tágabb haza, sőt a nagyvilág előtt is ismertté vál­nak. Czine Mihály ilyen ember volt. Valóban nagy dolgot cselekedett. El­indult Hodászról egy szegény juhász­ember tizedik gyermekekeként, és ki­zárólag tehetsége és szorgalma révén ismert és megbecsült személyiséggé vált az egész magyarság számára. Családjától két olyan útravalót ka­pott, amelyekhez egész életében hű maradt: a közösségi szellemet, a sze­gényekért érzett felelősséget és a kál­vinista hitet, zsoltáros lelkületet. Kivételes tehetségét már elemi is­kolai tanítója felismerte. Ő segítette ahhoz, hogy tovább tanulhasson. Cso­dával határos módon sikerült eljutnia a nyíregyházi tanítóképzőbe, majd onnan - ismét egy kiváló tanár segít­ségével - Budapestre a legkiválóbb képességű fiatalok Eötvös Kollégiu­mába is. Az az időszak volt ez a magyar történelemben, amikor az alsó nép­osztályokból jött értelmiségi fiatalok csodákat éltek át. Úgy érezhették, hogy a nép sokszázados álmai válhat­nak bennük valóra. Nagy László, Ju­hász Ferenc, Simon István, Sánta Fe­renc, Csoóri Sándor, Sütő András, Kányádi Sándor, Fehér Ferenc, Do­bos László, Duba Gyula és sok más népi tehetség írói indulásának évei ezek. Édes testvérként tarozott kö­zéjük Czine Mihály is. Az emberi felemelkedés igénye szemléletének mindvégig meghatá­rozó jegye maradt. Ezért idézte sok­szor példaként - írásaiban és előadá­saiban egyaránt - az alulról felemel­kedő, a sorsuk nyomorúságából ma­gukat saját erejükből kiszabadító em­bereket. Hatalmas küldetéstudat élt benne. A magyarságot az emberiség nagy ér­tékének tekintette, s egész életében azon munkálkodott, hogy fölemelje, igazi nemzeti közösséggé formálja, összetartozás tudatát erősítse, értékeit gazdagítsa. Adyval vallotta, sok-sok előadásába beleszőtte: „A magyarság szükség és érték az emberiség, s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára”. Rengeteget dolgozott azért, hogy ezt a hitet minél több embernek át­adja, minél több ember számára te­gye értékké a nemzethez tartozást. Közösségragasztó nagy személyi­ség volt. Különleges előadói képessé­gekkel rendelkezett. Előadásait olya­nok is szívesen hallgatták, akik iroda­lomtörténeti vagy történeti szakmun­kákat soha nem ol­vastak. Élmény volt előadása a szaktudo­mány jeles szemé­lyiségei számára is, mert természetesen kapcsolta össze az életet és a művésze­tet. Messzehangzó, ékes beszéde és kü­lönleges mosolya erőt sugárzott, az összetartozás tudatát erősítette bennünk a legnehezebb idősza­kokban is. Széles mozdulattal ölelte magához barátait. Ahol megjelent, rögtön közösség képződött körülötte. A mély gondolati elemzéseket, mérlegeléseket is az élőbeszéd termé­szetességével végezte. Részesévé ava­tott mindannak, amit ő tudott, ismert. Egyszerre mutatott példát a szű­­kebb és a tágabb hazához való hű­ségre. Élete végéig hazajárt Hodászra a testvéreihez. Tériké néni sok ma­gyar írót vendégül láthatott Hodá­szon, mert Czine Mihály nemcsak egyedül járt haza, hanem hozta Ho­dászra a barátait is. Ha író-olvasó ta­lálkozóra kísérte író barátait erre a vi­dékre, soha nem mulasztotta el, hogy ha kellett száz kilométeres kitérőt is tegyenek azért, hogy barátai is lássák a hodászi világot. Nagyfokú szociális érzékenység volt benne. Azt szerette volna, ha a magyarság minden rétege boldogulni tudott volna. Egész életében küzdött, politikusokkal is hadakozott a sze­génység tehetséges gyermekeiért. Irodalomtörténészi témaválasztá­sait is sokszor ez a szociális felelőssé­gérzés irányította. Azért kötődött leg­mélyebben a népi írókhoz, mert az ő törekvéseikben együtt találta a szo­ciális és a nemzeti érzékenységet, fe­lelősséget. A teljes emberségre áhítozó alulsó Magyarország követének tudta magát a szellem régióiban. Nagy volt a hűsége tágabb hazá­jához, a magyarsághoz is. Az iroda­lomtörténészek közül ő volt az első, aki szembeszállt azzal a kommunista politikával, amelyik a Trianonban el­csatolt egyharmadnyi magyarságról lemondott. Czine Mihály a magyar szellemiség egységét vallotta, az el­szakított magyarságot a magyar nem­zet elidegeníthetetlen részének tekin­tette. Egységben szemlélete a magyar irodalmat olyan idő­ben, amikor ezért a nacionalizmus bé­lyegét kapta. Egye­dül állt ki a népi írók mellett akkor, ami­kor 1958-ben a ká­dári politika súlyo­san elmarasztalta őket az 1956-os for­radalomban játszott szerepük miatt. Czine Mihály pá­lyája fényesen in­dult. Már egyetem­ista korában kitün­tető szakmai felada­tokat oldott meg magas szinten. Né­hány év alatt az új irodalom egyik ve­zető kritikusává, irodalomtörténé­szévé vált. Az Új Hang című folyói­rat egyik szerkesztőjeként a legújabb irodalom friss értékeivel, korszak­­váltó műveivel és alkotóival is ben­sőséges kapcsolatba került. Harminc éves korára megírta az akkori újabb magyar irodalomtörté­net - máig használható - fő művét, a Móricz Zsigmond útja a forradal­makig című hatalmas monográfiáját. Ezt a művét egyedülálló szakmai tel­jesítménynek minősítette a szakkri­tika. A harminc esztendős Czine Mi­hály az akadémiai irodalomtörténet fontos fejezeteinek megírására ka­pott megbízást. Hamarosan elkészí­tette kismonográfiáját is Móricz Zsigmondról. Majd Szabó Pálról is. Könyveit úgy lehet olvasni, mint egy szép mesét, pedig komoly szaktudo­mányi művek ezek, bensőséges szakmai ismeretekről és mély élet­ismeretről adnak számot. Czine Mihály pályakezdésének évtizedében hatalmas lendülettel dol­gozott, tele volt tervvel és reménység­gel. Úgy érezte, cselekvő bölcsesség­gel megváltható a magyar sors. Megtéveszthetetlen tisztaságú er­kölcsi és történelmi érzéke a teljes magyar nemzeti kultúra értékeinek védelmére, tudatosítására szólította őt olyan időkben, amikor a hivatalos iro­dalompolitika - idegen hódítók szol­gálatában - semmibe vette a nemzeti értékeket és szempontokat. Lenyűgöző szuverenitással és biz­tonsággal alakította ki irodalomszem­léletének alapvonásait. Ezekhez min­den időben eltökélten ragaszkodott. Nem tűrte a szellem, a gondolat szabadságának a korlátozását. Nem fogadta el a szellemi nemzetszűkítést. Erkölcsi és nemzeti felelősségérzet irányította abban, hogy munkásságá­nak fő irányait a hivatalos hatalom — nemzeti értékeket semmibevevő, nemzeti önismeretet és öntudatot ron­csoló - törekvéseivel szemben ala­kítsa ki. Nem csak Móricz Zsigmondot és Ady Endrét, nem csak a népi írókat, Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Veres Pétert, Tamási Áront, Szabó Pált és Sinka Istvánt értékelte kitüntető figye­lemmel, a kisebbségi magyar irodal­mak történetét is ő írta meg először. Kós Károlyt, Fábry Zoltánt, Herceg Já­nost, Sütő Andrást, Dobos Lászlót méltatta értékóvó szenvedéllyel, de odaállt a legfiatalabbak mellé is. Az Elérhetetlen föld fiataljait, Utassy Jó­zsefet és Kiss Benedeket éppúgy se­gítette értelmező megbecsülésével, mint az erdélyi Farkas Árpádot. Bőségesen tanúskodik erről a sok­ágú munkásságról a Magyar irodalom a huszadik században című könyve és kétkötetes tanulmánygyűjteménye, a Nép és irodalom. De külön kötetben jelentek meg a Németh László eklé­zsiájában végzett szolgálatának jeles szellemi eredményei éppúgy, mint a kálvinizmus vonzásában született ta­nulmányai vagy a Kisebbség és iro­dalom címmel a határon túli magyar irodalmakról kiadott írásai. Czine Mihály ama ritka kivételek közé tartozott, akik egyedül is ki mer­nek állni fölismert igazságaik védel­mében. így vált személye és munkás­sága a kommunista diktatúra iroda­lom- és tudománypolitikájának egyik fő céltáblájává. Minden lehetséges eszközzel gátol­ták munkásságának kibontakozását. Jóvátehetetlenek ezek a politikai indokú akadályozások, mert bár ki­tűnő könyvek sorát alkotta, számba­­vehetetlen a „leltárhiány”, a csírájuk­ban elfojtott, megakadályozott műve­inek sora. Lélekben mindig szálegyenes, cselekvésben mindig töretlen maradt. A magyar nemzeti kultúra iránti alá­zattal, hűséggel dolgozott. Személyi­ségének varázsával, utánozhatatlan szépségű, ékes és mégis mindig szak­szerű előadásainak ezreivel közvetí­tette, avatta nemzeti közkinccsé, na­gyon sokak személyes élményévé iro­dalmunk személyiség- és nemzet­megtartó értékeit. Biztatás, szeretet, fény sugárzott egyéniségéből hallgatóira. A fontos­sági sorrendet soha nem tévesztette el, minden értéket a maga helyén vett számba. így vált a magyarság legszéle­sebb rétegeiben és minden régiójá­ban, Magyarózdtól Montrealig, Po­zsonytól Újvidékig, Nagykanizsától Debrecenig a magyar irodalom kü­lönleges státusú „igehirdető”-jévé. Egy személyben tudós professzor és rengeteg ember közvetlen személyes társa, barátja. Hallgatói, olvasói példátlanul né­pes tábora mellett így érdemelte ki irodalmunk sok jeles személyiségé­nek, köztük a legnagyobbjainak a szeretetét, barátságát is. Legnagyobb íróink közül is sokan fölismerték tehetségének és munkájá­nak teremtő értékét. Kós Károly hozzá írt leveleiből kötetet lehetett kiadni. „Nemcsak kitűnő író, nagy hatású egyetemi oktató, de a magyar iroda­lom egy leváltásra, elfeledésre ítélt irányzatának a védője is” - írta róla Németh László, aki pontosan látta meg tudósi magatartásának, jellemének ér­tékét is: „azt védi, amit kell”. Illyés Gyula „az idősebb testvér szereteté­­vel” dedikálta neki könyvét. Dobos László pedig úgy, „akár kicsi testvér a nagyobbiknak”. Nagy László vers­ben is bölcsnek nevezte, naplójában is szeretettel vallott róla. Sütő András szavai pedig azt tanúsítják, hogy Czine Mihály „Erdélyben is messzire látszó fehér tornya az írói-emberi felelősség­nek a nemzet-virrasztásban”. O való­ban a „reménység jegenyéje” volt a magyarság számára, miként Nagy Gáspár verse tanúsítja róla. Meggyőződése volt, hogy az iro­dalom a közösségi tudat formálásá­nak, a személyiség nevelésének leg­fontosabb eszköze, a nemzet kötő­anyaga, a nemzeti öntudat és önisme­ret forrása. Művekben és alkotókban egya­ránt azokat a példaéleteket kereste és mutatta föl, amelyek mások szá­mára is reményt, vigaszt, erőforrást jelentettek. Czine Mihály olyan nagy oda­adással és tehetséggel segítette nem­zeti irodalmunk értékeinek megisme­rését, hogy az ő életműve is nemzeti kincsünkké vált. Közállapotaink egy per tükrében (folytatás az L oldalról) A pénzügyi szervezetek működését el­lenőrző hivatal vezetője 2003 tavaszán felfigyelt bizonyos gyanús pénzmoz­gásokra. A vizsgálat első jelei láttán megfenyegették, majd csontját is el­törve brutálisan összeverték. A kor­mánypárti média úgynevezett biztos hírforrásokra támaszkodva folyamato­san azt állította, hogy közlekedési né­zeteltérés miatt verték meg a vezetőt, és a nem pénzügyi vizsgálatai miatt. A hivatalos szervek is elfogadták en­nek a sikkasztástól független esemény­nek a verzióját, annak ellenére, hogy DNS-minták révén azonosíthatóvá vált az egyik verőlegény, aki telefonon tar­totta a kapcsolatot az első rendű vád­lottal. Kik bérelték fel a verőlegénye­ket? Kik fizették le a korrupt újságíró­kat, annak érdekében, hogy a közle­kedési nézeteltérésből fakadó verést sulykolják be a közvéleménybe? Mi­ért telefonálgatott volna egy pénzügyi vizsgálattól független esemény sze­replője épp az első rendű vádlottnak? Nincs erre válasz a vádiratban. A legnagyobb sikkasztást lebonyo­lító állami cég vezérigazgatója minden nap a felettes minisztériumánál kezdte a munkanapját, ott kellett keresni bármi probléma miatt, és onnan kapott nap­közben is üzeneteket. Ez a vezető a vizsgálat első jeleivel egyidőben elbo­csátott mindenkit a cégtől, aki bármit is láthatott, vagy hallhatott. A kirúgot­tak szerint, mint valami maffiavezér, még őrizetbe vétele után is utasítások­kal látta el az általa kinevezett ve­zetőket. A sikkasztó által kinevezett ve­zetők iránt azóta is töretlen a miniszté­rium bizalma. Miért nem ingott meg ez a kormányzati bizalom a vezérigazgató letartóztatása után? Miért nem feltéte­lezték azt a felettes hatóságok, hogy egy ekkora sikkasztást csakis bűnszövetség­ben lehet elkövetni, azaz a bandavezér kinevezettjei feltehetően tettestársak? Kikkel tartotta a minisztériumban a ve­zérigazgató a tetteit leplező politikai kapcsolatot? Miért nem kérdezte meg mindeddig egyetlen nyomozó hatóság sem az eltávolított munkavállalókat? Nincs erre válasz a vádiratban. A pénzügyi szervezetek működé­sét ellenőrző hivatal vezetőjének összeverését követően az események kivizsgálása érdekében - korlátozott időtartam erejéig - ideiglenes parla­menti vizsgálóbizottság alakult. A kormánypárti képviselők mindent el­követtek annak érdekében, hogy las­sítsák és ellehetetlenítsék a bizottság működését. Televíziós felvételek tanúsága szerint lökdösődtek, kiabál­tak, és még a bizottság elnökét sem hagyták szóhoz jutni. Amint a bizott­ság ellenzéki elnöke szólni kívánt, felállt - anélkül, hogy szót kapott volna - egy szocialista képviselő, és belekiabált a mondataiba. Szinte megelevenedett a Kafka által vizio­nált szürrealista káosz, és a hatalmá­val visszaélő abszurd erőszak. A Tisztelt Ház szocialista elnöke sem­mit sem tett a parlamentarizmus biz­tosítása érdekében, és szemet hunyt a bizottság működését ellehetetlenítő rendzavarások felett. Az ideiglenes bizottság dicstelen működése a rö­vid határidő miatt hamar véget ért, és a tényfeltáró szándékok meghiúsul­tak. Milyen érdekek vezérelték a bi­zottság működését megzavaró és aka­dályozó képviselőket? Féltek, hogy valami - amiről ők tudtak - kiderül, vagy csak politikai megbízást telje­sítettek? Minek a kitudódásától fél­tek, és kik bízhatták meg őket huli­ganizmusig süllyedő rendzavarásra? Milyen megfontolásból segítette az Országgyűlés tekintélyét lejárató bi­zottsági rendet zavaró cselekménye­ket a Tisztelt Ház elnöke? Nincs erre válasz a vádiratban. A pénzügyi szervezetek működé­sét ellenőrző hivatal vezetője ellen ha­talmas politikai támadás indult, ami­kor megveretését követően, kórházi ágyából felkelve folytatni kívánta a gyanús pénzmozgások felderítését. Többszöri törvénymódosítás révén - mert az első ilyen törvényt megsem­misítette az Alkotmánybíróság - a szocialisták fellélegezhettek, mert le tudták váltani az okvetetlenkedő, és a pénzügyi szabályok betartását megkö­vetelő vezetőt. Azonnal elbocsátották a vizsgálatokban részt vett munkatár­sait is. Kiknek volt ennyire fontos a sikkasztást felderítő vezető leváltása? Mi volt a leváltott munkatársak fel­adata? Kikkel cserélték le az eltávolí­tott pénzügyi ellenőröket? Nincs erre válasz a vádiratban. A legnagyobb sikkasztást lebonyo­lító állami cég vezérigazgatója közis­merten dölyfös ember volt, és mások lekezelését oly módon is érzékeltette, hogy szándékosan rosszul mondta ki a nevüket. Kedve szerint hol hozzá­rakott egy szótagot az illető nevéhez, hol elvett belőle. Hol szemtől szembe tette ezt megalázó célzattal a beosz­tottjaival, hol olyan távol lévőkkel tette ezt meg, akikkel kapcsolatban ér­zékeltetni kívánta, hogy megjegyzésre méltatlan, szürke kis senkik. Nos, 2003 elején még nem jegyezték a po­litikusok rangsorában a mai minisz­terelnök nevét, aki akkoriban az ál­lami vagyonkezelés területén is dol­gozott. Egy nyilvánosságra került telefonlehallgatási jegyzőkönyv sze­rint a vezérigazgató az aggódó elsőrendű vádlottat azzal bíztatta, hogy nem lesz semmi gond, mert baj esetén majd „Gyurcsányi intézkedik”. Szocialista képviselők szerint a név nyilvánvalóan más személyre utal, és mint vizsgálathoz nem tartozó kellé­ket, azóta a kormány illetékesei meg­semmisítették mind a lehallgatási jegyzőkönyvet, mind a jegyzőkönyv alapjául szolgáló szalagokat. Miért nem vizsgálták meg, hogy a vádlott vezérigazgatónak mennyire szemé­lyes szokása a nevek szándékosan hi­bás használata? Ez könnyen kiderül­hetne más lehallgatási jegyzőköny­vekből - ha azóta el nem tüntették őket. Miért nem indított eljárást az ügyészség a bizonyítékok eltüntetői­vei szemben? Még el sem kezdődött a bírósági tárgyalás, azaz bármilyen, a tárgyaláson felmerülő új fejlemény miatt fontos lehetne megismerni azoknak a jegyzőkönyveknek a tartal­mát, amelyeket sietősen megsemmi­sítettek. Kik és milyen megfontolás­ból adtak utasítást esetleges - vagy in­kább tényleges - bizonyítékok meg­semmisítésére? Miért nem indult el­lenük bűnpártolás vádjával eljárás? Nincs erre válasz a vádiratban. Franz Kafka egyik elbeszélésé­ben a főhős reggel arra ébred, hogy nem emberi lény, hanem valójában egy egész ágyat betöltő, hatalmas nagy pondró. Undorító, kocsonyás és gerinctelen. Szerintünk az itt le­írt per számos szereplője is ilyen. Vajon őrajtuk mikor teljesül be a kafkai látomás, és ennek az abszurd vizsgálatnak és pernek a bankári, or­szággyűlési képviselői, pártvezetői, rendőri, újságírói, minisztériumi és ügyészi szereplői vajon melyik reg­gel ébrednek rá tényleges mivol­tukra?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom