Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)

2005-09-01 / 9. szám

2005. szeptember

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

7. oldal

Tanulás és tudás

CZIRE DÉNES

„Minden egyéb felsőség ingatag, csak a szellemé biztos és maradandó.” Toldy Ferenc

Az emberi társadalom története szorosan összefügg a megismerés, a tudás fejlődésével, gyarapodásával. Napjainkban általánosan elfogadott az a vélemény, hogy az emberi társadalom fejlődésének meghatározó tényezője az egyre gyarapodó tudás, a kultúra.

A tudás egyidős az emberiséggel, bár továbbadásának formái, módozatai koronként változtak, fokozatosan gazdagodtak. Kezdetben, a történelem hajnalán, a nemzetségi és törzsi társadalmakban az ismeretek csak szóval adattak át a „maradékoknak”, az utódoknak. Az írás feltalálása, az írásbeliség fejlődése az ismeretek közlésének új formáit tette lehetővé és szükségessé. Az írásbeliség fejlődésében, elterjedésében az iskolák megjelenése minőségileg új lehetőségeket teremtett. Az iskolák kezdettől fogva nemcsak a tudás átadásának intézményes formáit jelentették, hanem ezzel egyidőben a tudás, a gondolkodás gazdagításának műhelyei is voltak. Ezt felismerve írta Apáczai Csere János, hogy aki bölcs és gyümölcsöző gondolatokat igyekszik ápolni magában, annak éjjel-nappal elsősorban az iskolákról való gondoskodás járjon az eszében. Nagy humanista tudósunk hangsúlyozta, hogy „az iskola a tanítók és tanulók rendezett társulása, akik az emberi életkörülmények szempontjából hasznos és szükséges ismereteket tanítanak és tanulnak.”

Elődeink azzal is tisztában voltak, hogy az iskolának nemcsak az ismereteket, a tudást kell közvetítenie, hanem mivel minden civilizációt erkölcsi törvények őriznek, az erkölcsi értékeket is meg kell a tanulókkal ismertetnie, azaz nemcsak oktatnia, hanem nevelnie is kell. Az oktatás és a nevelés tehát szerves egységet alkot. Számos pedagógus a nevelést tekinti az iskola elsődleges feladatának, mivel ennek során a fiatalok olyan értékeket sajátítanak el, mint a fegyelem, a rendszeres munkavégzés, a felelősségtudat, igazságosság, közösségi érzés, humanizmus, hazaszeretet.

Ezért megkövetelték, hogy a pedagógusok szakmailag magasan képzettek, erkölcsileg feddhetetlenek legyenek és korszerű ismereteket tanítsanak a tanulók által érthető módon.

A tanulók jogait és kötelességeit egységben fogták fel és ezt úgy tekintették, mint az eredményes iskolai oktatás-nevelés nélkülözhetetlen feltételét. Ezt a felfogást tükrözi az egyik legrégibb magyar iskolatörvény, azaz 1557- ben alapított marosvásárhelyi református iskola törvénye is. Ez a törvény kimondja, hogy a diák „Istentől arra rendelt személy, hogy az isteni tudományt, azután a szépművészeteket és nyelveket, melyek az egyháznak és az államnak hasznára leendenek, alaposan megtanulja.” Az iskolába felvett tanulók pedig esküvel vállalták az „iskola minden polgára iránti hűséget és szeretetek a tanulásban szorgalmat és jókedvet, erkölcsökben a kegyességet és jámborságot.”

Ezek napjainkban is követendő, megszívlelendő gondolatok. Nem tekinthetjük tehát véletlennek, hogy legjobb iskoláinkból szakmailag kitűnően képzett, több nyelvet beszélő, a haza iránt elkötelezett, itthon és a nagyvilágban is elismert tudósok, egyetemi tanárok, egyházfők, államférfiak kerültek ki, akik jelentősen hozzájárultak a haza és az egész emberiség haladásához.

Gyorsan változó világunkban látványosan növekszik a tudás szerepe, ami új követelményeket állít - az egyesek szerint - létrejöttétől válságban lévő oktatással szemben is. Az egyre növekvő tudásanyagot mindjobban szelektálni kell, a tanulókban pedig erőteljesen fejleszteni kell az önálló, alkotó gondolkodásra való készséget, azt a képességet, hogy megkülönböztessék a lényegest a lényegtelentől. Képessé kell tenni őket az élethosszig való tanulásra, az új tudományos ismeretek elsajátítására és alkalmazására.

Úgy tűnik, hogy az oktatáspolitikát alakítók egy percre sem feledkeznek meg az iskolákról, azonban inkább az

iskolák megszüntetésén, mint létesítésén és tökéletesítésén gondolkodnak. Ezzel párhuzamosan egyesek olyan elképzeléseket terjesztenek, hogy a tárgyi tudás nem nagyon szükséges, hogy alapvető hiba, hogy a tanár a tanulók világképére is hatni próbál, tehát nevelni is akarja őket, és hogy az iskolában a fő szempont az, hogy a tanulók jól érezzék magukat. Bennünket úgy neveltek, hogy az iskolában elsősorban tanulni kell.

Sokakkal együtt úgy vélem, hogy a liberális iskolapolitika vezetett oda, hogy a magyar oktatás minden szinten visszaesett, aminek szomorú következménye az is, hogy az állandóan ismételt véleményt, miszerint hazánkban magas fokú képzés folyik, egyre inkább tévhit, mítosz, nosztalgia, mint valóság. Ennek egyik fő oka a fegyelem lazulása, az iskolai nevelő munka háttérbe szorítása, a filmek, a tv-csatomák, a sajtó jelentős részének narkotizáló hatása.

Az utóbbi években a globális gazdasági érdekeket kiszolgáló politika az oktatásban, a tanítók, tanárok, a Nemzeti Pedagógus Műhely, a Rektori Értekezlet állásfoglalása ellenére a kevésbé hatékony angolszász oktatási modellt és gyakorlatot erőlteti, ami a szakemberek véleménye szerint még tovább rontja az oktatás minőségét, olyan ember kinevelését célozza, aki csupán munkaerő és adóalany. Félő, hogy az üzleti érdek újból erősebbnek bizonyul a pedagógiai elveknél és a valóságos társadalmi elvárásoknál. Ilyen feltételek közepette még inkább igaz Márai Sándor mintegy fél évszázada megfogalmazott gondolata: „A modem nevelés majmokat és rabszolgákat nevel lázadók helyett”.

Miközben az iskolai oktatás-nevelés színvonala, az iskolai fegyelem, a tanulók szókincse, kifejező készsége aggasztóan romlik és a manipulált tömeg mindinkább megfojtja az egyéniséget, addig a vezetés szintjén „bárányfelhőket kerget a szél”, azaz a nemtanuló, fegyelmezetlen, egyre szerényebb tudással rendelkező tanulóktól azt remélik, hogy önálló, kreatív gondolkodásra lesznek képesek. Azonban a rendszeres tanuláshoz nem szoktatott, szerény tárgyi tudást birtokló tanulóból soha nem lesz önálló gondolkodásra képes, az új és kegyetlen kihívásokhoz alkalmazkodni tudó felnőtt.

Nem elegendő minisztériumi levélborítékokon hirdetni, hogy „a tudás a hajtóerő”. Nem minden információ, ismeret tölti be ezt a szerepet, csupán az adekvát, tehát a valóságot helyesen tükröző tudás válhat hajtóerővé.

Sajnálatosan egyre több olyan információt, ismeretet közvetítenek, melyek nem jelentenek hajtóerőt. Ezek közül csupán hármat szeretnék megemlíteni.

Az egyik minisztérium hirdetőjén olvastam a következőt: Kirándulás Erdélybe. Az utazás során meglátogatjuk Marosvásárhelyen a Teleki Tékát, majd Székelyudvarhelyen a Székelyfürdőt. A marosvásárhelyi Teleki Tékáról, a méltán európai hírű könyvtárról van szó, amelyet Teleki Sámuel kancellár alapított, mintegy 70.000 kötettel rendelkezik, köztük jelentős számú ősnyomtatvánnyal is. Teljesen megalapozottan írta Bolyai Farkas erről a páratían gyűjteményről és megismerésének hasznáról, hogy, ,A külső szem itt igazán felnyithatná a belső előtt ma is a dolgok értelmét.” Az elmúlt évtizedekben a Téka épületében kapott helyet egy akadémiai kutatóközpont, valamint a Bolyai Könyvtár

és Múzeum is. Nem véletlen tehát, hogy ezt a fontos kulturális intézményt a világ szinte minden országából érkező turisták, kutatók, tudósok is látogatják.

Igaz, hogy a gyógyhatásáról híres Székelyudvarhely melletti fürdőben főképpen a vidék lakói, a székelyek fürödnek, neve azonban nem Székely, hanem Szejke-fürdő. Közelében van Orbán Balázs síremléke, melyet a különböző századokban faragott székelykapukon áthaladva közelíthetünk meg. A minisztériumi hirdetőn található téves információkról Kossuth Lajosnak bizonyos magyar képviselőkről tett ama megállapítása jut eszembe, hogy egyesek kevesebbet tudnak Erdélyről, mint a távoli Kínáról.

Ugyancsak meglepődve olvastam az egyik ismert budapesti iskola természettudományi köreinek Tájékoztatóján a következőket: „Bolyai Farkas a marosvásárhelyi evangélikus katolikus iskola tanára, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.”

Az a tény, hogy a tanuló a nem létező evangélikus-katolikus felekezetet említi, azt mutatja, hogy kevésbé jártas az Európa kulturális fejlődését az utóbbi két évezredben jelentősen befolyásoló egyháztörténetben. Az, hogy e tévedést a szaktanárok sem vették észre arra mutat, hogy igencsak hiányosak az ő vallási ismereteik is, következésképpen eléggé nehezen igazodhatnak el az európai kultúra megértésében, hiszen a keresztény vallás az európai kultúra szerves része. Nem vigasztalhat bennünket az, hogy az európai parlament több képviselője hasonló hiányos tudással rendelkezik. A nem tudás nem hajtó-, hanem visszahúzó erőt jelent.

Ez év nyarán a parlamentet látogattuk meg egy korán Amerikába szakadt, Budapesten született barátommal. Egy igazán udvarias, egyenruhás fiatalember megkérdezte tőle, hogy hol született és honnan jön. A következő kérdése pedig az volt, hogy az Amerikai Egyesült Államok az Óceánon innen van-e és tagja-e az Európai Uniónak. Meglepődtem, mert - elmondások alapján - hasonló kérdést, hasonló helyzetben ott vártam volna, ahol az egyesek által idealizált angolszász modellt már évtizedek óta alkalmazzák.

DOMONKOS LÁSZLÓ

Vélünk voltak, velünk vannak

Vannak aprócska csodák ebben a keserédes magyar világban. Rejtettek, lappangóak, megbízhatóak. Különös boldogságot okozók. Az is ilyesféle például, hogy bármely nehéz helyzetbe került nemzetrészünk (az elszakított terület magyarsága, idegen országban erőszakos beolvasztásnak kitett, fokozatosan „odacsángált” népcsoport, emigrációs veszélyektől fenyegetett néptöredék) megtalálja a maga fő-fő emberét. Azt a kitűnő magyart, aki azért érkezik ebbe a földi siralomvölgybe, hogy mindent, de tényleg a világon mindent tudjon az adott nemzetrészről, együttesen és külön-külön is, közöttük élve, de tőlük elszakadva is mindhalálig csakis hozzájuk tartozván, figyelje, regisztrálja, begyűjtse, közzétegye és ily módon szolgálja, oltalmazza, egész szellemi életművével igaz testőrként védje a kiválasztott nemzetrészt, népcsoportot, néptöredéket. Egyetlen magyarként képviselvén a szívvel vállalt magyar tízezreket. Ilyen embere a legelhagyatottabb magyar népcsoportnak, a moldvai csángóságnak Halász Péter - Mikecs László, Lükő Gábor és Domokos Pál Péter legméltóbb utóda és követője. Midőn tízegynéhány éve egy épületben dolgoztunk (s olykor jókat énekelgettünk-borozgattunk) a Corvin téren, a budai Vigadóban, az a szólás járta róla, hogy ő az az anyaországi ember, aki minden csángót személyesen ismer. Ilyen embere Erdélynek - mely a Románia által ellopott többi tájegységgel együtt nagyobb lévén a jelenlegi Csonka-Magyarországnál, szerencsére több hasonló kiválósággal is rendelkezik - Beke György, akinek káprázatos transzszilván tudásanyagáról számtalanszor volt alkalmam meggyőződni;

és végül, de távolról sem utolsó sorban ilyen reprezentánsa a kárpátaljai magyarságnak az a holland anyától és magyar apától származó, 58 éves, munkácsi születésű férfiú is, aki ugyan ,Jiivatalosan” az S. Benedek András nevet viseli - de csak Stumpf Béniként ismeri és tiszteli-szereti a Magyarországra települt és idelátogató kárpátaljai magyarok mindegyike - no meg sok-sok, a nemzett oldalon, azaz az élet pártján álló anyaországi ember is.

S. Benedek András, noha hivatalosan „művelődéstörténész” (igazi bölcsész-mindenes különben: költő, műfordító, esszéista, publicista, szociográfus meg még a magyarok jó Istene tudja, micsoda) az Északkeleti Felvidék mosolygós szemű enciklopédistája: ami a vidék gazdaságát, históriáját, hangulatát, folklórját, jelenét, népeit, egész univerzumát illeti - aligha akad nálánál avatottabb, felkészültebb ismerője, krónikása, tolmácsolója, elemzője. Az sem véletlen, hogy legújabb könyvében azt a velünk élő - szinte egyetlen - népcsoportot veszi nagyító alá, amely évszázadok hosszú-hosszú során át nemcsak hogy mindvégig a szó teljes és legszebb értelmében velünk volt, de mindig megkülönböztetett, őszinte tisztelettel és szeretettel is tekintett a magyarságra.

Valamikor a kilencvenes évek közepén - sokat járván forgatni Kárpátaljára is a Duna Televízióval - az ezeréves határon, az Uzsoki-szorosban akadtunk össze azzal a jó féltucatnyi ruszin erdei munkással, akik a vadregényes kárpáti táj kellős közepének egyetlen, korcsmának is csak jóakarattal nevezhető szórakoztatóipari egységében múlatták az időt.

Délre járt, meglehet, aperitifnek sorakoztak előttük a „sztogrammos” (egydecis - arrafelé ez a módi, nem a feles) vodkáspoharak, amikor szóba elegyedtünk velük. Kevés szavú, igen jámbor emberek voltak (alkalmi idénymunkákból éltek, ha sikerült, olykor átjártak Szlovákiába is dolgozni), még kárpátaljai mércével is olyan szegények, hogy második körre - sztogramm ide vagy oda - nem is gondolhattak. Amikor azonban megtudták, hogy magyarok vagyunk: komótos szertartásossággal, ünnepélyesen felállt a helyéről mindegyik, és enyhén meghajolt, mielőtt kezet nyújtott volna. A megilletődött öröm máig itt dübörög a fülemben. Ez a példa nélküli, megkülönböztetett tisztelet minden kétséget kizáróan csakis és egyedül magyarságunknak, magyari mivoltunknak szólt, nem a tévékamerának vagy az értelmiségi küllemnek és fellépésnek. A beszélgetés után felajánlottuk: hazaszállítjuk őket, mindegyiket a maga környékbeli falujába. Jó két órát zötyögtünk útmutatásukkal a környékben, pokoli utakon - de amint sorra megálltunk az aprócska, mesebelinek tűnő falvakban, a fogadtatás szinte leírhatatlan volt. Királyi, fejedelmi. Akárcsak egy esztendőnyivel később, midőn a munkácsi cserkészparancsnok ruszin feleségének falujába kellett a városból kiköltöztetett holmik szállításában segédkeznünk. A házak versengtek a vendéglátásért, az útravalónak adott, állítólag hetven (szerintem kilencven) fokos pálinka a minimumnak számított a rendkívüli megtiszteltetések sorában.

Ilyen - és hasonló - élmények után igazán a legkevesebb az egyetértő, egyben felfokozott érdeklődés S. Benedek András legújabb kötete iránt, amely már címében egyértelműen minősít és állást foglal, ugyanakkor egy alapvető, becsületes magyaroknak kötelezően ajánlott érzelmi alapvetést is rögzít - A gensfidelissima: a ruszinok.

Igen, a ruszinság a história folyamán velünk együtt élő népek közül tényleg a fidelissima, a leghűségesebb volt hozzánk. Ahogyan a szerző fogalmaz: „Rákóczi hű népe - bár oly sokan és oly sokszor szerették volna - sohasem ingott meg a magyar testvérnép iránti hűségében... megőrizte szellemi autonómiáját, amely Teleki Pál kiállásának köszönhetően rövid négy évig valódi autonómiává vált, e nép első politikai megszerveződésévé.” Mondhatnánk, majdhogynem ez a Horthy-korszakbéli, valóban igen nagy tett volt a minimum, amivel a magyarság a ruszin nemzetnek tartozott - hiszen amíg a naivul befogadott más etnikumok nem akármilyen hálátlansággal és aljassággal, a jellemtelenség iskolapéldájaként tömegesen fordultak a befogadó, otthont adó őshonos magyarság ellen, végképp bebizonyítva a „fogadd be a tótot (oláhot, rácot, nem kívánt törlendő), kiver a házadból” mondás ősi tapasztalatának igazságtartalmát - a ruszinok „csak” velünk voltak. Mindhalálig. Rákóczinál és Kossuthnál ugyanúgy, mint a huszadik század kilencvenes éveinek elején, amikor úgy tűnt, ők is magukra találnak, s megindító gesztusként első közös kiáltványaik egyikét a magyarokhoz intézték, kifejtve, legyünk újra együtt, velünk szeretnének egy államközösségben élni... Kaptak helyette az őket évszázada beolvasztani akaró ukránokkal kötött ukrán-magyar alapszerződést. ..

S. Benedek András bemutatja a kárpátaljai ruszin nép lakhelyét, természet-földrajzi viszonyait, a ruszin etnogenezist, a ruszin élet gyötrelmes évszázadait, egyházát, népi műveltségét és kultúráját, valamint részletes történetét a huszadik század folyamán. Teszi mindezt nagy hozzáértéssel és legalább ekkora szeretettel. Úgy ötvözve a kettőt, hogy semmiféle hiányérzetünk nem lehet: sem a tudományos igényességgel, sem a legalább ennyire nélkülözhetetlen eszmei-érzelmi „mögöttessel” nincs baj. A záró fejezetben, A ruszin önismeret tiszta forrásai című befejező részben írja: „álmuk egy emberibb világ, az újjászülető Közép-Európa:”

Igen: az újjászületés egyelőre csak az álmokban létezik. A ruszinoknál is. Akik velünk voltak. Ha jobban belegondolunk: nagyon nagy szó ez. Benne van minden. Akárcsak az újjászületés örök, közös reménye a tettben: a 19. század végén a magyar kormány a ruszinokat mentő, nagyszabású akciót indított a Galíciából betelepült és a ruszinságot Kárpátalján - „Kazárföldön” - kegyetlenül kiszipolyozó, kiuzsorázó zsidó bérlők, kocsmárosok, handlék és hasonszőrűek ellen. Az akció - melynek során a ruszin nép kedvezményes kölcsönökben részesülhetett, létrehozták, évtizedekkel megelőzve a Hangyát, a legelső magyarországi hitelszövetkezetet - vezetőjét, Egán Edét 1901. szeptember 20-án meggyilkol(tat)ták. Emlékművét a szovjet megszállás évtizedei alatt lebontották. Legyen a legnagyobb közös jelkép: a ruszinok nemrégiben újra felállították...

i