Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)
2005-09-01 / 9. szám
2005. szeptember Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 5. oldal PAIZS TIBOR Új államalapítás kellene A bizakodó Akkor még tél volt és kegyetlen hideg, de az induló tavasz sem volt szelídebb. Idén február 22-e és március 13-a között ilyen - a szó betű szerinti értelmében is - dermesztő légkörben jött fel Budapestre ezerkétszáz-ezerhatszáz traktor, hogy a Felvonulási téren - amit azóta a Gazdák Terének neveztek el -, nyomatékkai hívja fel a figyelmet a kormányzat nemtörődöm magatartására, amellyel az ország éléskamráját fosztogatják anélkül, hogy gondoskodnának annak feltöltéséről is. A hazai gazdatársadalom megelégelte, hogy folyamatosan rászedik, hogy a neki jogosan járó juttatásokat, amelyeket még az előző évi agrár-megállapodásban rögzítettek, visszatartják, s a Jakab István vezette Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek irányítása alatt a térre vonultak. A nemzeti színű lobogók méltóságát haragot és elkeseredést jelző feliratok komorsága váltotta fel. Az egyik, talán a legkifejezőbb, a tüntetés lényegére leginkább utaló transzparens eképpen szólt: „A kormány a javunkat akarja, de mi nem adjuk!”. A gazdák háromheti budapesti jelenléte s a földművelési tárcával folytatott határozott álláspontú tárgyalásaik akkor úgy tűnt, hogy eredményre vezettek. Most augusztus van s a gazdák az ország 13 megyéjének képviseletében ismét a Gazdák Terén vannak. Már augusztus 19-én sátrat vertek, előkerültek a bográcsok, a kolbászsütő serpenyők, egy helyütt - vonzó látványosságként is - egy sütésre előkészített ökör forgott méltósággal a lassú tűz fölött. Karcag-Berekfürdő kis sátra tájékán Hubai Imréné, Margitka a vendéglátó.-Amikor a koratavasszal itt jártunk, bár a hatalmasságok igyekeztek ellenünk hangolni a budapestieket, a lakosság mellénk állt és segített bennünket, ki ahogy tudott. Meleg ételt, meleg italt, takarókat hoztak. Most azért vagyunk itt, hogy mindent megköszönjünk nekik. Ezúttal mi szeretnénk őket köszönetképpen vendégül látni egy kis jóféle hazaival. De nem csupán ez hozott ide bennünket. Annakidején a különböző megyék gazdaemberei is jó kapcsolatba kerültek egymással s ez a mostam találkozó jó alkalom arra, hogy közös dolgainkról beszéljünk. Én például, aki (folytatás a 1. oldalról) Ezért is olyan nagy a szeméttermelés arrafelé. Most a hurrikán következtében ez a sokféle tárgy szemétté vált. Ott állnak az emberek egy szál ruhában és nincsen semmijük, s semmit sem tudnak felhasználni a körülöttük lévő szemétből. Ott állnak a világ legfejlettebb civilizációjának romjain. Az igazán gondolkodók szégyenkeznek. Azt hiszem számukra tényleg elkövetkezett a világvége. Ami volt, abból semmi sem maradt meg. Igen, ezt lehet a Jelenések könyvével magyarázni: „A hatodik angyal is kitölté az ő poharát a nagy folyóvízre, az Eufrátesre; és kiszárada annak vize.” A régi babiloni áradásokat, majd később a kiszáradásokat éghajlatváltozás okozta. Szárazra került minden, ahogyan az egyiptomi piramisok környékén is egészen más volt az éghajlat az Ókorban, kiszáradt minden és megsemmisült minden. Minden elveszett. Erdélyben is sok minden elveszett. Elvitte a víz. Amit évekig, évszázadokig, s ezen a helyen legalább másfél évezrede, vagy ki tudja mióta építettek, csiszolgattak, azt elvitte az idő, s a víz. A régi kultúrának alig-alig maradt nyoma, mert nagyrészt minden fából készült, s akármennyire is erős fából, az idő egyszer csak eltüntetett mindent. Szejkefürdőnél még a vashidat is felemelte és arrább tette, úgy, hogy abból híd már soha sem lesz. A vasúti töltés megfogta a hordalékot. Sokféle gerendát, deszkát, mind sokadmagammal biogazdálkodással foglalkozom, nehezményezem, hogy sok, nagyon sok a gond az ökológiai gazdálkodás pályázati rendszerével. A kormányzat nem támogatja a munkánkat, miközben az üzletek polcai tele vannak csapnivalóan rossz minőségű élelmiszerrel. Nagy gondunk továbbá az értékesítés, és persze az is, hogy még a múlt évi normatív támogatás is csak kevesekhez jutott el. A sátrak, főzőhelyek között jönmegy, szervez a mostani, első Gazdafesztivál főrendezője Péter Mihály. Az egyre szervezettebb erőt képviselő gazdatársadalom, amellett, hogy viszonozza most a budapestiek vendégszeretetét, számvetést is készít helyzetéről - mondja a főrendező. - Kiértékelünk, mérleget vonunk és megbeszéljük, hogyan tovább. Péter Mihály szerint nagyon sok még a teendő ahhoz, hogy elégedettek lehessenek. Példaként említette, hogy a piaci helyzet a előző tüntetések óta változatlan, sőt még csak nőttek a gazdák eladatlan készletei, az értékesítés pedig akadozik. További nagy gondja nemcsak a gazdáknak, hanem az egész társadalomnak, hogy Magyarországon az állatállomány olyan mértékben lecsökkent, amire csak a háború utáni ínséges időszakból van példa. Mindez olyan feltételek mellett történik, hogy elárasztják az országot a holland és dán sertések, amelyek tudvalevőleg mindenféle, a növekedésüket serkentő tápon nevelkedtek és jócskán túlgyógyszerezettek - mondja s további teendői után néz. Jómagam sok kedves ember társaságában a győri gazdák impozáns sátrában fogyasztom el vacsorámat, a zúzapörköltet. Másnap reggel, augusztus 20-án, Szent István király ünnepén ismét a Gazdák Terén találkozunk. Reggel nyolckor a fővárosiakat egy szépen szóló tárogató hangja ébreszti és hívogatja a térre. Tíz órakor a nagy sátorban a három nagy történelmi egyház - a római katolikus, a református és az evangélikus - képviseletében megjelent lelkészek az összesereglett gazdák és fővárosiak számára ökumenikus istentiszteletet tartottak, amelynek keretében megszentelték a Wittcsak azokat a dolgokat, amely a régi idők gyakorlatából származtak. A modern eszközök tönkrementek, a téglaházat lebontotta a víz és elmerült minden, de a fagerendák meg„Nem vitt el semmit a víz, hisz a jólelkű szomszédok megmaradtak.” Fotó: Kovács László maradtak. S el is kezdték összeszedni, ha másnak nem, tüzelőnek, de sok darab megmaradt, amiből újra lehet építkezni. Ilyen-olyan dolgokat, kerítést, ólat, menedéket a majorságnak? Érdekes ez a székelyföldi nép. Az árvíz után megfogták egymás kezét, gondoskodtak a másikról, nem elvettek egymástól, hanem adtak a másiknak, amit csak lehetett. Sok minden, alighanem minden elveszett abból, ami volt, de valami kicsi azért megmaradt, éppen annyi, amivel újra lehet kezdeni az életet. Ahogyan sokszor mi magunk is átéljük, hogy elvész minden körülöttünk, hiszen elveszettnek láttuk már nemzeti dicsőségünk, elveszettnek láttunk annyi-annyi választást, s annyi politikai, gazdasági reményner Mária zászlóanya által adományozott MAGOSZ zászlót és megáldották az új kenyeret. A zászlót átvevő Jakab István - a MAGOSZ elnöke - beszédében köszönetét mondott a budapestieknek, mindazoknak, akik a kora tavasszal a gazdákat támogatták, majd így folytatta: „Szent István országot épített. Számunkra most a nagy kérdés, meg tudjuk-e tartani ezt az országot. Képesek vagyunk-e talpon maradni ebben a hatalmas integrációban, álljuk-e a versenyt, össze tudunk-e fogni?” Mint mondta, ezek a gondolatok foglalkoztatják ma a gazdákat. A tavaszi tüntetés idején a gazdáknak feltűnt néhány gyermek odaadó segítőkészsége. A gyerekek, összesen heten, most édesanyjukkal jöttek ki a térre. Rónahegyiné Keresztes Mónika elmondta: -A koratavasszal hídépítés történt, a zsilipek megnyíltak Budapest és a magyar vidék között. A gazdák, miközben a létükért harcoltak egyúttal mindannyiunk mindennapi kenyeréért küzdöttek - szögezte le a hétgyermekes édesanya. Dr. Ángyán József a Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet igazgatója miután Szent Istvánnak a fiához intézett intelmeiből idézte a szívjóságra és szeretette vonatkozó passzusait, a következőket mondta: „A mai országvezetésben ezeknek nyoma sincs, a szeretet helyét új mérce, új ethosz váltja fel. A mai országvezetés erkölcsi mércéje a mohó zsákmányszerzés, az önzés, az egymáson átgázoló gátlástalan verseny, a pénz mindenhatósága. Az erkölcsi létminimum alatt tengődő országvezetőkből ma teljes mértékben hiányzik a szeretet és a jóság.” Ángyán József hangsúlyozta, hogy új társadalmi szerződésre van ma szükség Magyarországon. Mint mondotta, megérett a helyzet arra, hogy változtassunk. Egy új államalapításra van most szükségünk, és felemelő érzés, hogy a folyamat elindítója a föld népe, a gazdatársadalom. A nagygyűlésen a már korábban megáldott és megszentelt életet, az új kenyeret a legidősebb gazdaköri elnök hálaadó imádság kíséretében szegte meg, majd kezdetét vette a bőséges lakoma, az egymás újbóli látása, az újratalálkozás miatt érzett öröm. séget, s legjobban elveszettnek láttuk már nagyon sokszor nemzeti kultúránkat, egyházainkat, de mindig maradt valami kevés, amivel újra kezdhettük az életet. A mi életünk is olyan, mint az ár: fel-felbukkan emlékezetünkben egy-egy kép, egy-egy esemény, egy-egy reménység, s látjuk, hogy az idő elmúlt felette. Lázasan kutatjuk, hogy mi is az, ami megmaradhat ebben az életben, miközben azt tapasztaljuk, hogy annyi-annyi fontosnak vélt dolog miatt küszködünk, hajtunk, de mindaz, amit ebben az életben elérünk, lassan az évtizedek múlásával elvész, s csak emlék marad. Ahogyan emlékké vált a fiatalságunk, régi erőnk, régi dicsőségünk, s Erdély is a hosszúderekú szekerekkel. Az áradatban csak néhanéha fedezünk fel valamit, ami egyáltalán megmarad. A kapuk, a székelykapuk megmaradtak. Lehet, hogy a házat, a kerítést elvitte az ár, de a kapuk megmaradtak. Kimozdultak a helyükből, csálén állnak, de megmaradtak. S ott hirdetik a kapuikon a faragott tulipánok, a Nap, a Hold a csillagok, a mindenség, hogy Isten szeretetét még az árvíz sem képes elsodorni, mert a mi keresztény magyarságunknak mindent megújító ereje az, ami a kapukra van vésve, s a Bibliába is: „Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.” 2005.szeptember 4. Bereczky Zoltán református lelkész Oláh Ferenc tevékeny ember. Ott van mindenütt, ahol a jobbító szándék munkára sarkall. Jómagam a gazdák fővárosi ünnepségén ismertem meg vendégváró minőségében, lévén ezúttal a gazdatársadalom viszonozta a fővárosiak segítőkészségét. Oláh Ferenc a jussukat jogosan követelő kora tavaszi traktoros tüntetéskor is a téren volt a győri MAGOSZ képviseletében. Ki hát ő valójában? Mint maga fogalmaz: a vendéglátósok között talán a legjobb gazda, a gazdák között a legjobb vendéglátós. Bő tíz éve Pihenő néven egy sokak által kedvelt takaros kis panziót és campinget üzemeltet Győr kertvárosában, Győrszentiványon, de emellett állattartással és növénytermesztéssel is foglalkozik. Amellett, hogy száz hektáros területén gazdálkodik, kis háztáji birtokán őshonos magyar állatfajtákat nevel, juhokat, mangalica disznókat, szürkemarhát, egyik kocája épp a mainap ellett hat csíkoshátú kismalacot. A birtokot őrző kutyái is az ősi magyar fajták leszármazottjai, egy testes komondor és egy pulikölyök. Oláh Ferenc egyúttal az ötletek embere is. A polgári kormányzás idején meglátásaival, kezdeményezéseivel járult hozzá a magyar vidék fejlesztéséhez, s mint a KISOSZ társelnöke ma is arról gondolkodik, arról sző terveket, hogy a polgári kormány sikeres gyógyfürdő programját miként lehette átfogó módon továbbfejleszteni, még eredményesebbé tenni. Nézete szerint a magyar paraszti múlt értékeinek megőrzésével, az egészséges jövő biztosítása lenne ma a legsürgetőbb teendő. Nekünk - mondja - a magyar múltat kell követnünk és azt a munkát kell elvégeznünk a jövő számára, amit őseink ránk hagyományoztak. Sikeres gyógyfürdőink köré, de mindenüvé, ahol vendégfogadó áll, kis egészség-centrumo(foly tatás az 1. oldalról) Mindennek szublimációja a kivételes rangú Püski Könyvkiadó, amely már a létével is elementárisán hirdeti: Magyarország nem kiadó, s végképpen nem eladó, még ha az egész világ az is. A Püski-ház intézményesített magyarság. Az volt odakint Amerikában, és most pláne azzá lett, hogy idejött hozzánk ránktelepedni Amerika, ez a kolumbuszi gigantikus tévedés. Szükségszerűség, tán inkább, mint valaha, a magyarság értékes erőinek integrálása, tömörítése, hiszen most látható, érzékelhető igazán, hogy miféle lét-tétre menő önvédelmi küzdelem, szellemi szabadságharc folyik. Ebben az önazonosságunk megóvásáért dúló harcban a Püski házaspár lerombolhatatlan hídfőállást épített ki, örökített át gyermekeire a vele járó felelősséggel együtt. A népben, nemzetben gondolkodó Gondolkodók szellemi, erkölcsi, tálentumi erejét, sötétségoszlató lángelméjét őrizve és újra meg újra felmutatva, vállalva minden magánnyomorúságot, egzisztenciális kockázatot, hálátlanságot, billogozást. De - évtizedek bizonyítják -, tántoríthatatlanok a romlatlan néplélek mélybugyraiból feltörő nemzeti szellemiség átmentésében, megmentésében. Save our souls, mentsétek meg lelkeinket! Szküllák és Kharübdiszek között hánykolódva - tengekat kellene kialakítani oly módon, hogy biztosítanánk a kistermelők által egyénileg előállított egészséges, sajátosan jó ízű, vegyszerektől mentes élelmiszereket. Jó minőségű húst, tiszta bort. Lehet, hogy valamicskével többe kerül majd, de ez a különbözet rögtön eltűnik, ha arra gondolunk, hogy a számos vegyszerezett, sietettve érlelt élelmiszer miatt milyen tetemes összeget költünk gyógyszerre egészségünk helyreállításának reményében. Számtalan kis feldolgozó üzemet lehetne kialakítani az EU szabványokat is betartva, mert amit nagyban meg lehet csinálni, az kicsiben is kivitelezhető. Ily módon a hagyományos paraszti gazdálkodást is segítenénk, amellett pedig az egészséges táplálkozás feltételeit is biztosítanánk. A jelenlegi törvények viszont ezt nem teszik lehetővé. Miért ne lehette például a gyümölcsből pálinkát főzni, s nem az ilyen-olyan ízesítésű szeszes italokat fogyasztani. A málnából egészséges és kiváló ízű szörpöt készíteni, vagy az almából száz százalékos almalevet, említ néhány példát. Több gondot kéne fordítani a hazai termékek, a kisüzemekben előállított hazai árú reklámozására. Mindenki jól járna. A magyar gazda is megélne, Magyarországot pedig az egészség paradicsomává lehetne tenni. Ehhez persze új törvények kellenek, olyanok, amelyeket a hazai valósághoz igazítanak. Ezek a törvények ma még hiányoznak, ezért a jövőben minden józan ésszel gondolkodó szervezetnek, a lapoknak, más hírközlő szerveknek, magánembereknek, de főleg a törvényhozóknak oda kell hatniuk, hogy valamennyiünk érdekében ezeket megalkossák - mondja Oláh Ferenc és miközben ahhoz készülődik, hogy ritka szép állatait megetesse, még hozzáfűzi - én bizakodó vagyok. részként magam is átkeltem a Messzinai szoroson, kormánykereket forgatva, akkor voltam utoljára kormányon -, a mindennapi hajótörés, végső elsüllyedés rémisztő lehetőségétől túlterhelten hajózunk egy lélekmentő lélekvesztőn - ó, csodálatos magyar nyelv! - de hajózunk mégis, merthogy muszáj. Egy világegyetem a talpunk alatt, / miként az akasztottnak, / és mégis - Hatalmas ököl hűlt helye az űr, / kínlódva növi körbe a szívünk, / és mégis - / Ránk könyököl az Isten, / hogy szétfröccsen a májunk, / és mégis - / Szájából végtelen költemény / a szél és a lelkünk, / és mégis - / Közös veríték a tenger, / zarándokhellyé avatjuk gyomrát a cetnek, / és mégis - / Ezer éve delel itt a káini pillanat, / ragyogása föléh vérünk, / és mégis - / Három kakasszón inog az éjszakánk, / a kardokon nehezen virrad meg az eskü, / és mégis - / A Kárpátok közt világtalan bolyong a végzet, / üvöltünk és idetalál, / és mégis... Számunkra ez az Isten kegyelméből megadatott Püski élet-páros a mégis. És ha közös veríték a tenger, akkor e pillanatban közös zátony a bármikor elidegeníthető anyaföld, melyről Anteuszként, példát mutatva emelkedésből a nemzettek, mindig feltámadnak, és a szemünk láttára épül bele ebbe a magasságba az életük. Azért a víz az úr? Oláh Ferenc az állataival P. T > Elet a magasbein
