Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)

2005-07-01 / 7-8. szám

2005. július-augusztus Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 5. oldal DOMONKOS LÁSZLÓ A pillanat Látszat és valóság: eszmék a politikában „ leszálltam a kínoknak süket és forró sötétjébe, nem három napra, de három hóra, három évre vagy évszázadra, hogy megtaláljam, mielőtt egy még vakabb és örök Cethal szájában végképp eltűnök, a régi hangot, s szavaim hibátlan hadsorba állván, mint O súgja, bátran szólhassak s mint mssz gégémből telik és ne fáradjak bele esteiig vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak” (Babits Mihály: Jónás imája) Nagyon kevesen tudják, hát tudják meg minél többen: a legújabb kori ma­gyar históriában, napjaink megélt való­ságában vannak igazi, nagy történelmi pillanatok. A szinte még jelenidejű, ép­­pen-csak-megtörtént magyar történe­lemben ilyen volt 2005. április 7-e, amikor a médiumok hírül adták: a Ma­gyar Demokrata Fórum alapítói, az MDF 1987-es életre hívói nyilatkoza­tot tettek közzé. Hét név, a hét alapító atya, az aláírók: Bíró Zoltán, Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete Gyula, Für Lajos, Kiss Gy. Csaba, Lezsák Sándor. Az Új lakiteleki nyilatkozat cí­met viselő dokumentum többek között leszögezi: „Úgy érezzük, szólni kell is­mét... Közállapotaink nyomorúságo­sak, az 1990 óta eltelt másfél évtized­ben nemzetközi és hazai érdekcsopor­tok kiszolgáltatott helyzetbe hozták az országot. A nemzeti vagyon döntő há­nyada külföldi érdekeltségek és hazai spekulánsok kezére jutott... Az ország eladósodása ismét veszélyes méreteket öltött, az adózó magyar polgár nem lát­hatott elszámolást sem a felvett hite­lekről, sem a privatizációs bevéte­lekről. A társadalomban nőttön-nő az elkeseredés és a tehetetlenség érzése. A magyar népesség vészesen fogy a Kárpát-medencében, határainkon belül és határainkon túl. A nemzet bizony­talan bizonytalanná lett öntudatában, értékítéletében... A magyarnak neve­zett kormány nem képviseli a nemzet érdekeit... A nemzet jövőjét érintő fon­tos kérdésekben (népesedés, oktatás­ügy, egészségügy, kistelepülések, me­zőgazdaság) ugyanilyen felelőtlen po­litikát folytat... Indokolatlan támadá­sok érik az egyházakat, semmi sem szab gátat a tömegtájékoztatás erköl­csöt és jó ízlést romboló ténykedésé­nek... Azonban... a magyarságnak vannak erői, szellemi és erkölcsi tar­talékai, amelyeket lehet mozgósítani és megszervezni... A következő, sors­döntő országgyűlési és önkormányzati választásokra fel kell készíteni a ma­gyar választópolgárokat, meg kell is­mertetni az ország valóságos helyze­tével és lehetőségeivel... A 2006-os választásokon nem a pártok, hanem az ország, a nemzet sorsa dőlhet el. Egy­szer s mindenkorra meg kell tömi a tegnapi diktatúra uraiból lett nagytőké­sek hatalmát! A szellem fegyverével, nemzeti közösségek mozgósításával. Hódítsuk vissza Magyarországot!” A legújabbkori egyetemes európai kultúra egyik legnagyobb alkotásában, Andrzej Wajda Mennyegző című film­jében van egy jelenet, midőn a levert forradalom után újra szervezkedni pró­báló nemzeti erők egyik képviselője a tragikusan elpuskázott, hatalmas histó­riai lehetőség láttán ezt mondja a hír­vivőnek, ki a mozdulásra felhívó üze­netet hozta: „aranykürtöd volt, ko­mám...” Itt az aranykürt, és szól. Azt hiszem, jelenkori állapotunkra vonatkoztatva sokunk nevében idézhe­tem a mottóként olvasható vers - Ba­bits Mihály alighanem legnagyobb al­kotása - kezdő sorait: „hozzám már hűtlen lettek a szavak/ vagy én lettem mint túláradt patak/ oly tétova céltalan parttalan/ s úgy hordom régi sok hiú szavam/ mint a tévelygő ár az elsza­kadt/ sövényt jelzőkarókat gátakat./ Oh bár adna a Gazda patakom/ sodrának medret, biztos útakon/ vinni tenger felé” És ekkor jő a kürtszó. És mint az öreg katonaló a réges­­régi, jól ismert trombita hangjára, most fölneszelünk és fölemeljük a fejünket. A pillanat nemcsak történelmi: ke­gyelmi is. Vannak örökbecsű, titkos, nagy, életben-egyedi pillanatok. Ez is az, biztosak lehetünk benne. Férfiasán bevallom: miután tudomást szereztem a hét alapító atya - a mi igazi, egye­düli főnökeink - április 7-i nyilatko­zatáról, hosszú hetekig, hónapokig nem tudtam megírni ezt a cikket, ami- úgy tűnt - szinte azonnal, rögvest ki­kívánkozott belőlem.) Igen ritka eset.) Mert pontosan érezni véltem, mi is tör­tént: az érzelmi felindulás és a mini­málisan szükséges értelmi távolságtar­tás mögött feloldhatatlannak látszott az ellentmondás, minimálisan sem tudtam volna korlátozni magam a nyilatkozat hatása és az elengedhetetlen „hűs ob­jektivitás” Scyllái és Charybdisei kö­zött. Mert torkot szorító, lélegzetet el­állító erővel éltem át újra, a bőrömön, a sejtjeimben nyilallóan újra érezve a múltat, a szamizdatok csempészését, a lakásokon tartott nagy megbeszélése­ket, a Jurta Színházat, a féllegalitás hó­napjait, a társak világát, akiket kirúg­tak, akiket megaláztak, akiket „eltávo­lítottak”, akiket figyelmeztettek, mi­közben olykor régi barátok feszültek egymás ellen, s közben mindannyian kerestük, s időről-időre úgy véltük, tán meg is találtuk és újra és újra kimon­dani, megszólaltatni próbáltuk „a régi hangot”, miközben végül - mindhiába!- a valóban magyar és valóban demok­rata fórummá akartuk tenni a Magyar Demokrata Fórumot, mert úgy gondol­tuk, az igazi lakitelki igazolvány megőrizve nemcsak az irattárcánk mé­lyén, de a zsigereink legeslegbelsejé­­ben is ott lapul, megbízható cinkosság­gal és ezt Ok - a mi igazi, örök-egye­­düli Főnökeink szervezték, akarták, tet­ték, rendelték el így. Akik most, újra, így együtt, mintegy varázsütésre - megszólaltak. A régi hangon. És a kürt­szó átharsogott a 2005-ös Magyaror­szág tengernyi mocskának hegyein és völgyein, át a szennyáradat tengerén, keresztül a hazaáruló brigantizmus, az elvtársi bitangság, a rablógyilkos men­talitás, a jellemtelen tolvaj-alapállás és az ezek mögött kushadó közöny, osto­baság és hallatlanul felszínes álnemzeti sznobéria mindent elborítani látszó óceánján. Magabiztos derűvel ért el hozzánk és ismét megmutatta az erő óráját, amely eddig mindig, minden időben megmentett bennünket, közös­ségként, nemzetként éppúgy, mint egyénként, magyarok összehajló csa­pataként és magányos, csalódott, elha­gyatott emberpéldányként. Igen: megtalálni újra ama régi han­got, mielőtt egy örök Cethal szájában végképp eltűnünk. Szól a régi hang, a kürt felharsant. És újra, újra bebizonyosodott, hogy - akárcsak egykoron, akkor régen - nincs lényeges különbség. Annak el­lenére, hogy Csoóri Sándor és Csurka István egymásnak hátat fordítva ült a sátor mélyén 1993 augusztusában a Szárszói Találkozón, amit - döbbent asszisztálásunkkal - kétségbeesett ta­nácstalansággal nézett drága jó Püski Sanyi bátyánk. Annak ellenére, hogy Für Lajos ugyaninnen - kényes hely­zeteket kerülendő - általános elképe­désre szabályosan megszökött. És hogy Lezsák Sándor mennyivel tovább maradt abban az MDF-ben, ahonnan Bíró Zoltán vagy Fekete Gyula ideje­korán távozott. Mindez nem számít. Miként annyi más sem. A pillanat fenséges, gyönyörű. Olyan, mint Goethe Faustjánál, hogy szólni kell neki: oly szép vagy, ne menj még, maradj! Újra együtt, közös plat­formon. A régi hangon. Mert ideje van a szólásnak. Mert közös múltunkon túl közösek a csillagaink. Mert felfakad­tak a nemes magyar nemzet sebei, aho­gyan a nagyságos fejedelem, vezérlő Rákóczink mondotta. És ez kötelez. És ugyanúgy tudjuk és tudni is fogjuk, hol a helyünk ott a vártán hibátlan had­rendbe állván, mint egykoron. Legiga­zibb vezetőink szóltak. Köszönjük. A politikai eszmék és ideológiák sze­repe a politika tényleges történései­nek meghatározásában mindig is vita tárgy volt. Ami nem véletlen, hisz míg az eszmék és értékek a politikai szereplők egy részének világnézeti sarokpontjait adják, s így közvetlen hatásuk van a politikai cselekvésre, addig sokak esetében politikai szán­dékelfedő szerepük van: a politikusok tekintélyes része nem hisz semmiben a saját egyéni és klikkérdekeit leszá­mítva, de ettől függetlenül ők sem nélkülözhetik a politikai propaganda eszmei alátámasztását. Posztmodern korunk meghatá­rozó politikai folyamatai, a nemzet­köziség, a globalizmus vészes térhó­dítása nem kedvez a hithű politiku­soknak. S bármily furcsa, ez nem­csak a jobboldalra igaz, amelynek eszméi, a hagyománytisztelet, a szer­ves társadalomkép, a nemzet és val­lás éppenséggel ezen egyetemes fo­lyamatok által veszélyeztetettek, ha­nem a baloldalra is, amely a globa­lizmus szálláscsinálója. A kígyó a farkába harap. Messzemenő egyet nem értésünket hangsúlyozva Kis Já­nos, Hack Péter, Tamás Gáspár Mik­lós, Bauer Tamás s a többi SZDSZ- es ideológus gondolkodásával, le kell szögezzük, hogy a pártból való távo­zásuk vagy periferizálódásuk annak a posztmodern, egyetemes folyamat­nak az eredménye, mely az SZDSZ- t is elérte. E folyamat lényege a po­litika ideológiátlanodása, pontosabban a pragmatikus, eszközelvű zsákmány­politizálásnak a klasszikus ideológia­meghatározott politikával szembeni térnyerése. A politikai paletta másik oldalán tapasztalható lemorzsolódás kevésbé szükségszerű, és sokkal inkább egyénhez kötött. A MTÉP-en belül azt láthatjuk, hogy akineK az eszme volt fontos és nem a vezérhez való hűség, az igen gyorsan párton kívül találta magát. A vezér pedig Torgyán Jó­zseftől vagy Giczy Györgytől már is­mert konok önpusztítással újabb és újabb belső ellenséget fedezett fel, el­addig, amíg el nem érte, hogy pártjá­nak esélye a parlamentbe való vissza­térésre a nullához közelítsen. Minde­közben az MSZP van kormányon, mely pártra a lehető legtökéleteseb­ben illik Márai megállapítása a kom­munistáról, akitől nehéz lesz megsza­badulni, mert már nem az eszmét védi, hanem a zsákmányt. (Hogy is védhetné az „eszmét” az a magát szo­cialistának nevező párt, melynek előbb egy bankár, majd egy milliár­dos a miniszterelnöke, s mely a leg­keményebb jobboldali gazdaságpoli­tikát folytat?) A legfőbb ellenzéki párt politiká­ját sem elsősorban az eszmék irányít­ják. A FIDESZ úgy szavazta meg a kétharmados többséget igénylő EU- alkotmányt, hogy ellentételezésként semmit nem kapott s nem is kért a szocialistáktól. Pedig ott lett volna a nagy lehetőség, amelyre Körömi At­tila független képviselő nyílt levélben hívta fel a figyelmüket: tételesen, hogy csak a kettős állampolgárság kérdéskörének szintén kétharmadot igénylő megnyugtató jogi rendezése után kerüljön sor az EU-alkotmány ratifikálására. Ugyanígy aggasztó, hogy a kettős állampolgársággal kap­csolatos Körömi-Gaudi-féle indít­ványra alig néhány fideszes szavazott igennel. Vagyis e párttal kapcsolatban a nemzeti oldal legfeljebb Orbán Vik­tor személyes elkötelezettségében és pártelnöki hatalmában bízhat, ami azonban nem mindig elégséges a he­lyes döntéshez - amint az előbb em­lített két példa is mutatja. S mit látunk Erdélyben? Szembe­tűnő, hogy azok a politikusok, akik számára a nemzet, a kereszténység és általában a politikai krédó nem pro­­pagandisztikus eszköz az önérdek-ér­vényesítésben, hanem iránytű a kö­zösség szolgálatában, kevés kivétel­lel már nem tagjai az erdélyi magyar­ság parlamenti képviseletét biztosító szervezetnek, az RMDSZ-nek. A má­sik szembeötlő politikai jelenség, hogy az RMDSZ politikája és kom­munikációja külön pályán mozog, kö­zöttük a kapcsolódás teljesen esetle­ges. (Nem állítom, hogy nemlétező. Hiszen példának okáért az RMDSZ vezetői előre megmondták, hogy a párt keresztbe fog tenni mindenkinek, aki az érdekeit veszélyezteti. S így is lett, bukaresti kapcsolataik segítségé­vel elérték, hogy a Magyar Polgári Szövetség ne indulhasson a tavalyi választásokon. Más kérdés, hogy utána letagadták, hogy közük lett volna az MPSZ indulásának megtor­pedózásához.) A propaganda és a gyakorlati po­litika ütközése figyelhető meg a ki­sebbségi törvény kérdésében is. Ve­ress Ernőd, az RMDSZ szakértője a Krónika hasábjain alaptalannak minősít minden, a tervezettel kapcso­latos kritikát, miközben egyszerűen nem reflektál a bírálat érdemi részére. Hasonló technikát alkalmaz az RMDSZ szövetségi elnöke is, súlyos­bítva azt a politikai ellenfél hiteltele­­nítésének kísérletével. Markó Béla nem kevesebbet állí­tott az RMDSZ Szövetségi Képvi­selők Tanácsa legutóbbi ülésén el­hangzott beszámolójában, mint azt, hogy a kisebbségi törvénytervezet bí­rálóinak az a tulajdonképpeni prob­lémája a tervezettel, hogy az az RMDSZ-é. S állítólag a hithű auto­­nomisták Tőkés Lászlótól Kincses Elődig, inkább lemondanak az auto­nómiáról, minthogy azt az RMDSZ vívja ki. 1999 óta, amikoris a tanügyi törvény kapcsán teljességgel szétvált az RMDSZ-retorika a politikai gya­korlattól, igen sok igazságtalan vád, teljességgel alaptalan rágalom érte Markóék részéről az autonomista tá­bort. De ekkora perverzitásra nem sok példa van. Mert mi is történt? Az RMDSZ tervezete azon túl, hogy az RMDSZ pártérdekeit fejezi ki elsősorban s nem a közösség érdekét (különböző jogi technikákkal de facto monopol­helyzetet biztosít az RMDSZ-nek az erdélyi magyar politikában) az auto­nómiával érdemben nem foglalkozik, nem határozza meg azokat a közjogi kompetenciákat, melyeket a román hatalom az autonómiatanácsok szá­mára delegál. Tehát az autonómiát látszatautonómiával váltja ki, éppen most, amikor európai nyomás is éri a román politikumot az erdélyi magyar önkormányzatiság megteremtésének ügyében. A tulajdonképpeni autonómia megteremtését, a forma tartalommal való feltöltését pedig egy beláthatat­­lanul távoli időpontba helyezi ki. Hogy mi fog történni, az különösebb ezoterikus képességek nélkül is elég könnyen körvonalazható: Romániát felveszik az EU-ba, az európai nyo­más lényegében megszűnik, a román megfelelési kényszerrel együtt, az au­tonómia témájára pedig egyszerűen nem fog visszatérni a román parla­ment. Addig mindenki eljátssza a neki szánt szerepet, a román ellenzék tiltakozik, legalább annyira, mintha az autonómia tényleges lenne. Ezzel is hitelesíti az RMDSZ-t és annak ki­sebbségi törvénytervezetét, amit az­óta a román kormány is elfogadott. Felettébb hatékony megoldás ez, mert az egyszerű ember nem olvasgat a reggeli kávé mellett törvényterveze­teket, jó esetben abból tájékozódik, amit a politikusok a tervezetről mon­danak. S ha azt látja, hogy a PSD-től a Nagyrománia Pártig a román poli­tikum nyíltan nacionalista része üvöltve veri az asztalt, tiltakozva úgy­mond a tervezetbe foglalt autonómi­agondolat ellen, akkor a Markó- és Tőkés-tábor vitájától függetlenül el­hiszi majd, hogy bizony e tervezet lé­nyege az erdélyi magyar kulturális autonómia. A román tiltakozást igyekszik Markó is felhangosítani és félrema­gyarázni: „Egyébként elhűlve nézem azt is, hogy a Nagy-Románia párttal összhangban akad néhány magyarunk is, aki végveszélyt kiált a kisebbségi törvény kapcsán. Nem egészen értem. Ha rossz ez az ultranacionalista romá­noknak, akkor miért rossz a magya­roknak? Ha pedig rossz a magyarok­nak, miért rossz az ultranacionalista románoknak?” Miközben csak egy egyszerű szerepjátékról van szó. Láttunk már hasonlót az alkot­mányról szóló népszavazás esetében is. Akkor az erdélyi magyarság tekin­télyes része nem azért támogatta a lé­nyeget nem érintő módosításokat, mert az RMDSZ propagálta, hanem azért, mert a Nagyrománia Párt és an­nak elnöke habzó szájjal tiltakozott ellenük. Összefoglalva: Erdélyben a hiva­talos érdekképviselet, az RMDSZ a magyar nemzeti közösség súlyos problémáinak érdemi, értékorientált kezelése helyett látszatteremtéssel, látszatpolitizálással van elfoglalva; magyar ellenfeleivel szemben, ha kell, a román államhatalom segítsé­gét is igénybe veszi, a nemzeti érde­kek pedig legfeljebb hivatkozási alap­ként jelennek meg a politikai propa­gandája szintjén. E propaganda hiva­tott elfedni az értéksemleges, klikkér­dekű zsákmánypolitizálást, ami 1996 óta meghatározója az RMDSZ poli­tikai vonalvezetésének. Egyértelmű tehát, hogy az RMDSZ politikai ér­dekképviseleti monopóliumának megtörése nélkül nem számíthatunk érdemi előrelépésre az erdélyi ma­gyarság sorskérdéseinek ügyében. Borbély Zsolt Attila Tisztázta magát Orbán Viktor Felfüggesztette Orbán Viktor meg­hallgatását a családja vagyonosodá­­sát vizsgáló parlamenti bizottság, mi­után a volt miniszterelnök tisztázta magát. A volt miniszterelnök a meg­hallgatáson ismét elmondta: soha nem vett részt semmilyen taggyűlé­sen, megbeszélésen, ahol cégek ügyeiről volt szó. Orbán Viktor közölte: 1997-ben és 2001-ben a felesége, Lévai Anikó résztulajdonában lévő cég kapott ál­lami támogatást, és az utóbbi támo­gatás folyósítása a Medgyessy-kor­­mány ideje alatt történt. A támoga­tások bárki számára hozzáférhetők voltak - mondta Orbán Viktor. A testületnek beszámolt Mayer Aranka is, aki a Tokajhegyalja Kft. egyik tagjának, Szász István Attilá­nak elvált felesége. Majer Aranka úgy fogalamazott: nem politikai mo­tiváció miatt hozta nyilvánosságra a kft. taggyűléséről készült, később az ÉS-ben megjelent iratokat, hanem férjével közös vagyonuk megosztá­sának meghiúsulása késztette erre. Az ülés után a bizottság elnöke bejelentette: elképzelhető, hogy oki­rathamisítás miatt feljelentést tesz­nek ismeretlen tettes ellen, hiszen Orbán Viktor mai meghallgatásán az derült ki, hogy a korábban az Élet és Irodalomban megjelent jegyzőköny­vek tartalma nagy részben nem va­lós. Az ÉS ezek miatt már jogerősen saj tóhelyreigazítási pert vesztett a Tokajhegyalja Kft.-vel szemben.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom