Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)
2005-06-01 / 6. szám
DEBRECENI MIHÁLY Nem nekrológot akartam írni, hanem emlékezni egy olyan emberre, aki az elmúlt évtizedek legmeghatározóbb, legkarizmatikusabb figurája volt a kárpátaljai magyarságnak. 2005. május 11-én életének 66. évében elhunyt Fodó Sándor, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség tiszteletbeli elnöke. Fodó 1940. február 26-án született a máramarosi Visken. A szovjet haditengerészetnél volt sorkatona négy éven keresztül, majd ezután az észtországi Tartu egyetemén szerzett diplomát nyelvészetből. 1967-ben került az ungvári egyetem magyar tanszékére, ahol kisebb - kényszerű - megszakításokkal a múlt század 90-es éveinek elejéig tanított. Negyvenkilencedik születésnapján választották az alakuló KMKSZ elnökévé. 1996-tól a szövetség tiszteletbeli elnöki tisztét töltötte be. Május 7-én kaptuk a hírt, hogy Sándort - mindenki így hívta - agyvérzés érte. Hiába szállították azonnal kórházba, már nem lehetett rajta segíteni, szinte rögtön beállt az agyhalál. Furcsa dolog róla múlt időben beszélni, hiszen sokunknak tanára, barátja, harcostársa is volt egyben ez a nyugtalan természetű ember, akiről bátran állíthatom, hogy zseni volt. Zseni volt, mint politikus, és zseni abban is, hogyan szorítsa ki saját magát a közéletből. Akik ismerték, tudják miről beszélek, akik nem, azoknak el kell magyaráznom, miként is alakulhatott így ez a fájdalmasan torzóban maradt életpálya. Fodó 1976-ban került vissza az ungvári egyetemre. Én akkor másodéves voltam, csak hallomásból ismertem őt. Egyik évfolyamtársam, a ma újságíróként tevékenykedő Kovács Elemér mondta akkor, hogy ő már látta az egyetem filológiai karának folyosóján leendő új tanárunkat, aki ifjúsági irodalmat fog nekünk tanítani. Vad, kissé őrült tekintete van Fodónak, mondta a beavatottak fölényével, ezért aztán izgatottan vártuk az első találkozást. Egy szó sem volt igaz ebből a jellemzésből. Sándor nagyon jó benyomást tett ránk, rögtön megszerettük. O meg a vadság, ma már csak nevetek ezen. Túlságosan is visszafogott volt, csak a politikában nem ismert kompromisszumot. Szeretnivaló figura volt, akiről apránként tudtuk meg, miért is kellett neki távoznia az intézményből korábban. O maga nem beszélt róla, nyilván ezt is megtiltották neki, de Ungváron nem lehetett semmit sem titokban tartani, pláne nem a magyar tanszéken. Nagyon hamar megtudhattuk, hogy miért is volt persona non grata éveken keresztül, miért kellett kazánfűtőként, majd nyomdai korrektorként dolgoznia. Az 1970-es évek elején, a brezsnyevi oroszosítási kampány dandáijában néhány értelmiségi barátjával, köztük az író Kovács Vilmossal több mint ezer aláírással alátámasztott beadványt Nem szűnnek a magyarverések, életveszélyes fenyegetések a Délvidéken. A legújabb hírek az újvidéki Magyar Szó egyik munkatársa elleni halálos fenyegetésről szólnak. Pár nappal előtte „tűnjetek innen, ez Szerbia!” felkiáltással szerb gimnazisták támadtak meg magyar fiatalokat Palicson. Előbb csak provokálták a békésen üldögélő magyar fiúkat - sörösüvegeket dobáltak feléjük -, majd az egyik szerb fiú pofon csapta az egyik magyar egyetemistát. A másik magyar fiú barátja védelmére kelt, de rövidesen őt is helybenhagyták. A földre tepertők, megrugdosták, amikor pedig felállt egy sörösüveggel majdnem kiütötték a szemét. Amikor látták, mennyire vérzik, elmenekültek. A támadásról jegyzőkönyv készült, a további intézkedésekről van némi elképzelésünk. Alig néhány nappal a palicsi incidens előtt öt ismeretlen fiatal férfi súlyosan bántalmazott két magyar, első éves egyetemi hallgatót Újvidéken, a péterváradi híd újvidéki hídfőjénél. A magyar fiúk Pétervárad felől tartottak gyalog hazafelé, amikor támadóik minden előzetes jel nélkül hátulról leütötték mindkettőjüket, majd vemirugdosni kezdték őket. Az egyik megtámadott agyrázkódást szenvedett, In memóriám Fodó Sándor nyújtott be a Szovjetunió legfelsőbb pártvezetéséhez a kárpátaljai magyarságjogainak védelmében. A moszkvai és az ungvári pártbürokraták reakciója leírhatatlan volt. Abban az időben már kínos lett volna bárkit is börtönbe juttatni a beadvány miatt, viszont Fodót rögtön eltávolították az egyetemről. Joggal kérdezhetjük: honnan volt hozzá bátorsága, hogy ilyen beadványt újon? Sehonnan. Egész egyszerűen: ennyire elkeserítő volt a helyzet. Persze azt se feledjük el, hogy Fodó Tartuban tanult, ahol sok kiváló emberrel volt módja megismerkedni, látta, naponta tapasztalta, hogyan nyomják el az észteket szülőföldjükön. A Baltikum pedig Európának számított a birodalmon belül is.Idehaza ugyanezt az elnyomást tapasztalta. Mi voltunk a szovjet birodalom lassú halálra ítélt indiánjai. Fodó nyomdai korrektorként is autonóm személyiségként viselkedett, miáltal az őrületbe kergette a Kárpáti Igaz Szó akkori főszerkesztőjét, Bállá Lászlót, aki mérges pattanásnak nevezte őt a szerkesztőség testén és nacionalistának amiatt, mert a folyosóra kitett faliújság március 15-ére nemzeti színű hímzéssel jelent meg. Sándorról sok mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy nacionalista. Ő mindig jogot védett, de senkinek sem sértette a jogait. Oroszul, ukránul anyanyelvi szinten írt, beszélt. És mindig meg merte mondani a véleményét mindenkinek. Úrnak született a sok szolgalelkű közé. Ezt soha nem tudták neki megbocsátani a kommunista rendszer helyi kiszolgálói. Amikor visszakerült az egyetemre, nagyon hamar barátivá vált a kapcsolata velünk, diákokkal. Eleinte az ungvári Petőfi (akkori nevén Újraegyesülés) téren levő piciny lakása vált főhadiszállásunkká, majd a Mélyúton épülő félig kész háza, ahol harmadik feleségével, Szikszai Loncival lakott. Lonci fiatal kora ellenére már súlyos beteg volt. A ház ajtaja ennek ellenére mindig nyitva állt előttünk. Felesége sokat volt távol, mivel gyakran szorult huzamosabb kórházi ápolásra. A nyolcvanas évek második felétől kezdve gyakran érkeztek Ungvárra olyan magyarországi vendégek, mint pl. Kiss Gy. Csaba, Vekerdi József, Csoóri Sándor és sokan mások, akik jól ismerték Sándort. Ezeken a találkozókon, megbeszéléseken mi, a barátok is részt vettünk. Amikor Ceausescu bejelentette őrült tervét a falurombolásról, természetes volt, hogy tiltakozó levelet írunk Gorbacsovnak. Fodó Sándor, Balia D. Károly. Bállá Gyula, Varga Béla és jómagam fogalmaztuk meg ezt a levelet 1988-ban, amit Sándor küldött el Moszkvába. Pedig abban az évben adtak Lenin-ren(1940-2005) det a bitang suszternak! És Gorbiék válaszoltak is. Lehet, hogy már ők is az eltávolításán ügyködtek. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Szovjetunióban ismét követelni lehet bizonyos jogokat a nemzetiségek, így a magyarok számára is. A helyi ukránok megalakították a Sevcsenko Anyanyelvi Társaságot, az ő árnyékukban már mi, magyarok is létrehozhattuk a saját szövetségünket. Bár Fodó Sándor 1989. február 26-án politikai pályája csúcsára ért, a magánéletében súlyos törés következett be, mivel február elején, harminchat éves korában, meghalt a felesége. Kisfiúk, Gergő anya nélkül maradt. Ilyen helyzetben kellett létrehoznia a KMKSZ-t, amelynek a központja a saját háza lett elég hosszú ideig. A határon túli magyar szervezetek közül elsőként ez alakult meg, viszont ez működött legtovább a legsanyarúbb körülmények között. Gyakorlatilag Fodó Sándor pincéje és konyhája volt az iroda. A kapcsolatot a világgal a telefon jelentette, még fax sem volt. Gépkocsiról nem is beszélve. És mégis megtörtént a csoda. Egyre-másra alakultak az alapszervezetek, megpezsdült a kis kárpátaljai magyar világ. Tudtuk, hogy a birodalomnak már csak órái vannak hátra. 1990 január elején Erdélybe vittünk segélyszállítmányt. Több kamionnyi élelmiszert szállítottunk Nagybányára és Kolozsvárra. Nevetlennél majdnem fél napig álltunk a szovjet oldalon, hogy átvihessük a rakományt Romániába, mert az akkori gyanakvó vámosok minden lépésünket gátolták. Később egy aljas cikk látott napvilágot a Kommunizmus Fényei című járási pártlapban arról, hogy Fodó pénzt akart átcsempészni a határon. Istenem, Fodónak soha nem volt pénze. Később, amikor Sándornak új öltönyt vásárolt egyik barátja (!), volt tanártársa azzal vádolta meg, hogy jó megy neki, mert telik már új felöltőre is... Buta és rosszindulatú emberekből Kárpátalján sincs hiány. 1991 márciusában Fodó Sándor megszervezett egy olyan kis magyar világtalálkozót Ungváron, amilyenre addig nem volt példa. Nem kellett magyarországi támogatás sem, mivel a szövetségnek volt pénze a rendezvényre. Sándor oda tudta hívni az akkori magyar világ prominenseit Tőkés Lászlótól kezdve az akkor még nemzeti hősnek számító Lengyel Lászlóig. És jól tette, mert néhány hónap múlva összeomlott a Szovjetunió, a pénzügyi rendszer. Viszont ez a találkozó óriási önbizalmat adott az évtizedek óta bezárt kárpátaljai magyarságnak. Az év végén még az autonómia sem tűnt elérhetetlen álomnak... Sokat bírálták Fodót azért, hogy úgymond elherdálta a pénzt egy túlontúl nagy rendezvényre. Igaza volt. Egyhamar hasonló dologra Budapesten sem fog sor kerülni. Túlságosan gyanúsak lettek a nemzeti rendezvények mostanában a minden magyarok fővárosában. Közben Magyarországon is megtörtént, amit rendszerváltásnak hittünk, szorosabbá vált a kapcsolat Budapesttel, látványos változás mégsem történt. Illetve annyi, hogy már az MDF kormány alatt megpróbálták szétverni a KMKSZ-t. Túl nagy falat volt számukra a hiteles múlttal bíró Fodó Sándor, aki nem 1990-ben lett magyar és főleg demokrata. Antallék az alapszerződéssel lefeküdtek az ukránoknak. Azt hitték, hogy tovább is mehetnek az aljasságban, ha megpuhítják a szövetséget. Fodó zseniálisan ki tudta védeni az ellene fenekedőket, de közben nem vette észre, hogy egyedül ő sem képes minden problémát megoldani. Sokan keresték a kegyeit, ami nyilván legyezte a hiúságát is, hiszen azt hitte, hogy kiváló magyarországi kapcsolatai révén mindenkinek mindent el tud intézni. Ez okozta a vesztét mind a politikus, mind a magánember Fodónak. Ellenőrizhetetlenné - sajnos ki kell mondani -, hiteltelenné vált egy idő után. Egykori politikai ellenfelei élete utolsó percéig álságos módon udvaroltak neki, olyanok, akikkel korábban szóba sem állt volna. Bár 1996-ban tiszteletbeli elnök lett, ez gyakorlatilag politikai karrierjének a végét is jelentette. Akkor már nem lehetett improvizatív módon politizálni Kárpátalján sem. Sajnos ezzel nem volt tisztában. Önmagukat okosnak tartó magyarországi politikusok azt hangoztatják, hogy a KMKSZ mai vezetői nem törődtek vele eléggé. Ez nem igaz. Fodó öntörvényű ember volt mindig, minden körülmények közepette, ezért lett belőle polgáijogi aktivista azokban az időkben, amikor mások még odahaza sem mertek megnyikkanni. Tett még egy kísérletet rá, hogy Vereckén 1996-ban megépüljön a honfoglalási emlékmű (ez az ő ötlete volt), de az akkori politikai helyzetben ez teljesen kivitelezhetetlen vállalkozásnak tűnt, 9. oldal hiszen a szögesdrótot leszerelő Horn Gyuláékat a legkevésbé sem érdekelték a határon túli magyar ügyek. Ha esetleg Árpád vezér pufaj kában érkezett volna a hágóra, talán még lett volna esély az ukránokkal való kiegyezésre, de így nem. Nem is lett az avatásból semmi. Az ukránok pedig cserébe az alapszerződésért, jót röhöghettek a markukba. Élete utolsó éveiben betegségeivel és önmagával is küzdött Fodó. A tanárkodáshoz már nem tudott volna visszatérni, nyilván nem is akart. Sajnos gyakrabban nyúlt a pohárhoz a kelleténél. És azok a poharak többnyire vodkával voltak tele. Nem lehetett megmenteni, nem használt sem a jó szó, sem pedig a gyógyító akarat. Tétova alkalmi megjelenései az országosnak nevezett magyar nyelven írott Kárpáti Igaz Szó című újságban már egyértelmű provokációk voltak, ahol együtt fotózták le az utolsó lakhelyéhez közeli kerthelyiségben azzal a Gajdossal és Kőszeghy Elemérrel, a lap időközben politikailag kompromittálódott és menesztett főszerkesztőjével, akikkel korábban nem ápolt szoros baráti kapcsolatot. Ezek az urak azért mentek el hozzá, hogy Sándor az ő legitimálásukhoz szükséges egységre szólítsa fel a kárpátaljai magyarságot. De hogyan lehet ott egység, ahol ezek az önjelölt figurák akarták megmondani, hogy merre van az arra? Fodó akkor már nem tudta, mit cselekszik. Amikor erről kérdeztük, azt mondta, hogy ő nem is nyilatkozott a lapnak. Ezek az alakok saját nemtelen céljaikra próbálták meg használni és kihasználni a nimbuszában alaposan megtépázott súlyosan beteg embert, Fodó Sándort. Sikerült. Sikerült? Koldusként végezte, pedig király is lehetett volna. 1993 decemberében a Kárpátaljai Szemle című újságban nyilatkozta jelen sorok írójának: „ A RUH (ukrán népi mozgalom) legutóbbi országos konferenciáján a dokumentumokba is bekerült, hogy a kisebbségek ne felejtsék el, hogy ebben az országban az ukránok a gazda nép. Ukránul: narod-hozjain. S bár nem volt leírva, de logikusan következik, hogy ott, ahol van gazdanép, ott szolganép is van. Nahát ezt az egyet mindenki számára le akarjuk szögezni: vegyék tudomásul, hogy nem akarunk és nem is leszünk szolganép ezen a földön, ahol őseink ezer év óta élnek. Ez a szülőföldünk, ehhez jogunk van, itt nem leszünk szolgák!” Fodó Sándor politikusi és felnőtt életének legjobb időszakában mindig egyértelműen fogalmazott, tudta, hogy ellenségei is azt becsülik benne, amit minden normális embernek tisztelnie kell a másikban: az őszinteséget. Az árulókat egyik oldal sem szokta elismerni. 2005. május 14-én temettük el szülőfalujában, az egykori királyi koronavárosban, a máramarosi Visken. Legyen neked könnyű a föld, Sándor! lustitia regnorum fundamentum másfél napig megfigyelés alatt kellett tartani, az másiknak az álla sérült meg. A két magyar fiú szülei nyomban értesítették a rendőrséget, a kiküldött járőr azonban már senkit sem talált a helyszínen. Az esetről jegyzőkönyvet vettek fel, de a nyilvánosságot nem tájékoztatták a történtekről. A rendőrség közölte a sértettek szüleivel, hogy nem lát nemzetiségi vonatkozást az ügyben. Jellemző, hogy ugyanez a szerb rendőrség, amely mind a mai napig egyetlenegy magyarok ellen atrocitást elkövető személyt sem állított bíróság elé, órák alatt megtalálta azt az öt temerini magyar fiatalt, aki egy szerb férfit - egy kihívóan viselkedő közismert bajkeverőt - vert meg nem olyan régen Temerinben. Ügyükben már a bírósági ítélet is megszületett: 11-től 15 év letöltendő börtönbüntetést kaptak - öten összesen 61 (!) évet - habár maga a sértett, aki időközben teljesen felgyógyult, megerősítette, hogy az esetnek nem volt nemzeti indíttatása. Ilyen súlyos büntetéssel gyilkosokat vagy háborús bűnösöket sem sújtanak Szerbiában. Mi ez a drákói szigor? Példastatuálás? Vagy a politika válasza a délvidéki magyarveréseket vizsgáló kérdésekre? Az egyik temerini magyar elítélt levelet juttatott ki édesapjának a börtönből, melyben megája, milyen megaláztatásoknak és bántalmazásoknak van kitéve. Nem múlik el nap, hogy ne vernék meg. Az egyik szemére már alig lát, s erős vesefájdalmai vannak az ütlegelés következtében. A látogatók csak felügyelet mellett, kizárólag szerb nyelven beszélhetnek vele, az elítéltek leveleit előbb felbontják, lefordítják szerb nyelvre, majd cenzúrázzák. A család tanácstalan, hogy mit tegyen. Attól tart, ha nyilvánosságra hozza a levelet, megtorlás éri a fiút. Emlékezetes: az EU január végén bizottságot küldött a térségbe a korábbi hasonló magyarellenes atrocitások vizsgálására. A bizottság jelentésével szemben igen komoly fenntartásaink vannak a délvidéki magyaroknak, elsősorban amiatt, hogy nem nyújt garanciát újabb verések megakadályozására. Érdekes, hogy épp a péterváradi magyarverések idején járt szerbiai látogatáson két magyar közjogi méltóság is. Szili Katalin, a Magyar Országgyűlés elnöke Palicson egy magyarszerb toleranciatábor (sic!) megnyitásán jelent meg, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök hivatalos látogatást tett Belgrádban, Podgoricán, Újvidéken és Szabadkán. Gyurcsány szabadkai látogatásán példátlan rendőri erőkkel védték meg a „magyar” miniszterelnököt a magyar tiltakozóktól: azokat a fiatalokat, akik „Nem felejtünk!” és „Nem kérünk alamizsnát!” felirattal próbáltak tiltakozni, rohamrendőrökkel vitették el a helyszínről, és három és fél órán át - a látogatás végéig - tartották fogva a rendőrségen. Nincs róla hírünk, hogy akár a köztársasági elnöki címre pályázó Szili Katalin, akár a miniszterelnöki pózban tetszelgő Gyurcsány egyetlen szóval is felpanaszolta volna vendéglátóinál a magyarveréseket, a drákói ítéleteket, a börtönbeli bánásmódot és a rendőri túlkapásokat. Nem ártana utánaszámolni: tulajdonképpen hány magyar jelöltjei vagy képviselői immár ezek a politikusok? Sz. K. M. A. BLYTHE BERNIER, INC. Temetkezési vállalat Gyász esetén temetkezési vállalatunk együttérzéssel, a magyar hagyományok szerint nyújtja a kívánt szolgáltatást. 940 Ogilvy Ave., Montréal, Qué. 495-8082 Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2005. június
