Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)

2005-06-01 / 6. szám

TAMASKA PETER Eszmebarangolások A Nyugati Magyarság legutóbbi számában a Politikai Elitéltek Közösségéről szóló kis írá­somban Hóman Bálint neve tévesen Gyulaként szerepelt. Őszintén sajnálom. Legyen ez a helyreigazítás újabb alkalom, hogy - már az érettségi botrány apropóján is - egy-két gon­dolat erejéig visszatérjünk egykori, szép em­lékű kultuszminiszterünkhöz, felidézve milyen értékek mentek veszendőbe az elmúlt több mint fél évszázad alatt. „A bürokrácia a leg­nagyobb ellenálló erő, mely megakadályoz, hátráltat, elodáz, gátol, lenyűgöz és betűbe fojt minden törekvést, mely vele szembe kerül. A bürokrácia formákat néz a lényeg helyett, ak­tákat gyárt ügyintézés helyett. Álhagyomá­nyokat és tehetségtelenséget protezsál tehetség helyett” - mondta Hóman minisztersége ötö­dik esztendejének leteltével. „Ha öt év alatt nem sikerült valamit kitűzött feladataimból megoldanom, a bürokráciának köszönhetem” - tette hozzá szarkasztikusán. Azóta alaposan megváltozott a helyzet, nem nagyformátumú kulturpolitikusok vezetnek bravúros huszárro­hamokat a bürokrácia állásai ellen, hanem épp fordítva, a hivatalnokok küldenek ki zsandá­­rokat az eszméikhez és hivatásukhoz még hű munkatársak befogására. A baloldal kedveli a naplopókat. Most zaj­lik a harc a volt s gazdagon kiöregedett, a sze­xuális forradalom zsákutcáit szemináriumokon és levelező tagozaton megjárt kiszesek és az utolsó, már antimarxista nómenklatúra embe­rei közt, aminek amorális tanulsága az, hogy a tisztviselői pálya nem pálya, nem is foglalko­zás, csak pályadíj: jogos részesedés az állam ál­tal az állampolgároktól eltulajdonított pénz egy részére. Valóban felháborító, hogy az ember azért fizessen adót, hogy az abból jutalmazott bürokrata folyton okvetetlenkedjék. Ami az ok­tatási tárcát illeti, nemcsak ezt teszi meg, de a felvétel jogát az érettségi értékének limitálásá­val az egyetemi oktatók kezéből kivéve sem­mibe veszi az egyetemek és főiskolák autonó­miáját. A Horthy-féle Magyarország éves költ­ségvetéséből aránylagosan többet költött az ok­tatásra, mint militáns szomszédaink a hadsereg­fejlesztésre, ma az oktatási pénzek szűkítésé­ben fürge az egyébként naplopó minisztériumi hivatalnoksereg. A magyarok többsége az emberben egyelőre még mindig embert lát. Amíg valaki él - ezt ta­nítják az általános iskolákban és a börtönökben is -, addig mindig van remény, hogy egyéni­sége utat tör magának, tehát mindenféle ítélke­zés korai volna. Valakit pusztán külső jegyek alapján arra ítélni, hogy egész életében cigány legyen, kegyetlen és embertelen vállalkozás. A liberális mégis ezt teszi. A legutóbbi Moszkva téri kardnyelő produkció megítélése azt bizo­nyítja, hogy a baloldal változatlanul imád ál­talánosítani, osztályozni és csoportosítani: volt idő, amikor még a halálraítéltek számát is szá­zalékban adták meg. Mért ne lehetett volna 0,24 század százaléknyi embert is kivégezni? Az átszúrt mellkasú fiú története egy cigány­kálvária története. Az eset - bár utóbb kide­rült, a fiút nem egy magyar rasszista, hanem egy lézengő fajtársa szúrta le - e logika sze­rint nemcsak azt bizonyította, hogy a fasiz­mus által keltett fajgyűlölet megmaradt, ha­nem azt is, hogy a szolidaritás a többségi nem­zet számára üres szó csupán, tartalom nélküli keret. (Utóbbiban az okoskodás nyilvánvaló hi­bái dacára azért van valami.) A holokauszt végkiárusításán a cigányság igen jó kufárnak bizonyul. Mint a középkorban a bűnösök és ártatlanok a bűnbocsátó cédulá­kat, ügyes képviselői úgy vásárolják fel a több­ségi társadalmak fajirtó voltának bűncéduláit. E cédulák, ellentétben a Luther által is kétség­bevont égi megbocsátás megvásárolhatóságával, beválthatók. A cigányság pozitív diszkriminá­ciót követel, s nem integrációt. Bár Karsai László kandidátusi értekezésében még a régi át­­kos rendszerben bebizonyította, hogy a magyar cigányok közül milyen kis számban kerültek ki az üldöztetések áldozatai - a szerző liberális el­kötelezettségéhez kétség sem fér -, a mákony a börtönfalakig is elért. Márianosztrán egy öreg visszaeső bizalmas jóindulattal mondta nekem, hogy „lesz még maguknak, magyaroknak is Auschwitz” , Nagyfán pedig egy hasonló, hat­vanas korú zárkafelelős arról panaszkodott ne­kem, milyen nehéz az új félanalfabéta nemze­déket rávenni, hogy könyvhöz nyúljon. - Pe­dig - mutogatta az ugyancsak az átkosban kia­dott ismeretterjesztő világháborús munkákat - itt azt is láthatnák, mi történt velünk, ha a zsi­dók sorsába beleélik a magukét. Csak akkor még nem nagyon lehetett tudni, s azért nincs is leírva, hogy mi is ott voltunk Auschwitzban. Arról senki sem beszél, hogy a magyar bör­tönnépesség zömét adó cigányság nem szereti a többségi magyarságot, s arról sem, hogy mennyire irigyli azt a pár szem zsidót, akit még ügyvédeik sem tudtak kihozni a rács mögül. Irigylik kivételezett helyzetüket, s a világosabb bőrű, rafináltabb börtönlakók néha még - per­sze sikertelenül - rabbit kémek magukhoz. Ha - mint a nagy Gandhi mondta - az angolok nem értik, hogy a kasztrendszer valójában egy archa­ikus demokrácia, akkor a magyar smasszer va­lami Gandhi-szerű bölcsességet azért kiszűrt magának a tapasztalatból, s vigyáz arra, hogy a zárkákban oláh és beás cigányok ne nagyon keveredjenek. Ők ugyanis - mondjuk így kép­letesen - szigorúan elkülönülő két kasztot al­kotnak. A különbséget számomra egy oláh cigány fogalmazta meg nagyon érzékletesen: Tudja, mi oláhok magyar cigányok vagyunk és Indiából jöt­tünk, a beások pedig csak Romániából. Nézem a Mátyás és az Orczy teret, csavar­gók a Barosson, betérek a csehókba, a lakások­ból sokféle zene hallik, s kövér nők hajolnak ki érdeklődve az ablakokból. A Teleki téren jó­val olcsóbb s kevesebb a hús, mint Budán, ked­venc Fény utcai piacomon, a Stex Alfréd és a Krúdy utca tele mulatni vágyó fiatalokkal - egyetemisták játszanak itt prágai hangulatot -, a roma önkormányzat Magdolna utcai romos palotácskájából pedig még este tizenegykor is balkánias dzsessz hangjai szűrődnek ki. Az em­ber - ha éppen jó kedve van - Kusturica barbár bájára gondol. Az olaj, az acél, a régészet vagy a dinamit regénye után egyszer meg kéne írni ezeknek a Kőrúthoz kapcsolódó városrészeknek a regényét is: hogyan hódított meg egy faj két emberöltő alatt egy várost. Ha a holokauszt ha­sonlat sántít is, a cigányság szocializmussal kezdődő térhódítása mintha lekopírozná a ki­egyezés utáni nagy zsidó gyarapodást. Hogy mennyire máshitű város is volt akkor Pest, csak el kell menni a Kozma utcai zsidó temetőbe, amelynek asszír stílusú ravatalozója, keleties és szecessziós síremlékei, növényekkel összefo­nódó kőtömege többet mond, mint megannyi könyv vagy kocsmai beszélgetés. A magát vérbeli pestinek mondó embernek se közössége, se pártja. (Ha a körúti csövese­ket nézed, nemigen találsz köztük cigányt, akár ágyváltogató ágyrajáróként is, de befogadja őket a közösség.) A városatyai ígéreteket úgy­sem veheti komolyan, a tényleges állapotot meg a bőrén érzi. Azok, akiknek jól megy, jobban gyűlölik azokat, akiknek rosszul megy, s mint ahogy ők gyűlölni tudnak. Vannak milliárdos és radikális, elégedett szocialisták és elégedetlen polgári demokraták. A többség békét és meg­élhetést akar, de az egyéni önzés kíméletlenül elsöpri régies, a szocialista időkből örökölt vá­gyait. A helyükön virágzik ki a szegényekben élő erőtlen kocsmai gyűlölet. A városi levegő - ellentétben a középkor em­berének véleményével - itt a pesti utcákon nem tesz szabaddá. Víg esztendőkre szomjas Bálterem ez a világ, csillagok fürtje csillár, leng az űrbéli szélben, fehéren felizzik már. Emberiség, ma táncra hívott a mámor, járjad, borral mulass, a sós vért örökre megutáljad. Ami volt: temető az, táncos láb alá dermedt, nem járja át az elme soha e tomyas vermet. Táncos láb alatt kincsek s romlott vacakok tára, csak isteni képzelet vehet itt mindent számba. Itt már jég-gyöngy a könny, a riadó-kürtök némák, tülekvő seregek, ó, itt iszonyú merevek s bénák. Fekszik a rabcsont, úrcsont, porban már sose öklel, fekszik a félelmes fegyver, töltve halotti csönddel. Megzabált barmok csontja, lelőtt repülők roncsa, pilóták: hányt pupillák furakodtak e porba. Barátok örök csókban, magányosan a spicli, döngetné már az ajtót: édes haverom, nyisd ki! Hamis írást kik tettek, betűik férgek lettek, bántják örökké őket, bukfencet rajtuk vetnek. Régi találmány rozsdás, hajdani konok dogmák s hitek szétesve, mint a pattant-abroncsu dongák. Nagy temető ez, hallgat gép és ember és állat, csak a befödött vágyak élnek, fölkiabálnak! Igricek: rongy-ingűek, poéták: csoda-nyelvek ivadékuknak jajos versekkel fölnevelnek. Löknek, uszítják talpam távoli boldog tájra, ledobnám már a gondot, ami őket is vágta, égette, szorította, - végül is be kell lássam: nem bírok elbujdosni én se a boldogságban. Lágy halántékot adtam korai dérverésre, én amit tapasztaltam elég lesz ezer évre, bűvös méltóság nincs, mely bokámat összeüsse, szívem alatt az ádáz vezércsillagok üszke. Hegedűk, dobok zengnek, asztalomon is bor van, víg esztendőkre szomjas ennyire sose voltam, ősrégi bűnre, bajra jöhetne szép bocsánat: hívom a mindenséget hökkentő új csodákat. {1954. Szilveszter) Látlelet az egészségügyről Határhártyák A szocialista-szabaddemokrata kormány egészségpolitikájának három évét értékelte Frajna Imre minapi tájékoztatóján. A politi­kus elmondta: a kormány tevékenységét két csoportra oszthatjuk, az egyikbe tartozik, amit ígértek, de nem tettek meg, a másodikba pe­dig, amit nem ígértek, de sajnos megtették. A fennhangon hirdetett de be nem váltott ígéretek között említette az egyévi keresetnek megfelelő hűségjutalmat, az ingyengyógy­szert a szív-és érrendszeri megbetegedésben, valamint a csontritkulásban szenvedőknek, a gyógyszerköltségek növekedésének megállí­tását, a kórházak és a többi egészségügyi in­tézmény rendbetételét, a parlagfűvel fertőzött terület nagyságának negyedére csökkentését, a népegészségügyi program korszerűsítését, valamint a pénzügyi fedezet biztosítását. Megjegyezte: mindezeket a szocialisták 2002- ben programjaikban vállalták, de három év alatt nem teljesítették. Alig egy évvel a kor­mányzati ciklus vége előtt úgy tűnik, ezek már teljesítetlen ígéretek maradnak. Amit nem ígért, de sajnos megtett a kor­mányzat, az többek között az, hogy felrúgták a polgári kormány sikeres gyógyszer-megálla­podását, minek következménye, hogy elszaba­dultak a gyógyszerárak, növekedtek a beteg­­terhek. Továbbá drágították a gyógyszerárakat, csökkentették azok támogatását, pénzt vettek el az amúgy is nehéz helyzetben lévő kórhá­zaktól, hatályon kívül helyezték a polgári kor­mány idején elfogadott kórháztörvényt és he­lyette egy olyan kórház-privatizációs javasla­tot próbáltak elfogadtatni, amely kifejezetten a profitorientált cégeknek kedvezett volna. A 2004-es és a 2005-ös költségvetésben az egész­ségügyre fordított pénz reálértéken csökkent, és a szocialista megszorító csomagok egyik nagy vesztese is az egészségügyi ágazat volt. Az Országos Mentőszolgálat költségvetését 2003 óta folyamatosan csökkentették, a men­tés egyre komolyabb anyagi gondokkal küzd. A légimentést visszafejlesztették. A parlagfű-mentesítésről csak beszéltek, ehelyett elvették a költségvetésben erre szánt pénzt, és eltüntették az állampolgárok adói­ból e célra felajánlott összeget is. A népegész­ségügyi programot kiüresítették, nem bizto­sították hozzá a szükséges pénzt - sorolta a politikus. Hozzátette: a jogszabályalkotásban sem jeleskedtek, hiszen a kórház-privatizációs törvényüket és a gyógyszerárak befagyasztá­sáról szóló kormányrendeletet az Alkotmány­­bíróság megsemmisítette. A szocialisták 2002-ben azt ígérték, „rendbe teszik” az egészségügyet. Ehhez képest szinte minden területen rosszabb a helyzet, mint a 2002-es kormányváltáskor. Három év alatt három mi­niszter próbált úrrá lenni a káoszon - nem sok sikerrel. Ez idő alatt „sikerült” az egészség­ügy szinte összes szereplőjével összeveszni. A Fidesz jobbító szándékú javaslatait a kor­mánytöbbség eddig rendre lesöpörte. Gyurcsány Ferenc legújabb ötletei nem je­lentenek igazi megoldást, nem hoznak változást, és még csak érintőlegesen sem foglalkoznak az egészségügy olyan problémáival, mint az egyes területeken már kritikus orvoshiány, az egész­ségügyi intézmények kétségbe ejtő eladósodása, vagy az egekbe szökő gyógyszerárak. (Nemzeti Hírháló) Székely András Bertalan egyike azon kevés magyarországi szakembereknek, akik egya­ránt otthonosan mozognak mind a határain­kon kívül rekedt magyarság, mind az orszá­gon belül élő nemzeti és etnikai kisebbségek kérdésében. Határhártyák című könyvének fő értéke, hogy együtt láttatja a Kárpát-me­dence magyar és nem magyar kisebbségei­nek gondjait, alkalmat adva ezáltal az olva­sónak a hasonlóságok és különbözőségek összevetésére. A kötet műfajilag változatos: szociológiai és történeti, társadalomlélektani és irodalmi tanulmányok, előadások, ünnepi megemlé­kezések, jeles kisebbségi személyiségek ki­tüntetésekor elmondott laudációk, a térség kisebbségi vonatkozású eseményeivel kap­csolatos reflexiók és interjúk sorjáznak egy­más után, mintegy mozaikszerűen kirajzolva az elmúlt negyed század fontos momentu­mait e közösségek életében. Az írások egy része első közlés, most ol­vasható először nyomtatásban, zömük azon­ban különböző hazai, csehországi, felvidéki, erdélyi, délvidéki, drávaszögi, muravidéki és nyugati magyar orgánumokban már napvi­lágot látott. Ami összeköti őket, az az egy­séges szemlélet, miszerint - a kétségkívül meglévő hátrányok ellenére - a kisebbségi léthelyzet kigyöngyözhet olyan megőrzendő kulturális értékeket, amelyek érdemesek mind a határon túli anyanemzet, mind az ál­lamalkotó többség figyelmére. Székely And­rás Bertalan elveti a kettős mérce alkalma­zását, ezáltal a máig „rizikófaktor” -nak szá­mító kisebbség-többség viszonyban az eti­kai következetességet állítja elénk követendő példaként. A szerző - aki egyben a Szent László Akadémia Kárpát-medencei Régió Tanszé­kének vezetője is -, új kötete megjelenésé­vel hozzájárul az itt élő népek múltjának, je­lenének a megismertetéséhez, közösségi ön­ismeretük fehér foltjainak az eltüntetéséhez. (Székely András Bertalan: Határhártyák, Interetnikus folyamatábrák és pillanatképek a Kárpát-medencéből, Muravidéki Baráti Kör Kulturális Egyesület, Pilisvörösvár, 2005, 305 old., 2000 Ft.) Hornyik Miklós Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2005. június 10. oldal ( Nagy László Székely András Bertalan Határhártyák Interetnikus folyamatábrák és pillanatképek a Kárpát-medöncébó! í

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom