Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)
2005-04-01 / 4. szám
2005. április Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal TAMÁSKA PÉTER Vónatrobbantók és kommunisták Mi magyarok a művelt s az uzsorát még a zsidóknál is kevésbé szerető Ezra Poundtól is megkapjuk a magunkét, hiszen mint antropológiai érdekességet közvetlenül a baluba törzs után említ meg minket egyik cantójában. Összekeveri a dzsentrit a bojárokkal, Károlyi Mihályt Hatvány Lajossal s kenetteljes kurafiként aposztrofálja őfelségét, Ferenc Józsefet. „Virtusch!! Halálos egy náció lehet, na!” - fejezi be 17 soros magyar betétét. A kulturális tárca éber őre, Hiller úr is mintha Poundot kövemé, amikor Ságvári Endrét és a munkásmozgalmi panteon más neves szereplőit kívánja visszacsempészni ebbe a pannon vadonba. Ugyanakkor megható, hogy a ránk egyébként alig figyelő angolszászoknál két híres hazánkfiára is rábukkanhatunk Paul Patrick Gyilkosok és merénylők című nem akármilyen neveket felsorakoztató kislexikonja jóvoltából. A vonatrobantó Matuska Szilveszterről és Kiss Béláról, az olasz fronton nyomaveszett „cinkotai bádogos"-ról van szó, aki benzines hordókba forrasztotta megunt nővendégeit, mint erről megfelelő érzelmességgel Krúdy Gyula is megemlékezett. Matuska története még a magyar Kékszakállnál is érdekesebb , mivel a biatorbágyi vasúti híd felrobbantásával neve bejárta a világsajtót, s botrányköve lett a kommunista mártirológiának is. A hírhedt vonatrobbantó a bácskai Csantavéren született, ahol még ma is élnek rokonai. Két unokafivére, János és Ferenc Lipcsében szereztek maguknak hírnevet, síremlékük a főbejárattól jobbra látható, s ugyancsak tőlük származik a baloldalt felállított, az I. világháborús hősi halottak emlékét őrző szoborcsoport. A nagyközség avagy városka századfordulói, nemegyszer szecessziós díszítésű polgárházak övezte főútját a kéttomyos, terjedelmes kupolájú, Páduai Szent Antal tiszteletére épült, építészettörténetileg is jelentős nagytemplom koronázza meg. A településen átfutó, néhol felduzzasztott s a mezőkön nádasokba búvó Csík-ér Szilveszter halálában is szerepet fog játszani, mint azt a helybéliek tudni vélik, s magában a településnévben is rejlik némi mágia, hiszen a véres 1697-es zentai csata mészárlásszerű mellékütközete itt zajlott le, csontot és vért hagyván maga után. Csont és vér, Csantavér - ír falujának fura nevéről a neves író és lapszerkesztő Dudás Károly is, akit úgy megbabonázott Matuska Szilveszter története, hogy regényt kezdett írni róla. A készülő regényben Matuska Szilveszter elmondja, hogy még csantavéri kisiskolásként 11 éves korában ragadta meg képzeletét a Délvidéken csavargó Leó professzor, aki az okkult tudományok mesterének mondta magát, mégha a polgári életben csupán a semmitmondó Kis János nevet viselte is. Egy hipnotikus szeánsz alkalmával Cippola módjára úgy elvarázsolta a kisfiút, hogy a komédiás és truppja távozása után rögeszméjévé vált, Leó professzor láthatatlanul vele maradt. A kamaszodó Szilveszter azzal tűnt ki társai közül, hogy tűzgyújtásban, robbantgatásban, füstbomba készítésben mindig első volt, hiszen Leó professzor segített neki. Az első világháború Matuskát már tanítói diplomával a zsebében érte. Amikor a Monarchia nagykövete átadta az I. világháborút elindító ultimátumot az akadékoskodó s a Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni merényletben nem minden vétek nélkül való belgrádi kormánynak, a korabeli sajtó azt írta, hogy Budapesten boldog önkívületben tódult mindenki a főútvonalakra. Kalapokat dobáltak a levegőbe, hölgyek éltették a háborút, gyerekek zászlót és lampionokat kerítettek s ezekkel járták Pestet, ahol a hadköteles ifjúság körében tomboló lelkesedés uralkodott. Más fővárosokban hasonló öröm köszöntötte a polgári lét unalmát felváltó, a katonai szakértők szerint lombhullásig befejezendő háborút. A büntető századnak is nevezett 20. század minden bizonnyal legboldogabb napjait élte 1914. augusztusának utolsó napjaiban. Matuska az utászokhoz került, ahol megízlelhette, mit is jelent igazi robbanóanyagokkal dolgozni, s a gyérékor mágiáit egyenruhában gyakorolni. Háborúvesztés, összeomlás, Trianon. A csantavéri fiatalember különítményes tiszt lesz, hengerész, kőműves, gyarmatárú kereskedő, szállító és feltaláló. Nyolcvanhat találmányát szabadalmaztatja, többek közt egy olyan szerkezetet, amely megelőzheti a vasúti szerencsétlenségeket. Otthagyja a Délvidéket - amelyet a Karagyorgyék királyságához csatolnak -, s kőbányát vásárol Bécs mellett. A bányakitermelésnél kedvelt robbanóanyaga az ekrazit. Tisztes félj és családapa, de gyötri a szex démona, s mint a későbbi nyomozások során kiderül, a bordélyházak hölgyei nyugtalanítónak tartották egynémely kívánságát. Egyre többet bukkan fel Matuska tudatában Leó professzor is, aki sürgeti, hogy büntesse meg a tévelygő emberiséget. Büntetésére a legalkalmasabb a vasúti merénylet - sugallja. Ausztriában Ansbachnál szétszedi a síneket, ám nem történik semmi. Másodszor is ott próbálkozik, ezúttal robbantással: az eredmény szinte semmi. A németek még nem őrzik a síneket, így harmadszor a Berlin melletti Jüteborgnál végre sikerül kisiklatnia egy expreszt, több mint százan sebesülnek meg. Leónak ez sem tetszett, hiszen senki sem halt meg - mondta később vádlottként a bécsi és budapesti tárgyaláson -, Leó továbbra is vért követelt tőle. Kettős énjével viaskodva a Budapesthez közeli biatorbágyi viaduktot választja ki egy újabb merénylet színhelyéül: idáig vonult vissza IV. Károly az elvesztett budaörsi csata után 1921. október 23-án. A jól előkészített robbantás épp abban a pillanatban történt, amikor a Budapest-Bécs-Ostende gyorsvonat a völgyhídra ért. Az elől lévő hat pullmann-kocsi a mozdonnyal együtt lezuhant, három a mélység felett függött, az utolsó három pedig a híd ép részén maradt. A helyszínen lévő Matuska viselkedése feltűnt a detektiveknek, s már első kihallgatásakor pszichológiai bizonyítékot szereznek: a férfi nem volt képes visszafojtani gyönyörét a tragédiáról készült fényképek láttán. Bár egy megalomániással álltak szemben, aki az elmebaj és a normalitás vékony mesgyéjén járt, a helyszínen egy kő alá rejtett levél hangvételéből inkább arra következtettek, hogy a merénylet a kommunisták műve volt, s Matuskát futni engedték. Csak 1919, a vörös diktatúrától való beteges félelem dolgozott volna bennük? A zsidó származású Lovas Mártonra, az illegális kommunista párt egyik vezetőjére terelődik a gyanú. Bár szülei óbudai lakását figyelik, Lovast nem találják. Mint ő maga írja a Magyar voltam a gulágon című könyvében, a kérdéses időpontban már a Lenin-iskola hallgatójaként Moszkvában volt. Mivel az ügynökök képzésével is foglalkozó iskola hallgatóinak nevét konspirálták (Lovas Német álnéven volt beiratkozva), nem tarthattak sajtótájékoztatót a biatorbágyi robbantás ügyében. Pesten a merénylet színhelyén talált cédula írójáról viszont sajtóvita indul meg dr. Szontagh Emil rendőrségi és Fischof Gyula magán írásszakértő között. Míg Szontagh a politikai rendőrségen őrzött iratok alapján a cédulán lévő Írásban Lovas kézjegyét egyértelműen felismerte, a Népszava cáfolta ezt. Elgondolkoztató azonban az, hogy a szovjet titkosszolgálatok emberei oly rafináltan épültek be a különféle anarchista sejtekbe s mozgatták bábúként a megfelelő, gyilkolásra kész személyeket, hogy rátalálásuk Matuskára korántsem lehetett a véletlen műve. (Ladislav Mnacko 1968 után, emigrációban azt az ötletét is nyilvánosságra hozta, hogy Martin Borman is az OGPU útján, volgai német ügynökként került a náci pártba.) A vasúti robbantás okozta sokk nyomán a kormányzat statáriumot hirdetett A statárium szigorát kihasználva ítélték halálra Sallai Imrét és Fürst Sándort, az illegális párt két vezetőjét 1932. julius 28-án, s még aznap ki is végezték őket a Kozma utcai Gyűjtőfogház kisfogházának udvarán. Azt, hogy bármi közük lett volna Matuskához vagy Biatorbágyhoz, nem lehetett bizonyítani. Justizmord lett volna, mint azt a kommunisták állították? Lehet, ám én óvatosabb volnék, s inkább leszámolást mondanék, amelyet a törvény örve alatt hajtottak végre. Sallai mögött ugyanis komoly 1919-es múlt állt. Részt vett a Vörös Újság és a Vörös Katona szerkesztésében, politikai fogolyként ott van a Gyűjtőben, amikor megállapodás születik a kommün kikiáltásáról, majd Korvin Ottó jobbkeze a vörös terror idején. Moszkvában a Marx-Engels Intézet munkatársa 1924 és 1928 között, az éhséget hozó első ötéves terv megindításakor pedig a Volga vidéken kap feladatot: ez a sztálini „második forradalom” ideje. Amikor 1931 tavaszán visszatér Magyarországra, a párt titkárságát vezeti, a biatorbágyi ügyet pedig az illegális Kommunista hasábjain a polgári rend elleni lázításra használja fel. Társa, Fürst ugyancsak a Központi Bizottság tagja, akit az 1931 júniusi második éhségsztrájk s börtönbéli szabadulása után a balszerencse juttat ismét börtönbe, majd az akasztófára. Lovast viszont 1932. decemberében a KGB elődje, az OGPU tartóztatja le, s hogy volt-e köze Biatorbágyhoz, már senkit sem érdekel. Matuskát először Bécsben ítélik el. Meglepően enyhe az ítélet: mindössze hat év fegyház. Csak ottani büntetésének letölte után adják ki Magyarországnak, ahol egészen 1944 decemberéig a váci fegyház szigorúan őrzött, életfogytiglani fegyházra ítélt rabjaként tengeti életét. (Érdekes, a németek nem kérik ki, beérik a budapesti ítélet szigorával.) Rabtársaival együtt a Vörös Hadsereg szabadítja ki. Eltűnik, de a legenda szerint Csantavéren bukkan fel, ahol egy idő múltán a rendőri feladatokat ellátó partizánok felismerik, s a Csík-ér felé űzik. A vízbe ugró férfira többször rálőnek, ám holtteste nem kerül elő. Úgy látszik, üldözői képtelenek voltak túllépni azon a lenini gondolatvilágon, hogy a társadalmi egyensúly fenntartására nincs alkalmasabb eszköz, mint a puska- vagy pisztolygolyó. A helybéliek egy másik, a társadalmi egyensúly fenntartásának kommunista verziójába hasonlóképpen illeszkedő történetet is mesélnek. A hazatért Matuska betérvén a kocsmába egy ideig nyugodtan ült az asztalnál, aztán váratlanul felpattant s székére felugorva elkezdett világmegváltó eszméiről prédikálni. Valaki értesíthette a szerbeket, akik belökték dzsipjükbe s elviharzottak foglyukkal. Miután tarkón lőtték, holttestét a délvidéki magyarirtás csantavéri áldozatainak tömegsírjában ásatták el. Elgondolkodva történelmünk hasonló esetein, eszembe jut egy másik vonatrobbantás. Tíz évvel vagyunk az 56-os forradalom után, amikor egy fiatal vájár Padragkúton társaival együtt elhatározza, hogy egy újabb forradalom nyitányaként merényleteket fognak elkövetni. Terveik közt szerepelt a zalai kőolajvezeték és a Dózsa Görgy úti nagy Lenin szobor felrobbantása is. Ajkához közel sínrobbantással kisiklatnak egy tehervonatot - valójában egy szovjet katonai szerelvényt vártak -, utána azonban egy nő elkotyogja tervüket, és letartóztatják őket. Vezetőjüket, Hamusics Jánost - annak ellenére, hogy személyi sérülés nem történt - halálra ítélik és 1967 februárjában a veszprémi várbörtön udvarán kivégzik. Bírái jobban féltek a munkásoktól, mint a harmincas évek keresztény középosztálya. Munkásmozgalmi történet ez is. Az meg már az európai normákhoz való igazodás, hogy terroristaként a magyar jog nem engedi rehabilitálásukat ma sem, s még az 56-os ügyekben annyi veszélyt s támadást vállalt Káhler doktor is ódzkodik bármiféle konkrét lépéstől: a róluk készült dokumentumfilmet még a Duna tévé sem mutatta be. Apropó, terrorizmus. Matuska történetét először a büntetés-végrehajtás lapjába, a Börtön Újságba szántam - ahova külső munkatársként már hosszú évek óta írok -, ott azonban azt a választ kaptam, hogy a szerkesztőségnek nem célja, nem is lehet, hogy a terrorizmusnak és egy terroristának a dicséretét szolgálja. Igaza volt a kollégáknak. Matuska és Hamusics ritkaságszámba menő magyar terrorista volt csupán, s mi is egy kis lábtenisz kettős egy, mondjuk szaud-arábiai terrorista futtballcsapat létszámához képest? Montreáli hírek A nagy Marion Brando Immár húsz éve annak, hogy hagyománnyá váltak Montreálban a nagypénteki koncertek, amelyek Maryvonne Kendergi, a Radio Canada kommentátora szerint Montreál zenei életének egyik legnagyobb eseménye. Mozart, Cherubini, Schumann és Bruckner Requiemjei után idén, március 25-én Verdi Requiemje került előadásra. Montreál egyik legnagyobb énekkara, az UQAM kórus és a Montreáli Filharmóniai Társaság Zenekara Takács Miklós vezényletével mint már annyiszor, most is rendkívül nagy sikert arattak. A nemzetközi hírű szólisták: Claudine Coté, Franco Tenelli, Alexander Savtchenko mellett külön említést érdemel az erdélyi román-magyar származású Corina Circa, aki Takács Miklós vezényletével Salzburgban is énekelte a Verdi Requiemet. Az 1875-ben alapított Montreal Philharmonic Society zenekarának 1982 óta Takács Miklós a vezető karnagya. A magyar származású maestro vendégkarmesterként Montreálon kívül sokfelé vezényel. (Calgary, Halifax, Quebec, Ottawa, San Remo, Lucca, St. Petersburg, Kairó, Párizs, New York, Salzburg, Dél-Korea). Takács Miklós több ízben dirigálta a Magyar Állami (Nemzeti) Hangversenyzenekart, a Pécsi Szimfonikus Zenekart, valamint a Debreceni és Budapesti MÁV Szimfonikusokat. Neve Erdélyben is jól ismert, mint a Kolozsvári, Nagyváradi és Marosvásárhelyi Szimfonikus Zenekarok vendégkamagya. Takács Miklós immár ötödik alkalommal, újabb meghívást kapott New Yorkba, ahol a New England symphony vendégkarmestereként, november 20-án a Carnegie Hall-ban Mozart Requiemjét fogja vezényelni. Fedetlen fővel, kockás zakója koszló gallérját mellén is felhajtva táblából a Körút és a Dohány utca sakrán, a sültgesztenyeárus mellett. A harapós téli hidegben ugyancsak feltűnő ez a lenge viselet. Időnként, mintha edzésen lenne, hol egyik, hol másik lábára ugrál, ugrál, toporog, majd helybenvágta következik. Ahogy a kora délutáni napfény megvillan bőséggel olajozott fekete üstökén, mintha egy fagyos golyóbist ingatna vállai között. Levezetésként kikap kéthárom forró gesztenyét a fehér kendővel letakart kasból, és zsonglőrmutatványba kezd velük. Társa, a gesztenyárus rá se hederít. Kampós vasával bele-belepiszkál a hunyorgó zsarátba, meg-megrázogatja a rostély fölötti fémkalitkát, amelyben harsányan pukkannak a piruló gesztenyeszemek, kiszolgál. Teszi a dolgát. Imádom a parázson sült gesztenyét, és legalább ennyire nem szeretek a kirakatok előtt ácsorogni. Odaszólok feleségemnek, s már a kesztyűmet húzom, hogy az apró után nyúljak, mikor az imént még toporgó férfi hozzám lép.- Na, hogy s mint, mérnök úr? - állít meg, s bár vonásai mintha valahonnan ismerősek lennének, nem emlékszem, hogy valaha is bemutattak volna.- Üm-üm - mondom elbizonytalanodva, a didergő viszont annál magabiztosabb.- Hogy szolgál az egészsége? - kérdez a lehető legközvetlenebb modorban.- Üm-üm - válaszolom kurtán, mert az igazság az, hogy szerepet cseréltünk. Már jó ideje nem az egészségem szolgál engem, hanem én szolgálok neki, de ezt most nincs kedvem kifejteni, különösen egy ismeretlennek.- Én makkegészséges vagyok - döngeti meg a mellét.- Az remek dolog - válaszolom kissé zavartan, de lelkesedést színlelve.- Ebben a kutya hidegben sincs semmi bajom. Sálat, sapkát soha nem hordtam.- Hát én bizony mindig. Aki a fejével keresi a kenyerét, az vigyázzon rá - válaszolom most már némiképp felengedve.- Az én erőm a lábamban van. Ismer engem. Vagy tévedek?- Hát... - teszek egy gyermeteg kísérletet, hogy a félreértést tisztázzam, de leint.- Ne is magyarázza, mindenki ismer engem. Ki ne ismémé Szepit? A gyerekek az apjuktól hallottak rólam. Maga meg zsugáim is látott engem. Vagy tévedek? Szólnék, de nem hagy.- Emlékszik még, a Fradi ellen milyen bombát szúrtam a vinklibe? A középpályáról indultam, végigbalettoztam a gyepen, a tizenhatosnál csináltam egy piruettet, spicceltem, mint a nagy Marlon Brando és...- Az soha nem balettozott - szúrom közbe.- Az nem számít - int le, - szóval spicceltem és... na, de pont magának magyarázom én ezt? Azzal a dugóval vittem be a csapatot. Egy hétig, mit egy hétig, két hétig csak pezsgőt láttam. Nem léphettem ki úgy az utcára, hogy valaki a szurkolók közül meg ne támogatott volna egy pezsgővel. Ha emlékezetem nem csal, akkortájt a maga vendége is voltam. Vagy tévedek?- Nem emlékszem rá, hogy valaha is találkoztunk volna - enged végre szólni.- Akkor annál jobb, mérnök úr, annál jobb, akkor most könnyíthet a lelkén. Szúrjon le egy bélást egy szájvízre, kell ebben a kutya hidegben. Nincs igazam? S míg a zsebemben kotorászok, még megkérdi:- Az a Marlon Brando, az mit csinált, ha nem balettozott? A válasz viszont már nem érdekli. Csinál egy piruettet, és eltűnik a pénzemmel a Dohány utcai búfelejtő irányába. Paizs Tibor
