Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)
2005-04-01 / 4. szám
12. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2005. április Mit mondana ma Wass Albert? II. ✓ Irta: Czegei Wass Huba, az író fia Mit Szólna Wass Albert a könyvkiadói jogi vitához és a copyright körüli harchoz? A történelemben nem első és nem utolsó eset az, ami az íróval törént. Krimibe illő a történet, mely reménység szerint lezárul hamar. Még ha nem is „happy end” a vége, de annál csak jobb lehet, amilyen szomorú eddig volt. Wass Albert bizonyára csóválja a fejét, ha a mennyből letekint erre a méltatlan ügyre. Azzal a szomorkás, általunk jól ismert mosollyal, amelyet akkor látunk az arcán, amikor valamilyen emberi gyengeséget látott maga körül. Ha élne, bizonyosan megírná egy elbeszélsében az esetet, ami vele történt. Az olvasó hadd nyerjen egy rövid betekintést és felvilágosítást a csalásról. 1989 nyarán Wass Albert 81 éves volt, a világtól távol, visszavonultságban az Okalai Nemzeti erdő területén élt. Élete nagy szerelme, Elizabeth (Bebe) 1987 márciusában meghalt. Bebe, a praktikus és intelligens asszony rendezte az üzleti dolgokat és támogatta őt mindenben, így apám az írói alkotásnak szentelhette életét. Ebben az időben néhány műve megjelent Budapesten - rejtélyesen - , azaz engedélye nélkül és anélkül, hogy ez valami anyagi hasznot hozott volna számára. Ez már az a korszak, amikor a vasfüggönyön rés támadt - a magyarok kezdeményezésére. Novemberre a berlini fal ledőlt, és a szabadság folyamata elindult Magyarországon. Ekkor lépett a színre 1989 decemberében egy Kaliforniában élő magyar férfi - hangzatos ígéreteivel. Szász Lóránt úgy mutatkozik be, mint sikeres üzletember, akinek magyarországi kapcsolatai vannak, és aki ki akaija adni Wass Albert műveit. Amikor ez a személy ajánlatot tesz, hogy 5 ezer dollárt fizet, azután pedig a kiadott művekből származó haszon 12%-át, az író ösztönösen cselekszik és megköti vele a szerződést. Mivel elég hosszú idő óta először ajánl fel valaki pénzt a művei kirakatba tételéért, melyek hosszú életének legfőbb termései voltak. Önérzetében úgyis sebet ejtett az, hogy gyermekeitől anyagi támogatást fogad el. így most azt is megéri, hogy művei hasznot hoznak számára. Szász üzleti szempontból is jól időzített, mert ő ezzel az összeggel jókor alkudott meg az íróval. Az öreg írógépen gyorsan megszerkesztették a szerződést, minden jogi tanácsadás nélkül, anélkül, hogy ő jártass lett volna a jogi rendszabályokban akár angolul, akár magyarul, vagy a kiadói jog (copyright) törvény által előírt szabályát ismerte volna. (Bebe ezt nem hagyta volna jóvá!) Két könyvet is kiadott Szász 1990- ben, de semmi anyagi részesedést nem kapott Wass Albert a bevételéből. Ennek ellenére, az eredeti szerződésüket újraírva közjegyző előtt hitelesítették 1991 szeptemberében, újabb kiadások új reményeivel. Aki Wass Albert írásait ismeri, az tudja, hogy az író az embereket általában pozitívan látta és jót gondolt róluk. Bizalmat adott mindenkinek, akivel találkozott, míg az ellenkezőjéről meg nem győződött. így, jóhiszeműen elfogadta a magyarázkodást a sikertelen anyagi vállalkozásról, amellyel Szász két könyvét is kiadatta. Ezután mégis meglazult a viszony kettőjük között. Nem történt újabb könyvkiadás, így nem jutott semmiféle anyagi részesedéshez sem. És amint ez az 1990-1991-ben írt levelekből kiderül, Szászt csak ügynökének ismeri el, és kéri arra, hogy a nevében más kiadókkal is kössön szerződést, csakhogy több műve kiadásra kerüljön. Lényegében Szász nem is adott ki egyetlen könyvet sem 1991 után az író haláláig, 1998-ig, azaz csaknem hét éven keresztül. Egyszerűen és érdekes módon, elhalványult a képben egészen 1998-ig, amikor a mostani partnerére talált és a monopólium megszerzéséhez hozzálátott Szász és a Kráter Kiadó. Wass Albert 1991 után elkezdte saját maga rendezni a könyvei kiadását. 1993-ban engedélyt adott a Kráter Kiadónak a Jönnek és Adjátok vissza a hegyeimet c. művei kiadására. Szintén engedélyt adott az Örökségünk Alapítványnak a Hagyaték című műve kiadására 1993-ban. Itt meg kell jegyeznem, hogy Szász Lóránton kívül Wass Albert legalább tizenhárom kiadóval kötött szerződést 1989 és 1997 között, kiknek művei kiadását ugyanolyan joggal és hasonló feltételekkel engedélyezte. Van néhány tárgyi bizonyságunk arról, hogy milyen volt apánk és Szász kö-' zött a kommunikáció ebben az időben és régebben, mielőtt rejtélyesen eltűnt. Ebben az időszakban minden másról szó esett közöttük, csak a könyvek kiadásáról nem. Arról szó sem volt, hogy Szász ellenezte volna azt, hogy apánk másoknak is megadta könyvei kiadására a jogot! Wass Albert úgy tekintette, hogy a köztük levő szerződés felbomlott. Floridai törvény szerint bármilyen üzleti szerződés elévül, „le van nullázva és megsemmisül” ha öt évig nem produkál semmit az üzleti partner. Szász egyáltalán nem panaszkodott a többi kiadó miatt mindaddig, amíg apánk élt, csak már akkor, amikor könyvei - az író halála után - népszerűvé lettek. (Természetesen akkor már Wass Albert nem tudta a jogait megvédeni.) A tény az, hogy apánk soha nem tett említést sem nekünk, sem a floridai magyar barátainak Szász Lórántról. 1995-ben szerződést írt alá, hogy a róla elnevezett Dr. Gróf Czegei Wass Albert Floridai Alapítványra ruházza a szerzői kiadói jogot (copyright) a hozzá közel álló barátai tanácsára. Mindenáron szerette volna, ha művei megjelennek és örökségére barátai felügyelnek. Azonban az alapítványnak - valamilyen okból - nem sikerült egyetlen könyvét sem megjelentetni. Viszont a mi döntésünket apánk jó tetszéssel fogadta: 1996-ban anyagilag támogattuk a Kard és Kasza kiadását, melyet a Mentor Kiadó jelentetett meg Erdélyben. A könyvből befolyó bevétele kiegészítette adományainkat alapítványunk miszsziós céljaira. 1997 nyarán Wass Albert elismerését fejezte ki az Erdélyben végzett munkánk iránt, és fiai alapítványára, a Czegei Wass Alapítványra ruházta szerzői jogát (copyright). Ezt a történelmi pillanatot magnófelvétel őrzi, melyen apánk örömének adott hangot, hogy fiai kezébe teheti életműve gondozását. Az alapítványt Floridában hoztuk létre, de később Budapesr ten és Erdélyben is székhelyet állítottunk fel alapítványunk számára. 2004. májusában, sokévi pereskedési harc után, a budapesti Legfelsőbb Bíróság meghozta azt a döntést, amely nem teljesen ugyan, de részben igazságot szolgáltatott, amelyet el tudtunk fogadni. Leegyszerűsítve, mind a Kráter, mind a Czegei Wass Alapítvány folytathatja a könyvkiadást, de a Kráternek ki kell fizetnie a részesedést, amire szerződésben kötelezte magát 1989-ben és 1991-ben, még mielőtt amerikai bíróságra beadjuk a keresetet, hogy megszűnjön az a szerződés Szász Lóránttal, melyet Amerikában kötöttek meg. Hadd érzékeltessem, hogy milyen trükkel szeretne még több bevételhez jutni a Kráter Kiadó! Nemrégen azzal az ajánlattal kerestek meg, hogy egyesítsük erőinket, de úgy, hogy mi mindent a Kráter Kiadóval adjunk ki. Tervüket azzal indokolták, hogy csökken a piac és a sok kiadó csökkenti a mi részesedésünket (és persze zavarja az ő üzletüket). Ezt mi természetesen nem fogadhatjuk el. Mi ahhoz ragaszkodunk, hogy adjanak kimutatást az eladott könyvek utáni elszámolásról, és fenntartjuk kérésünket, hogy fizessék ki az elmaradt részesedést. Ebből persze semmit nem teljesítettek. Ehelyett már kétszer is rosszindulatú kampányt indítottak a Czegei Wass Alapítvány ellen. Először perrel fenyegették meg azokat, akik a Kráteren kívül más kiadótól vesznek Wass Albert-könyveket. Ez egy alattomos monopolizáló igény, melyet a jó szándékú könyvkereskedők és könyvtárosok átlátnak, és szabad döntésüket megtartják a látszatigazságokra alapozott fenyegetés ellenére. A második negatív kampány egy újabb nagy hazugság bevetése, melyet bíróságra is vittek. Azt állítják, hogy azon az okiraton, melyben a kizárólagos szerzői jog a Czegei Wass Alapítványé lett, nem Wass Albert aláírása szerepel. Eközben Wass Albert a mennyben mosolyogva nézi, hogy fia, Géza és nevelt lánya, Anne telefonon megkéri az Astori Közjegyzői Hivatalt, hogy vegyék elő a tanúkat, akik jelen voltak a szerződés aláírásánál. Nem egészen a bíróságnak szól ez az elgondolás: túl nagy árat kellene fizetniük, hogy bepereljék a hivatalos állami képviselőt. Viszont ez a követelés arra volt jó, hogy a tudatlanokat megtévesszék. Mert míg abban tetszelegnek, hogy az író nyilvános bemutatása, tisztelete és népszerűsítése nekik tulajdonítható, közben hazugsággal és hitelrombolással befeketítik az író és családja jó hírét. Wass Albert megerősítene bennünket ebben a szerencsétlen helyzetben. O bizonyára feltárná ellenségeinek jellembeli eltorzulásait, a titkos terveiket és morális elhajlásaikat. És arra emlékeztetne bennünket, hogy az egyszerű emberek nem ostobák, akiket félre lehet vezetni legfeljebb egyszer, e hosszú távon és mindenkit egyszerre nem lehet becsapni. A lelkiismeretlen ügyeskedők elfelejtik azt, hogy ha tigrisen lovagolnak, egyszercsak eljön az idő, hogy leesnek, és a tigris felfalja őket. Drága olvasók: ez a tigris ti vagytok! Mit tenne Wass Albert? Kitartana a nemes ügyekért való küzdelemben. Ezek közül az egyik a rehabilitációja lenne - csakhogy ez annak a korrupt igazságügyi rendszernek a rehabilitációja lenne, amely őt igazságtalanul háborús bűnösnek bélyegezte. Az ő rehabilitációja nem azt jelenti, hogy őt újra kellene vizsgálni. Ehelyett azt a hamis ítéletet kell az útból féreállítani, ami lehetetlenné teszi az ügyben az igazság teljes feltárását. A másik ügyben is lépne. Egyrészt leleplezné a ravasz ügyeskedők mesterkedését, akik az ő nevét és műveit túszként tartják fogva a markukban, másrészt lehetetlenné tenné a tevékenységüket mindaddig, amíg jobb belátásra nem térnek. A könyvek kiadásának jogában nem az igazságszolgáltatás dolga dönteni. Amíg a jogi intézkedés szabad kezet ad arra, hogy csalók az író élete munkáiból a saját hasznukra nyerészkedjenek, addig meg van fosztva az író attól a jogától, hogy kikösse: a könyvei bevételét mire kívánja használni. Bizonyos, hogy élete utolsó leheletéig harcolna ezért a jogáért! Nekünk, az író fiainak nincs más választásunk. Amit ebben kockáztatunk, az több, mint ami pénzzel mérhető. Mi apánk látomását szentül őrizzük arról, hogy minden magyar javát nézzük - bárhol éljenek is - azzal a vággyal, hogy politikai és kulturális szabadságuk és gazdasági felemelkedésük elérésében örömük legyen. Még egy dolgot tenne Wass Albert. Megfordítaná a kérdést: mit várok el én az én nemes magyar olvasóimtól? „Elvárom, hogy ezekben a méltó célokban velem együtt küzdjenek, és elvárom, hogy tiszteljék egymásban az értéket. A visszaélések orvoslását nem lehet küzdő egyénekre hagyni, mert ezt nekünk közösen kell megoldani.” (Lukácsi Éva fordítása, Népújság, Marosvásárhely, 2005. február 18.) magyarom zárj/ kof/wiiui/zniusJeAete íufija/ Lukács György „Nagyon korán ellenzéki érzelmek uralkodtak bennem a hivatalos Magyarország egészével szemben... Benedek Marcell (...) naplójában feljegyezte találkozásunknak nyomán szerzett benyomásait, és ha a meglepetés hatása alatt talán túlbecsüli is akkori álláspontom megalapozottságát, nyilván mégis érinti a lényeget: a fenálló magyar rendszer szenvedélyes elutasítását...” (Lukács György: Magyar irodalom-magyar kultúra. Bp. 1969.5.) A proletárdiktatúra egyik legbizarabb alakja volt Lukács György népbiztos, egy milliomos bankigazgató fia, akit apja, Lukács József, a Magyar-Angol Bank igazgatója tartott el még 34 éves korában is. Dúsgazdag szülei (anyját utálta) villát is vettek neki Firenzében, hogy jobban átélhesse a nemzetközi proletariátus testi és lelki nyomorát. „Az erőszak szerepével teljesen tisztában voltam” - nyilatkozta 1971- ben az egykori népbiztos. „Karcsú, szőke, diákos ember, kék szemű, szemüveges és teljesen a tudományok embere volt” - írta róla az amerikai Liberation tudósítója 1919-ben. Az amerikai szocialista lap néhány sorral lejjebb sem fukarkodik a jelzőkkel: „Az apja igen gazdag bankár... a legnagyobb magyarországi bank elnöke. Semmit sem vár az élettől, csak szabad időt, filozófiai tanulmányai folytatására. Egy hónappal Kun Béla hazatérte után (1918 végén) aktív kommunista vezetővé válik. Bőrkabátban jön-megy, komoly kis professzor, (...) kedves és jó humorú, és borzasztóan szórakoztatja hirtelen átalakulása. Örül is neki azt hiszem - úja a tudósító különösen a katonai oldalának... Szerintem a tábori lelkész megfelelője (sic!). De ő is harcol, ütközetbe megy a katonákkal... Háborúban vagyunk, mondotta, amikor tiltakoztam 6 ember agyonlövése ellen. Háborúban a dezertőröket és árulókat le kell lőni...” feleli az amerikainak a galamblelkű esztéta. 1919 tavaszán írja Lukács az Ifjú Proletár-ban: „Most arról van szó, hogy a legyőzött ellenfél végleg megsemmisíttessék. Ebben az utolsó harcban nem szabad félúton megállni... Kérlelhetetlen osztályharc a burzsoázia ellen (sic!) egyszerűen addig, amíg (mint osztály) meg nem semmisült.” (1919. április 13.) A következő napokban elméleti cikket ír a Népszavába A győzelmes proletariátus taktikája címmel. Idézünk az írásból: „Mit jelent az államhatalom megragadása a proletariátus szempontjából? Jelenti elsősorban annak lehetőségét, hogy a proletariátus a maga osztályküzdelmét igazán véghezvigye. Az államhatalom birtoka azt jelenti, hogy itt a pillanat az egykor elnyomó osztályok megsemmisítésére. Itt a pillanat, de élni is kell vele!” „Uj rend kezdődött a közoktatásügy terén is, főként az egyetemi életében- írja nagylélegzetű tanulmányában Császár Elemér, majd így folytatja - „Továbbra is Kunfi, az egyetem rossz szelleme diktált, államtitkára Gönczi Jenő intézekedett, durva gyönyörűséggel hajtva végre főnöke rendeletéit. Csakhamar három ember bukkan fel az új népbiztosi hivatal élén: Lukács György, Fogarasi Béla és Kármán Tódor. (Lukács 1909-ben nyert doktorátusát semmisnek nyilvánították 1920- ban, Landler Jenő és Hamburger Jenő doktorátusával együtt.) Lukács került (...) Kunfi örökébe, és átvette a főiskolai oktatás fölött a kormányzást. Lukács (...) tudományosan képzett és irodalmilag művelt esztétikus, gazdag olvasottsággal, nagy hajlammal az elmélkedésre, s a gondolatámyalatok megkülönböztetésére, tagadhatatlanul nem közönséges szellemi érték. Sajnos lelkének szerencsétlen alkata miatt a magyar tudomány sajnálatára ez az érték nem gyümölcsözött sem korábban- mikor kisebb nagyobb könyvekbe rakta bölcsességét -, sem most, mikor gyakorlatban érvényesítette. Lukács elméje rendezetlen, fegyelmezetlen foglalata lett a ki nem forrott, kellően föl nem dolgozott, zavaros és homályos eszméknek. Mint író teljesen élvezhetetlen, gondolatait a józan emberi értelem nem tudja nyomon követni. Fogarasi Béla szintén képzett filozófus volt (...) benne is volt bizonyos exaltáció, s nem kisebb önhittség: mind a ketten egy budapesti tanáremberekből álló szélsőén radikális csoport tagjai voltak. Lukács ennek az intellektuális családnak bizonyos értelemben a feje volt, akire hódoló csodálattal néztek föl. Szellemi életüket már békében a magyar viszonyoknak teljes félreértése, szertelen és meddő bírálata, főként azonban a temperamentumukban gyökerező forradalmiság jellemezte. Egyetemi tanulmányaik során Németországban is éltek, többen e csoportból Párizst is megjárták, de mindenünnen csak az orosz lélek bámulatát hozták magukkal. Sohasem tanulták meg, hogy hazájuk intézményeit és embereit relatív mértékkel méljék, hiszen hazájuknak sem tekintették. A bolsevista puccs ezt a szellemi garnitúrát már készen találta. Kunnak, Szamuelynek vagy Böhmnek (az írógépszerelőből lett hadügyminiszternek) kulturális céljai aligha voltak, de Lukács és Fogarasi körei már régebben meg voltak győződve a maguk hivatottságáról és lángelméjéről, ekkor meg éppen arról álmodoztak, hogy küldetésük van: tudományos életünk megreformálása. Március végén elrendelték a magántulajdonban lévő műkincsek lefoglalását. Kiállításokat rendeztek belőlük a proletárgyerekek részére is. Fennmaradt képe egy 5 éves proletárgyereknek, aki egyik kezében vajas kenyeret tartva a másiknak piszkos ujjaival Corot világhírű festményén dobol. Még a 2000 koronánál nagyobb értékű bélyeggyűjteményeket is kommunizálták. Ennek a közönséges rablásnak és fosztogatásnak elszólásokkal teli esztétizált változata 1971-ből, hősünk szájából: „... hogy Magyarországon megvalósult a magántulajdonban levő műkincsek szociálizálása, ez csak úgy volt lehetséges, hogy létezett a művészettörténészek egy rétege, amely a régi időkből még Meller Simonnal alakult ki, és a fiatal generációval, a nemzetközi művészettörténetben most nagy szerepet játszó Tolnay Károllyal folytatódott. Ok játszották a nagy szerepet, bennük radikalizmus és szakértelem párosult, úgyhogy meg tudták valósítani a műkincsek szocializálását.” (Garai Tibor Lukáccsal készített filminteíjú. In: Élet és Irodalom. 1975.IH. 15.) A Magyar Tanácsköztársaság művelődéspolitikája című hézagpótló kötet tanúsága szerint sokszáz felbecsülhetetlen értékű műtárgy került a kezükbe. Az „Esterházyak, Battyhányak, Andrássyak, és az egyházi vezetők tulajdonából Rembrandt, Brueghel, El Greco, Goya, Tintoretto művei váltak a köz tulajdonává...” meg kell említenünk a begyűjtötték között még Manet, Monet, Cézanne, Degas, Renoir, stb., és a magyar művészet legjobbjainak Munkácsy, Székely Bertalan, Paál László, Réti István, Hollósy Simon, Rippl-Rónai, Ferenczy Károly stb. munkáit. Hollósy Simon négy képét Schuler Gusztávtól vitték el, Groedel Hermann gyűjteményéből pedig 5 brüsszeli falikárpitot a XVE. századból, amely Rubens kartonjai után készültek. A fővárosból és a vidékről elrabolt kincseket a Hitelbankba hordták. így József főherceg családi ékszereit, Frigyes főherceg fehérnemű-, ezüst- és aranykészletét. Lónyai Elemér 20 bőröndből álló kincseit és Estehrázy hercegnek a tatai kastélyából való ékszereket. Az ékszerakció történetéhez tarotzik még, hogy egy alkalommal Lengyel Gyula pénzügyi népbiztos a Hitelbank egyik igazgatójának szobájában egy detektívet talált, aki az akció ellenőrzésével volt megbízva Lengyel erre valósággal őrjöngeni kezdett, nekirontott a detektívnek, aztán vörös őröket hivatott és bezáratta. (Az Újság. 1919.okt.3.4.) Bálint István János
