Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)
2005-04-01 / 4. szám
2005. április Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal A művészet az emberről szól Beszélgetés Kollár Imre karmesterrel Különös élményben lehetett részük azoknak, akik ott voltak a MÁV szimfonikusok március eleji koncertjén a Zeneakadémián: egy hatalmas gipszcsizmát viselő karmester irányította a zenekart, ülve. Az eset előzménye egy hárompontos dobás volt egy tornatermi kosárlabda mérkőzésen, amit egy kellemesnek alig mondható Achillesínszakadás követett. Kollár Imrének úgy hiányzott ez a sérülés, mint üveges tótnak a hanyattesés: három nap múlva fontos koncert várt rá. Mády doktor úr sebészkése alá is csak úgy volt hajlandó lefeküdni, hogy ő nem bánja, csináljanak vele amit akarnak, de neki csütörtökön dirigálnia kell. Rendben van, részemről elmehet, nyugtatgatta Mády doktor, miközben arra gondolt, hogy egy másfél órás műtét után két nappal lábra se igen tud majd állni, nemhogy dirigálni. Jelentem: a koncertet megtartották; a begipszelt lábú karmester óriási tapsot kapott. Rendszeres hangverseny-látogatók, komolyzene-kedvelők talán még emlékeznek az 1989. évi Nemzetközi Karmesterversenyre, ha frissebb zenei élményből nem, innen lehet ismerős előttük Kollár Imre neve. A közönségdíjat nyerte el óriási meglepetésre. A legjobban, saját bevallása szerint, ő lepődött meg a dolgon. Azóta már hozzászokott a sikerhez, 1994-ben megnyerte a trevisoi Nemzetközi Karmesterverseny első díját is, és tűméi során szinte az egész világot bejárta Angliától Görögországig, az Egyesült Államoktól Japánig és Mexikótól Ausztráliáig- Tizennyolc évesen vettek föl a Zeneakadémiára - eleveníti fel kérésemre a pályakezdés éveit Kollár Imre, és csöppnyi álszerénység nincs a hangjában: büszke is lehet rá, ő volt az első az akadémia történetében, akit tizennyolc évesen vettek fel karmesteri szakra (azelőtt az volt a hagyomány, hogy a jelölteknek előbb el kellett végezniük egy másik szakot). - Másodéves voltam, amikor a Magyar Televízió megrendezte a VI. Nemzetközi Karmesterversenyt. Nagy bátran, az esélytelenek derűjével neveztem be, és a váratlan siker egyszeriben megnyitotta előttem az érvényesülés útját. Azóta is rendszeresen koncertezem, idehaza is, külföldön is, és igazán szerencsésnek mondhatom magam, mert olyan zenekarokkal dolgozhattam, mint a New Japan Philharmonie, a Wiener Kammerorchester, az Orchestra Filharmónia Veneta, az Orchester der Beethovenhalle, a Cairo Symphonie Orchestra, a Thessaloniki State Orchestra, a Mexico State Symphonie Orchestra és sorolhatnám... Jelenleg Budapesten élek és a Debreceni Filharmonikus Zenekar, vezető karmestere és zeneigazgatója vagyok. Ingázom a két város között, egyéb meghívás esetén alkalmanként nagyobb kilengéssel.- Mit jelent az Ön számára az, hogy ott áll egy zenekar előtt, és ötven, vagy száz különböző egyéniségű, gondolkodású, tudású zenészből itt és most megpróbálja előcsalni azt, amit elképzelt az adott zeneműről?- Nehéz ezt megfogalmazni. Ösztönös és tudatos folyamatok hatják át egymást bennem egy-egy hangverseny alatt. Ott állok a pódiumon, és egy megszólalandó hangot kell vezényelnem, inspirálnom kell a zenészt, hogyan játssza az elkövetkezendő hangot. Ugyanakkor oda kell figyelnem, hogy az adott pillanatban éppen mi hallatszik, és reagálnom kell rá úgy, hogy nyugtázom a jót, és figyelmeztetek a rosszra. Intenzív agymunka és ösztönös tehetség kell hozzá, és persze tapasztalat, tapasztalat, tapasztalat. Azt szokták mondani, hogy ötven év alatt nem is karmester az ember, csak tanulja a szakmát. Van benne valami.- Logikusnak tetszik, hogy a zenekar és a karmester közös teljesítményét nagyban befolyásolja az összeszokottság, illetve az, hogy mennyire ismerik egymást. De mi van olyankor, amikor a vendégkarmester egyszer vagy kétszer tud csak próbálni a zenekarral a fellépés előtt?- Érdekes, hogy mindkettőnek megvan a maga varázsa. Az összeszokottságnak az, amihez hasonlót a sportoló érez, amikor nála van a labda, és tudja, hogy most jobbra kell passzolnia, mert jön a csapattárs. És le is adja, mert vakon megbízik benne. Vagy olyan, mint amikor baráti társaságban beszélget az ember, és félszavakból is megértik egymást a jelenlevők. Ezt érzem például a debreceni zenekarral, amellyel hosszú évek oda együtt dolgozom, s amelynek tagjai félmozdulatokból értik már, mit szeretnék az adott pillanatban. A másik eset, amikor vendégként érkezem egy zenekarhoz azért izgalmas, mert szinte percről percre újabb és újabb kihívással kerülök szembe. Pont azért, mert az oboista vagy a csellista másként reagál, mint amit megszoktam. Ezért ki kell alakítanom magamban egy olyan kommunikációs rendszert, amellyel villámgyorsan megértetem és elfogadtatom azt a zenét, amit hallani szeretnék.- Mennyiben más, mennyiben egyéni, csak Önre jellemző ez a zeneinterpretáció, mint amit mondjuk egy másik karmester kér a zenekartól?- Ha belegondolunk, hogy egyetlen hangot hányféleképpen lehet megszólaltatni - aki bármilyen hangszeren játszik, tudja, miről beszélek -, és belegondolunk, hány hang van egy partitúrában, nagyjából elképzelhetjük, hányféle variációs lehetőségről beszélhetünk. Én mindenesetre előbb megpróbálom a próbákon a lényemmel, a kézmozdulataimmal arra inspirálni a zenészeket, hogy azt játsszák, amit én szeretnék, s ha ez nem elég, akkor leállunk, és elmondom szóban, hogy kérem szépen, ezt ne így játsszák, hanem úgy. Nyilván nem úgy kell elképzelni a dolgot, hogy minden egyes hangról elmondom, hogy ezt egy picit hangosabban és hosszabban kérem, a másikat meg halkabban és rövidebben, hanem úgy, hogy eljátszik a hegedűs egy frázist, és én azt mondom, hogy ezt szomorúbban szeretném. És ebből a hegedűs pontosan tudja, hogy mit akarok - az európai kulturális közegben legalábbis.-Az utóbbi megszorítás mintha azt jelezné, hogy más jellegű tapasztalatai is vannak... Jól hallom?- Igen. Egy alkalommal egy fantasztikus profi zenekart vezényeltem Tokióban, és úgy éreztem magam, mint a hangmérnök a keverőpult előtt: azt tudták a japán zenészek, hogy hangosabban, halkabban, gyorsabban, lassabban, de amikor üyen instrukciókkal próbálkoztam, hogy ezt a részt egy kicsit vidámabban kérem, értetlenül néztek rám.- Mi lehet az oka ennek?-Arra gondolok, hogy a japán embert évszázadok óta arra nevelik, hogy elfojtsa az érzelmeit. Az engedelmesség, a szigorú fegyelem határozza meg az életét. Japánban nem lát az ember szerelmes párt csókolózni az utcán. Úgy látszik, a zenében is a beléjük nevelt erkölcsi gátlások vezérlik őket, szinte szégyellik kinyilvánítani érzelmeiket. Pedig hát a zene pont erről szól, hogy igenis fejezzük ki azokat az érzéseinket is, amelyeket másképpen nem tudnánk vagy nem mernénk kifejezni. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a japán vagy más távolkeleti zenész rosszabb, mint az európai, szó nincs róla. Csak más.- Mi a legnehezebb egy karmester munkájában?- Talán az, hogy egy zenekar mondjuk nyolcvan emberből áll, s nekem azt kell elérnem, hogy amit ez a nyolcvan zenész ezen a koncerten előbűvöl a hangszeréből, az ne legyen izzadságszagú, ne az engedelmességről szóljon, hanem az együttzenélés öröme hassa át, úgy, hogy közben persze mindenki szigorúan követi azt a vonalat, amit a karmester képvisel. A karmesternek az a dolga, hogy a nyolcvan ember sokféleségét eggyé kovácsolja. Olyan ez, mintha egy mozaikképet rakna össze mindenféle színű és formájú kövekből - más a hegedűsé és más a nagybőgősé, tehetségük, alkatuk vagy éppen hangulatuk szerint s ha a kis kövek nem jók, ő sem tud jó képet összerakni. Ugyanakkor egy önmagában pompás kis mozaikkocka még nem garancia rá, hogy a mű egészében is jó lesz. Az összhatásnak kell egységesnek lennie, s olyannak, hogy mindenkinek öröme teljék benne.- Kitől tanult a legtöbbet?- A főiskolán Lukács Ervin volt a tanárom, s még véletlenül sem szeretném lebecsülni azt, amit tőle kaptam útravalóul, mégis azt kell mondanom, hogy ez egy olyan szakma, ahol a diploma nem sokat jelent: az embernek magának kell megtapasztalnia mindent a munkája során. S útitársul ott kell tudnia maga mellett mindvégig az önkontrollt, az örökös többre törekvést.- Hogy tudja egy karmester lemérni a saját és a zenekara teljesítményét? Gondolom a zenekritika tükrében aligha. Kövezzenek meg, de én ezt a „művészeti ágat” és okoskodó művelőit nemigen kedvelem, s abból az egy-egy kurta mondatkából, amit a legtöbb kritikus a karnagyra pazarol, a magam részéről olyan nagyon sokat nem tudnék leszűrni. Ön hogy van ezzel?- Zenész körökben elteijedt tréfás mondás: kritikusról rosszat, vagy semmit. Egy szó mint száz, én a kritikának akkor lámám igazán értelmét, ha rendszeres volna, és nem egy-két ember véleményét sulykolná. Elmondok egy példát: Mönchengladbachban koncerteztem egyszer, és három napon belül négy újságban jelent meg kritika a hangversenyünkről. Elég nagy volt a szórás, az egyik lelkesedett, a másik fanyalgott, de legalább tudtam velük mit kezdeni: az egybehangzó részletek felerősítették a kritika hatását, az eltérők vagy egymásnak ellentmondók pedig semlegesítették. Ilyen körülmények között a kritikusnak is számolnia kell a kontrollal, nemcsak a zenésznek vagy karmesternek. Visszatérve a magam önkontrolljára: igyekszem olyan partnerekkel dolgozni, olyan szofistákat felkérni, akiket nagyra becsülök, és akiknek a véleménye érdekel, igyekszem olyan szakmabelieket meghívni a koncertjeimre, akiknek a véleménye fontos számomra. Rengeteget köszönhetek például Ránki Dezsőnek, aki főleg a pályám kezdetén majd minden koncertemen ott volt, és akitől zeneileg nagyon sokat tanultam: néha csak egy-egy félmondatából, olykor vállveregetéséből, de abból is, ahogy egy-egy esetben elhúzta a száját.- Saját művészi fejlődése szempontjából jelenleg mit tart a legfontosabbnak?- Még mindig a pályám elején érzem magamat, s az az elsődleges célom, hogy minél szélesebb repertoárt vezényeljek. Ha rajtam múlik, igyekszem olyan műveket választani, amelyeket még nem dirigáltam, illetve olyan szerzőket, akiket talán kevésbé ismer a közönség.-Nem tudom visszatartani az obiigát kérdést: a jelenlegi repertoárjából melyek a kedvencei?- Egyrészt azok, amelyeken éppen dolgozom. Olyan ez, mint a szerelem, nagyon bele lehet szeretni egy-egy új zeneműbe. Másrészt meg ott vannak az örök nagy szerelmek: Mozart és Bartók. Ahogy mondani szokták: ha azt kérdeznék, hogy egy lakatlan szigetre mit vinnék magammal, hát egy Bartókmeg egy Mozart-partitúrát.- Szóljon rám nyugodtan, ha túl laikus a kérdés: hogyan készül egy koncertre? Fogja a partitúrát és végigolvassa, minta rendező a forgatókönyvet?- Igen. Körülbelül. Van olyan partitúra, amit olyan folyékonyan olvasok már, mint egy könyvet, de van olyan is, amellyel oldalanként kell megvívnom a csatámat. Amikor a legelső próbán megjelenek, már száz százalékig birtokomban kell tudnom a művet. Ha a rendezőhöz kellene hasonlítani magamat, azt mondanám - saját tapasztalataimból kiindulva, persze -, hogy nála a forgatókönyv csak afféle váz, nagyon sok minden alakul, változik a próbák vagy a forgatás során. Én nem improvizálhatok. Ha én azt mondom valamelyik hangszeresnek, hogy játsszon már egy kicsit hangosabban... nem, nem volt jó, most egy kicsit halkabban. .. nem, próbálja talán... nos, akkor nekem végem, megesznek reggelire. Pontosan kell tudnom, hogy mit akarok. Ugyanakkor tisztában kell lennem azzal, hogy minden zenekarban ülnek nagyszerű zenészek, akiknek nagyon komoly elképzelésük van arról, amit játszaniuk kell. És nyitottnak kell lennem arra, hogy elfogadjam a partner zenei elképzelését. Nem gondolom, nem is gondolhatom azt, hogy egy zenét egyfajtaképpen lehet jól előadni. Van száz jó előadási lehetőség, vagy kétezer, nem tudom. És nem szabad abba a hibába esnem, hogy azt képzeljem, csak az lehet jó, amit én gondolok. Például, ha van egy klarinét szóló, és azt a klarinétos csodálatosan eljátsza, adott esetben, mondjuk én nem így gondoltam volna, de nagyvonalúnak és gálánsnak kell lennem, és azt kell mondanom, hogy gyönyörű volt, „megveszem”.- Idézze fel, kérem, egy emlékezetesfellépését!- Debrecenben pár éve fejezték be a főtér felújítását. A hivatalos átadáson Beethoven kilencedik szimfóniáját játszottuk egy szabadtéri színpadon. Ott volt hatvanezer ember. Jó érzés volt meghajolni hatvanezer ember előtt. De ugyanilyen jó érzés volt a Művészetek Palotájában koncertezni. Mondta is egy kolléga, hogy az volt a furcsa az egészben, hogy utána nem kellett buszba ülni és elutazni. Ilyen fantasztikus hangversenyteremben tudniillik eddig csak külföldi turnékon játszottunk, onnan ez a buszozási reflex, hisz a hangverseny után már ültünk is a buszba és mentünk a következő város felé. Óriásit nyert ezzel a koncertteremmel a főváros és az ország.- Apropó, ország. Milyennek látja ma egy fiatal, tehetséges karmester Magyarország zenei életét?- Ha megengedi, kissé messzebbről futnék neki a válasznak: azt hiszem, a világ, az egész világ zenei életével vannak ma nagyon nagy gondok. Egyfelől a Weöres Sándor által megjövendölt trágyaözön az, ami elkeserít. Ez a félelmetes mennyiségű kulturális szemét elárasztja az egész társadalmat, és lassan megfojtja a nemes növényeket Másfelől az utóbbi idők gazdasági bajaiból adódó költségvetési megszorítások világszerte elsőként a kultúrát és az oktatást érintették fájdalmasan. Persze ha politikus volnék, vagy gazdasági szakember, lehet, hogy azt mondanám, hogy kenyér nélkül nincs meg az ember, Mozart szimfónia nélkül meg nyugodtan le lehet élni vagy hetven évet - más kérdés persze, hogy minek. Világszerte, Japántól Európáig sorra zárják be a színházakat, oszlatnak fel patinás zenekarokat, olyan helyeken is, ahol azt hitte volna az ember, hogy amíg élet van a földön, addig kultúra, zenei kultúra is lesz. Nagy baj van, nagyon nagy baj. Mindez nálunk természetesen még drasztikusabb következményekkel jár. Ide jutottunk. Pedig fél évszázaddal ezelőtt még ott voltunk az élvonalban a klasszikus zene világában: a világ első tíz karmesteréből öt magyar volt. És az első tíz hegedűséből öt szintén magyar. Soroljam a neveket? Ormándy Jenő, Reiner Frigyes, Fricsay Ferenc, vagy az utánuk jövők, Solti György, Ferencsik János... Nem tudom, jól látom-e a dolgokat, de ki kell mondanom, bármennyire fáj is: ennek a fajta kultúrának az aktív ideje lejárt. Ha csak a zenére szűkítem le a dolgot, az igazság az, hogy amit le lehetett írni, azt leírták. Nagyjából a huszadik század közepéig, Bartók haláláig. Nem azt mondom, hogy Bartók után nem születtek jelentős művek, de azt gondolom, hogy igazán új már nem. Olyan új, amit az emberek befogadtak volna. A művészet elszakadt a közönségtől, és abban a pillanatban el is veszítette önmagát. A művészet ugyanis az emberről szól, s ha elszakad tőle, vége van. Ennek számtalan jelét látjuk nemcsak a zenében, a képzőművészetben és az irodalomban is. Egy friss példa: a francia festőművészetet bemutató kiállításnak, ha engem kérdeznek, azt a címet adtam volna, hogy A festészet tündöklése és bukása. Az utolsó kép ugyanis egy üres fakeret volt. Érdekes módon nem is állt előtte senki, csak a teremőrt kérdezték meg néhányan, hogy ez most komoly? Volt ennek a kultúrának vagy három-négyszáz éve, amikor olyan mennyiségű és minőségű alkotások születtek, hogy belőlük élünk majd a hátralevő negyvenezer évben. Az igazság az, hogy a klasszikus zene mindig is egy aránylag szűk rétegnek a szórakozása, szellemi tápláléka volt. Ezt tudomásul kell vennünk. Nem az a cél, hogy minden ember ott legyen a koncerteken, értékes könyveket olvasson, Felfinit nézzen és ne valóság-showt, hanem az, hogy az a szűk réteg, amelynek erre igénye van, meg tudja ezt kapni, annak meglegyen a gazdasági háttere, hogy áldozhasson igényei kielégítésére, fenntarthassa ezt a művészetet. A művészetre nem lehet ráhúzni a haszonelvűség kényszerzubbonyát. Itt távlatokban kell gondolkodni. Ahhoz, hogy valaki zongoraművész legyen, legkésőbb tízéves korában oda kell ülnie a zongorához és legkevesebb tizenöt évet rá kell szánnia az életéből, hogy megindulhasson egy pályán. És most nemcsak az utánpótlás, hanem a közönség neveléséről is beszélek. Szilágyi Károly
