Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)

2005-03-01 / 3. szám

2005. március Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal Kölcsönzsamk DEBRECENI MIHÁLY- Hallottad a hírt? - kérdezi egyik ba­rátom. - Ezer milicistát küldenek Ki­­jevből Kárpátaljára, hogy visszaszorít­sák a bűnözést.- Kevés - válaszolom. - A teljes ál­lományt le kellene cserélni. Csak van­­e kire? A beszélgetés helyszíne nem más, mint a piac közelében levő presszó, melyet bátran nevezhetünk kocsmának is, merthogy valójában az. Ilyenkor, télvíz idején, amikor a tavasz csak na­gyon nehezen akar megérkezni, nem­csak a vásározók szoktak ide betérni, hanem az éppen szabadnapos tanárok, buszsofőrök, mozdonyvezetők, hente­sek, meg a fagyoskodó pénzváltók is. Ok többször is benéznek ide napköz­ben. Van amikor csak egy-egy féldeci kedvéért, máskor pedig azért, mert is­meretlen zsaruk jelentek meg a látha­táron, akiknek azért mégsem szeretnék odaadni a sápot. Van nekik elég bajuk az ismerős milicistákkal is éppen elég. Mert a rendszer már nem úgy műkö­dik, mint a kilencvenes évek elején, amikor a kopaszra nyírt izomagyúak vitték el a védelmi pénzt tőlük és a mással üzletelőktől. Nem, most az ál­lam emberei szedik a sarcot, merthogy azoknak is vannak főnökeik. Az út - legalábbis mostanáig - Kijevig veze­tett. Hogy kevés-e vagy sok az ezer Kár­pátaljára küldött zsaru, előbb-utóbb ki­derül. Mint ahogy az is, hogy lehet-e valamin is változtatni egy olyan or­szágban, ahol a hivatalok csak akkor intézik hatékonyan az egyszerű embe­rek ügyes-bajos dolgait, ha lefizetik a markukat tartó hivatalnokokat. Senki nem mert megütközni azon, hogy pél­dául az útlevélért a hivatalos ár több­szörösét kellett kifizetni. Zsebbe. Min­denki jól járt, csak az állam nem, és azok, akik ritkábban utaztak külföldre. Az elmúlt csaknem tizenöt esztendő során, amikor sorra szűntek meg a gyá­rak, üzemek, emberek tízezrei váltak egyik napról a másikra munkanélkü­livé, a legnépszerűbb túlélési stratégiát a bátyus turizmus jelentette: a seftelés, a csencselés, a vodka- és cigaretta­­csempészés. Később más lett a rentá­­bilisabb üzletág: az üzemanyag-kivitel. Jobb sorsra már nem érdemes öreg Mercedesekből valóságos szárazföldi tankhajók lettek. A határ menti falvak egyszeriben olajparadicsommá váltak, ahol csak óvatosan lehetett rágyújtani, mert az egész környék bűzlött a ben­zinszagtól. Isteni csoda, hogy sehol nem történt komolyabb robbanás az el­múlt években, leszámítva azt az egy­két balesetet, amikor a kőolajvezetéke­ket fúrták meg pancser tolvajok, akik viszont belehaltak ritkán (először és utoljára) gyakorolt mesterségükbe. Tény és való, a kárpátaljaiak rájöt­tek az utazás és az üzletelés fontossá­gára, máskülönben felkopott volna az álluk. Aki pedig utazni kényszerül, an­nak útlevélre van szüksége, amiért ké­pes bármennyit is áldozni. Ehhez tudni kell azt is, hogy egy-egy oda-vissza út alkalmával az illető legalább négy pe­csétet is kap az okmányába. így aztán akad arra is példa, hogy valaki havonta kénytelen útlevelet váltani. A gyors ügyintézést a hivatalok embereinek le­fizetése jelentette, akik készségesnek mutatkoztak a helyzet ilyetén megol­dására. Próbált volna valaki lázadozni ezek ellen a módszerek ellen. Méltán mondhatjuk: az élet minden területén olajozottan működött a „fizess le nyu­godtan” nevű össznépi ukrán társasjá­ték.- Nem hiszek én ezekben a látvá­nyos akciókban - mondom a barátom­nak, aki öreg róka már a határjárásban, hiszen csaknem egy évtizede fuvarozza az árut és az embereket Kárpátalja és Szabolcs között. Ismer mindent és mindenkit. O is így gondolja.- Hivatalosan csak alig néhány hó­napja lehet forintot váltani Ukrajnában, ezért aztán még ma is főleg feketén váltja szinte mindenki a magyar fi­zetőeszközt grivnyára. Ezer forint 27 grivnya, ezért körülbelül három üveg vodkát lehet vásárolni. A határ magyar oldalán élők felfedezték maguknak Kárpátalját, szívesen ruccannak át Ungvárra, Beregszászra, Csapra, hi­szen itt minden olcsóbb, mint odahaza. Megfordult tehát a világ az elmúlt egy­két esztendőben. Jól is járt eddig min­denki: a határőrök, a vámosok és a rendőrök. Utóbbiak odáig mentek az arcátlanságban, hogy minden magyar autóstól kétszáz forintot kértek. Ott áll­tak a csapi átkelőnél és tartották a mar­kukat. Aki nem fizetett, azt kollégáik állították meg egy kilométerrel odébb- a mobiltelefonok korában már nem olyan nehéz leadni a drótot - és bün­tették meg immáron sokkal borsosabb összegre. Ürügyet mindig találtak, ezért lettek rendőrök. Valamikor decemberben izgatottan hívott egyik pesti kolléganőm, hogy édesapját, aki először járt Ungváron húszezer forintra büntette a milicista.- Lehetséges ez? - kérdezte feldúltam- Ukrajnában minden lehetséges - vá­laszoltam, majd azt is elmondtam, hogy ez nem volt más, mint az állami közeg hivatalossá minősített útonál­­lása, ami ellen a magyar állampolgá­rok igenis védekezhetnének, ha tisztá­ban lennének azzal, hogy Ungváron és Beregszászon is van magyar konzulá­tus. Hogy az ilyen rendőrnek mondott arcátlan rablók mikor takarodnak el a kárpátaljai utakról, nem tudom. Én nem vagyok optimista ezen a téren sem... Téijünk vissza még egy picit a pénzváltókhoz. Berti, merthogy így hívják az emberünket, azt mondja ne­kem, hogy kétszáz forintosokat tud csak visszaadni. Csak úgy duzzad a bukszája a sok papírpénztől. - Nem baj ? - kérdezi. - Nem - válaszolom. Majd megkérdezem: - Mi van, véget ért az éjszakai műszak a zsaruknál? - Hon­nan tudod? - érdeklődik. - Bertikém, ne nézz hülyének, azt még én is tudom, hogy ennyi a tarifájuk. Pitiáner olcsó­­jánosok ezek mindnyájan. Különben pedig hol a fenében válthatják griv­nyára a pénzüket, ha nem nálad? Amíg állt a birodalom, főleg a ru­szin falvakból jártak az emberek úgy­nevezett idénymunkára a távoli orosz vidékekre, ahol kevés volt a szakkép­zett munkaerő a gulag-rendszer meg­szűnése után. Ez a munka főleg faki­termelést és építkezéseket jelentett, ahol néhány hónap alatt hatalmas pén­zeket lehetett keresni. Mindenki jól járt, hiszen a hegyi falvak kevés le­hetőséget biztosítottak az ott élőknek. 1991 után ezek a lehetőségek beszű­kültek, a túlélési lehetőséget a külföldi (szlovákiai, magyarországi, csehor­szági) munkavállalásban látták több­nyire. Néhány éve megint elindultak Oroszország irányába, de sokan jöttek haza pénz nélkül, mivel kirabolták őket az erre szakosodott banditák és a ve­lük összejátszó rendőrök. A most Kár­pátaljára érkezett rendőrök is egy ilyen bandát füleltek le elsőként, ha nem is Oroszországban, de éppen Lemberg közelében. Mondhatnám azt is, hogy ez igen. De nem mondom, mert ezek­kel a dolgokkal mindenki tisztában volt és van Ukrajnában, csak az akarat hi­ányzott eddig. De az a gyanúm, hogy az akaratot pénzügyi fedezet nélkül ne­héz lesz szinten tartani. Miközben isszuk a sörünket (vod­kát csak ritkán, mert azt hamisítják, de erre még visszatérek), szó esik a leg­nagyobb buliról is, amit úgy hívnak hi­vatalos nyelven: illegális migráció, ma­gyarul embercsempészet. Két határsza­kasz számít menőnek: a magyar és a szlovák. Romániába egyelőre senki nem akar szökni, amin még az EU- csatlakozás közelsége sem segít. Válo­gatósak a többnyire afgán menekültek, akiknél persze még az újonnan csatla­kozónak sem jelentenek igazi perspek­tívát. Őket a Nyugat érdekli igazán, ami érthető, pedig az amerikaiak min­dent megtesznek az ő demokráciájuk érdekében is... A határ menti magyar falvakban a munkanélküliség tehát új foglalkozási lehetőséget teremtett derék honfitársa­inknak. Beszálltak ebbe az üzletágba ők is, már csak a kiváló helyismeret okán is. Az embercsempészés pedig - bizton állíthatom - igen jól jövedel­mez. Ezek a fickók pillanatok alatt vál­tak nagyon hivalkodóan gazdagokká ott, ahol a többségnek a betevő falat megszerzése is komoly gondokat okoz. 2001 karácsonyán segélyszállít­mányt vittünk egy árvíz sújtotta faluba, ahol a két kisbusszal eltévedtünk a sűrű hóesésben és nekiindultunk a határnak. Ekkor két Mercedes állt meg mellet­tünk. Az iránt kezdtek érdeklődni, hogy mit keresünk errefelé. Csak ak­kor nyugodtak meg, hogy nem az új konkurenciával van dolguk, amikor kö­zöltük velük jövetelünk igazi célját. Csak azért nem említem a község ne­vét, mert ezek a fickók saját magyar testvéreiket, fajtájukat is félelemben tartják, miközben ők is retteghetnek minden percben. Szóval határon túli testvéreink bizonyos rétegei megértet­ték a kor igazi kihívásait. Mindenkit át­vernek, akit lehet, pedig ők nem is az etnobiznisz helyi nagykövetei, csak azok barátai. Azokéi, akik évek óta osztogatják az úgynevezett gazdáknak az úgynevezett támogatásokat a nem is úgynevezett pénzmosásban segéd­kezve ezáltal. Az kérdi a minap az egyik kollé­ganőm, aki egy magyarországi ala­pítványnál tevékenykedett korábban, hogy hallottam-e bizonyos T.B. ne­vét, aki ugyanebben a faluban lakik és kiváló szakember hírében áll. Ők segítettek neki a vállalkozása bein­dításakor. Gratulálok - mondom. Ép­pen most engedték ki az előzetesből, mert összeveszett egy vezető zsaru­val, akivel nem tudtak megegyezni a koncon. A főzsaru nemes egyszerű­séggel egy kis kábítószert rejtett ba­rátunk kocsijába, amit természetesen meg is találtak, majd az illetőt a mi­heztartás végett egy hónapra becsuk­ták puhítani. Úgy látszik, nemcsak a kutyáknál van falkavezér. Az embercsempészet­hez ugyanis nem elég teljesen bunkó­nak lenni, szükség van keresztapákra a milíciánál és a határőrségnél is. Aki ezt nem tudja, hamar felvilágosítják az illetékesek. Nos, ilyen „üzletember­nek” nyújtottak segítséget a balek (?) vagy naiv magyarországi pénzosztók. Vajon a magyar állam lát-e majd va­laha valamit ezekből a visszatérí­tendőnek mondott támogatásokból? Ugye, önök is tudják a választ? Szóval, ahogy az egyszeri jóember, én sem csak szórakozni járok a kocs­mába odahaza Kárpátalján. Többnyire sört iszom, mert a vodkát gyalázatos módon mindenütt hamisítják (szerin­tem még a törzskocsmámban is). Va­lójában a bort szeretem, de annak egyelőre nincs konjunktúrája. A szov­jet rendszer kommunista alapossággal szétverte a borászatot és a szőlészetet (is). Bort inkább Pesten iszom vagy Badacsonyban. Meg a saját pincém­ben. Iddogálás közben beszélgetünk a barátokkal, elemezzük az ezer kölcsön­­zsaru érkezését, a lassúdad változáso­kat és mindnyájan tudjuk, hogy Isten malmai errefelé reménytelenül lassan őrölnek. Meg aztán baj van abban az országban, nagyon nagy baj, ahol zsa­rukkal kell megoldani a társadalmi problémákat. Egy rendőrállamot már ismertem. Úgy hívták, hogy Szovjet­unió... A Jány-család napfogyatkozása Felmérés a határon túli magyarok kulturális és közművelődési rendszeréről Egy idő után - ez a ’89-es decemberi kapunyitás - a háromszéki, illetve az erdélyiek egy része olyan otthonosan térült-fordult Bécsben, - a hajdani csá­szárvárosban mintha csak itt, na, mondjuk Lisznyóból kilépne a Bor­­zásponk vagy a Köszörűs ponk olda­lába borsika ostomyélért. A furcsa ha­sonlat akkor villant át az agyamon, amikor Szabóné Jány Edit halálának híre belém nyilallt. Férje, Székely Szabó Zoltán telefonon keresett Bécsből, és elcsukló hangon mor­molta: meghalt Edit, még nem tudom, mikor temetjük. Nem várta meg, hogy valamit is kérdezzek, egy hangolás közben elpattant zongorahúr hangján közölte: oda viszem vissza, ahonnan elhoztam. Edit haló porait nemrég helyeztük örök nyugalomra a Jány család ősi fészkében, Lisznyóban. A falu neve számunkra ismerős, úgy az emberélet útjának felén, vagy még azelőtt a lisznyói Jány kúriába és az ezt körülölelő gyümölcsösben gyak­ran megfordultunk, és fürdőztünk a Jány família szeretetének melegében, emlékezetes hétvégi kirándulások, szil­­veszterezések estek meg itt, derű, élet­kedv termett ott fűvön és fán, olyannyira, hogy félnapokra-napokra feledtetni, enyhíteni tudta az átkos dik­tatúra léleknyomorító kínját is. Aztán ritkultak, majd elmaradtak lisznyói kiruccanásaink. Az utóbbi években már csak temetésekre jártunk. Előbb Jány Feri bácsit kísértük ki a kö­ves és agyagos hegyoldalba, aztán fél évvel ezelőtt Jány Öcsit, a csorduló életkedvet megtestesítő fiát, és most Edit asszony haló porait kísértük ki a domboldalra azzal a döbbenettel, hogy távoztával számunkra igen megfogyat­koztak és fekete gyászba takaróztak a vidámság és életrevalóság lisznyói meg háromszéki színei. Megkopott és roskadozik a patinás udvarház, ritkulóban a hajuk a Lisznyó fölötti hegyeknek is, akárcsak nekünk, és én most értem meg, hogy másfél év­tizeden át hogyan és miért forgolódhat­tunk mi, erdélyi értelmiségiek olyan otthonosan a császárvárosban, mint itt­hon, a Barabás-hegy alatt. Ott volt min­dig erdélyi szolgálatosként Edit asszony. Lakásukban a férje által Bécsbe csődített és pódiumra lépő ér­telmiségiek elkoptatták, kávés-boros foltokkal mintázták a padlószőnyeget. Tágas, modem lakásuk, amelyet saját ízlése szerint varázsolt lakályossá, em­lékezetes indóházzá, szállodává, szín­házi jegypénztárrá alakult át. Százak sirültek oda be. Nyugatra szakadt er­délyi, felvidéki, délvidéki, mindenvi­déki magyar seregek fordultak meg ott, s kaptak honosítást, annyiféle állam­­polgárságot, amivel európai uniós ta­gokká lehettek. Edit asszony a szó földrajzi és spirituális értelmében is bé­csi kalauzunk volt, önzetlen és fárad­hatatlan, mindig kedves baráti ve­zetőnk. Bécsben is teljes életet élt - éltek férjével együtt -, nagy szavak nélkül: számunkra a magyar nemzetegyesítés nagyasszonya volt. Most a szó köznapi értelmében el­tűnt ugyan körünkből, de egy mosoly, a kuncogó kacagás egy foszlánya, s egy könnycsepp a szemünk sarkában az ő emlékére csordul, akár Bécsben, akár a háromszéki Lisznyóban térü­­lünk-fordulunk. Sylvester Lajos A Nemzeti Kulturális Örökség Minisz­tériuma Nemzeti és Etnikai Kisebbsé­gek Főosztályának felkérésére a Ma­gyar Tudományos Akadémia Etnikai­nemzeti Kisebbségkutató Intézete szer­vezésében és koordinálásával - több éves munka eredményeként - felmé­rés készült a határon túli magyar kul­turális és közművelődési szervezetek­ről, intézményekről. A határon túli ku­tatóműhelyekkel együttműködve a hét szomszédos ország magyarlakta régi­óiban - Erdély, Kárpátalja, Vajdaság, Felvidék, Dél-Baranya, Kelet-Szlavó­nia, Burgenland, Muravidék - mintegy háromezer intézet lekérdezését végez­ték el. Erdélyből a Max Weber Társa­dalomtudományi Kollégium (Kolozs­vár), a Reginonális és Antropológiai Kutatások Központja (Csíkszereda) és az Erdélyi Magyar Civil Szervezete-A Magyar Állandó Értekezlet összehí­vását sürgette a szlovákiai Magyar Ko­alíció Pártjának elnöksége Gyurcsány Ferenc miniszterelnökhöz írt levelében. A szlovákiai magyar szervezet elégte­lennek tartja a Szülőföld Alapról szóló törvényhez benyújtott módosításokat, ezért Bugár Béla pártelnök azt kéri a kormányfőtől, hogy április közepére hívja össze a MÁÉRT ülését, eleget téve ezzel a Határon Túli Magyar Szer­vezetek Fóruma javaslatának is.- Veszélyeztetve látjuk a magyar­magyar párbeszédet és a határon tú­kért Alapítvány (Kolozsvár) vett részt. A kutatást az Illyés Közalapítvány is támogatta. A kultúra világa - A hatá­ron túli magyar kulturális és közmű­velődési intézményrendszer címmel kötetben jelentették meg a felmérés eredményeként összeállt adattárban szereplő intézmények és szervezetek névjegyzékét, településekre lebontva. A tanulmányokat is tartalmazó kötet megrendelhető az MTA Kisebbségku­tató Intézetében (1014 Budapest, Or­szágház u. 30., Tel.: 00-36-1-224-67- 90), illetve letölthető a www.mtaki.hu honlapról. Ez utóbbin nemcsak a tanul­mányok és a névjegyzék, hanem a le­kérdezett intézmények, szervezetek címe, elérhetősége, kapcsolattartó és vezető neve is megtalálható. A kutatás elsődleges célja az volt, hogy lehető­leg teljes és átfogó képet adjon a kár­liak eddigi támogatási rendszerének sorsát - hangsúlyozta az MKP elnök­ségének ülése után Duray Miklós, a párt ügyvezető alelnöke, aki a Buda­pesten folyó szakértői megbeszélése­ken résztvevő MKP delegáció egyik tagjaként tájékoztatta a testületet a tárgyalások menetéről. A MÁÉRT összehívása azért szükséges, mert a magyar kormány nemzetpolitikája irányt váltott - mondta a Magyar Rá­diónak Duray Miklós.- Ezt politikailag kell megtár­gyalni, politikai döntéseket kell hozni, pát-medencei magyar kulturális intéz­ményekről és szervezetekről, azok sze­mélyi és működési feltételeiről, szak­mai tevékenységéről. További célja, hogy a kulturális intézmények adatait - elérhetőségét, szakmai tevékenysé­gük jellemzőit - egységes és minden­ki számára hozzáférhető kutatási adat­bázisba, illetve intézményi adattárba foglalja. Ily módon lehetővé vált az adatbázisra alapozott összehasonlító vizsgálatok és regionális elemzések, valamint egy-egy szakmai ág részletes feltérképezése. Az interneten hozzáfér­hető adatbázis elősegítheti a kapcsolat­­felvételt ezen intézményekkel, külön­böző együttműködések kialakulását és hozzájárulhat a kulturális intézmények munkájának szélesebb körben történő megismertetéséhez. (HTMH) és az után lehet ezeknek a függvényé­ben a szakmai kérdéseket részletezni. Tisztázni kell, hogy a magyar kormány hogyan képzeli el az Eu­rópai Unión kívül maradt magyarok kapcsolattartását az anyaországgal. Duray szerint erre vonatkozóan végrehajthatatlan javaslatok hang­zottak el a magyar kormány ré­széről. A MÁÉRT fórumán kellene meg­tárgyalni a Szülőföld Alap és a Szülőföld-program ügyét is. (Magyar Rádió online) A MÁÉRT összehívását kérik

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom