Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)
2005-03-01 / 3. szám
10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2005. március TAMÁSKA PÉTER Konferencia a XX. Század Intézetben. Szép, neobarokk villa a Határőr utcában, Schmidt Mária történész asszony birodalma, időutazás. Hogy is nézett ki az a világ, a nyolcvanas évekbeli, amelynek kommunista díszleteit puskalövés nélkül hagyták elveszni a történelem hatalmasai? Tíz év alatt - a Statisztikai Hivatal éléről leváltott Mellár Tamás adatai - a reálkeresetek akkor tíz százalékkal csökkentek, a GDP mindössze egy százalékkal nőtt. Boldogtalan körülmények között megkezdődött a lakosság feltartóztathatatlan fogyása: a boldogság záloga a gyermektelenség lett. Fekete humor, jól passzol a kádárizmus kezdeteire, amikor kétszázezren indultak el nyugat felé: békeidőben 1980 és a rendszerváltás között, tíz év alatt 154 ezren disszidálnak. A férfiak átlagos életkora 65,4 évről 65,1-re csökkent, a bűnözés ugyanakkor - főképp az utolsó két évben - a két és félszerese lett az 1980. évinek. (A kettő közt persze nincs összefüggés, még ha a bűnözők, a smasszerok és a cigányok korábban is haltak meg, mint a tisztes kádári nyárspolgár.) A pénzéletben gyors liberalizálódás megy végbe, 1987-ben megszületik az APEH, egy évvel később pedig beindul a spontán privatizáció, amely gyökerükben fogja majd megváltoztatni a tulajdonviszonyokat: a később pénzügyi megszorításaitól elhíresült Bokros a Közgazdasági Szemlében új, modem harácsrendszer kialakulásának veszélyéről édeleg, s Pető Iván Ricardo álnéven szamizdatot ír... A veszélyt nem sejtő értelmiségi kisembert szórakoztatja a politika. Elmozdulás a klasszikus sztálinizmustól akkor van, ha van ellenzék. Ellenzék pedig van, önvizsgálatra késztető tételekkel. 1985-ben a több jelöltet szembeállító választás már megközelíti a táncdalfesztiválok nyerteseinek kiválasztásakor tapasztalt szabadságfokot, vannak tehát majdnem szabad választások is. Szerencsés Károly történészi gúnnyal idézi az igazságügyben mindenható s korrupcióban is jártas Markoj a elvtársat, amikor a Központi Bizottságig ér el a vita, igyanak vagy ne igyanak a választók: „Hadd igyanak!” A plurális választást Losonczi, az államelnök „pendlizésnek” nevezi, de a párt XIII. kongresszusán az első titkár, Kádár János már Madáchot veszi elő. (Ember, küzdj, és bízva bízzál!) GerőEmő temetéséről csak egy mínuszos hír jelenik meg, de a színész Major Tamás igazi mozgalmi temetést kap, rangjai közül a Népszabadság az első helyen azt hozza, hogy egy Nemzeti sorskérdések. A haza jövőjének kilátásai. Az élet védelme. Ezek a témák mostanság egyre sürgetőbb eréllyel szerepelnek a keresztény értelmiségiek és az általuk életre hívott társadalmi szervezetek összejövetelein. E témák örök aktualitását azok az időről-időre nyilvánosságra hozott statisztikai adatok és szomorú tények szolgáltatják, amelyek szerint beigazolódni látszik Herder gyászos jóslata, miszerint a magyarság el fog tűnni a népek sorából. Többen azt vallják, a folyamatba nem szabad beavatkozni, bízzunk mindent a természetre. A természet valóban zseniális rendteremtő. Racionalitása kifürkészhetetlen és misztikus. Mi mással lenne magyarázható (?) - megmagyarázhatatlan -, hogy péládul háborúkat követően, amelyeknek tudvalévőén zömmel férfiak esenek áldozatául, jelentős mértékben megnő az újszülöt fiúgyermekek száma. Békeidőben sem téveszt arányt, nagyjáMementónak ott áll: Sztálingrád ideig tagja volt a párt központi bizottságának. Amikor Kádárt és a rendszert temetik, Grósz, Nyers és Pozsgay adja az adhoc bizottságot: ellenfelek temetik ellenfelüket. Valaminek vége: Názáretben Gorbacsov arról beszél, hogy itt az utolsó szocialista néz föl az elsőre. Dél-Koreában Rotevunak panaszkodván, milyen kevés zsebpénzt kap egy útra, a Szovjetunió első embere enyhe fejbiccentéssel zsebrevág tízezer dollárt a koreai elnök-diktátor kasszájából. Kun Miklós úgy húzza elő rövid előadásán a Gorbacsov sztorikat, mint egy mindent tudó bábjátékos, az új magyar Kemény Henrik... Túl sokat tudunk a peresztrojkáról és a rendszerváltásról, bizonyos fokig ez a vesztünk is. Pedig a csodavárás évei voltak ezek, a grand-slamé. S a grande-slam folytatódik: a múltból kölcsönzött kommentárok jól illenek a mához. Főképp, ha Oroszországot nézzük. A Kreml faláról például eltűnt Volgográd neve. Újra ott ragyog konok és szenvedélyt keltő dicsőséggel az oroszok számára annyi ellentmondással terhes s mégis szent név: Sztálingrád. Egy titokzatos ember a titkosszolgálatok minden ravaszságával beindította az örök körforgás orosz gépezetét: népi császárságot ígér a zavarok korszaka után. A dumába már nem közvetlenül választják meg az emberek képviselőiket, hanem pártlistákon. Személyek és eszmék versenye megszűnőben, ha megszólal a szavazásra hívó csengettyű. Saját terrénumán, az állami televízióban a szabad vitát a szórakoztató műsorok váltják fel, s időnként boldogságtól repeső nyugdíjasokat lehet látni, amint bankkrízis és elszegényedés helyett a nyári szociális reform s a dicső múlt áldásairól beszélgetnek a riporterrel. A politikus főfoglalkozása a vagyonszerzés, a mellékfoglalkozása a politika - ezen a jelcini beidegződésen változtatni kell. Nemcsak a politizáló oligarchák teljhatalmát nyirbálja meg a Kreml, de nyíltan is meghirdeti az államkapitalizmus fölényét a gazdasági liberalizmus fölött. Nemcsak az olajkirály, Hodorkovszkij ül vizsgálati fogságban, hanem sorstársai közül is olyanok, akik szabadlábon s a liberális akváriumok paradicsominak tűnő vizeiben a felső tízezerhez tartozónak gondolták magukat. A fehérgallérosok mellett rengeteg a közönséges bűnöző: az 1994-es 665 ezres elítéld szám tíz év alatt jóval egymillió fölé emelkedett. A moszkvai börtönök előtt ismét hosszú sorok állnak, akárcsak a régi szép, sztálini időkben: Sztálint már 1979-ben rehabilitálta a Politbüro. Rendőri nosztalgia lenne csak, hogy Moszkvában visszaállt a blokkházmester tisztsége? A múlt évben s idén a győzelem napi Kreml koncerten a háttérre többször is Sztálin képét vetítették ki, s Putyin, mint mondta, „az országát fenyegető támadás” ellen lép fel, akárcsak ő. A tévében sorozatban mennek a világháborús filmek, s közben vezér voltát sugallva fel-feltűnik a Kreml új ura is. Jövőre. A II. világháború megnyerésének 60. évfordulójára hatalmas ünnepségeket szerveznek, amelyekre Schröder kancellár is - akit Putyin barátjának mondanak - eligérkezett ünnepi beszéddel. Mit is mondhat ott majd a német kancellár? Hogy Európa politikai törpéje továbbra is finanszírozni fogja Moszkvát, amely nem több, mint Felső-Volta sok-sok atombombával? S megköszöni kétmillió száztizenegyezer német civil - asszonyok, gyerekek, öregek és sebesültek - lemészárlását a keleti német tartományokban? Az oroszok elégedetlensége érthető. A liberális elit tagjai tulajdonképpen az euro-amerikai űrben lebegnek és meghatározhatatlan nemzetiségűek. Az oroszok gyűlölik őket. Rosszalják az életmódjukat, veszélyes ragadozót látnak bennük, s ha sokan nem is kerülnek börtönbe közülük, aligha hiszik el róluk, hogy érdemdús, áldott jó emberek. Látják, hogy Oroszország egy puskalövés nélkül súlyos vereséget szenvedett, súlyosabbat, mint a németek és lengyelek a határok nyugatra tolásával Potsdam után. Majdnem az egész Nagy Péter-i örökség veszendőbe ment. A rövidéletű breszt-litovszki (1918) és az 1720-as, a nystadi béke előtti területekre visszavetve Putyin országa alig több, mint az ősi moszkvai nagyfejedelemségé. Akinek a Felvidék vagy Erdély legfeljebb egy régiesen csengő földrajzi nevet takar, el sem tudja képzelni, mit jelenthet egy orosz számára Ukrajna vagy Belorusszia elvesztése. A weimari köztársaságban a Versailles-i békerendszer elutasítása általános politikai konszenzuson alapult, függetlenül attól, melyik párt éppen hol volt besorolva a politikai palettán. Oroszországban a vereség és veszteség érzése - amelynek nem kis része van a mai ukrán dráma kialakulásában - több mint egy évtizedes késéssel alakult ki. S ahogy a weimari Németországban a tőrdöfés legendája terjedt el - az ellenség a határokon kívül volt, mondták, de a forradalom tőrdöfése megbénította a hedsereget -, úgy gondol ma a nemzeti érzelmű orosz lakosság a gorbacsovi peresztrojkára: a volt első titkár az 1996-os választásokon mindössze egy százaléknyi szavazatot kapott. S hogy voltak bűnei is a kommunizmusnak? Legalább megakadályozta, hogy közép-ázsiai „kommunista kalifátusok ” jöjjenek létre a birodalom olajban legérzékenyebb részén. S a marxizmus nem a nyugatról, főképp a német doktrinerektől rájuk hagyományozott kényszerzubbony volt csupán? Mint Sztálin unokája, a Viszárionovics nevet továbbvivő, politizáló tábornok hangoztatja, a jezsovi nagy tisztogatások egy, az orosz nép elleni összeesküvés részei voltak. (A cseh Literarné Noviny-nek adott interjúban azt is elmondta, hogy Jezsov belügyi népbiztossága alatt feltűnően sok zsidó származású lágerparancsnok volt a gulágokon, ezek egy részét Jezsovval együtt épp Sztálin lövette agyon.) Hatalmas összegekkel és intenzív propagandával sikerült ugyan egy divatos liberális ideológiát az oroszok közé csempészni a szovjet múltról - így a tábornok -, de ha megfigyeljük, olyan gondolatokról és intézményekről van szó, amelyeket még részegen sem lehet oroszra fordítani. Oroszország a máltai egyezkedést követő összeomlás után ugyanis sokkal rosszabb helyzetben van, mint az inflációtól és háborús kártérítéstől szenvedő, polgárháború fenyegette egykori weimari köztársaság. Igaz, jobb állapotban, mint a pogárháború, a hadikommunizmus és a nagy volgai éhínség Oroszországa: a helyzet tehát - jegyzik meg a nyugati tudósítók - mégiscsak jobb, mint az emberek történelmi képzetek által befolyásolt hangulata. Azonban sokszor s feleslegesen kétségbe vonják Moszkva nagyhatalmi státusát, ami a foci világában olyan nagy botorságnak tűnne, mintha a sportriporterek egyszercsak arról kezdenének cikkezni, hogy a Lazio vagy a Roma nem való az olasz első ligába. Mindenesetre - ha már a focinál tartunk - az orosz csapat kellemetlen, durva stílusban játszik. Mintha a Kreml külpolitikja a „nemzetek koncertjébe” való visszatérése után is figyelemre méltó birodalmi folytonosságot türközne. (így volt ez már a cárizmus bukása után is, amikor mind céljait, mind a túlélő kishivatalnokok számát illetően meglepő kontinuitást mutatott elődjével a szovjet-orosz diplomácia). Az orosz képviselők nemzetközi elhatározások ellen emelt vétói, vonakodásuk az általuk is megszavazott döntések végrehajtása során - a Golf, a boszniai vagy az iraki háború alkalmával -, kiszámíthattatlaságuk az ukrán válságban, s váratlan durvaságaik csak fokozatokban, a megváltozott hatalmi viszonyok függvényében különböznek Molotov és Gromiko legendás „nyet”-jeitől. Ezek a mostani „nyet”-ek gyengébbre sikerülnek. De a Kreml falán - akár egy szovjet-orosz siratófalon - mementónak ott áll: Sztálingrád. Európa, a visszaemlékező Európa látszólag nyugodt. A lengyelek Krakkóban a Szolidaritást idézve Juscsenko mozgalmát támogatták s százával utaztak Kijevbe, mondván. „A nagy dolgok Keleten történnek. Ukrajna felemelkedőben. A rideg november végi napokban ott ver Európa szíve.” O, azok a nyolcvanas Leninigyári évek most a 21. század elején milyen szépnek is tűntek ukrán előadásban karácsony felé! S hogy a hetvenes évekről se feledkezzünk meg, a németek nemcsak a háború befejezésének s Auschwitz felszabadításának 60. évfordulójáról emlékeznek meg írástudói dühhel, de a RAF-ról is, amelynek terroristái azt a formulát is már megfogalmazták 1970 körül, hogy „A tested a fegyvered.” A RAF berlini kiállításán még a neurózissal teljes német „családregény” is felvillan Schleyer, a gyárosok szövetsége elnökének meggyilkolásával, ami többek közt szimbolikus apagyilkosságnak is tekinthető a hamburgi Die Zeit kommentárja szerint. A nosztalgia és a szimbólumok aligha segítenek. Ám rávilágítanak valamire: mai történelmünkről alig tudunk valamit, kivülállóbb, eltévedtek vagyunk. Lármafák lángja ban-egészében azonos számú fiú- és leánygyermek születik. Mindig helyreállítja a rendet, az élet harmóniáját. De vajon milyen a viszonya a természetnek a nemzetekhez? A magyarsághoz, péládul? Riasztó statisztikai adatok látnak mostanság napvilágot. Számításokon alapuló előrejelzések szerint 2020-ra csupán kilenc millióan leszünk. Magyarország népességének száma évről-évre csökken. Évről-évre egy kisvárosnyi lakossággal vagyunk kevesebben. Fordított Mai thus. Miközben földünk népességének háromnegyed része - méghozzá a szegény része, úgyszólván egyenes arányban elszegényedésével - mértani haladvány szerint gyarapszik, addig mi - a hozzájuk mért viszonylagos jólétben, a kelet-európai átlagot meghaladó egészségügyi és higiéniai viszonyok között - egyre apadunk. Ebből is látszik, a szegénység csöppet sem befolyásolja az anyák születési kedvét. Annál inkább befolyásoló tényező a mégoly viszonylagos gazdagodás. Ezt látszik igazolni az a tény, miszerint épp abban az időben, amikor Malthus közzétette népesedési elméletét, valahol Délkelet-Európa szívében, a Dunántúltól a Vajdaságon át a Bánságig terjedő bő termésű területen - minden malthusi elmélet cáfolataként meghonosodni látszott az „új erkölcs”, amely a népesség fogyásában nyilvánult meg, s amely aztán, mint a fehér pestisjárványa terjedt el, s szedi áldozatait mind a mai napig Európa módosabb részén. Ezzel a riasztó felismeréssel rázta fel a közvéleményt a 20. század első felében a Baranya megyei Zengővárkonyban Fülep Lajos szenvedélyes hangú vitairata. A ma megvallott riasztó válaszok (lásd az ismertetett statisztikai mutatókat) aggodalmaskodó kérdéseit bő két emberöltővel ezelőtt tették fel. És ha ehhez hozzávesszük, hogy már Fülep Lajos is egy katasztrófához - a nemzethalálhoz - vezető állapotot regisztrált, úgy a kérdés már sokkal élőbbről datálódik. A túl alacsony termékenység, a már ma is észrevehető fogyás igazi következményeit 50-70 év múlva érezzük meg. A fülepi lármafa lángja is csak most nyolcvan év múltán került látókörünké. Épp száztíz esztendővel Fülep borzongató tényei és víziói előtt, az 1800-as évek elején, amikor még nem volt bizonyos, hogy a magyar mint nemzet fennmarad, nos ez idő tájt hangzott el Herder - ránk nézve gyászos - történelemfilozófiai jóslata. Akkor is az értelmiség sietett felrázni a nemzetet. Ekkor írja Katona József a Bánk bánt, Kölcsey Ferenc a Himnuszt, Vörösmarty a Zalán futását - amelynek első énekében koráról, a „tehetetlen korról” szól, amelyben „erős apáktól puhányságra serény gyermekek álltak elő”. Ez idő tájt születik a Szózat is. Széchenyi ekkor tesz felajánlást az Akadémia létrehozására. Ekkor fedezi fel Jedlik Ányos elsőként a világon a dinamót. A mai értelmiségiek egyre gyakoribbá váló, aggodalmakat megfogalmazó, nemzetféltő tanácskozásait látszólagos közöny kíséri korunk puhányságra serény gyermeki részéről. Ezeknek kell ma az emlékezetébe idézni Herdert, Fülep Lajost és a statisztikai hivatalt. Paizs Tibor
