Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)
2005-03-01 / 3. szám
4. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2005. március Túl jámborak lennénk? Beszélgetés Haefler Andrással Ide írom a neveket, sorrendben - azokét, akik szerzőként vannak jelen a Hitel című folyóirat idei második (februári) számának lapjain: Csoóri Sándor, Vasadi Péter, Pozsgay Imre, Duray Miklós, Pap Géza, Sütő András, Gál Sándor, Lászlóffy Aladár, Dobos László, Dudás Károly, Vári Fábián László, György Attila, Zsidó Ferenc, Sepsiszéki Nagy Balázs, Csata Ernő, Magyari Lajos, Koncsol László, Fekete Gyula, Kodolányi Gyula, Tőkéczki László, Ablonczy László, Czakó Gábor, Tornai József, Tamás Menyhért, Domokos Mátyás, Nagy Gáspár, Ács Margit, Alföldy Jenő, Márkus Béla, Görömbei András, Bertha Zoltán, Cs. Nagy Ibolya, N. Pál József, Elek Tibor, Rótt József, Száraz Miklós György, Sturm László, Prágai Tamás, Brém Nagy Ferenc, Mórocz Zsolt, Szabó István. Magyar irodalmi folyóirat hasábjain, mostanság, együttesen nemigen szólt az olvasókhoz ilyen rangos gárda! A nemzeti gondok iránt fogékony, felelősséggel gondolkodó közéleti és egyházi személyiségeknek, költőknek, elbeszélőknek, kritikusoknak, esszéistáknak ilyen népes serege! Egymás mellé helyezve a megannyi város- és falunév is sokatmondó, ahonan beérkeztek a kéziratok a szerkesztőségbe: Budapest, Kecskemét, Debrecen, Marosvásárhely, Üröm, Pozsony, Szabadka, Gyula, Kassa, Gyimesközéplok, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Kőszeg, Budakeszi, Magyaregregy, Mezővári, Székelykeresztúr. Vagyis: a Kárpátmedence. Ahol magyarok élnek. Megtörve bár - és fogyva is. A folyóirat címoldalán ez olvasható: Nem, az nem lehet. Vallomások és elemzések 2004. december 5-éről. Több mint bizonyos: a nagy „téma”, ami a Hitel idei második számában negyvenkét írástudót megszólalásra, véleménymondásra késztetett, még hosszú ideig lesz az érdeklődés középpontjában. Szőnyeg alá seperni nem lehet. Mert a bőrünket égeti szüntelenül. Határokon innen és túl. Hogy mi történt meg velünk 2004. december 5-én: fájdalmasan köztudott. Az agresszíven félrevezető, sanda pártérdekekben gyökerező, rémekkel riogató magyar kormánypropaganda nyomán, egy népszavazás eredményeként az a pillanatnyi látszat győzedelmeskedett, hogy a határokon kívül élő magyarság nem lehet alkotó része a magyar nemzetnek; nem kell megadni számára a magyar állampolgárságot. Erről a drámai helyzetről, ennek különböző vetületeiről vallanak megrendültén a Hitelben közölt cikkek szerzői: java részükben a jelenkori magyar szellemi élet meghatározó egyéniségei. Sajnos, ez a folyóirat (is) elenyészően kevés példányban jut el mihozzánk, Erdélybe, és a Felvidékre, Kárpátaljára, Szabadka környékére, Tovább romlik a 2000 lélekszámnál kisebb települések helyzete. A Gyurcsány-kormány politikájának eredményeképp pár éven belül szellemfalvakká válhatnak a ma is már csak vegetáló kistelepülések. Utoljára a ’70-es években kapott teret a faluromboló politika, amely a mostani kormány alatt újraéledt - mondta el Kövér László, a Fidesz választmányi elnöke egy minapi sajtótájékoztatóján. Szerinte a 2005-ös költségvetés a magyarországi kistelepülések százait teszi életképtelenné. A magyar települések több mint felét ezernél kevesebben lakják. Nem elég az ilyen falvakban általában nagyon magas munkanélkü-Lendvára. Ha én tehetős könyvkiadó, vagy valami hasonló lennék, most gyorsan kötetet szerkesztenék a teljes anyagból s azt ingyen osztogatnám az érdeklődők köreiben. Azonban, így - ahogy vagyok - csak annyit tehetek, hogy ezen a helyen pár idézettel próbálom szemléltetni: a Hitel februári számának szerzői (és szerkesztői) 2004. december 5-e után (kapcsán) mi mindennek az elmondását, tudatosítását, hangsúlyozását tekintették halaszthatatlan erkölcsi-írástudói kötelezettségnek. íme: „Ez a népszavazás, látjuk az első fogadtatásokból, nem kívánt jövevény a magyar parlamentáris rendszerben. A pártok úgy fogadták, mint az elemi csapást, mivel a probléma megoldására nem voltak felkészülve. Katasztrófavédelmi intézkedésekbe kezdtek. A legrosszabb reflexek léptek működésbe. Kiesett a képből a határon túli magyarság ügye, és azonnal felbukkantak a 2006-os országgyűlési választások esélyei. (Pozsgay Imre: Omlanak már Trianon falai.) „A trianoni Magyarország területén kívül született és ott állandó lakhellyel rendelkező magyarok által a magyarországi állampolgárság megszerezhetősége jogfolytonosság kérdése. Ugyanabba a kérdéskörbe tartozik, mint egy arról szóló képzelt és nevetséges vita, hogy Hunyadi Mátyás az összmagyar történelem alakja-e vagy csak a trianoni Magyarországhoz kapcsolódó személyiség; vagy Petőfi Sándor lehet-e az erdélyi és felvidéki magyarok költője is, vagy sem. De ha egy ilyen felvetés hihetetlennek tűnik, akkor az állampolgárság ügyében folytatott viták miért nem kerültek ilyen megítélés alá. Hiszen ami száz vagy kétszáz évvel ezelőtt közös nemzeti érték volt, az most miért nem az. Senki sem kötelezte a maradék Magyarországot arra, hogy megvonja az állampolgárságot azoktól, akik fölött áthelyezték az államhatárokat.” (Duray Miklós: Miért szakadt ketté a MÁÉRT a legutolsó gyűlésen?) „Határainkon túli testvéreinket arra kell kérnünk, vegyék számba, hogy a 'nem' szavazatok a fél évszázad óta pusztító népirtás szerves részei. Egy néptől, mely évtizedeken át határain belül bambán tűri pusztítását, sőt besegít önpusztítással, nehogy nacionalistának pellengérezze ki a sajtó, nem várható el, hogy a határain kívül rekedt sorstársaiért ébredjen fel évszázada alvó lelkiismerete.” (Fekete Gyula: Megvétkezte már e nép.) „És feltettem még a népszavazás éjszakáján Berzsenyi keserű kérdését: 'Mi a magyar most?' - aztán feleltem is rá az ő felmentést nem adó válaszával, bizony: 'Rút szibarita váz'; és feleltem még keserűbben Kölcsey átkaival, Zrínyi mások énekéből véve a textust: 'Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek'; és aztán Ady hány meg hány verséből liség, az alacsony átlagéletkor és iskolázottság, a közutak rossz állapota, az MSZP-SZDSZ kormány tovább nehezíti az ittlakó emberek életét. 2002 óta ugyanis takarékosságra hivatkozva sok faluban bezárták a kisiskolákat, óvodákat és a kispostákat. Több helyen felszámolták a MÁV szárnyvonalait, illetve megritkították, vagy megszüntették a kis falvakba irányuló buszjáratokat. A szocializmusban megtapasztalt körzetesítési politika Kövér szerint újra feléledhet. Ezt a véleményét egy tavalyi, a több célú kistérségi társulásokról szóló kormányrendeletre alapozta, aláhúzta, hogy ez kísértetiesen emlékeztet a fontam a 'korbács-antológiát', amelyből nincs is kedvem idézni, gondolván, hogy ennek vészes suhogása, fájdalmas csípése fajtámon csattanhat. (Korbácsoljuk hát csak magunkat, barátaim, hisz a liberális és demokrata kollégák, nevezett korszerű és szocialista hazfiak mosolyogva követték a miniszterelnök 'világos' nem-jét, s erről ódákat zengedeznek azóta is.” (Nagy Gáspár: A szégyen lépcsőin.) Nem folytatom... Még csak Csoóri Sándor remek esszéjéből másolok ide pár sort. A folyóirat főszerkesztője főként a kortárs magyar irodalom fölöttébb elgondolkoztató jelenéről szól ezúttal is, egyebek mellett ilyenképpen: „Amiről beszélek, tudom, hogy beteges sóvárgás, hiszen a kortárs magyar irodalom már rég lemondott arról, hogy a régi értelemben magyar irodalom maradjon. Ha Kölcseyt, ha Petőfit, ha Kemény Zsigmondot, Adyt, Babitsot, Móriczot, József Attilát, Radnótit, Illyést vagy Márait olvasok mindig érzem, milyen mélységei s időszerű gondjai voltak az ő idejükben a magyarságnak, mitől kínlódtak ők maguk is, s mitől fehéredéit el a szájuk. A mai divatos és sikeres íróink tagadhatatlanul mélyek és szellemesek is, az Eiffel-torony tetejéről képesek világgá röpíteni a katicabogarakat s a magyar nyelv űrhajójában ülve körülrepülni a Földet, amelyért természetesen elismerés illeti őket, de arról, hogy miért sorvad, miért fogyatkozik, vagy miért vonul díszlépésben az önpusztítás útján ilyen szerencsétlenül ez a nép, egyetlen szavuk sincsen. Attól is meghatódna az ember, ha kárhoztatnák, mint Ady, vagy mégs számkivetve szenvednének vele, mint József Attila és Illyés. Magasban járó elmélkedésekből már régóta arra tudok következtetni, hogy saját esztétikájukat, gondolataikat, előítéletüket ismerik csupán. De azt a valóságot, amelyben maga az istenadta nép él idehaza vagy a határainkon kívül, egyáltalán nem ismerik, legfeljebb hallomásból, mint a hutukat.” {Nem, az nem lehet.) A hetvenöt éves Csoóri Sándort nemrég a nemzet jobbik fele ünnepelte, köszöntötte a születésnapján. Sütő András írta ez alkalommal, ugyanitt, a Hitelben, Csoóriról a költőről: „Új és új paradigmák, pláne posztnemzeti kivagyiságban pózolok idején ezért esnek zavarba sokan a maradandó életművek rangsorolásakor. Nálamnál illetékesebbek állították már jó ideje hogy hét évszázad magyar költészetének páholyában Csoóri Sándor helye a következő szekulumokban is érvényes marad.” A megérdemelt pályatársi elismeréshez kellő hiedelemmel hozzátenném: a „nemzet rebellisének” tisztító erejű meglátásai és figyelmeztetései ugyancsak sokáig érvényesek marandak az egyetemes magyar szellemi élet terein. ’70-es évek járási rendszerére. Mint mondta, a koncepció alapján a kistelepüléseket arra kényszerítik, hogy társuljanak, különben nem tudják fenntartani intézményeiket. A Települési Önkormányzatok Országos Szövetségének elnöke, Dióssy László (SZDSZ) a szervezet nevében levélben fordul a kormányfőhöz azt kérve, hogy a kistelepülések pozíciójának javítása érdekében tartsanak parlamenti nyílt napot. Géczi József Alajos (MSZP), a miniszterelnök vidékpolitikai tanácsadó testületének elnöke elismerte, hogy van mit korrigálni a vidékpolitikán, a vidékfejlesztésen. (Reform) DOMONKOS LÁSZLÓ- Mindaz, ami a tavaly nyár végi kormánybuktató puccs óta történt Magyarországon mintha csupán a Medgyessy-kormányzat alatti közönyösséget, fásult kiábrándultságot erősítette volna tovább. Minősíthető így a jelenlegi helyzet?- Igen is, meg nem is. Fáradt kiábrándultság van is, meg nincs is. Ha az ember elmegy vidékre, kisebb közösségekbe, nagyon jó hangulatú, igazán jóízű beszélgetéseken vehet részt, amelyek mindent tükröznek, csak fásultságot nem. Senki sem közönyös, senki sem fáradtan legyintő. Igen ám, csak amikor el kell menni szavazni, akkor mindenki más lesz...eltűnik. Ez mindenképpen egyfajta közöny és kiábrándultság jele. Furcsa látszatokra kezd épülni a társadalom: kis közösségekben jók vagyunk, de amikor a nagy közösség dolgaiért kell felelősséget vállalni, aminek nincs azonnali, közvetlenül megfogható haszna, jön a begubózás, passzivitás, ha úgy tetszik, közönyösség.- Nem lehetséges, hogy éppen a közelmúlt eseményeinek mélyen lehangoló mivolta erősíti egyre tovább a kilátástalanságot ?- Tény, hogy a Gyurcsány-kormány tevékenysége semmiféle aktív dacot, csakazértist, érdemben megnövekedett vagy növekvő ellenállást nem váltott ki az emberekből. Inkább csak letargiát, reménytelenséget. Pedig annak az alapállásnak kellett volna felerősödnie, hogy uramisten, az nem lehet, hogy ez győzzön...! Tudjuk, kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni. Én ezt úgy szoktam átfogalmazni, hogy viszont ha a folyón úszik lefelé egy nagy szennyfolt, abba viszont, ha elég fürgék vagyunk, kétszer is beleléphetünk... Nagy rejtély, valóban, hogy miért ilyen apatikusan szemléljük, hogy kirabolnak, megcsalnak bennünket, legföljebb csak ha kisközösségekben jól kibeszéljük magunkat: hát ez kevés... Pedig nem hiszem, hogy amikor tele vagyunk multikkal, amikor olyan jól érvényesülhetnek nálunk a külföldi befektetők, Amerika tétlenül nézne vagy akár nézett volna például egy napvilágra került, komolyan bizonyítható választási csalást... Ha a közbizalom komolyan meginog, ha a forradalom, a társadalmi robbanás veszélye jelentékeny, akkor bizony „a demokrácia nagy hazája”, hogy kissé ironikusan, a régi nagyhatalomra is célozva aposztrofáljam az Egyesült Államokat, nos, akkor bizony Amerika nem habozna közbelépni. Nagyon egyszerű okból: a haszon, a profit mindenekfölött, az ehhez szükséges kiszipolyozás azonban csak békés feltételek között lehetséges... A folyamatos rabláshoz ma már a demokrácia látszatát, a viszonylagos békét és biztonságot mindenképpen fenn kell tartani. Nem véletlenül támogatták Ukrajnában Juscsenkót, aki nem véletlenül Amerika-barát... és nem jó, ha forradalom van, lövöldözés meg felfordulás, bizonytalanság, mert akkor a „bulikat” nem lehet megcsinálni... Ha komolyan teszünk ezt-azt itthon, feszültségforrás keletkezik: erre azt mondják, no, akkor rendet kell tenni, tessék csak rendesen újra átszámolni azokat a szavazatokat. .. És az illetékesek azt mondják: igen, értettem...!- Nem váltunk mi a romboló idők folyamán túl jámborrá az ilyesmihez?- Lehet, hogy valóban túlságosan is békés, jámbor emberek vagyunk, ilyenekké lettünk, de én úgy látom, azért váltig van bennünk egyfajta robbanásveszély. Amitől lehet is, kell is tartani... Ha egy kritikus pontot elérnek a dolgok, amit soha nem lehet előre kiszámítani, a mi sokat emlegetett szalmaláng-természetünk akkora lángot vet, hogy attól bizony akár egy fél város is leéghet... Lehet, hogy a szalma már izzásban van. Kerényi Lajos atya nemrégiben azt mondta a jövőről, hogy zuhanó repülőgépen nincs ateista. És már nagyon földközelben jár ez a zuhanó repülőgép...- A közöny, a kiábrándultság mindezzel együtt váltig jelen van...- Talán csökkenni fog, ha még nagyobb lesz a nyomor. Bár az is lehet, hogy a közönyt, sőt a félelmet fogja erősíteni az is...-A polgári körök léte nem segíthet ebben valamit?- Nagyszerű ötlet volt, Hende Csaba ragyogó szervező, a polgári körök megvannak, számítógépes összeköttetés, minden, ami egy országos mozgalmat, tömegbázist működtetni tud, egyetlen gombnyomás... Csak éppen mintha egy pályaudvari szerelvényt néznénk: ott van felfűtve a mozdony, ott ülnek az utasok a vonaton, a vonat meg csak áll, csak áll, nem indul el. Mindenki nézeget ki az ablakon, hogy mi van már, miért nem megyünk, miért állunk, és semmi. Semmi... Mindenütt kérdezgetik, hogy miért nem szólnak már, mi van már...? ,A helyi környezetben kell tennivalót találni”, ez volt a válasz. És múlnak a hónapok, múlnak az évek, várnak, várnak, aztán...-A fiatalsággal kapcsolatba azonban mintha határozottan lehetne érezni valami biztatót, nem?- Ez igaz, hála Istennek. A fiam 28 éves, ismerem a barátait, azokat a köröket, amelyekben mozog, valóban nagyon sok komoly reményekre jogosító fiatal van. Értelmesek, szerencsésebb körülmények között nőttek fel, összehasonlíthatatlanul jobbak a tájékozódási lehetőségeik, a távlatokat illetően bízni lehet bennük. Kételyeket tudnak elültetni a másik oldal hasonló korú fiataljaiban és a mi oldalunkra fogják őket állítani.- Merrefelé kereshető hát még a reménység?- Én alapvetően optimista vagyok. Hívő ember vagyok és van egy olyan érzésem, hogy valami, valami jó bizonyosan történni fog. Nem tudom, mi, nem tudom, mikor, hogyan, de történni fog valami, amiről most még persze fogalmunk sincs, ami fölborít minden előzetes számítást... Lehet, hogy Isten fog intézkedni és a földi emberek majd csak rásegítenek egy felsőbb szándékra...- A Gonosz is elfárad idővel, ezt Döbrentei Kornél fogalmazta meg, ezekkel a szavakkal...- Meg vagyok győződve arról, hogy ez így sokáig nem mehet. Sokkal értékesebb nép vagyunk annál, mint hogy egyszerűen eltűnjünk. Vissza kell fordulnia a folyamatnak. Mohács után is megtörtént... Egyre több emberrel beszélek, akik visszatérnek a betűhöz, olvasnak. Ez nagyon biztató. Az agymosásnak is van határa, következik a teljes csömör. Elindult valami a tudatban is. A közgondok iránti restséget kell legyűrni, amit Széchenyi öt nagy nemzeti hibánk egyikének tartott. És ez elkezdődött. Vagyis: gondolkodjunk, cselekedjünk és ne felejtsünk. (A budapesti Tolcsvay-klubban elhangzott beszélgetés rövidített, szerkesztett változata) Sorvadnak a falvak Mi történt velünk? NAGY PÁL
