Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)
2005-02-01 / 2. szám
2005. február Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal DR. DÉKÁN KÁROLY Kedves lányok és fiúk! Kedves tanítványaim! A következő percekben a kommunista diktatúra ártatlan áldozataira emlékezünk. A kommunizmus a négy nagyobb földrészre terjedt ki. Beszédem elején elsősorban a kommunista diktatúra atyjáról, Vlagyimir Iljics Uljanovról fogok szólni, aki 1870-ben Oroszországban, Szimbirszk városában született. Felnőtt korában felvette a Lenin nevet. Politikai nézetei miatt a XX. század első éveiben kénytelen Svájcba emigrálni. Itt egy fiatal örömlánytól egy félelmetes nemibetegséget kapott, a vérbajt. Ma már több forrásból is tudjuk, hogy ez a betegség okozta halálát 1924-ben. A cári Oroszország Lenin idejében a nyomor országa volt. Ezt a nyomort csak fokozta az első világháborúban való részvétel. A „lövészárkok arisztokráciája” hónapokon keresztül piszkos vizet ivott, mosakodási lehetősége nem volt, s közben gyilkos golyók röpködtek körülötte. így nem csoda, hogy amikor 1917. februárjában Pétervárott forradalom tört ki, a katonák közül is számosán csatlakoztak a felkeléshez. Az 1917. februári demokratikus forradalom hatására a cári Romanov dinasztia 13. uralkodója, II. Miklós lemondott. Ideiglenes Kormány alakult. Ekkor határozta el a Svájcban élő Lenin, hogy emigráns társaival - a kommunista bolsevikokkal együtt - visszatér Oroszországba. A visszatérésben a német vezérkar segítette. Lenin 1917. áprilisában már A kommunista diktatúra áldozatai Pétervárott volt és társaival megkezdte az agitációt az Ideiglenes Kormány ellen. Közben, mind a hadseregben, mind a nagyüzemekben létrejöttek a nem törvényes hatalom sejtjei: a szovjetek. A lenini komunisták és az időközben megérkezett Trockij a katonáknak békét és ingyen földet ígért. Az agitáció eredményeként a kommunista párttagok létszáma 1917. októberére elérte a százezer főt. Trockij októberben a pétervári helyőrség katonáinak megígérte, ha a kommunistákat támogatják, akkor nem kell kimenniük a frontra. Lenin és Trockij a kommunistákra és a helyőrség katonáira támaszkodva államcsínyt, azaz puccsot hajtott végre 1917. november 7-én, a görögkeleti időszámítás szerint 1917. október 25-én. A puccs során az Ideiglenes Kormány tagjai elmenekültek, a felfegyverzett kommunisták pedig behatoltak az éppen ekkor ülésező alkotmányozó gyűlés termébe. A gyűlés nem kommunista tagjai a fegyverek hatására Lenint és néhány társát a Népbiztosok Tanácsának nyilvánította, melynek elnöke Lenin lett. A Népbiztosok Tanácsa, mint kormány a cári alkotmányt semmisnek nyilvánította, s egyben egy új alkotmányozó gyűlést kezdeményezett 1918. januári időponttal. Az 1918. januárjában összeült második alkotmányozó gyűlés jóváhagyta a politikai rendőrség, a CSEKA létrehozását. Három év múlva már 250 ezer főfoglalkozású ügynöke volt. 1918. július 16-án Lenin utasítására minden bírósági tárgyalás nélkül a teljes orosz cári családot meggyilkolták. 1918. áprilisában a CSEKA ügynökei behatoltak a brit nagykövetségre és megölték Crombie kapitányt, a tengerészeti attasét. Ezzel kapcsolatban Churcill világhírű angol politikus a következőket mondotta: „A történelem valamennyi zsarnoksága közül a bolsevik zsarnokság a legrosszabb, a legpusztítóbb és a legmegalázóbb (1919. április 11.)” A terror megvalósításában igen nagy szerepe volt az Osoroszországi Rendkívüli Bizottságnak, a CSEKA-nak. A terrorrendeleteket Lenin fogalmazta meg, Dzserzsinszkij, a CSEKA vezetője csak Lenin bábfigurája volt. 1918-ban Lenin a Vörös Hadsereg lapjában elrendelte, hogy „Könyörüld, takarékoskodás nélkül százával öljük meg ellenségeinket, legyenek akár sok ezren, fulladjanak bele a saját vérükbe, patakokban folyjon a burzsoázia vére”. Lenin biztatása meg is hozta az eredményt. 1920 végéig a CSEKA több mint háromszázezer halálos ítéletet hajtott végre. Lenin 1922. május 17-i, Kurszkij igazságügyi népbiztosnak küldött levelében a következőket írta: „A terrorra vonatkozó cikkelyt a lehető legtágasabban kell megfogalmazni, mert a gyakorlati alkalmazásának feltételeiről csak a forradalmi igazságtudat és a forradalmi lelkiismeret dönthet.” Ez nem más, mint felhívás tömeggyilkosságra. Ezt a terrorhálózatot egészítette ki az úgynevezett munkatáborhálózat, a GULAG-rendszer. Ezekbe a munkatáborokba a CSEKA bármikor, bárkit bevihetett. A GULAG-életről szól a nagy orosz Nobel-díjas regényíró, Szolzsenyicin: Ivan Gyeszinovics egy napja című alkotása. Lenin diktatórikus és terrorista rendszerét a harmincas években Sztálin továbbfejlesztette azzal, hogy időnként egy-egy régiót éhhalálra ítélt, például Ukrajna egy részét. Ukrajnában azon a címen, hogy a parasztok nem adtak az államnak elegendő gabonát, a helyi pártszervezetek a vetésre félretett gabonát is elvették. A más régióba való szökést az úgynevezett belső útlevél bevezetésével akadályozták meg. A belső útlevél azt jelentette, hogy egyik helységből a másikba csak a helyi pártbizottság előzetes engedélyével lehet utazni. Ezen akció során Ukrajnában hatmillió ember halt éhen. Ezért nem csoda, hogy a második világháború idején a német hadifogságba került orosz katonák közül százezren, a szintén fogságban lévő orosz Vlaszov tábornok vezetésével beálltak a német hadsereg kötelékébe. Még véget sem ért a második világháború, amikor hazánkban folytatódott a Horthy-korszak politikai élete. A különbség az volt, hogy a Kisgazda, a Szociáldemokrata és a Parasztpárt mellett most már megjelent a Szovjetunió jelentős támogatását élvező Magyar Kommunista Párt is. A Kommunista Párt vezetői kettős, magyar és szovjet-orosz állampolgársággal rendelkeztek. Céljuk Magyarország szovjetizálása volt. E párt vezére a hírhedt Rákosi Mátyás - gúnynevén a „kopaszkirály” - volt. Az 1946-os demokratikus választásokon a Kisgazda Párt abszolút többséget szerzett. Kisgazda lett a miniszterelnök és az államfő is. A „kopaszkirály” Moszkvától súlyos feddésben részesült. Ezért a moszkovita pártvezetés úgy döntött, hogy terrorrista módszerekhez folyamodnak a hazafias képviselők ellen. Koholt vádak alapján 1947. február 25-én a szovjet politikai rendőrség a kisgazda párti Kovács Bélát a mentelmi jogát semmisbe véve, a lakásán letartóztatta és a Szovjetunióba hurcolta. Szeretett Tanítványaim! Kovács Béla letartóztatása után a magyar politikai rendőrség, a hírhedt ÁVO tízezerszámra tartóztatott le, börtönözött be ártatlan magyar állampolgárokat. A letartóztatottak közül koholt vádak alapján számos magyar kommunista is bitófán végezte. A kommunista terrorista diktatúra ártatlan áldozatainak száma világméretekben a következő: a Szovjetunióban Kínában Vietnában Észak- Koreában Kambodzsában Kelet-Európábán Latin-Amerikában Afrikában Afganisztánban 20 millió halott, 65 millió halott, 1 millió halott, 2 millió halott, 2 millió halott, 1 millió halott, 150 ezer halott, 1,7 millió halott, 1,5 millió halott. Drága gyermekeim! Adjunk hálát az Istennek, hogy napjainkban már nem kell rettegnünk a kommunizmus terrorista diktatúrájától! Dénes János 75 éves Vissza a gyökerekhez! A Politikai Foglyok Országos Szövetségében 2005. január 6-án bensőséges, szívünket emelő összejövetelen ünnepeltük Dénes Jánost 75. születésnapja alkalmából. Nem sorolom a megjelent harcostársak, bajtársak, sorstársak neveit - sokan vannak. Nem sorolom azok neveit sem, akik ott voltak, noha betegség, öregség, távolság miatt nem jelentek meg - nagyon sokan vannak. Nem sorolom azok neveit sem, akik ott voltak, noha már nem élnek - ők vannak a legtöbben. Mi mindnyájan ott voltunk: az ötvenhatos magyar nemzet ünnepelte fiát. Többen is elmondták életének vázlatát, egy-egy részletét, szüleivel, a nagyromániától menekvő székelyekkel kezdve az 1956-os budapesti munkástanácsokig, az internálástól a tizenöt évre szóló ítéletből többnyire szigorítottban leült hat esztendőig; emlékeztek a szabadulása utáni, a börtönéletnél alig szabadabb életére, meg arra, amit a nyolcvanas évek végén tett a kommunizmus bukásáért és a magyar szabadságért. Beszéltek az országgyűlési képviselőről, meg arról, ami azóta történt és történik vele - ami azóta történt és történik velünk. Mindnyájan elmondták, könnyekig elérzékenyülten, barátságára büszkén: Dénes János keményen és tisztán Dénes János maradt, ma is munkájából, a maga kenyerén, a maga emberségéből él. Az ünnepelt leginkább arról beszélt, hogy élete során mindenféle emberformájú véglények újra meg újra az embert igyekeztek kiszorítani belőle, ezért hazudtak neki, ezért lopták meg, ezért csalták őt, ezért ütötték-verték, ezért zárták el előbb őt a világtól, azután a világot tőle, ezért gyötörték, ezért gyalázták, ezért alázták meg, rendre és szakadatlan. Elmodta azt is, hogy az őt ért legnagyobb megaláztatásnak, a legnagyobb gyalázatnak a rendszerváltás nevű borzalmat és annak következményét tartja - ahogyan a rendszerváltás nevű borzalom és annak következménye a legnagyobb megaláztatás és a legnagyobb gyalázat, ami bennünket ért. Az „első szabadon választott posztkommunista magyarországi miniszterelnök”, Antall József dr. vezetésével működő korlátlanul felelős társaság tényleges tevékenységét megismerve azonal kilépett az MDF-ből és független képviselő lett. Dénes János volt az egyetlen ember, aki a magyarországi országgyűlésben 1956-os győztes forradalmunkat, mindmáig befejezetlen szabadságharcunkat képviselte - egyedül Dénes János képviselt bennünket. A második időszakra már nem „választották” meg - azóta senki sem képvisel bennünket a magyarországi országgyűlésben. Ötvenhatunkat az idegenek és magyarországi ügynökeik elorozták tőlünk. Szabadságharcunk mindmáig befejezetlen. Hazánkat, nemzetünket: a magyart eladták az idegennek - az idegen harminc ezüstpénzt sem adott értünk, elég volt harminc számla-fabatkát villogtatnia árulóink képernyőin. Tűrtük és tűrjük, sőt: újra meg újra „megszavazzuk”, hogy így legyen. Ha továbbra is ezt tesszük, alig néhány esztendő múlva megsemmisülünk. Vegyük hát vissza ötvenhatunkat! Vegyük vissza hazánkat, nemzetünket! Harcoljunk értük! Harcoljunk értük együtt és mindannyian, ahogyan ötvenhatban harcoltunk! Az 1956-os magyar forradalom győzött! Dénes János erős, egészséges ember: él még hetvenöt évig. Tegyük boldoggá: maradjunk életben! Teremtsünk újra szabad magyar nemzetet, szabad magyar hazát! Mentsük meg a haldokló magyart: mimagunkat! A magyarnak ásott tömegsírgödörbe temessük ellenségeinket! Csak magunkra számítsunk! Mozduljunk végre! Mozduljunk végre együtt és mindannyian - ahogyan 1956-ban! Szabadságharcunk győzelmével köszöntsük Dénes Jánost, már a 76. születésnpján! Fejér György János Egy, a végekről érkezett festő képeivel találkozhattunk nemrég a Magyarok Házában. Darabán János munkái magukban hordozzák a múlthoz, zaklatott történelmünkhöz való feltétlen ragaszkodás ethoszát. A kései utód főhajtása ez a kiállítás eleink nagysága előtt. Ameddig él bennünk ez a lelki igény, belső szükséglet, addig a kilétünkről alkotott mi-tudat, elsekélyesedettsége ellenére sem szenved végzetes kórban. Mert amíg szükségét érezzük az időnkénti önmeghatározásnak, addig a felemelkedés és a kiteljesülés reménye, hite is él bennünk, hogy „másképpen lesz holnap”. Jó, ha eszünkbe véssük Illyés Gyula szavait, hogy tudniillik csak a múltunkkal együtt vagyunk egész. Múlt nélkül nincs jövő, gyökerek nélkül nem nőnek fák. Aki nem ismeri a múltját, nem látja a folyamatot, annak bizonytalan a jelene és kérdéses a jövője. Az, hogy az elorzott területeken élő nemzettestvéreinktől időről-időre ilyen jelzések érkeznek a körbenyesegetett anyaországba, nem véletlenszerű. Hisz abban az egyénben, abban a közösségben, aki, illetve amely úgymond az akolon kívül, idegen nyelvi környezetben kénytelen megélni kilétét, nemzeti mivoltát, sokkal mélyebb, erőteljesebb és elevenebb a saját történelme (történelmünk) és az eleink iránti vonzódás, ragaszkodás. Mert az anyanyelv bástyája mellett számukra ez az egyetlen belső archimédeszi pont, biztos kapaszkodó, amit megragadva ki-ki úgy érezheti, megmaradhat annak, ami, embernek és magyarnak. Jó tehát, ha időnként ilyen mementókkal, művészi jelzésekkel szembesülünk, már csak azért is, hogy figyelmeztessenek: a mai felemás honi légkörben tartsuk szemmel történelmünk forrásvidékét is, hogy ellenérdekelt erők ne boríthassák rá a feled(tet)és sötét leplét. Hisz a jelen és a jövő szerves része a múlt. Az a közösség, amely nem menti át és nem becsüli meg a századok alatt kigyöngyözött saját értékeket, folyamatosan erodálódik, észrevétlenül elsatnyul és eltűnik a történelem süllyesztőjében. Darabán János Rahón, a Tisza forrásvidékén, a Tatár-hágó aljában, az ezerszáz éves határ közelében született, eszmélkedett és bontakoztatta ki Isten-adta tehetségét. A hely szelleme és az a látvány, amely Árpád fejedelem és vezérei előtt akkor tárult fel, amikor a Kárpát-medence kapujában, a Vereckei-hágón megállva széttekintettek és megpillantották a magyarok történelmi hazáját, mintegy arra ítélte a művészt, hogy ettől a víziótól ne szabadulhasson addig, amíg ecsetével meg nem örökíti ezt a látomást. így keletkezett A Honfoglalók hajnala című nagyméretű táblakép, amelyet 1996 februárjában állítottak ki a Nemzeti Galériában, a millecentenárium jegyében. A tárlaton az Árpád fejedelemé mellett vezéreinek portréit is láthatja az érdeklődő közönség. Darabán János művészi pályája nem volt töretlen. Lembergben tanult a Testnevelési Főiskolán, majd pedagógusként dolgozott. Másfél évtizedig az ukrán fiatalok válogatott sícsapatának az edzője. Ennek mindössze annyi köze van a művész hivatásához, hogy a szovjet állampolgár Darabán Jánosnak ez a körülmény nyitott kaput a világra. Lehetőséget adva neki arra, hogy bejárja az Alpokat, a Magas-Tátrát, a Pamir és Tiensan hegységet, Kamcsatkát, a Szahalin szigetet, a Kola félszigetet. Minden utazásra magával vitte festőeszközeit, és minden szabadidejét a festésnek szentelte. Külföldi útjai során ismerkedett meg a magyar és ruszin emigráns körökkel, így képei e diaszpórák gyűjteményeibe is bekerültek. A művészeti egyetemet csak idősebb korban végezhette el. Darabán János rahói műterme az Északkeleti-Kárpátok, a Tatár-hágó és a Kőrösmező tájegységében, lenyűgöző szépségű fenyvesek, erdőrengetegek ölelésében található. Ott búvik meg szerényen, ahol a csúcsokat nyáron is hó fedi, ahol az éppen csak felszínre bukkant Tiszát lennebb gyorsfutású hegyi patakok duzzasztják egyre tekintélyesebb folyóvá. Darabán János jó ideig az akvarellnek hódolt, későbbi alkotásai olajképek. A művek két nagy tematikai csoportra oszthatók: historizáló alkotásokra és tájképekre. A hét vezér alakját, arcvonását nyilván örök titok fedi. De nem is ez az igazán fontos, hisz az alkotónak nem az a dolga, hogy lekopírozza a valóság dolgait, hanem hogy az érzéki konkrétban (a láthatóban) hihetően, meggyőző erővel érzékeltesse az ábrázolt jelenség lényeges elemeit, összefüggéseit. A portrék esetében a karaktert. Azt a mélyen rejlő valamit, amit köztudottan igen-igen nehéz tetten érni, kifejezni, ábrázolni. Darabán a jelek szerint sikerrel vette ezt az akadályt. A honfoglalás-kori vezérek portréit, általában historizáló műveit méltatva nem feledkezhetünk meg a tájképfestő Darabán Jánosról sem. Töméntelen mennyiségű ilyen jellegű munkája alapján joggal nevezhetnők őt akár a Kárpátok festőjének is. Tájfestményein a hósapkás hegykúpok épp oly zordonok, mint amilyen titokzatosak az érintetlen rengetegek az évszakok színeváltozásában. A nyitott életmű eme része természetközpontú és természetelvű. Ezek a természeti tüneményekre való színpompás festői rácsodálkozások, Darabán János tájképei bizonyára azért is váltanak ki bennünk nosztalgikus érzéseket, mert megrögzött városlakókként, kőrengetegben téblábolókként oly fájdalmasan elszakadtunk éltető elemünktől, az őstermészettől. Aniszi Kálmán
