Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2004-12-01 / 12. szám
2004. december - 2005. január Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal Sorstükör Magyarság- és istenes versek Rózsák Rakovszky József sírjára Mi nem alkottunk világraszóló filozófiai rendszereket, ellenben hatalmas katedrálist emeltünk költeményekből. Poétikusabb alkatúak lennénk másoknál? Talán a történelem hozta úgy, hogy a tiszta racionalitást igénylő bölcselettel szemben nálunk az önkifejezésnek inkább ez az érzelmi-indulati (affektiv), költői formája nyert igen jelentős teret a lét- és sorskérdésekkel való szembesüléseink folyamán. Nem is igen történhetett volna ez másképp, hisz amahhoz huzamosabb szélcsendes történelmi időszakok kellenek, amiben nekünk, tudvalévőén, nemigen volt részünk. A hektikusan változó históriai helyzetekből fakadó kollektív és egyéni lét- és (sors)kérdésekre adandó válaszoknak a költészet, általában az irodalom - utólag megállapítva - valahogy megfelelőbb formája volt. Hisz a költészet vallomás, feltárulkozás, közlés és tudósítás egyszerre. Ahhoz, hogy megfeleljen rendeltetésének, a versnek túl kell lépnie önkörén. Az üzeneteknek pedig címzettjeik vannak. Mint például mi most, a globalizmus bárki-, illetve senki-földjére taszított erodált nemzettudatú mai magyarok. Fiatalok - akiktől döntő módon függ, hogy lesz-e magyar holnap vagy se -, illetve közép- és idősebb nemzedékbeliek. Akiket a közelmúltban Medvigy Endre, a jeles irodalomkutató, ritka szép ajándékkal lepett meg. Egy remekbe szerkesztett bibliányi magyarság- és istenes versgyűjteményt nyújtott át, kiválogatva azokat a magyar költészet rendkívül gazdag kincsesházából. Tette ezt azzal a nemes szándékkal, hogy szellemi táplálékként naponta magunkhoz véve, megerősödjünk önérzetben, méltóságban, hogy bizakodóbbá válva sokasodjunk, gyarapodjunk és megmaradjunk annak, amik voltunk, vagyunk és mindig is lenni szeretnénk: embernek és magyarnak. Ahány vers, annyi tanúságtétel: drámai és tragikus mozzanatokban bővelkedő ezerszáz esztendős Kárpát-medencei történelmünk hiteles művészi lenyomatai, egy kötetbe foglalva. Identitásunk mélyrétegeinek felragyogtatása ez az antológia, folytonosan veszélyeztetett nemzeti létünk, kilátásaink egyféle sorstükre, nemzeti önértékeléseink formáinak, módozatainak egyik legfontosabbika. A költészet a lélek ünnepe. Amikor alkalmanként örvendezni összesereglünk, örömünket versekkel tetézzük; ha fájdalomtól meggyötörtén tekintünk magunkba, vigaszul és azért, hogy az igaz eszmék és nemes érzelmek forrásából merítve megtisztuljunk és erőt gyűjtsünk újabb küzdelmekhez, szintén a versekhez folyamodunk segítségül. S minthogy az embereknek szükségük van időnként ünnepekre, úgy néha-néha kinek-kinek be kell vonulnia a költészet szentélyébe: emlékezni régiekre, eltöprengeni egyéni és nemzetiközösségi lét- és sorskérdéseink fölött, elmélyedni a teremtés és az elmúlás misztériumában, elmélkedni megmaradásról és nemzethalálról, személyes életgondokról, felemelő és megrendítő tapasztalatokról, leigázottságról és függetlenségről, szabadságról és rabságról, méltóságról és önfeladásról - az Életről. Nekünk pedig, akiknek mindenkor gyűszűvel mérték az örömöket és szakajtóval „bőkezűsködték” a megpróbáltatásokat, tanácsos volt jól meghányni-vetni a dolgokat, körüljárni a miérteket és hogyanokat, s főleg okos-bölcs döntésekre jutni, hogy derüljön is végre, ne csak mind boruljon fejünk fölött az ég. A kollektív emlékezet is zavarban van annak megítélésében, hányszor is álltunk árva egymagunk szemben a durva túlerővel, minden külső segítség híján, már-már teljesen reményvesztve? Hányszor volt úgy, hogy a küszöbünkig nyomakodott az ártó szándékú Gonosz? Hányszor harapott belénk annyira mohón, hogy a végső pusztulás rémképe is felködlött előttünk? De amikor a legreménytelenebb pillanatokat szenvedtük, váratlanul felénk nyújtotta kezét az Úr. Aki mentsvárunk és biztos menedékünk minden időkben. („Tebenned bíztunk eleitől fogva”; „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk!?”). Katolikus és protestáns költők Máriaénekekből és zsoltárokból zengő bástyafalakat emeltek körénk már akkor, amikor az ökuméne gondolata tán még ki se csírázott. Bizony, könyörületes volt hozzánk a Fennvaló. Csak ezzel magyarázható, hogy versirodalmunkban magyarság- és hitköltészet olyan közel áll egymáshoz, hogy igen gyakran egymásba is szervesültek. Ez a tudati-érzelmi közelség, már-már azonosság lehet a magyarázata annak is, hogy legszentebb ügyeinkben - anélkül, hogy a kizárólagosság vétségébe estünk volna - hozzánk magyarítottuk még az Istent is: „A magyarok istenére / Esküszünk,/ Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk!” (Petőfi: Nemzeti dal) A nemzet ezerszáz éves európai folytonosságának a csodáját és felemelő ethoszát mutatja be versekben Medvigy Endre filológiai igényességgel és nagy hozzáértéssel szerkesztett versantológiája. Verskultúránk egyféle hossz- és keresztmetszeti teljességét nyújtja a versben utazóknak. Alámerülve, megmerítkezve az igaz-szép gondolatokban és érzelmekben, bizonyossággá izmosodik bennünk az az öreg sejtés, hogy legjobb költőink mindenkor és minden körülmények között együtt lélegeztek a nemzettel. Újfent és ismét megbizonyosodhatunk afelől, hogy a népet, a nemzetet, a hazát szeretni, félteni, óvni, vagyis szolgálni csak őszintén, szilárd kötődéssel, kellő alázattal és erős hittel lehet. Ha kell, ostorozva is a „Kedvest”! A könyvet forgatva elcsodálkozhatunk afelett, milyen sokan voltak, akik nagyon szerették, féltették, óvták e hazát és ezt a nemzetet, amelyből maguk is vétettek. Esedeztek, könyörögtek érte és pöröltek vele. Mindig érte, sohase ellene! Azt hiszem, kevés nemzetnek van olyan gazdag nemzet- és hazaféltő, vagyis hazafias költészete, mint nekünk. Talán a folytonos veszélyeztetettség, az időről-időre megismétlődő holtvágány-sors okán is. Megkockáztatjuk azt a merész gondolatot, hogy a kötetbe rostált költemények legjava a nemzet mindenkori testi-lelki higiénéjének tükre és záloga. Különösen olyan ínséges időkben vagyunk segítségükre utalva, mint amilyen ez a mostani is. Hisz még az ezerféle furfanggal bomlasztott, csökött nemzettudatúvá manipulált nyelvtestvéreink is életre szóló katartikus élményt, hitet, erőt meríthetnek belőlük. Hogy megmaradjunk. Medvigy Endre szerkesztői koncepciójában csupán egyetlen alapvető szempontot érvényesített, de azt következetesen, mély morális meggyőződéssel. Fittyet hányva volt tiltásoknak, rosszallásoknak, mű-érzékenységeknek, szűkkeblű érdekeknek: minél teljesebb igaz képet adni kárpát-medencei „keresztény magyar létfolytonosságunkról, nemzeti önértelmezésünk irányairól” (Bertha Zoltán), ismételten agyagba döngölt igazságainkról. (Ugyanez a kutatói elv vezérelte a jeles irodalomkutatót akkor is, amikor az ideológiai indíttatásból bemocskolt, agyonhallgatott nagy székely író, Nyírő József életművét emelte - hosszú szilencium után - ismét az olvasói köztudatba, leseperve mind az életműről, mind a szerzőről a bajkeverők minden mocskát.) A magyarokhoz két nagy szerkezeti egységre tagolódik. Az első rész (Magyar századok) az Ómagyar Mária-siralomtól Ady Endréig ível, kultúrtörténeti korszakok levegőjét is magával hozva. A második rész a Trianon utáni idők, a történelmi Magyarország feldarabolásának, szétszóratottságunknak, a Duna-Tisza tája, Partium és Erdély, Felvidék, Délvidék, Nyugati magyarság (öt ágú síp - Illyés Gyula) szomorú képét nyújtja a költői termések legjava révén. Később, a kárpátaljai magyar irodalom kialakulásával az ötágú síp hatágúra bővült. Az ország szétdarabolásán, az ötvenhatos forradalom eltiprásán érzett fájdalom és keserűség, illetve a kommunista totalitarizmus szörnyűségei okán-nyomán ennek az időszaknak a költészetére a komorságba át-átcsapó borongósság, az önemésztés, a kétségekkel való küszködés nyomja rá a bélyegét, azzal a megjegyzéssel, hogy a költőket a permanens veszélyeztetettség körülményei között is a nemzet ügyének szolgálata mozgatta, motiválta. A Trianon után porig alázott magyarság bennük és általuk kereste a felemelkedés esélyeit. Valós igényt elégítettek/elégítenek ki a nyelvvédő versek. Harmadfélszázaddal ezelőtt a germanizálás kimérájával kellett farkasszemet nézniük az anyanyelv szentségét és mindenek-fölöttiségét hirdető költőknek. Baráti Szabó Dávid a nyelvében él a nemzet princípium jegyében szólította fel kora ifjúságát a veszélyeztetett anyanyelv határozott védelmére, szolgálatára: „Serkenj fel, magyar ifjúság! ím, nemzeti nyelved, / Egy szép nemzetnek bélyege, veszni siet.../ Serkenj fel mély álmodból. / És szánd meg hazádnak / Nyelvét, mely ha kihal, tudd meg, örökre kihalsz” (A magyar ifjúsághoz, 1777.). Ebben a tekintetben mintha állni látszanék az idő Középkelet-Európa tájain. Bő kétszáz évvel később ugyanis a kisebbségi sorba taszított utódállamok-beli magyarság legjobbjait is ugyanazok a súlyos gondok nyugtalanították, nyomasztják. Erdélyben a kíméletlen románosítás, Felvidéken a szlovákosítás, Délvidéken a szerbesítés, Kárpátalján az ukránosítás kényszerítették őket arra, hogy tollat ragadjanak anyanyelvűnk védelmében. „Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, / Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely, / Ki borát issza: Élet borát issza, / Előre néz s csak néhanéha vissza - / S a kelyhet többé nem engedi el!” (Reményik Sándor: Az ige); Márai Sándor vonatkozó soraiban az emigrációban sínylődő magyar kisember anyanyelv-vesztésének folyamatát írja le, drámai erővel: „Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak / Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt.” (Halotti beszéd, 1950.) Medvigy Endre jól érzi a mindenkit egynyelvűvé silányító globalizációs nyelvi sovinizmus alig álcázott veszélyeit. Ezért igyekszik - kiemelkedő költői alkotások közlésével - ráébreszteni az olvasót az anyanyelv megőrzésének a fontosságára, arra, hogy a választékos nyelv használatával gátat vessünk ennek a feltehetően tudatos (szándékos?) nyelvrontó és nemzetpusztító folyamatnak. Az említettek mellett egyéb erényeit is ide gondolva, ennek a páratlanul gazdag versanyagot felvonultató, alaposan átgondolt versantológiának ott (lenne) a helye minden magyar ember könyvespolcán, valamennyi iskola, felsőfokú intézmény könyvtárában. Napi olvasmányként kitűnő gyógyír identitástudatban gyengélkedőknek, illetve elsivárosodás, elkérgesedés ellen ebben a lelketlen merkantil világban. (A magyarokhoz, Magyarság- és istenes versek az Őrnagyar Mária-siralomtól Trianonig és napjainkig, Felsőmagyarország Kiadó, Kiskapu Kiadó, 2Ó04.) Aniszi Kálmán Az elmúlt évtized nemzeti összejöveteleinek forgatagában sokszor láthattunk egy mindig mosolygós, idős urat, amint kínálja a Szózat című havilapot. Sokan bizony nem tudtuk, hogy ez az életében, de még a halálában is agyonhallgatott „újságárus” a XX. század második felének egyik legértékesebb költője, írója, lapszerkesztője és közéleti személyisége volt. A sosem létezett szocializmus idején emberi és nemzeti tartásáért osztályrésze volt a börtön és a félreállítás, míg a „rendszerváltás” utáni időkben a fizikai üldöztetés már nem, de a mellőzöttség azért továbbra is kísérte. Egészen a sírig. Rakovszky József író, költő, műfordító és a Szózat főszerkesztője 2004. szeptember 26-án, 84 éves korában hunyt el, s október 12-én helyezték végső nyugalomra a Pest megyei Pilis településen. Október 17-én a magát nemzetinek föltüntető kulturális és társadalmi élet - beleértve a sajtót is - hivatalos képviselőinek szégyenletes távolmaradása mellett a Szabadság téri Hazatérés református templomban Riczel Etelka oktatási és kulturális szakértő és ifjabb Hegedűs Lóránt lelkész idézte föl az egybegyűltek előtt a sokoldalú irodalmár emlékét és munkásságát. Rakovszky József már 1933-ban, tizenhárom éves fejjel verset publikált a Zemplén című megyei lapban, majd alig 18 esztendős, amikor a budapesti Fráter György Sajtószövetkezetnél napvilágot látott a Parasztgróf című történelmi regénye. A múlt század 50- es éveiben a kuruc világról Nagypéntek s jóval később, 1993-ban IV. (kun) László király életéről és koráról A fekete lovag címen jelentetett meg igen olvasmányos történelmi regényt. Rakovszky József életében is fontos esemény volt Erdély 1940-es visszatérése. Meskó Zoltán akkori államtitkár ajánlása nyomán fiatal újságíróként előbb a sepsiszentgyörgyi Székely Nép, majd egészen az újabb fájdalmas bukásig, 1944-ig a marosvásárhelyi Székely Szó szerkesztőségében dolgozott. Erdély szeretete, a határon túlra rekesztett nemzettestvéreink sorsa később, a szovjet megszállás évtizedeiben, majd a félrecsúszott rendszerváltás utáni időszakban is írásainak és közéleti tevékenységének középpontjában állt. Mondjuk ki nyíltan: ezért is nem szerették azok, akik a kitüntetéseket, díjakat és egyéb elismeréseket legszívesebben a nemzetet megvető, kigúnyoló, tehetségtelen és idegenszívű toliforgatóknak szokták osztogatni. A második világháború után, de még a viszonylag nyugodtabb időszakban Budapesten magyar-történelem tanári diplomát szerez. Oktatni azonban már nem volt lehetősége, mert 1947-ben rákospalotai otthonában, úgymond fegyverek után kutatva rátört az ÁVO a halk szavú irodalmárra. A lakásába berontó pribékeknek az író fölmutatta a tollát és csak annyit mondott: uraim, ne fárasszák magukat, mert nekem ez az egyetlen fegyverem van. Elhurcolták az Andrássy út 60. szám alatti hírhedt kínzóhelyre, majd összeesküvés vádjával egy esztendei szabadságvesztésre ítélték. Virtuális szabadulása után Rakovszky Józsefet diplomával a zsebében négy esztendőn keresztül csak segédmunkásként alkalmazták. Az 50-es évek elejétől kezdve aztán nevelőtanárként dolgozott Pilis településen, miközben több lapban is egymás után jelentek meg műfordításai, saját versei, rövidebb prózai művei, nyelvészeti és helytörténeti tanulmányai. Az idegen megszállók és hazai kiszolgálóik politikáját azonban ekkoriban sem hagyhatta szó nélkül, amiért egy esztendei bujkálás után ismét letartóztatják. Az 1956-os forradalmat több versben üdvözli, majd bukását is elsiratja. Rakovszky József munkásságának egyik gyöngyszeme, a XIV. századi nagy perzsa költő, Samsz ed-Dín Mohammed Háfiz verseiből összeállított kötet Siráz rózsái címen 1964-ben látott napvilágot. A versek 1957-1961 között már megjelentek különböző hazai lapokban. A fordító némileg tudott perzsául, de a hitelesebb átültetés kedvéért megkért egy hazánkban tanuló iráni egyetemistát, hogy készítse el az úgynevezett nyersfordítást. A 80-as években adta ki az eredeti török forrás alapján írt Naszreddin Hodzsa meséi című könyvét. Mindez nem volt elég ahhoz, hogy neve bekerülhessen a 60-as években kiadott Magyar Irodalmi Lexikonba. Mint ahogyan a „rendszerváltás” után megjelentetett új, átdolgozott irodalmi lexikonban sem találjuk a nevét. A posztkommunista, illetve a magát nemzetinek nevező oldal egyaránt agyonhallgatta, kirekesztette és leírta. Pedig szépírói tevékenységén kívül ő volt a neves írókat, költőket és képzőművészeket fölvonultató Táncsics Mihály Irodalmi és Művészeti Társaság alakpítója. Voinovits Géza, a Magyar Tudományos Akadémia egykori főtitkára rendszeresen meghívja előadást tartani az általa vezetett intézménybe. Jóval később, 1985-ben pedig megalakítja a Szózat Irodalmi Klubot, majd az élete végéig szerkesztett Szózat című irodalmi és művészeti havilapot. Haláláról, a temetéséről a szoclib sajtó természetes, míg például a Vasárnapi Újság érthetetlen módon hallgatott. Rakovszky József így vall 1991- ben a nem tegnap kezdődött, s ezért egész életét végigkísérő elhallgatásról és elnémíttatásról: „Mellőzés volt a részem: vidéken dolgoztam, de a politikai rendőrség állandóan szem előtt tartott. Lírai verseimet, novelláimat, kisregényeimet közölték, kiadták, de ennek ellenére politikai múltamat, magyarságomat nem felejtették el, és megbélyegezettként kezeltek”. Az idézett önéletrajzi részhez kiegészítésként csak annyit fűznénk hozzá, hogy mások viszont, akiknek nem lett volna szabad, elfelejtették Rakovszky József magyarságát. Amint már írtuk, az elmúlt másfél évtized folyamán a magukat nemzetiként beállító kormányoknak sem jutott eszébe, hogy valamilyen elismerésben, megtiszteltetésben részesítsék a múltban kirekesztett és meghurcolt irodalmárt. Rakovszky József ezért akarva, akaratlanul talán egy kicsit a maga sorsát is beleszőtte a Szabó Dezső' sírjánál című versének soraiba: ,3 kor feledni hagyja nagyjait / mit könnyen megtanult / s útfélre dobja szívtelen / akit bezárt a múlt „ Rakovszky Józsefet szintén bezárta a múlt, de bűnös feledékenységével a közelmúlt és a jelen is. A szépírói, költői, hírlapírói és közéleti emberi nagyságát elfedő csukott ajtókat - akárcsak A kékszakállú herceg vára Juditjának - nekünk és a jövő nemzedékének kell majd szélesre nyitogatni. Hering József Fonyódon tóparti, emelt szintű idősek otthonában helyek még leköthetők. Érdeklődni lehet: 451-3734, 06-20-555-7209, 06-30-25 l-8622-es telefonszámokon.
