Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)

2004-12-01 / 12. szám

12. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2004. december - 2005. január RADA TIBOR Emlékeztető 1944 sorscsapásaira </{ //tag//as* ég csillagul Szeleczky Zita A kanadai őszi napsütést élvezve, a sárguló fák, bokrok színpompájában gyönyörködve mindig eszembe jut a 60 évvel ezelőtti magyarországi ősz, amely a szeptemberi, októberi hóna­pokban ugyanígy pazarolta meleg su­garait a magyar vidékekre. Sajnos a csend és a béke illúziója akkoriban már eltűnt Magyarországról, amely a március 19-i német bevonulással elvesztette függetlenségét. A trianoni békeszerződés óta hazánk csak 24 esztendőt élhetett szabadon! Gondoljunk arra, hogy a 150 éves török megszállás után a Habsburgok 400 évig uralkodtak felettünk, pedig hét felkelést és szabadságharcot foly­tattunk ellenük. Még az 1867-es ki­egyezés után is, az osztrákok árnyé­kában maradva, a Monarchia tagja­ként - miniszterelnökünk tiltakozása ellenére - részt vettünk az első világ­háború megindításában. Az osztrák és német érdekekért félmilliónál több hősi halottat veszítettünk, majd a végső kimerülés utáni káoszban szét­hullott az ezeréves Magyarország. Az 1919-es Károlyi-féle népköz­­társaság átcsúszott a Kun Béla által Oroszországból importált bolseviki uralomba. Ekkor 133 nap alatt 590 ártatlan embert végeztek ki kegyet­len módon, miközben régi és új szomszédaink: a csehek, a románok és a szerbek fegyveresen behatolva, elfoglalták országunk legnagyobb ré­szét. A területrablást a világháború­ban győztes hatalmak azután szente­sítették a trianoni békediktátumban. A sok sebből vérző Magyarországot hét darabra szabdalták, majd a meg­maradt csonka ország talpraállását jóvátételi fizetésekkel nehezítették. A korábban már lemondott Habsburg­­származású király két visszatérési kí­sérlete után, az úgynevezett utódál­lamok egymással összefogva, mega­lakították a kisantant szövetséget, amely Csonka-Magyarország politi­kai, gazdasági és katonai gúzsbakö­tését eredményezte. A Horthy-korszak külpolitikája ezen igazságtalanságok megszünteté­sére és az elveszett országrészek bé­kés úton való visszaszerzésére töre­kedett. A Népszövetséghez sokszoro­san benyújtott tiltakozások, kérelmek és javaslatok azonban semmire sem jutottak. 18-20 esztendő eltelte után végre olasz és német segítséggel az elszakított területek visszacsatolása részben sikerült, ennek azonban nagy ára lett! A németek szövetségeseivé váltunk, akik „életterük” kibővítése érdekében megindították a második világháborút, amelyből csak két évig tudtuk magunkat távoltartani. Végül is a szomszédainkkal való verseny­­futásban a németek kegyeiért, hogy visszaszerzett területeinket ismét el ne vegyék, beléptünk a Szovjetunió elleni hadjáratba és fél év múlva akarva, nem akarva, a nyugati szö­vetséges hatalmakkal is háborúba ke­veredtünk. Az orosz földön, de különösen a Don folyónál elszenvedett nagy vesz­teségek után, Horthy kormányzó és megbízottai keresték a háborúból való kilépés lehetőségét, de az ango­lokkal és az amerikaiakkal folytatott titkos tárgyalások a németek tudomá­sára jutottak. Olasz szövetségesük­nek a háborúból való kiugrásából ta­nulva, hogy a magyarok hasonló ter­vét megelőzze, a német vezetés nagy álnoksággal, Horthy kormányzót, Ghyczy külügy-, Csatay honvédelmi miniszter és Szombathelyi vezérkari főnököt színlelt tárgyalásra kicsalta az országból, ugyanakkor parancsot adott Magyarország megszállására. 1944. március 19-én a német csapa­tok, jóformán egy nap alatt, elfoglal­ták országunkat. A magyar függet­lenségnek ekkor végeszakadt. A következő hónap elején megin­dultak az amerikai légitámadások és megkezdték az ország hadiiparának, valamint a vasúti berendezéseinek a tönkrebombázását. A háború véres szörnyűségei elérkeztek hozzánk is. Mindjárt az első támadáskor, a több száz repülőgépből a fővárosra lezu­hanó bombák 1031 emberéletet ol­tottak ki. így telt el a nyár, állandó légi­bombázásokkal. Olaszroszági bázi­saikból indulva délelőtt az amerika­iak, este az angolok szórták meg vá­rosainkat. A hadicélok elpusztítása mellett a lakónegyedek is rombadől­­tek. Június 6-án az angolszászok - ahogyan akkor neveztük az angolo­kat és amerikaiakat - partraszálltak Franciaországban, az Európa nagy részét uraló német hatalom megtö­rése és a háború megnyerése céljá­ból. Vártuk, hogy a németek a ten­gerbe szorítják a támadókat, de ez el­maradt. Hetekig csatáztak a norman­diai partvidéken, aztán a szövetsége­sek megindultak Franciaország fel­szabadítására. Először hallottuk az angol rádióból ezt a szót, hogy fel­szabadítás. Ősszel a mi „felszabadí­tásunkra” is sor került. A magyar hadsereg a tavasz óta a Kárpátok keleti oldalán sikeresen védte hazánkat a szovjet behatolás ellen. Tőlünk délre a németek és a ro­mánok védekeztek a Fekete tenger partjáig. Augusztus 24-én a románok puccs-szerűen szembefordultak a né­metekkel. Kinyitották az arcvonalu­kat és a réseken keresztül a szovjet hadsereg beözönlött Romániába. A most már szövetséges oroszok és ro­mánok a Székelyföld hágói és szo­rosai alá érkeztek, amelyeket az ezer­éves határon belül az Árpád-vonal érődéi és a székely határőr csapatok védtek. A Romániából és Jugoszláviából visszavonuló német hadseregrészek hazánkon keresztül igyekeztek biz­tonságba jutni egy általános vissza­vonulás keretében. A magyar hadse­reg részére viszont az irány Dél-Er­­dély volt, hogy a Déli Kárpátok he­gyei között, a siker több reményével vegyék fel a harcot a közeledő ellen­séggel. Sajnos azonban már elkéstek. Előre nyomulva Kolozsvártól Tor­­dáig, 2500 hősi halott áldozata elle­nében csak egy hónapig tudták fel­tartóztatni az oroszokat, azután a túl­erő győzött. Erdélyt ki kellett üríteni és az Aradnál, majd Szegednél beö­zönlő, románokkal is megerősített szovjet hadsereg Nagyvárad felé tört, hogy a Keleti-Kárpátokban még ki­tartó magyar hedsereget bekerítse. A németek ezt még megakadályozták a debreceni csatában, de az október­novemberi hónapokban az egész Ke­let-, Dél- és Közép-Magyarország el­veszett. Naponta érkeztek a hírek egy-egy magyar város elestéről és az elkeseredett harcokról. Nagyszalonta többször gazdát cserélt és az újságok szörnyűségeket közöltek a szovjet katonák erőszakosságairól a polgári lakossággal szemben. 1944. október 15-én a rádióban egy kormányzói szózat hangzott el, miszerint a háborút elvesztettük és fegyverszünetet kértünk a Szovjet­uniótól. Röviddel utána német ka­tonaság tört be a várba és a kormány­zót foglyul ejtette. A kormányzó Miklós nevű fiát is elrabolták. A zsa­rolásnak engedve, Horthy lemondott. A nyilaskeresztes párt átvette a ha­talmat. Szálasi Ferenc, mint a „kor­mányzói jogkörrel ideiglenesen ellá­tott” új miniszterelnök elrendelte a harc folytatását. Az erőszakos hata­lomátvétel körülményeit sem a hon­védség, sem a polgárság nem is­merte, legfeljebb sejtette. Az előál­lott helyzetben a háború tovább foly­tatódott. A rossz hírek a hatalomát­vétel körülményeiről csak suttogva terjedtek el, ugyanúgy azok a hírek is, amelyek a németek erőszakos tet­tei mellett, a nyilas pártszolgálatosok kegyetlenkedéseire is vonatkoztak a budapesti zsidóság ellen. Az ország zsidóságának tömeges elhurcolása, deportálása Németországba már má­jus óta folyamatban volt és mintegy 700 ezer embert érintett. Gyilkossá­gokra azonban csak október 15 után került sor a budapesti gettóban és a Dunaparton. E sorok írója is a saját szemével látta a Csepel sziget mel­lett a Dunán leúszó sok polgáriruhás - köztük női - holttestet. Október végén és november hó­napban a szovjet csapatok nyomá­ban a Délvidékre betóduló szerb partizánok szörnyű vérfürdőt ren­deztek az ottlakó magyarság között. Kegyetlen kínzások után, legalább 40 ezer felnőttet és gyermeket lőt­tek agyon a Tisza-menti városok és falvak lakói közül, csak azért mert magyarok voltak. Egy 1942-ben el­követett magyar vérengzést „fizettek vissza” legalább tízszeresen. A ma­gyar áldozatoknak semmi közük nem volt az újvidéki atrocitáshoz. Azért haltak meg, mert magyarok voltak és a partizánoknak jó ürügye volt a népirtásra. Ugyanilyen sors várt az ott élő németekre is. Bács­kából és Bánátból eltűnt a valami­kor egy milliót kitevő svábság. Ne­gyed millió polgári személy lett tö­meggyilkosság áldozata. Aki nem menekült el idejében, azt a szerbek kivégezték. A háború elején a Bács­kába telepített 15 ezer főnyi Buko­vinából hozott magyar szerencsére még idejében eltávozott Baranyába. Az oroszok által elfoglalt ország­részekben megkezdődött a férfiak, sokszor a nők összegyűjtése „kisebb munkára”. Csak Kárpátalján mintegy 100 ezer férfit fogtak össze és űztek el otthonaikból. Magyarokat, ruszi­nokat vittek a Szovjetunióba jóváté­teli rabszolgamunkára. Közülük kb. 35 ezer sohasem tért haza. A szojvai haláltábor körül 19 ezer magyar ka­tona és polgár fekszik tömegsírok­ban, Kárpátalja új ukrán urai később lakótelepeket építettek az elemésztet­tek csontjai fölé. Erdélyben a benyomuló oroszok nyomában besettenkedett román maniu-gárdisták a székely falvakban eszeveszett gyújtogatásba, rabolásba és öldöklésbe kezdtek. Ártatlan ma­gyaroknak a fejét fejszével vágták le. Ez a kivégzési mód az oláhok specialitása még 1848-ból. Pontos adatok ezekről a rémtettekről a mai napig nincsenek. Csak annyit tu­dunk még, hogy a temesvári és a ha­vasalföldi foksányi hadifogolytábor­ban a tífusz ezrekre menően szedte áldozatait. Kegyetlenül viselkedtek a csehek és a szlovákok is, de dicstelen tet­teik már az 1945-év krónikájához tartoznak. Az Erdélyből visszavonult és Kárpátaljáról hátráló magyar és né­met hadsereg megsemmisülését a Hortobágyon lezajlott páncélos csata megakadályozta. A következő szov­jet hadművelet Budapest „menetből való elfoglalása volt. Erre maga Sztá­lin adta ki a parancsot október 28-án. Az ellenség gyors előretörése azon­ban elakadt és lassú ostrommá vál­tozott a védők kemény, hősies maga­tartása következtében. A száz napos küzdelem végső fejleménye átnyúlt a következő évre. Az 1944-ben a hazát védő 18.638 hősi halott honvéd áldozata mellett, a tömeggyilkolások nagy méretei a tatár és török hódítások óta példátlanok voltak Magyaror­szágon. Elhagyott hazánkat 1944-ben ért sorscsapások fölött 60 esztendő elmúltával sem szűnhetünk meg búslakodni. Ezen írásommal nem gyűlöletet akarok kelteni, hanem gyászos visszaemlékezésre intem az olvasókat. ..Minden tavasszal komoly választási harc színhelye a Nemzeti Színház. Tit­kos szavazással derül ki, hogy a szín­ház fiatal művészei, művésznői közül kit tartanak legtöbbre a legszigorúbb kritikusok - a kollégák. Lezárt boríté­kok rejtik a szavaztokat és pártatlan zsűri ül össze minden évben ugyanazon a napon, hogy megállapítsa az eredményt. 1848-as honvédtiszti há­zaspár alapí­totta a díjat vagy hetven év előtt. A nevük­ről, Farkas- Ratkó-díjnak elnevezett ván­dordíját, melyet páratlan évek­ben a nők, a pá­ros években a férfiak közül kapja az, aki a legérdemesebb­nek tartatott rá”- úja egy névte­lenségbe burko­lózó színikritikus 1939 verőfényes ta­vaszán. Majd így folytatja: „Ezidén Szeleczky Zita kapta a díjat. Kiszivár­gott hírek szerint szinte egyhangú volt a választás. A közönség pedig ezúttal teljes mértékben csatlakozik a kollégák véleményéhez. Szeleczky Zita máso­dik éve tagja a színháznak. A Villám­­fénynél-ben „ugrott ki” az elmúlt tava­szon és azóta minden fellépését sok vá­rakozás előzi meg és sok elismerés kö­veti nyomon. A Farkas-Ratkó-díj eredetileg tekin­télyes összeg volt. Ötven arany. Ma csu­pán ötven pengő. És egy gyönyörű szép aranygyűrű, mely emlékezteti viselőjét arra, hogy mivel tartozik a Nemzeti Színháznak, a magyar színészetnek...” Szeleczky 1936-ban került ösztön­díjasként a Nemzeti Színházba. Na­gyon hamar a közönség kedvence lett, ami nagyrészt annak is köszönhető, hogy még ugyanabban az esztendőben forgatott első filmje - a Méltóságos kisasszony - óriási sikert aratott. Eb­ben a filmben Uray Tivadar és Básti Lajos volt a partnere. A Nemzetiben hallatlan tehetségének köszönhetően igen gyors karriert futott be. A legna­gyobb szerepeket kapta meg, így Sha­kespeare Júliáját, Ibsen Peer Gynt-jé­­nek Solvejgjét, a Szentivánéji álomban Titániát, a Csongor és Tünde Ledéijét. 1941. júniusában a hazatért Vára­don lépett fel Nicodemi Hajnalban, délben, este című darabjában, Szabó Sándor partnereként. A felejthetetlen estéről így ír a Magyar Lapok 1941. június 27-én: „Szeleczky Zitát nagy­sikerű filmjeiről jól ismeri már Nagy­várad közönsége s csak természetes, hogy mint kedves, régi ismerőst, a leg­nagyobb szeretettel ünnepelte, amikor belibbent a színpadra. Szándékosan használjuk ezt a kifejezést, mert egész megjelenése olyan leheletfinom, olyan halk, meseszerű hófehér reggeli kön­tösében, a színpad romantikus, lilás­­zöld hajnali fényében, hogy más szó­val aligha fejezhetnénk ki azt a moz­dulatot, mellyel a színpadon megjele­nik. Természetes, könnyed, közvetlen játékával, lenyűgöző egyéni bájával, mozdulataival s hangjának finom, lágy húrokon játszó árnyalataival életet, színt, meleget visz a színpadi szem­pontból talán kissé vontatott, esemény­telen romantikus játékba...” Szeleczky Zita 28 mozifilmjéből az utolsó kettő 1944 őszén készült el, de mire vetíthető lett volna, bent voltak az oroszok. Nyugatra menekült a szovjet megszállók elől. Utolsó hazai fellépé­sén, 1944 de­cemberében, Gárdonyi An­­nuskájának címszerepét alakította, óri­ási sikerrel. Előtte néhány hónappal Vár­­konyi Zoltán­nak rejthekhe­­lyet ajánlott fel... A Szín­házi Újság töb­bek közt ezeket írta róla: „Az egész ország kishúgaként szereti, dédel­geti és becéz­­geti Szeleczky Zitát!” „Az elmúlt évtizedek alatt - úja legendás cikkében iij. Fekete István (Magyarság. 1999. július 17.) Szeleczky Zita járja a világot, hogy népét, nemzetét és a ma­gyar kultúrát szolgálja... Mikor elhatá­rozta, hogy haza költözik, felhívott tele­fonon Kaliforniából és azt mondta: Pis­­tukám, az anyagi okok mellett, főként azért megyek haza, mert érzem, hogy már nincs sok hátra nekem. S otthon szeretnék meghalni...” A nemzeti érzelmű színésznő elleni lelki terrorhadjárat a háború után rög­vest megkezdődött, az emigáricóban és hazatérte után is folytatódott. A minő­­síthetelten ítéletet című szennylap, (Népbírósági Közlöny) 1947. novem­ber 6-án lelkendezve úja: „A népbíró­ság elfogatóparancsot adott ki ellene, de eddig még nem került kézre” (sic!). Az ellene valló tanúk sorában ott ta­láljuk Turay Ida Pistukáját (Békeffi Ist­ván), Stób Zoltánt, Major Tamást, So­mogyi Bogyót, Bornemissza Évát, Plesz Ferenc filmrendezőt, stb. Az úgy­nevezett népbíróság ítéletét Szeleczky Zita vádlott ellen (sic!) 1948. február 7-én hozta meg. Az eredeti okiraton szereplő népbírák kézjegye önmagáért beszél, feltételezzük, hogy egyik má­sikuk doktorátusa ellenére nem sokat rágta a tollat. Névsoruk: dr. Pálosi Béla, dr. Nagy Istvánná, Fehér János, Gál Ferenc, Forrai Iván. A nagy színésznő 45 évi távoliét után 1990-ben került vissza szeretet szü­lőhazájába. Véglegesen 1998. októberé­ben költözött haza. Az engesztelhetet­len gyűlölet, az ártani akarás itt is meg­találta természetesen, és halála után is. Egy Á.D. nevű hétpróbás gazember, aki minden volt már csak akasztott ember nem, hónapokig bíztatta estekkel, fel­lépésekkel. A művésznő készült, ruhá­kat varratott, stb. végül az utolsó perc­ben lemondták az egészet. 1999. elején combnyaktöréssel került kórházba, reg­gel vitték be, de mondják, hogy a ma­gatehetetlen teste még este 8 órakor is a folyósón feküdt leterítve... Halálhírét a Kossuth Rádió két különböző műsor­ban más-más életkorral mondta be. A Magyar Televízió halálának hírét egy bejátszott filmrészlettel körítetté. A film címe: Meseautó, melyben nem is ját­szott. Egy másik bejátszott filmrészle­ten megint nem ő volt látható, hanem egy kortárs tizenhatodrangú színésznő táncolt, forgott. 1999. augusztus 4-én búcsúztatta Hegedűs Lóránt református püspök a Kálvin-téri templomban. A gyászbe­széd alatt látták, hogy két lumpen kül­sejű fehémép elkezdte tépdesni a nem­zetiszínű szalagokat a nagy halott ko­szorúiról. Nyilvánvaló, hogy ez az ak­ció is része volt annak a bizonyos kö­nyörtelen forgatókönyvnek. Imádkozó, protestáns hittel kérdez­zük: Hol bújdosik a magyar Isten? Bálint István János V & V Fogorvosi rendelő Bp. VII. Damjanich u. 3 l/a. Tel.: 321 -6819 Dr. Vág János fogszakorvos Rendel: Hétfő, Szerda 15-18-ig Időpontegyeztetés: 321-6819 (rendelési időben), 355-8400 (napközben), 356-6354 (esténként) Konzerváló fogászat (tömés, fényrekötős tömés, gyökérkezelés), rögzített és kivehető fogpótlások, ultrahangos főgkőeltávolítás, iontoforézis kezelés, röntgen Ifj. Dr. Vág János fogszakorvos (klinikai orvos) Rendel: kedd, csütörtök 16-18-ig Időpontegyeztetés: 321-6819 (rendelési időben), 318-0950, 318-0959 mellék: 5919, 5908 (napközben), 466-0289 (esténként) Nagyörlőfogak gyökérkezelése (laterál kondenzációs gyökértömés), csapos fogfelépítés, nagyörlőfogak esztétikus restaurációja, vállasán előkészített koronák nemesfémből

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom