Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2004-11-01 / 11. szám
8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2004. november ANISZI KÁLMÁN A Néma küzdelem (Kairosz Kiadó, 2004.) egy történelmi közösség, a mezőségi magyarság anyanyelv- és identitásvesztésének, vajúdásokkal, vívódásokkal és személyes kudarcokkal teli elrománosodásának drámáját tálja elénk, kíméletlen objektivitással. Az író nyomasztó képpel indít: bármerre fordul is az ember, mindenhol kietlenség és elhagyatottság fogadja, ínséget és nyomorúságot lát az érdeklődő figyelem. Az író máskor oly árnyalt, feltűnően gazdag nyelve itt dísztelen, kopár, lepusztult, akárcsak a megjelenített valóság. A szöveg feszes, a hangvétel balladai, a szórványbeli magyarok rideg, lehangoló, fojtogató élete tükröztetésének tökéletes nyelvi kifejezője. Miközben Nyíró meggyőzően írja le egyrészt a románság beszivárgását, fokozatos térnyerését, magyar főnemesi és politikusi segédlettel történt ránk szaporodásukat, meggyökerezésüket Erdélyben, azonközben hitelt érdemlően ecseteli, hogyan alakul át a magyar államhatalom és intézményrendszer vezetőinek szeme előtt egy spontán folyamat tudatos, jól szervezett, ravaszul finanszírozott, a szórványosodó magyarságot létében fenyegető súlyos társadalmi jelenséggé. A Balkánról északi irányba vándorló juhpásztorkodó románság eleinte féligmeddig társadalmon kívül él a hegyekben, majd lassan-csöndben aláereszkedik a magyarok lakta sík területekre, ahol megkapaszkodik, szaporodik, gyarapszik. Mint igénytelen embereket és olcsó munkaerőt az uradalmak szívesen fogadják, segítik letelepedésüket. A Kárpátokon túli román politika, a bukaresti hatalom a háttérből árgus szemmel figyeli térnyerésüket, helyi segítséggel bátorítja őket, tudatosítja bennük az odaátiakkal való összetartozásukat, meggyökerezésükhöz pedig igen komoly anyagi támogatást biztosít. „A kicsi román falvakba pénz kerül...Van, aki lovat vesz. Egyik-másik kőházat épít, földet szaporít csendben, észrevétlenül. A falu közelebb jön az uradalomhoz. Senki se bánja, senki se irigyli... Ahol lehet, az uradalom is kedvez nekik.” A Kolozsvárhoz közeli Mezőség szórványmagyarságának elrománosodása hosszú folyamat. Az egyre zsugorodó múlt század eleji regénybeli magyar közösségnek ekkor már rég ideje se temploma, se papja, se iskolája, se tanítója. A közösség erősen széthullóban, inkább csak gyérülő egyedeiben él. Segítségért nincs kihez fordulni, mert aki lendíthetne rajtuk, a falu és a környék földbirtokos ura érzéketlen az élet peremére szorított magyar parasztok nyomorúsága iránt. Instanciájukra, hogy néhány hektárt maguk is kiszakíthassanak az uradalom DOMONKOS LÁSZLÓ Verespatakról feljegyezték: itt, az Erdélyi Érchegységben, Európa leggazdagabb arany vidékén, ahol mintegy 800 négyzetkilométernyi területen bányák százait lyuggatták a földbe, még 1867-ben is az arany kitermelés harmadát biztosították. Noha az idők során már addig is igen sok bányát leállítottak, az 1861-ben itt talált 89 kilogrammos (!) arany lelet már ekkor látványosan jelezte, hogy nagyon is érdemes beruházni errefelé. És a 19-20. század fordulójára egész Erdély aranybányászata - elsősorban a komoly, szakszerű fejlesztés és a külföldi tőkeberuházások folytán - teljes mértékben megújult. Modern berendezéseket használtak, az új telepek feltárását igen komoly kutatómunka előzte meg, egyre hatékonyabb technológiákat vezettek be, a szakértelem nagyfokú lelkiismeretességgel, igényességgel és felelősségtudattal társult. Azután ez is, mint oly sok minden, megváltozott... Gyökeresen. Az 1989-es államcsínnyel történetének új korszakába lépő Románia a megváltozott körülmények és az új európai konstelláció ellenére éppúgy nem tud igazán mit kezdeni a rabolt holmival, mint már hosszú-hosszú évtizedek óta. Erdély kincsei tönkretéve, lerabolva, felhasználatlanul, esztelen, ostoba balkánisággal ebek harmincadján. Azután - alig néhány esztendeje - ér„Kései sirató" eladó birtokrészéből, hidegen-fölényes elutasító választ kapnak:- Van-e fedezetetek rá?- Fedezet? - hökkentek meg a magyarok. -Az bizony nemigen van!- Márpedig a banknak biztosíték kell!... Mivel akartok fizetni?... Az egyetlen valóban tisztán látó, tág összefüggésekben gondolkozó ember a Mezőség református falvait fáradhatatlanul járó lévitatanító, aki a kocsi bakjának alkalmi szószékéről igyekszik tágítani a környék urának szellemi horizontját: „Kész öngyilkosság, hogy a magyar gyermekek magyar segítséggel fenntartott román iskolákba kényszerüljenek tízezer számra, és bennük ma mi pusztítsuk el a holnapot!... Ki ismerte fel az igazságot, hogy minden népnek csak önmagában van az ereje, védelme és létjogosultsága? (...) Ki a felelős azért, hogy ide jutottunk? Hol vannak az intézményes megoldások és cselekedetek? Miféle átok szakadt reánk, hogy nem bírunk magunkra ébredni, és vakon rohanunk saját halálos végzetünk felé?...(...) Nem elég felismerni a bajt és keseregni fölötte, meg is kell szüntetni azt. Nem elég sími, hogy százezer számra románosodnak el az erdélyi magyarok, hanem le is kell zárni azt a fekete vonalat, meg kell szüntetni ezt a kietlen temetőt. Tartsuk meg, aki még mienk, gondozzuk veszendő véreinket, ébresszük fel őket, adjunk nekik kenyeret és lelket, erőt és öntudatot, iskolákat, templomokat, papokat tanítókat önzetlen és igaz vezetőket, kipróbált és erre a feladatra ránevelt embereket de ne deportálás legyen a sorsuk, hanem a nemzet ellenőrzésének és becsülésének fényében dolgozzanak a hivatás szentségében.” A tiszteletes helyzetfeltáró, tettre sarkalló igyekezete, sajnos, eredménytelen. A gróf úgy reagál rá, mint a közmondásbeli fal, amelyre a borsót hiába hányják. A parasztokon pedig, bár nagyon szeretne, nem tud segíteni, hisz maga is koldusszegény, tehát eszköztelen. Legtöbb, amit tehet, hogy jó tanácsokkal látja el őket:- Támasz kéne nekünk, tiszteletes úr! - mondja Fátyol János.- Az a! Támasz! - bólogatnak egymásnak a többiek is...- Az volna az érdekünk, hogy ha lehetne, az a föld magyar kézre jusson - önti a bizalmat beléjük a pap. - Az olyan föld azonban, aminek az ára a hitem, a fajtám, a nemzetem elárulása, nem kell nekünk - hűti le örömüket.- Azt az államnak sem kéne megengednie - tudja Fátyol János, aki ritka értelmes ember. - Kell, hogy erre törvény legyen! Márpedig nincs. Mert az állam nem biztosított reá törvényt. S ha lett volna is, a haszonéhes hivatalnokok kijátszották volna. Le nem tagadható igazság, hogy a magyar politika idült betegsége, a rövidlátás mellett legfőképpen a főnemesség mának élése, irdatlan vagyonokat elherdáló felelőtlen életvitele, „cinikus közönye” minden iránt, ami magyar gond, nemkülönben a pénzintézeti tisztségviselők haszonéhsége, a magyar közösségek létérdekeit semmibe vevő önös érdekérvényesítése állt, hosszú időn át, meghatározó okként, az erdélyi magyarság hanyatlása, szórványosodása, a szórványok fokozatos elrománosodása mögött. Azzal, hogy a magyar felelős tényezők zsellérsorba süllyesztették a parasztokat, előkészítették a terepet elrománosodásukra - a kiszolgáltatott ember könnyű préda. Gróf Bethlen István országgyűlési képviselő 1912-ben elhangzott helyzetelemző beszédében már figyelmeztető célzattal fogalmaz: „Közismert tény, hogy Magyarország nemzetiségi vidékein az eladásra kerülő magyar birtokok nagy része az ott lakó nemzetiségi parasztság kezébe kerül, és örökre elvész a magyarság részére. Hogy nemzetiségeink ezt a folyamatot pénzintézeti szervezeteik révén politikai célzatból mesterségesen elősegítik, hogy minden eladásra kerülő birtoknál ezáltal egész versenyfutás fejlődik ki nemzetiségiek és a magyarok közt, szintén ismeretes, valamint az is, hogy ebben a főleg gazdasági eszközökkel vívott, de politikai célzatú küzdelemben nemzetiségeink között a hazai oláhság jár elöl és hódít el nap-nap után legtöbb területet tőlünk.” Kós Károly 1911 szeptemberében Balázsfalván az Astra ötvenéves jubileumi szemléjén tapasztaltakat így foglalja össze a Budapesti Napló hasábjain: „Mai helyzetünk az, hogy a zárt sorokban, egységes vezetés alatt és öntudatosan előrenyomuló oláhsággal szemben az erdélyi elszegényedett, fáradt és reményvesztett magyar társadalom lépésről lépésre, lassan, de folyamatosan kénytelen visszavonulni minden téren. Sorsunkat előre látjuk, és csodára nem számíthatunk. Mi magunk gyöngék vagyunk, és segítségre nem jön sem a nagymagyarországi társadalom, sem az államhatalom.” Az elrománosítás fő ideológusának és szervezőjének, az ortodox egyháznak a legkisebb falvakban is ott vannak az emberei: a pópák, a görög katolikus papok és a román tanítók (dascal). A magyar lakosság beolvasztását, eltüntetését titkon a bukaresti hatalommal összejátszó ortodox egyház, illetve a kulturális mezbe bújtatott román irredenta intézmények (Astra) finanszírozzák. Bankokat létesítenek abból a célból, hogy fölvásárolják az eladó uradalmi földeket, meggyökereztetve így a románokat Erdélyben. Ezzel szemben a nincstelen magyar parasztok „ki vannak szolgáltatva a román és magyar bankok jóvoltából földet szerzett, tehetősebb, szervezettebb románoknak, akiket maga az állam is támogat iskolákkal, autonómiákkal, államsegélyekkel, közigazgatással, vasutakkal, engedékeny nemzetiségi politikával, kulturális és gazdasági téren. Budapest és Bukarest egyaránt. Egyik nyíltan, a másik titokban.” Az ortodox egyház sátáni taktikát eszel ki: földet ígér a magyar parasztoknak is, ha áttérnek az ortodox hitre. A felbukkanó lehetőség felkavarja az állóvizet, hisz a föld a paraszt mindene, lételeme. A gazdaságilag tönkrement, tudatilag erodálódott magyarok hatalmas dilemma előtt állnak: feladják-e hitüket, magyarságukat a cserébe kapott földért? Tanácstalanok, tanakodnak, vívódnak, egyikük-másikuk rosszat sejt:- Nem élet ez így, emberek! - zúgolódik Técsi Dani.- Soha ilyen alkalmatok nem lesz, hogy változtassatok rajta! - biztatja társait Ijjés. - Mit kockáztattok? Azt a pár rongyot, ami rajtatok van?- Nem olyan egyszerű a dolog, ahogy te mondod - töpreng Fileki. - Alaposan meg kell gondolni. Nem kicsiségről van szó. Túlságosan nagy ára van ennek a földnek! (...) El kell cserélnünk az Istenünket! Románná kell lenni! Most már értöd-e? Testet, lelket el kell adni érte! De nemcsak a magadét, hanem a feleségedét, a gyermekeidét, az utódaidét! Meg kell tagadnod apádot, anyádot, a múltat, mindent! Most már tudod-e? Bitang, semmirevaló ember, aki megteszi! Én mondom! Én, Fátyol János! Testben-lélekben magukra hagyottan, saját vérük, a magyar politikai vezetés, az arisztokrácia, az elöljáróság lenézésétől és közönyétől körülvéve és az egyidejű növekvő román nyomás hatása alatt már képtelenek közösségileg ítélni és cselekedni. A muszáj-herkulesi bátor tettek (Fátyol János, Ősz Sándor, Bene Ferenc) bármily lélekemelők, az erőegyenlőtlenség okán legfeljebb valamelyest késleltethetik, de magakadályozni nem tudják az elkerülhetetlent. Az emberek még küszködnek magukkal „miközben lök egyet-egyet rajtuk előre” az élet, az ínség, a nyomor. Megmaradni hitben, magyarságban szép dolog, de a föld, a föld!... ,Azt mégsem lehet hagyni...” A gyökerek gyengülnek, a szálak szakadnak, az elrománosodás folyamata megállíthatatlan. Nyíró József legnagyobb regénye látlelet és kiáltó szó. Mintha ezt süvöltené: Mentsétek meg lelkeinket! Mentsétek meg véreinket! Legalább azokat, akik még nem vesztek el a nemzetnek. A jajszó, a segélykiáltás azonban elvész a közömbösség pusztaságának végtelenjében. Hacsak az öreg gróf „megvilágosodása” nem hozza helyre a végzetesnek tűnő bajokat:-(...) A magyarságot kell megerősíteni, nem a nemzetiségeket elnyomni! ... hogy minden magyarnak legyen földje, háza, otthona, helye itthon, Erdélyben! A nemzetvagyon legyen a sajátunk, ne idegeneké! A nekibátorodó remény azonban kérészéletűnek bizonyul. A ravasz parvenük az öreg grófot maguk alá gyűrik: a bankigazgató és haszonleső hivatalnokhada titokban kiforgatják vagyonából. A kilátástalanság fekete fátyla végleg ráborul a lelkekre, a vidékre. Veszteségeink azóta is fokozódnak. Valamikor a hetvenes években az egész Mezőségre kitelj edő komplex felmérésen vettem részt. Magam az oktatás, a kultúra jelenségvilágát kutattam. A Pusztakamaráshoz, Sütő András szülőfalujához közeli Katonán történt. Épp szünet volt, ezért nem a tanári szoba felé vettem utamat, hogy az igazgatónál jelentkezzem, hanem beléptem egy nyitott osztályterembe, ahol a katedrán megpillantottam a nyitott katalógust. Belenézve, látom, hogy bizonyos Kiss Nicolae tanuló előző órán történelemből négyest kapott.- Ki a Kiss Nicolae közületek? - kérdezem a mellettem hancúrozó gyermekektől. - Ő az! - mondja a pajtása, akit magamhoz intettem. - Miért kaptál négyest történelemből, hisz ez nem matematika, hogy ne tudd megtanulni... A fiúcska üres tekintettel bámul reám. Ismételt kérdésemre pajtása felel helyette: - El e ungur, dar nu stie ungureste. Azaz: Ő magyar, de nem tud magyarul. Kifutott a vér a testemből. „Hát ez az - nyílalt belém a döbbenetszerű felismerés -, amit Makkai, Nyíró és a többiek megírtak. Végigfutottam a tanulók névsorán: a gyermekeknek közel a fele magyar nevű volt, de magyarul egy sem tudott. Tudtam, hogy ezt az élményemet nem oszthatom meg senkivel. Kisétáltam az iskolakapun. Aznap nem voltam jó semmire. Újabban nemcsak az utódállamok szórvány vidékein sorvasztják, apasztják a magyarságot, hanem Magyarországon is szaporodnak a nemtelen támadások a nemzet ellen. Hiszékeny agymosottak - a beígért nagyobb konc fejében - immár habozás nélkül készek feladni identitásukat, hajlandóak beolvadni az arctalanná foncsorozott világméretű fogyasztói bérrabszolgahadba. A mi Eldorádónk kezik a „szenzáció”. Éppen az Erdélyi érchegységből, Verespatakról. Egy Rosia Montana (Verespatak román neve - D.L.) Gold Corporation nevű részvénytársaság, mely saját bevallása szerint 80 százalékban a kanadai Gabriel Resources Limitedből, 19,3 százalékban a dévai Minvest Rt.-bői és 0,7 százalékban kisrészvényesekből tevődik össze, rossz magyarsággal megfogalmazott önreklámozó propagandafüzete szerint „tervezetének célja létrehozni Verespatakon arany- és ezüstkitermelésf ’ és eddig „több mint 50 millió amerikai dollárt fektettek be az elképzelés megvalósítása érdekében”. A Verespatakot övező hegyek 300 tonna aranyat és 1600 tonna ezüstöt rejtenek. Valóságos mai Eldorádó. És bár fenti cég máig nem rendelkezik a kitermelés megkezdéséhez szükséges engedéllyel, már évekkel ezelőtt, igazi vadkapitalista mohósággal rávetvén magát a prédára, megkezdte a házak felvásárlását, előreláthatólag 900 lakóingatlan, több mint kétezer helybéli lakos - és kilenc temető áll egyelőre (még) útjában. Úgy tűnik, legkönnyebben - tanultak a románoktól? - a temetőkkel boldogulnak: július végén számolt be a kolozsvári magyar napilap, a Szabadság arról, hogy a verespataki unitárius temető első síiját - mit tesz Isten: persze magyar sírt, egy nyugdíjas helybéli tanítónő (házát a hírhedt cég még tavaly megvásárolta) férjének végső nyughelyét Kolozsvárra költöztették, 120 ezer forintnak megfelelő „fájdalomdíj” ellenében. Közben már hónapok óta folynak az illegális mélyfúrások a környéken... Holtaknak, élőknek egyaránt félre kell állni az arany útjából: hogy az úgynevezett ciántechnológiás aranykitermelés - 17 évre tervezik - mindössze 300 munkahelyet teremtene, de „cserébe” olyan pusztítást végezne (a táj tönkretételével és a környezet folyamatos szennyezésével-mérgezésével együtt!), ami a szó szoros értelmében beláthatatlan - nos, ezt még a román tudományos akadémia is belátta, s július 19-én nyilvánosságra hozott közleményében tiltakozott a beruházás ellen, javasolva annak felmondását, egyben pedig hangsúlyozva: súlyos aggodalmai vannak a ciántechnológiával kapcsolatban, tehát illetékesek minél sürgősebben vizsgálják felül a több mint gyanús vállalkozás egészét Valami el is indult: Verespatak ügye az európai fórumokig jutott, az EU környezetvédelmi biztosjelöltjének szeptember végi brüsszeli meghallgatásán - magyar „közreműködéssel” - szóba került a dolog, s bejelentették, a Romániával folyó csatlakozási tárgyalásokon különös hangsúlyt helyeznek - Verespatak kapcsán - a környezetvédelmi kérdésekre. Verespatak, az Úr 2004-dik esztendejében. Magyar embernek már az idáig vezető út is sokkoló ezen a borús, hűvös vasárnap reggelen: a Mócföldre beérve, egészen míg be nem fordulunk a fura, diadalkapukat és szocreál „termelési regényekéi’ idéző dekorációk közepette a falu felé - nemzetünk első kollektív irtóinak vidéke. Horea, Kloska és Krisán magyargyilkos rablóbandáinak dögszagú emléke Abrudbánya, Zalatna és a többi, bestiális tömeggyilkosságokkal kiirtott itteni magyarságának temetőillatú emlékével összevegyülve - fura, irtózatában is zavaros-undorító alaphangulatot ad az utazónak, alig visszafojtott, vibráló idegesség és embert földre teperő, rettenetes szomorúság a szívekben. Az eső vigasztalanul veri Verespatak kihalt főterét. Romos házak, lepusztultság, sivár néptelenség mindenfelé. A templomból jövünk lefelé - a tiszteletes úr az egyetlen magyar, akivel találkozni tudunk. A szörnyűséges állapotú, láthatóan valaha szép házak majdnem mindegyikén a Gold Corporation kicsiny táblácskája, mint egykoron gyermekkoromban a biztosítók („Generali") ténykedésének maradványai egykét külvárosi házfalon. E házak már mind a cég tulajdonai, súgja a szél, meg-megmozgatva a kitört ablakok zsanérjait... Egyetlen épület gyönyörű a főtéren: a Cég sajtóközpontja. Szívélyesen betessékelnek. Szupereurópai színvonal, csillogás-villogás, bemutatóterem, tárlók, kávé, tea, csinos lányok, sütemények. Prospektusok özöne. (Magyarul: Verespatak - világszintű tervezet Romániának, kiadja: Societatea Comerciala Rosia Montana Gold Corporation S. A.) Nemsokára egy „főnök” is érkezik, nem is nagyon tört magyarsággal üdvözöl. Mindent a kedves vendégnek. Közben kisüt a nap, a tócsák gőzölögnek. A közeli hegyek egyre tísztultabban láthatók. Gondolom, ilyen időre vágyhatott Kocsis Tibor is, aki Új Eldorádó címmel forgatott dokumentumfilmet itt, több díjat, elismerést is kapott érte, már játsszák művét a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban is. Igen, hát itt van a mi Eldorádónk, ez az igazi, a hamisítatlan, a miénk: közép-kelet-európai, balkanizáltan, megszállva-elrabolva is újra kirabolni próbált, megerőszakolás után még újra megalázott, sokadszorújra-kihasználni-megfejni-próbált, bizánci aljassággal és ravaszsággal ismét és ismét megalázásra kényszerített. Mint amikor a meggyalázott nőtől hűségnyilatkozatot kémek, mielőtt elmetszenék a torkát. Itt persze csak technológia van és Európa, és környezetvédelmi szempontok és decens, sterli világ, illedelmesen és halálosan. Távolról, Erdély ki tudja, melyik zugából furcsa morajok hallatszanak. Robbanások zaja-e, vagy csak erődkerülők kósza robaja, nem tudható.
