Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)

2004-11-01 / 11. szám

2004. november Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal DEBRECENI MIHÁLY „Huzatos hely ez a Kárpátalja" A napokban összefutottam egyik volt ungvári kollégámmal Budapesten, a Nádor utcában. Megkérdeztem tőle, mikor járt utoljára odahaza, Kárpátal­ján. Azt felelte: „Nem érdekel már en­gem, hogy mi van Ungváron, nem sze­retek hazajárni.” A válasz megdöbben­tett. Túlságosan kevés év telt el áttele­­pülése óta, nem akarózott elhinni, hogy komolyan gondolja, amit mond. Pedig eleinte folyton honvágyról panaszko­dott, arról, mennyire idegen számára az itteni világ. Én ezen egy cseppet sem csodálkoztam, mert azon emberek közé tartozott odahaza is, akik legszí­vesebben letagadták volna magyarsá­gukat. Orosz feleség, a magyart törve beszélő gyerek, akit eleve orosz isko­lába járattak, minden adva volt ahhoz, hogy otthon maradjanak Ungváron. Valami mégis idevonzotta őket. Szerin­tem főleg a jobbnak vélt anyagi körül­mények. Odahaza orosz társaságba jár­tak, magyar könyvet, pláne folyóiratot nem is olvastak, távol tartották magu­kat az otthoni magyar rendezvé­nyektől. Az ilyen emberek nyilvánva­lóan nehezebben találják fel magukat Magyarországon, amit meg is tudok ér­teni, még évek múlva is érezni beszé­dükön a szláv akcentust, talán soha nem is tanulják meg tisztességesen az odahaza ritkán gyakorolt anyanyelvű­ket. Sok ilyen embert ismerek. Főleg ezek közül kerülnek ki azok, akik na­gyon hamar elfelejtik, hogy honnan jöttek. Ok a nagyon szovjet típusú em­berek, akik szégyellik a szülőföldjüket, pedig egész biztos, hogy életük végéig kínzó honvágy gyötri őket, csak ezt sa­ját maguknak sem merik bevallani. Kárpátaljáról rengetegen települtek át az elmúlt évtizedben, sőt azt meg­előzően is. Nem véletlen ez az elvá­gyódás a szülőföldről, hiszen a szov­jet rendszer mindent elkövetett azért, hogy odahaza harmadrendű állampol­gárokként éljünk. Elsők voltak a min­ket „felszabadító” oroszok, utánuk kö­vetkeztek az ukránok, a magyarok pe­dig megtűrtként élhettek szülőföldjü­kön. Az újkori történelemből már is­mert, hogy mi történt Kárpátalján 1944-ben. A szovjet típusú megszállás, amit hosszú évtizedeken keresztül újra­egyesülésnek nevezett a pártpropa­ganda, nem kímélte a civileket sem, hi­szen 18-tól ötvenéves korig minden magyar férfit lágerbe hurcoltak. Na­gyobb veszteséggel járt számunkra az oroszok újkori honfoglalása, mint a második világháború. A magyar tele­pülések férfiak nélkül maradtak, min­den teher az asszonyok és gyerekek nyakába zúdult. A málenkij robotra hurcoltak többsége elpusztult a sztálini „szanatóriumokban”. Ezek után pedig azt próbálták velünk megetetni, hogy mi újraegyesültünk azzal a Szovjetunó­val, amelyikhez soha nem is tartoz­tunk. Kiderült, hogy ez a négy csonka vármegye (Ung, Bereg, Ugocsa, Má­­ramaros), amit mi Kárpátaljának neve­zünk, egykoron a Kijevi Rusz szerves része volt, csak azok a gaz honfoglaló magyarok leigázták az itt élő népeket és ezer esztendeig hihetetlen elnyo­másban tartottak mindenkit. Minden elképzelhető és elképzelhetetlen rosszért csakis és kizárólag a magya­rok a hibásak, ezt így tanították min­den iskolában. Uszítás volt ez a javá­ból. A gyáva győztesek gyarmatpoliti­kája. Még szerencse, hogy ők maguk sem hitték el, amit mondtak. Nagybá­tyámtól kérdezte valamikor a hatvanas években egy orosz tiszt, hogy: „Sanyi, ti megszállónak tartotok bennünket, ugye?” Nagybátyám azt válaszolta neki, hogy a kérdésben benne van a fe­lelet is. Jómagam 1962-ben lettem első osztályos. A nyár elején súlyos tragé­dia ért bennünket. Édesapám autóba­lesetben meghalt. Egyedül maradtam édesanyámmal, aki kispénzű postai hi­vatalnok volt. Anyám második férjét veszítette el, az elsőnek még a hábo­rúban veszett nyoma. Szomorú tanév­kezdés volt ez a szeptember elseje. Vi­szont kitűnő tanító bácsit kaptunk Ko­vács Béla személyében (tartsa meg a Jóisten még sokáig egészségben!), aki nem sokat teketóriázott velünk. Már az első napon elővette a hegedűjét és ta­nítani kezdte nekünk a Kossuth-nótákat. Imi, olvasni még nem tudtunk, de a nó­ták már nagyon jól mentek. 1962-t ír­tunk tehát, a vidék a Szovjetunióhoz tar­tozik, Kovács tanító bácsi pedig máris rebellisnek nevel bennünket. Egy biz­tos: Béla bátyánk nem volt szívbajos. Igaz, ha fegyelmezni kellett a társa­ságot, akkor sem. A nádpálca mindig nála volt. Aki nem készült, azt az első padra fektette és annak rendje és módja szerint elfenekelte. Ez a fajta dopping többnyire használt is, pedig mi sem voltunk arany gyerekek. Béla bácsi minden szempontból konzervatív volt, de főleg, hál' Istennek, a magyarság­­tudata volt megingathatatlan. Sajnos őt is utolérte a végzete, mivel főnökei nem nézték jó szemmel oktatási mód­szereit. Természetesen nem a vessző­zést kifogásolták, hanem azt, hogy nem hajlandó velünk kolhoznótákat énekeltetni és főleg azt, hogy túlságo­san is magyar szellemben neveli nebu­lóit. Még Hruscsov volt ekkoriban ha­talmon, de a Párt éberen figyelt, sőt fi­gyeltetett mindenkit. Történt aztán egy nem szép napon, hogy Béla bácsi el­tűnt. Más tanítót kaptunk, minden ma­gyarázat nélkül. Nagyapámtól tudtam meg végül, hogy mi történt. Járt ne­künk akkoriban - kötelező jelleggel - egy Kolhozélet (fantasztikus cím!) című járási újság, amelyben azt írták, hogy az öreget, aki akkor még fiatal volt, egy évre lecsukták zugpálinka­főzés miatt. Dutyiba zárták tehát. Nyíl­ván akkoriban - az úgynevezett olva­dás korszakában - egy elemi iskolai ta­nítót mégsem akartak politikai okok miatt eltüntetni. Bezárták hát más mi­att. Lehet, hogy Béla bátyám tényleg főzött stikában pálinkát, de az vesse rá az első követ, aki nem követett el ha­sonló turpisságokat akkoriban, meg később is. A rendszer tehát finomította mód­szereit. Legalábbis egy ideig. 64-ben a táncos lábú Nyikitát (Sztálinnak kellett hopákot táncolnia, ha a Gazda úgy látta jónak) leváltották. Jött a „szép” szemöldökű Brezsnyev, aki bizony nem válogatott az eszközök­ben. Erről az akkoriban politikai okokból elítéltek tudnának beszélni, no meg a pszichiáterek. Már nem a gulág, a börtön volt a „sláger”, ha­nem a pszichiátriai intézetek, a dili­házak. Aki túl messzire merészkedett a rendszer bírálatában, azt becsukták a zárt osztályra. A hatvanas évek második felében furcsamód mégis megindult egy kiván­dorlási hullám a Szovjetunióból. Első­ként a zsidók eredtek útnak, de ma­gyaljaink közül is sokan kerekedtek fel. Kárpátaljáról főleg Magyaror­szágra és Szlovákiába távoztak a bol­dogabb élet reményében. A zsidók ki­vándorlása legalább tíz évig tartott. En­nek szemtanúja voltam, hiszen Csa­pon, a határszélen laktam, ahová gya­korlatilag a SZU minden részéből ér­keztek emberek. A magyarok esetében kissé más volt a helyzet; a kivándorlás nem érintett nagy tömegeket, a szük­séges igazoló papírok beszerzése is éveket vett igénybe. Igen komoly el­határozás húzódhatott meg amögött, ha valaki vállalta ezt a többéves tortúrát, mivel sehol sem nézték jó szemmel a távozni szándékozókat. Majdhogynem ellenségként kezelték őket. Az áttele­pülőket sokan tartották árulóknak, ugyanakkor féltékenyek is voltak rájuk kimondva-kimondatlanul, hiszen ők legalább kiszabadulhattak a Szovjet­unióból. A rendszer úgy működött, hogy a szovjet polgárok csak kétévente kap­hattak útlevelet, csakis abban az eset­ben, ha bizonyítani tudták, rokonuk él Magyarországon. Amennyiben nem si­került beszerezni a szükséges okmá­nyokat, útlevélkérelmüket visszautasí­tották. Ismerve a szovjet bürokrácia út­vesztőit, akár bátor embereknek is ne­vezhetjük az akkoriban távozókat. Ok nyílván nem is sejtették, hogy Magyar­­országon sem rózsásabb a helyzet. Sőt ez így van mind a mai napig. Aki ugyanis itt képzeli el élete hátralevő ré­szét, annak jócskán bele kell nyúlnia a zsebébe. A fordítóirodák sem szívba­josak, megkérik mindennek az árát. De erről később. 1964-ben édesanyám harmadszor is férjhez ment. 0 41, nevelőapám pedig 42 éves ekkor. Szabó László hívják, ti­zennyolc éves korától magyar honvéd­katona. 1946-tól 18 évet a Komi köz­társaságban töltött. 1946-tól 52-ig a gu­­lágon volt, később pedig, mivel haza nem jöhetett, egy kisebb uszályhajót vezetett a Pecsora folyón. Tőle hallot­tam először azt a kifejezést, hogy Lá­ger mírá, ami béketábort jelent, de for­dítható úgy is, hogy lágervilág. O ter­mészetesen ennek megfelelően hasz­nálta ezt, a Szovjetuniót jelentő, jelké­pező kifejezést. Istenem, ha belegon­dolok, milyen furcsa is az élet. A taní­tónkat leültetik, én pedig kapok egy olyan mostohaapát, akitől megint csak azt tanulhatom, hogy ahová születtünk nem éppen a világ boldogabbik fele. Ezt persze nélküle is megtapasztalhat­tam, de amit erről a lágervilágról hal­lottam tőle-jóval Szolzsenyicin köny­veinek megismerése előtt - az felül­múlt minden képzeletet. Tőle hallottam a Baltikumból kitelepítettekről, azok­ról az észtekről, lettekről, litvánokról, akiket soha nem engedtek haza szülő­hazájukba az 1940-ben annektált Bal­tikumba. Rémtörténeteket mesélt erről a világról, miközben az újságok, a rá­dió, a televízió zúdította ránk a kom­munista internacionalista maszlagot. Azt mondták nekünk, hogy mi va­gyunk a legszerencsésebbek a világon, csak erről személyesen nem győződhettünk meg, mert nem enged­tek bennünket sehová. Sőt az országon belül is léteztek úgynevezett zárt vá­rosok, ahová a belső ellenzéket szám­űzték (lásd Szaharov gorkiji kitelepí­tése). Az országot szögesdróttal zárták körül. Ez a szögesdrót mind a mai na­pig ott díszeleg még a mostani ukrán­magyar határszakaszon is, figyelmez­tetve mindenkit arra, hogy messze van még a határok légiesülése. Az emberi butaságra jellemző, hogy amikor a Szovjetunió szétesése után a magyar szervezetek megpróbálkoztak a szö­gesdrótok eltávolításával, illetve kérel­mezték azok lebontását, sokan ellenez­ték azt. Főleg a helybeliek. Azt tudni kell, hogy a drót közvetlenül a Tisza kárpátaljai oldalán húzódik, az árterü­leten pedig legelők vannak. Egyik ba­rátom a szomszédos faluban megpró­bálta rábeszélni az embereket, hogy tá­mogassák a lebontást, amikor megszó­lalt egy „bölcs” gazda: „Te Józsi, de mi lesz a marhával? Nekimegy a csor­da a Tiszának.” Jóska barátom, aki elég heves természetű ember, kapásból vá­laszolt: „Te vagy a marha, nem pedig a csorda! Ezer évig nem volt itt szö­gesdrót, akkor mi volt a marhával? Ne­künk nem kell a drót, az oroszoknak adjuk, kerítsék vele körül a Volgát!” Mostohaapámat Csepelen érte a há­ború vége, ott lakott akkoriban a húga, aki kérlelte, hogy ne menjen haza Kár­pátaljára. Ő azonban hazament, mivel idős szüleinek támaszra volt szüksé­gük. Ezt a feladatát azonban nem so­káig tudta ellátni, erről Ivánék gondos­kodtak. Amikor hazakerült 18 év távol­iét után még újabb öt évnek kellett el­telnie, hogy találkozhasson Magyaror­szágon élő testvéreivel. Természetesen a testvérek jöttek át Kárpátaljára, hi­szen a kádári Magyarországon leg­alább volt útlevél. O nem mehetett. 1967-ben nagyapám unokatestvére látogatott haza Kanadából. Hudák Feri bácsit azonban nem engedték el szülőfalujába, az Ungvártól 15 kilomé­terre fekvő Kisgejőcre, mivel kapita­lista országnak volt a polgára. A rokon­ságnak kellett őt az egyik ungvári szál­lodában meglátogatnia. A beszélgeté­seken pedig végig velük volt az őt szemmel tartó KGB-s tiszt. Az elvtár­sak azt sem engedték meg neki, hogy koszorút vigyen a szülei síijára... Mi a fenét lehetett volna szeretni azon az ezerszer elátkozott Szovjet­unión? Kárpátalját mindig fogom sze­retni, mert az a szülőföldem. Az egy­kori vörös birodalmat viszont nem tar­tom hazámnak, de a mai Ukrajnát sem. Haza csak egy van, még ha szét is szabdalták. De ahol magyarok élnek a Kárpát-medencében, ott jól tudom érezni magam. Szervátiusz Tibor nyi­latkozta az egyik lapnak áttelepülése után, hogy szülőföldem volt, de hazám nem, amíg Erdélyben éltem. így van ezzel mindegyik kisebbségbe szomlt, elszakadt részeken született magyar, akár bevallja önmagának, akár nem. Kíváncsi lennék, mi lenne, ha a rólunk döntő nagyhatalmak kerülné­nek egyszer hasonló helyzetbe, mint mi magyarok? A németek ezt már megtapasztalták. Mit szólnának a franciák ahhoz, ha náluk is lenne „kettézárt” falu, mint mifelénk Kis­­szelmenc és Nagyszelmenc? És egyik falu sem lenne francia fennha­tóság alatt, sőt vízummal lehetne csak átmenni a szomszéd házba? Egy kettészelt magyar falu, amelyiknek egyik részét Csehszlovákia kapta, a másikat pedig a Szovjetunió. Ezt a falut megörökölte az időközben ala­kult két új állam Szlovákia és Uk­rajna. A falu ettől még magyar ma­radt. De a problémák is maradtak, sőt sokasodtak. A két új ország vízum­kötelezettséget vezetett be egymás­sal szemben. Ahhoz, hogy az egyik házból valaki eljusson a szomszédba, előbb negyvenöt dolláros vízumot kell vennie, aztán hatvan kilométert utaznia a legközelebbi határátkelőig, ugyancsak nem ingyen, hogy átérjen. Ez az európai civilizáció szégyene. Vajon hol vannak otthon a szelmen­­ciek, akik duplán is mostohagyerme­kei jelenlegi államaiknak? Jómagam 1987-ben jártam elő­ször Magyarországon. Előbb voltam Moszkvában, a Baltikumban, mint a lakóhelyemtől, Csaptól alig egy-két kilométerre levő Záhonyban. Nem volt útlevelem, mert nem voltak köz­vetlen rokonaim odaát, könyörögni pedig nem akartam. Emlékszem egy­szer Dalmay Árpád beregszászi új­ságíró kollégám megkérdezte meg tőlem:- Nem hiányzott neked soha Ma­gyarország?- Dehogynem - válaszoltam -, rengeteget álmodtam arról, hogy át­megyek a Tisza-hídon, csak a lehe­tőségek nem voltak meg hozzá. Persze ezt követően jelentősen megváltozott a helyzet, rogyadozni kezdett a birodalom, engedékenyeb­Eladó, a ferihegyi repülőtér szomszédságában, főútvonalon fekvő ipari telephely. 9000 m2 földterületen 700 m2 csarnok + 80 m2 iroda, felszerelve. Önállóan a fenti ingatlan­együttes, vagy a jelenleg itt működő, Magyarország második legnagyobb tűzvédelmi cégével együtt is, vételi szándék esetén. Információ: mailto:tuzvedo@ anyagvedelem.hu bé váltak a hivatalok is, ahol azelőtt hihetetlenül barbár módon beszéltek az emberekkel. Aki járt ilyen hiva­talban az egykori Szovjetunióban, az tudja, hogy kötélidegekre volt szük­ségük a delikvenseknek, mert a me­galázás állandóan napirenden volt. Mintha az összes szadista egy helyen tömörült volna... Nekem eszem ágában sem volt nagyon hosszú ideig áttelepülni Ma­gyarországra. Otthon -gondoltam - nagyobb szükség van rám, az ottani magyar közösségnek legalábbis. Benne voltam minden jófajta magyar kezdeményezésben, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alapí­tásában, kiadványokat szerkesztet­tem, tankönyveket fordítottam, jegy­zeteket írtam a Magyar Rádiónak, fil­meket készítettem az ungvári tévé­nek, majd később a Magyar Televí­ziónak és a Duna Televíziónak, szer­kesztője voltam a Világszövetség (Hornyik Miklós főszerkesztette) című kétheti lapnak, szerzője a Nyu­gati Magyarságnak. Sok ez így egy­szerre még nekem is. Ez a felsorolás persze nem azt jelenti, hogy velem volt tele a média, de azt igen, hogy az elmúlt több mint húsz esz­tendőben jómagam is robotoltam ele­get. Az utóbbi tízben meg különösen sokat. Ez lett egyben a vesztem is, mert bizonyos „illetékesek” felfigyel­tek rám és egykori főszerkesztőm, To­ronyi Barna közvetítésével üzentek, hogy vigyázzak magamra, mert csalá­dom van és bajuk történhet. Ez 1998- ban történt, december 30-án, két hó­nappal a kárpátaljai árvíz után, amiről én mindenhová és minden fórumot, médiumot tudósítottam. Ez és a rádiós jegyzeteim okozták a „vesztemet”, túl nagy volt a pofám, ahogy jóakaróim megjegyezték. Az ukrán sajtószabad­ság jelenleg itt tart. Úgy látszik, hogy a poszt- és neobolsevik országokban még működnek a régi reflexek, a régi apparátust is beleértve. Tulajdonkép­pen el sem mentek. Itt sem... Azt vi­szont azon az estén még nem értettem, amikor Toronyi közölte velem a „ fiúk” üzenetét, hogy miért félnek egy vidéki, kisebbségi magyar újságírótól. Később jöttem csak rá, hogy nekik is fáj a ki­mondott igazság, mert gyávák, szép­nek akarnak látszani a világ előtt és az én és kollégáim tudósításait az egész magyar nyelvterületen figyelemmel le­het követni. Itt van nyílván a kutya el­ásva. A megfélemlítési módszereik pe­dig a KGB-s időket idézték. Ebből én nem kértem. Ezért is jöttem el. Nagyjából ennyit tartottam fontos­nak elmondani magamról, magunkról, mert a magyarországi egzisztenciate­remtés egy olyan ember számára, aki még nem tudta és nem is fogja tudni eladni annak valós értékében otthoni ingatlanát, az igazi kihívást az elkövet­kező évek jelenthetik. Az elmúlt há­rom, albérletben eltöltött év után jó lenne együtt látni családomat, hiszen a nejem és kislányom még mindig oda­haza tartja a frontot, míg a fiam Sze­geden egyetemista. Egy éve megvan a letelepedési státusom, az állampolgár­ságra még várni kell ismételten egy-két évet (tán megérem ezt is), és fizetni ha­talmas pénzeket a fordításokért. Sze­gény édesapám még a monarchia ide­jén született, 1914-ben. Anyám hu­szonháromban csehszlovák alattvaló­nak, nagybátyám negyvenvalahányban magyar, én pedig 1955-ben már szov­jet állampolgárnak születtem, míg Ka­milla lányom 1995-ben egy újabb ál­lamnak, Ukrajnának lett a polgára. Mi jöhet még arrafelé? Tatár, török, cseh, orosz után?- Huzatos hely ez a Kárpátalja - nyi­latkozta egyik inteijújában Bagu Balázs bátyúi néprajzos-tanárember soha nem lehetett tudni, kit sodor oda, illetve sodor el onnan a történelem? Egy biztos, én szeretem Kárpátal­ját, még akkor is, ha most úgy döntöt­tem: egyelőre abban a politikai, gazda­sági, nemzetiségi légkörben nem tud­nék, sőt nem is akarok élni. Ahol el­fogy az ember körül a levegő, onnan el kell jönni. Remélem otthonra talá­lok itthon is. To the attention of North American Hungarian com­munities, unions, organisations, churches and schools! A Hungarian artisan and painter, who is also an experienced pedagogue, is looking to organise ex­hibitions of her works, and to teach children and yo­ung adults about Hungarian fine art and folk art. Mailing address: H-l 141 Budapest, II. kér. Bazsarózsa u. 98. Mobile phone: + 36 20 470 5016

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom