Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)

2004-11-01 / 11. szám

2004. november Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d’Occident 7. oldal Küzdelem nélkül nem megy Kárpát-medencei keresztkötődések cím­mel jelent meg a napokban a Kráter Könyvkiadó gondozásában egy közel öt­száz oldalas gyűjtemény a magyarság és szomszédai sorskérdéseiről, múltjá­ról, jelenéről és lehetséges jövőjéről. A kötetet Székely András Bertalan kisebb­ségkutató, szociológus állította össze egy lassan hagyományossá váló konfe­renciasorozat anyagából. Vele beszél­gettünk el a könyv születésének körül­ményeiről és hangsúlyosabb fejeze­teiről. Elsőként a címben szereplő, első hallásra talán kissé szokatlannak tetsző keresztkötődés kifejezésre kértem tőle magyarázatot, hisz - lehet, hogy ben­nem a hiba én magában a kötődés­ben ott érzem a kölcsönösséget, a két­vagy többoldalúságot.- A kifejezés térbeli és időbeli kötődéseket jelent - hangzik a válasz.- Térbeli, hiszen egyrészt a magyarsá­gon belüli, akár határokkal elválasztott különböző magyar társadalmi, vallási vagy néprajzi csoportok, a tömb és a szórvány közötti elszakíthatatlan köte­lékekről van szó, másrészt országokon belüli, vagy szomszédságban élő, kü­lönböző nemzetiségű, nyelvű népek, népcsoportok közötti lehetséges együttműködési formákról. Ugyanak­kor időbeli is, hisz többnyire a jelen problémáit taglaljuk, de ezeknek a gyökerei a múltba nyúlnak vissza, és valahol a népeink Kárpát-medencei jövőjét is meghatározzák.- Hogyan született meg a kötet?- Öt konferenciának az anyagából állt össze. A Kráter Műhely Könyvki­adó, illetve a PoLíSz folyóirat alapító főszerkesztőjének, vezetőjének, Tur­­csány Péternek kezdeményezésére, 1999 óta rendszeresen szervezünk ta­nácskozásokat Kárpát-medencei ke­resztkötődések címen, különböző hely­színeken. Az elsőt a Miskolci Egyete­men, az akkor alakult bölcsészkar se­gítségével rendeztük meg, ezt követte Leányfalun a második, majd átléptük a mai határokat, és a Felvidéken, Rév­­komárom-Pathon jöttünk össze, ezután a Délvidéken, Palicson és Szabadkán, végül tavaly Székelyudvarhelyen ke­rült lebonyolításra a legutóbbi. Jövőre- ha Isten is úgy akatja -, Beregszá­szon folytatjuk.- Kik vettek részt ezeken a találko­zókon?- Egyrészt a házigazda közösség irodalmárai, kulturális és közéleti em­berei, politikusai, szakértői, másrészt más régiókból is rendre megjelentek a kiadó és a folyóirat holdudvarához tar­tozó kutatók, közírók. Természetesen, mivel magyarok és szomszéd népek vi­szonyáról volt többnyire szó, a ma­gyarországi nemzetiségek jeles képvi­selőit is meghívtuk.- Bevett szokás, hogy egy-egy ta­nácskozás vagy tanácskozás-sorozat hozadékát könyv formájában is meg­jelentetik, ez a könyv azonban - jólle­het csak egyes részeibe sikerült eddig beleolvasnom úgy érzem, mintha több volna az elhangzottak puszta rep­rodukciójánál. Ennek a könyvnek, ha szabad ilyen fellengzős kifejezést hasz­nálnom, küldetése van.-Annyiban mindenképp, hogy meg­próbálja egységében és összefüggései­ben láttatni a Kárpát-medencét, és nem különböző mércék szerint ítél a határon túli magyarság és a hazai nemzetiségek ügyében. De, azt hiszem, az együttélés elméleti továbbgondolása, illetve a gya­korlati tennivalók számbavétele szem­pontjából is figyelemre méltó. Elsősor­ban a nemzetelmélet, a kérdés állam­nemzeti, kultúmemzeti vonatkozásaira gondolok, a Szent Korona-tan és a tria­noni békeszerződésjogi és más megkö­zelítéseire, és mindazon adalékokra, amelyeknek nagy hasznát vehetjük a megmaradás stratégiájának kidolgozá­sakor. Talán nem túlzás, ha azt mon­dom, hogy egy korszerű, a magyarság­tudomány pillanatnyi állását híven tük­röző, tudományközi kézikönyvet adtunk az olvasó kezébe.-A szerkesztők általában nem szok­tak örülni, ha arra kérik őket, emelje­nek ki néhány fontosabb részt az álta­luk szerkesztett műből. Nem hálás do­log almát körtéhez hasonlítani, és szerzői érzékenységet sem szívesen sért az ember. Mégis arra kérem - s ezt azon olvasóink kedvéért teszem, akik az anyaországtól távol élnek, s talán éppen ezekből a fő hangsúlyokból me­rítenek majd indíttatást a könyv meg­rendelésére -, vegye sorra a Kárpát­medence magyarok lakta régióit, és említsen meg egy-két érdekesebb, fon­tosabb témát!- A kötet első tematikai egysége a Mit s miért alcímet viseli, és az öt ta­nácskozás programját, összegző beszá­molóit tartalmazza. Értéke még ennek a fejezetnek Németh Zsolt három kon­ferenciához is írott, egybeszerkesztett köszöntője, hisz ezekből kiviláglik a nemzetpolitikáért fe­lelős, akkori külügyi államtitkár személyes elkötelezettsége is a konferenciák célkitű­zése mellett. A máso­dik egység címe Elmé­leti alapvetés. Ebből elsősorban Tóth Zoltán József jogtörténész A Szent Korona-tan és a természetjog című, il­letve Pomogáts Béla Politikai nemzet és kul­turális nemzet, vala­mint Magyarok szór­ványban című tanul­mányát emelném ki, továbbá Báthory Já­nosnak — aki többek között a hazai kisebb­ségi törvény kimunká­lásának egyik kulcsem­bere volt -, A recipro­­citási elv követhetősége és követhetetlensége a kisebbségdiplomáciá­ban című előadását. Jómagam is itt kísérel­tem meg egy dolgozat­ban összefoglalni a kü­lönböző nemzetfogalmakat, az identi­tás, a haza, a nemzeti sztereotípiák és előítéletek, az asszimiláció, a saját cso­port-idegen csoport viszony külön­böző megjelenési formáit. A magyarok lakta térségek közül a kötetben Erdély és Csángóföld áll sor­rendben az első helyen. Barcsa Dániel, aki a Kráter Műhely Egyesület egyik vezetője és jeles történelemtanár, a szé­kely autonómia ezer évét és a székely­­ségnek a kiegyezés utáni gondjait ve­szi számba, Vetési László tiszteletes úr, az erdélyi szórványgondozási program kidolgozója és vezetője pedig Székely­föld és szórvány - tények és illúziók címmel nagy ívű tanulmányban fog­lalja össze a jelent és a tennivalók jövőbe nyúló sorát. A Csángóföld is­mert alakja, Duma-István András ki­sebbségpolitikus és költő több tanul­mányban boncolgatja a moldvai ma­gyarok sorskérdéseit. Következik a Délvidékkel, illetve a Horvátországgal foglalkozó fejezet. Ebben Hegedűs Antal ismert szabad­kai történész, levéltáros az 1944-45. évi bácskai vérengzésekről, a kisebbség­­kutatásban és közművelődésben szép eredményeket felmutató Gubás Ágota és Gubás Jenő pedig az általuk létre­hozott Aracs Társadalmi Egyesület te­vékenységéről szól. Az egyesület szín­vonalas folyóiratának, az Aracsnak a célkitűzéseit és első eredményeit Vajda Gábor irodalomtörténész ismerteti. Makkai Béla, a budapesti református egyetem történelem tanszékének ve­zetője két dolgozatban is foglalkozik Horvátországgal, egyrészt Fiume sze­repével a magyar-horvát kapcsolatok alakulásában, másrészt a magyarság szlavóniai térfoglalásának horvát reak­cióival a századelőn. Kárpátaljai tárgyat is számos tanul­mány dolgoz fel a kötetben. Botlik Jó­zsef a terület politikai-közigazgatási fogalmát elemzi, de foglalkozik a ru­szin-magyar interetnikus és felekezet­­közi viszonyokkal is. A ruszinokkal való együttélés más-más aspektusai El­mer István és Kótyuk Erzsébet írásai­ból elevenednek meg. A Felvidék vi­szonylag kevés tanulmányban em­­lítődik, ezek közül kiemelném Liszka József nyolc kisebbségi évtized nép­rajzi irodalmát vázoló összegzését és Balázs F. Attilának, az ottani íróegye­sület volt elnökének aktuális kérdése­ket elemző írását. Az utolsó, jövőbe mutató nagy egy­ségben többek között megtaláljuk Uj­­laky István két érdekes, európai kite­kintésű, kisebbségeket számba vevő írását. Komáromi Sándor a magyaror­szági német irodalomról, Lukáts János a nemzetiségi könyvkiadás egy évtize­des terméséről, Harangozó Imre pedig az Európai Unió-béli lehetséges jövőnkről, illetve a ránk leselkedő ve­szélyekről szól. Mindent egybevéve azt kell mondanom, hogy egységes képet adni a Kárpát-medencében egy évez­rede együtt élő népekről kockázatos vállalkozás, de nagy kihívás is ugyan­akkor. A múlt konfliktusait nem sza­bad elhallgatni, szőnyeg alá söpörni, de újabb konfliktusok okává tenni sem: csak szomszédainkkal együttműködve tudunk előre lépni, a határainkon kí­vül rekedt magyarság problémáira is közösen keresve megoldásokat.- Megköszönöm e téma-felvillantá­­sokat, s egy még nagyobb kéréssel ruk­kolnék elő: vállalkozna-e rá, hogy fel­vázolja a kötet tükrében azokat a törté­­nelmi-társadalmi-kulturális folyamato­kat, történéseket, mérföldkő jelentőségű kérdéseket, amelyek a múltban és a je­lenben meghatározták és meghatároz­zák a szomszédainkkal szembeni viszo­nyulásunkat, magatartásunkat, a jó­szomszédság távlatait?- Nem lesz könnyű. Az erdélyi vo­natkozásokból egyértelműen az rajzo­lódik ki, hogy magyar autonómia nél­kül megmaradás nem lehetséges. Ez a sajnos már fogyó, közel két milliós kö­zösség, amelynek ma már nagyobbik fele szórványban él, vegyesen más nemzetiségiekkel, csak a területi és kulturális autonómia valamiféle kom­binációjával tartható fenn hosszú tá­von. A háromnegyed millió magyar, aki a Székelyföldön egységes tömbben él, igenis megérdemelné a teljes ön­igazgatást a maga területén, ami egyéb­ként növelné Románia stabilitását is. Szó sincs tudniillik elszakadásról, ha­nem a történelem során évszázadokig létezett székely autonómiának egy kor­szerű változata éledhetne újjá. Ennek Európában is számos analógiája van, tehát nem kell félni a gondolattól, ha­nem keresni kellene a jogi és gyakor­lati megvalósulás útját. A kötetben bi­zonyítékok sorát vonultatjuk fel emel­lett az érvelés mellett. A szórványban élő magyarságra pedig a perszonális és a kulturális autonómia lehetséges for­máit kellene kidolgozni, hogy a romá­niai magyar közösség oktatásban, mű­velődésben, sajtóban, nyelvhasználat­ban megőrizhesse identitását. A Délvidék szintén érzékeny régi­ója a szomszédainkkal való együttélés­nek. Alig valamivel több, mint egy év­tizede még fegyveres harcok dúltak a térségben, emellett az etnikai tisztoga­tásnak számos rafinált és nyers formá­jával is találkozhattunk az elmúlt időszakban és mai is - talán elég, ha a Vajdaságba való betelepítéseket és a napjainkban zajló, magyarság elleni at­rocitásokat említjük. Áz immáron ne­gyed milliónyira csökkent magyar né­pességnek a megtartása szintén csak az önkormányzatiság és a helyi demok­rácia kiteljesítésével lehetséges. A szór­­ványosodás itt is szembeötlő mérete­ket öltött, hiszen a Tisza menti és a Szabadka környéki tömb kivételével, mind Nyugat-Bácskában, mind a Bán­ságban, mind a Szerémségben évtize­dek óta és egyre inkább a szór­ványőrzés gondjai kerülnek előtérbe. A kötetben olvashatunk különböző társadalmi kezdeményezésekről, amelyek a kisebbségben élő sok-sok apró sejtet a tömbhöz köthetnék. Eh­hez, és a megmaradás stratégiájához persze el­engedhetetlen az anya­ország határozott kiál­lása és segítsége. Kárpátalja olyan, szociális gondokkal is sújtott szállásterülete a magyarságnak, ahol a mieink mellett a közel kétmilliós ruszinság sem kapja meg a ki­sebbségi jogokat. Kul­turálisan még csak-csak a megtűrt kategóriába tartozik, de a többségi nacionalisták nem isme­rik el nemzetként, holott évszázadok óta sajátos identitással rendelkező, Magyarországon, Szlo­vákiában és Szerbia- Montenegróban is nem­zetiségként számon tar­tott közösségről van szó. Méltán mondhatjuk, hogy Kárpá­talján a mszinság és a magyarság va­lóban sorsközösségben él. S ki tudja, meddig még, hisz rengetegen hagyják el szülőföldjüket, óriási az elvándorlás. Ideje volna, hogy a magyar külpolitika jóval nagyobb figyelmet szenteljen en­nek a térségnek, annál is inkább, mert bizonyos értelemben a mszinok is a magyart tartják anyanemzetüknek. Az anyaország felelőssége tehát, hogy a kárpátaljaiakat a szülőföldjükön való boldogulásban segítse, intézményeiket támogassa - például a mostanában veszélybe került beregszászi magyar főiskolát -, hisz ezek lehetnének a megmaradás talpkövei. A Felvidék egy kicsit szerencsé­sebb helyzetben van, mert Szlovákiá­val együtt léptünk be az Unióba, és ma már ékes magyar nyelven szólalhatnak fel az Európai Parlamentben a felvi­déki magyar képviselők. Taktikai és stratégiai egyeztetés folyik köztük és az anyaországi képviselők között, és ha nem is könnyen, de talán Szlovákia is belátja, hogy együtt könnyebb. Olyan kézzel fogható eredmény után, mint a révkomáromi Selye János Egyetem megalakulása, bíznunk kell benne, hogy előbb-utóbb ott is társnemzetként fogadják el felvidéki nemzetrészünket. Általános európai tanulság, hogy küzdelem nélkül nem megy. A magyar jogtisztelő nemzet, nem az anarchikus megoldásokat, hanem a jogi kiharco­lás eszközét részesíti előnyben. Akár a dél-tiroli vagy katalán autonómiát nézzük, vagy a flamand-vallon vi­szonyt, vagy Nagy-Britannia külön­böző népeinek identitáskeresését, ugyanazt látjuk: egyik közösségnek sem hullott ölébe semmi, erőfeszítése­ket kellett tenniük, hogy kivívják azt, amijük van. Ha Magyarország határo­zottabban követeli az elszakított terü­leteken élő magyarság jogait, ez óriási erkölcsi támasz lehet a határokon túl rekedt milliók számára. Ugyanakkor nem volna szabad szűkmarkúaknak lennünk a velünk együtt élő nemzeti­ségiekkel szemben, a beolvadásnak eb­ben a stádiumában, ahová akarva-aka­­ratlan kerültek a történelem viharaiban. Ezek a közösségek nem veszélyt jelen­tenek, hanem olyan pozitív példa nyúj­tásának a lehetőségét, hogy lám, Ma­gyarország nem elnyomja a maga ki­sebbségeit (ami egyébként a közös múltunk során is csak ideig-óráig, és soha nem hosszú távon volt igaz), ha­nem megpróbálja sokoldalúan segíteni önazonosságuk megőrzését...- Akár még parlamenti képvisele­tet is ad nekik?- A parlamenti képviselet valóban lehetőség, csak sántít az összehasonlí­tás ebben a tekintetben, hisz a határon túli magyarság többszázezres vagy akár milliós tömbjei parlamenti párto­kat tudnak állítani, és ily módon jut­tatják képviselőiket a szomszéd orszá­gok parlamentjeibe...- ...kivéve, mondjuk, Szlovéniát, amely őshonossági alapon biztosít par­lamenti képviseletet az olasz és a ma­gyar kisebbségnek...- így igaz, s hozzátehetném a többi hasonló példát is: Horvátországban és Romániában is a néhány (tíz)ezres kis nemzetiségek automatikusan küldhet­nek képviselőket a zágrábi és bukaresti parlamentbe. A parlamenti képvisele­tet leszámítva azonban hangsúlyozni szeretném, hogy Magyarország való­ban igen sokat tett a kisebbségeiért, s az önkormányzati rendszer, amelyet je­lenleg is működtet, példa nélküli Eu­rópában, és lehetőséget ad a kisebbségi jogok sokoldalú képviseletére. A par­lament kisebbségi bizottságában bi­zony immár tizenöt éve ott ülnek, vé­tójoggal felruházva a Magyarországon élő kisebbségek képviselői, és semmi­lyen őket érintő, országos döntés sem születik meg nélkülük.-A témánkba, s a húsunkba vág: de­cember ötödikén népszavazás lesz a kettős állampolgárság ügyében. Soha vissza nem térő alkalom, hogy az anya­ország kiterjessze védőszárnyát azok fölé is, akik önhibájukon kívül leszakad­tak a nemzettestről. Száz okos, átgon­dolt érv szól az igen mellett, és ezer ku­sza, riogató, mocskos hazugság ellene. Ebből a könyvből, a Kárpát-medencei keresztkötődésekből kiolvashat-e valami eligazítást a jámbor szavazópolgár?- Nem a könyvből derül ki, de a szellemében benne van: Horvátország és Szlovénia hosszú évek óta megadta a határon túli nemzetrészeinek a hor­vát, illetve szlovén állampolgárságot, de Románia és Moldova, vagy Szerbia és a jugoszláv utódállamok szerbségé­nek viszonyára is hasonló a jellemző. Döntésük egyik esetben sem attól füg­gött, hogy mit szól majd hozzá a szom­széd, senkinek nem szúrt szemet, se­hol nem keltett felháborodást. A lehető legtermészetesebb dologról van szó: egy állammal rendelkező anyanemzet számba veszi a határain kívül rekedt nemzettársait. Úgy gondolom, hogy a magyar Országgyűlésnek sem feltétle­nül Pozsony, Bukarest, Kijev vagy Belgrád tetszését vagy nemtetszését kell szem előtt tartania, amikor egy ilyen, egyébként alkotmányos nemzeti felelősségét akár jogszabályba is fog­lalja. Teljesen egyetértek a Magyarok Világszövetsége kezdeményezésével és csak remélni tudom, hogy a sajtó meg a politikusok is átérzik a pillanat jelentőségét és nem félretájékoztatás­sal, hamis következtetésekkel, gazda­sági riogatással, hanem a nemzeti fe­lelősség nevében tájékoztatják a vá­lasztópolgárokat. A kérdéshez visszatérve: a kötet is számos érvet hoz amellett, hogy a ma­gyar Trianon után kultúmemzetet al­kot, tehát a nemzet része, elválasztha­tatlan része mindenki, aki a határokon túl magyarnak vallja magát, legyen az őshonos Kárpát-medencei kisebbségi magyar, vagy akár nyugati magyar, első vagy többedik generációban, aki már csak származástudatot és nem nemzeti tudatot képvisel, esetleg már nyelvét is elvesztve, de büszkén vall­hatja magát a nemzet részének. Vissza­kanyarodva Horvátország példájához: déli szomszédunk nemcsak állampol­gárságot, hanem választójogot is ad a határon túli horvátságnak, sőt az egyes emberek netán más nemzetiségű hozzátartozójának. Ettől sem kellene tehát félni, hiszen valahol jelzi, mennyire vesszük komolyan a nemzet­hez tartozás kérdését. (Kárpát-medencei keresztkötődések, Kráter Műhely Kiadó, Pomáz, 2004., 474 oldal. Ára: 2300 Ft. Megrendelhető a Kráter Könyvesházban, 1072 Buda­pest, Rákóczi út 8, Tel: +361266 3153, e-mail: konyveshaz@krater.hu ) Szilágyi Károly Székely András Bertalan

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom