Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)

2004-10-01 / 10. szám

12. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2004. október < /nuujfja/H>fss\záij( /io/n/fiu/uz/tttos fi’Ae/e /afijat A halál népbiztosa: Szamuely Tibor III. rész Az agyonlőttektől és a felakasztot­taktól el és leszedett ékszerek előjön­nek a „szovjetfeleség” Szilágyi Jolán memoárjában is: „A halál népbiztosa egyik útjáról visszajövet hatalmas bőrönddel állított be. Megölelt, meg­csókolt. - Hoztam valamit, de nem játéknak. Készíts róluk pontos leí­rást, és vidd el a Nemzeti Bankba, helyezd el a páncélszekrénybe. Ne­kem nincs időm, dolgom van. El­mondta, hogy a Lenin-fiúk kinyo­mozták (sic!) néhány elhagyott grófi kastélyban (sic!) az eldugott értékek rejtekhelyeit. Kinyitottam a bőrön­döt. A szemem káprázni kezdett. Cí­meres arany cigarettatárcák tucatjai­val, arany dobozok, serlegek, hosszú, vastag aranyláncok, ezüsttányérok, arany és platina órák. Régifajta kul­csos órák, fekete vagy kék zománc­cal berakott briliánsokkal. Karórák, karperecek ékkövekkel, topáz, sma­ragd, ametiszt, gyémánt, opál, igaz­gyöngyfüzérek, fülbevalók, diadé­­mok, ékköves gyűrűk. Még lóéksze­rek (sic!) kardok és tőrök is voltak drágakövekkel kirakva...” Ki volt hát Szamuely Tibor? Pesten a háború előtt néhány évvel tűnt fel, mint je­lentéktelen kezdő újságírócska, aki­ről csak annyit lehetett tudni, hogy vidékről érkezett. Sovány, cingár, be­teges kinézésű... Akikkel gyakrab­ban érintkezett, azok tudták, hogy Nyíregyházára való, azok elhitték, hogy nyíri földbirtokosnak a fia, hogy nyíri dzsentri, úr, gavallér. Ak­kor még ilyen irányba tendáltak a vá­gyai. Úrnak, előkelő úrnak akart fel­tűnni, aki előkelőségével hódít a za­jos metropolisban. Arról álmodozott, hogy valami gazdag nő belebolon­dul.. . Közben egy kőnyomatos kato­likus lapnál, a Magyar Kurírnál vég­zett jelentéktelen, alsóbbrendű újsá­gírói munkát és adta a gavallért, ho­lott valójában koplalt és nyomorgott. De a Magyar Kurírba való belépése pillanatától kezdve monoklit szoron­gatott a szeme gödrében, és nagy hir­telen beszédhibája is támadt: elkez­dett kellemetlenül raccsolni... Ez a nagyzolás (előadta ismerőseinek azt is, hogy ősnemesi család sarja) ad­dig tartott, amíg egy ugyancsak Nyír­egyházáról elszármazott öregebb új­ságíró le nem leplezte Szamuely mo­noklijának, raccsolásának és család­jának titkát. Ilyen állapotban érte az I. világ­háború kitörése, amikor be kellett vo­nulnia katonának. Ismerőseinek jo­gos ámulatára mint gyalogos önkén­tes vonult be. Hogy ezt hogy tudta r----------—--------------­megcsinálni máig kideríthetetlen: annyi bizonyos, hogy sokáig grasszált, mint önkéntes a Hinter­­landban, és csak hónapok múlva ment ki a harctérre. Talán ez volt ép­pen a végzetünk. Ha itthon marad, ta­lán megmenkült volna a nemzet annyi szenvedéstől. Gonosz hajlamai talán egy betörésben, vagy egy gyil­kosságban kimerültek volna, és úgy végezte volna az életét, mint sok más rablógyilkos elődje, az akasztófán. De a Sors úgy látszik, mást akart. Egy ország átkának rendelte ki ezt a született gonosztevőt, és ő alaposan megfelelt rendeltetésének. Pokoli hi­vatását pontosan teljesítette. A harctéren szerezett dicsőséges szerepléséről tudjuk, hogy éppúgy, mint neves vezére, Kun Béla, a leg­első kedvező alkalommal fogságba került. Az oroszok fegyvercsövei előtt egyáltalán nem volt az a rettenthetet­len hős, akinek később védtelen ál­dozataival szemben bizonyult. Nyo­morult, gyáva fráter volt, aki minden­nél jobban féltette értéktelen életét. A fogságban összekerült Kun Bé­lával, aki rögtön felismerte beteges hajlamait és látta azonnal, hogy min­denre felhasználható embert talált benne. Oroszországban ekkor már forrt, sistergett minden. Már dolgo­zott Lenin és Trockij, ez a két világ­veszedelem, és gonosz céljaiknak igyekeztek sok hívet szerezni a ha­difoglyok között is. A kerítés mun­káját a magyarok között Kun és Sza­muely vállalták magukra. Kun agitá­­cióval, az ördögi szó erejével, Sza­muely zsarolással és revolverrel. Amelyik magyar tiszt nem akart be­lépni az orosz vörös gárdába, azt egyszerűen lelőtte, vagy összefog­­dostatta és kivégeztette őket. Száz és száz derék magyar élet pusztult el már Oroszországban is a kezétől, vagy kegyetlen, irgalmat nem ismerő parancsára. Szamuely működését vizsgálva, egyetlen maradandó cselekvésének nem jöhetünk nyomára, egy gondo­lata, egy ötlete nem volt. Nyomban a proletárdiktatúra kikiáltásakor ve­zető szerepre tett szert, rögtön nép­biztos lett. A tömeggyilkos Szamu­­elynek semmi köze sem volt a mun­kássághoz, ezt is megállapíthatjuk. Soha semminő formában sem vett részt a proletariátus küzdelmeiben és természetesen a politikai életben sem szerepelt a kommünt megelőzőleg. Még múltja sincsen, hiszen soha nem vitte semmire. Bálint István János MEGRENDELŐ SZELVÉNY Kérjük a megrendelő szelvényt nyomtatott betűkkel kitölteni és kivágva - csekket mellékelve - címünkre beküldeni: NYUGATI MAGYARSÁG P.O.BOX 125, Mt. Royal Stn., Montreal, QC H3P 3B9, CANADA NÉV: CÍM: © Megrendelés egy évre nyugati olvasóknak: Kanada: CA-$35; egyéb országok: US-$35 A „bolond" őrangyal Az egyik legrégibb magyar történelmi család leszármazottja, gróf Károlyi László, néhány éve a maga nemében egyedülálló helyzetbe került: bérlő lett a fóti Károlyi kastélyban, az Ybl Mik­lós tervezte ősi családi fészekben. Itt él feleségével, Erzsébet asszonnyal, mióta az emigrációból hazatelepült. A fényár­ban úszó hatalmas nappaliban beszél­getünk: a gróf nagyanyja, Apponyi Franciska emléke bukkan elő. A gyö­nyörű antik ülőgarnitúra és a nagy becs­ben tartott darabok a hajójáról, a Ván­dormadárról származnak, fóti család őrizte meg, és adta vissza a közelmúlt­ban. Érdekes, hogy szeretett uraknak mindent visszaszolgáltatnak az egykori cselédek, amit meg tudtak őrizni. Kíváncsi lettem a legendás gróf­nőre, a Dunán hajózó nőre, a lázadó arisztokrata asszonyra, aki bizonyára egészen más nagymama volt, mint az összes többi.- A híres Apponyi családból szár­mazik, Nyitra vármegyéből - kezdi mondandóját Károlyi úr, sűrű, jó illatú füstöt eregetve a pipájából. - Nagya­­bonyban volt a kastélyuk, a birtokaik pedig Komárom és Pozsony között. Tehát Trianon után a család elvesztette vagyona jelentős részét. Nem lettek ugyan szegények, de elcsatolták az óri­ási földbirtokot. - Erősen összponto­sítanom kell, mert vendéglátóm akcen­tussal beszél, keresi a szavakat, hisz hosszú évtizedekig emigrációban élt. A házaspár siet tudtomra adni, hogy a tizenkilences Károlyi Mihályt, aki a család másik ágához tartozik, minden­kor megtagadták. A krónikák és doku­mentumok tanúsága szerint a Károlyiak családfája a honfoglalásig vezethető vissza. Nagykárolyról kapták a nevü­ket, ahol egykoron a birtokaik voltak. Bethlen Gábor fejedelem hitvestársá­nak, Károlyi Zsuzsannának szépatyja, gróf Károlyi László, jelentős szolgála­tokat tett Mátyás királynak a római csá­szár ellen viselt háborújában. Pontosab­ban saját költségén felszerelt fegyvere­seivel, személyesen is segített a had­színtéren Ezzel a tettével a nagy királyt hálára kötelezte. Vendéglátóm szép­apja, Károlyi István (1797-1881) szin­tén hazafias és szabadelvű mágnás, aki vagyonával és összeköttetéseivel min­denkor a haladás ügyét szolgálta. A Ká­rolyi Huszárezred a szabadságharcban, az 1. hadtestben, Klapka kötelékében harcolt. Huszárait Klapka nem hagyta elveszni Világos után, 1850-ben száze­zer forint váltságdíjat fizetett szabadu­lásukért a császáriaknak. Ugyancsak Károlyi István építtette Ybl tervei alap­ján a gyönyörű fóti templomot és a kas­télyt. Fia, Károlyi István (1845-1907), megismerkedett az olasz emigráció fe­jével, és az olasz-magyar légióban Klapka segédtisztje lett. Korának „le­gelső magyar gavallérjaként emleget­ték. Remek tetteiről, vonzó külsejéről nemcsak legendák, de igaz szép törté­netek maradtak fenn.- Nagyanyámat nagyon fiatalon ad­ták nagyapámhoz, az ország leggazda­gabb emberéhez, aki huszonöt évvel idősebb volt nála - folytatja Károlyi László. - Éppen akkoriban a meglévő hatalmas vagyonhoz még megörököl­tük a zempléni és a délvidéki birtoko­kat. Nagyanyám 1896 táján került Fótra. Nagyon szép lány volt, intelli­gens, okos és szokatlanul művelt; föl­vértezve szociális érzékkel és családja demokratikus eszméivel. A nyolcszá­zas évek végén az óriási Károlyi va­gyon még jól működött: vezérigazga­tók, jószágigazgatók és intézők hada felügyelte és irányította a birtokokat! Csak Foton hatezer embernek jelentet­tek megélhetőségi lehetőségeet. Nem­csak itt emeltek kastélyt - amit a kom­munista időben tönkre tettek, majd ké­sőbb gyermekvárossá alakították át -, hanem Füzérradványban, Budapesten és Párizsban is. Nagyanyám tehát fan­tasztikus lehetőségeket kapott szociá­lis hajlamai kiélésére. Jó példával járt elöl dédanyám is, aki az anyósa, mert jótékonykodásban senki nem múlta fe­lül az országban. Három gyereket szült a nagyanyám, első az apám volt, utána még két lányt; Katalint és Fruzsinát. 1921-ben alapítványt hozott létre ha­zai és külhoni adományokból, a fóti birtokon dolgozó hadirokkantak és öz­vegyek lakásgondjainak megoldására. Kitűnő szervező készséggel mozgósí­totta (szó szerint) a fél világot, hisz pá­rizsi fogadásaira eljárt a nemzetközi arisztokrácia színe-java. Diplomáciai testületekben dolgozó fivérei is segítet­ték a munkában. Még a Vatikánt is be­vonta a nagylelkű adakozók körébe. 1923-tól különböző üzemeket hoztak létre az új telepen, a munkanélküliség enyhítésére: szövő-, kerámia- és asz­talosműhelyt, varrodát, kosárfonót. Festett népi bútoraikat Amerikában ad­ták el. Később iskolát, népházat, óvo­dát is létesített a szegényeknek. így hozta létre Fótújfalut, száznegyven házzal. Az avatóünnepségen Horthy Miklós, a kormányzó is részt vett, és köszöntőjét így zárta: „.. .Boldog lehet Fót község, amelyet egy nemes gon­dolkodású család tart védő szárnyai alatt, és amelynek olyan gondos őran­gyala van, mint gróf Károlyi Lászlóné, Apponyi Franciska.” Nem tudom, nagyanyám hogyan talált rá Zebegényre - folytatja a gróf, és ez a „nem tudom” még sokszor el­hangzik beszélgetésünk során -, de az elegáns adakozást itt tökélyre vitte. Először vásárolt egy halászházat, majd a halászok egész utcáját megvette, felújítatta, és szép lassan átalakította a falu életét. Mindehhez sok pénz kel­lett, milliókat csikart ki a jószágigaz­gatóktól. Emlékszem, amint ezek az al­kalmazottak panaszkodtak apámnak, hogy a méltóságos asszony már megint ennyi- és ennyi milliót követel. Ekkor már nem volt felhőtlen a gazdasági helyzetünk. Legszebb időszaka éle­temnek, amit nyaranként nála tölthet­tem Zebegényben. Nem volt kiváltsá­gos helyzetem ott, csak úgy éltem, mint a többi gyerek, ez imponált ne­kem. Volt azonban saját pónink és sa­ját csónakot használhattunk a testvére­immel. Ráírták a nevünket, tehát a mi­énk volt. Foton nem volt a miénk, fü­tyültek ilyesmire az én szüleim! Csil­lag nevű lovamhoz táblát helyeztek el az istállóban „Karvalyé” felirattal. A nagyobb fiúk ugyanis ragadozó mada­rak neveit kapták az egyletben, így let­tem én Karvaly. A névadóról mindent tudni kellett, ez bizony többet jelentett, mint akárhány biológiaóra, fölért egy növény- és madárhatározóval.- Arról már hallottam - szólok közbe -, hogy a nagymama a Napra­forgó nevet választotta, csak azért, hogy ne kelljen hallania a méltóságos asszony megszólítást. Ez a nagyszerű és egyszerű virág illett hozzá. A gye­rekek is illő neveket kaptak; vadvirá­gok, fák és bokrok neveit, így jött létre a VEZ, a Virág Egyesület Zebegény rö­vidítése. Tulajdonképpen mi volt ez? Nagyszabású felnőtt játék?- Nemcsak játék, mert nagyanyám komoly, szervezett, nemzetközi hírű, négyszázhatvanas létszámú közösséget hozott létre. Nyugatról jártak ide tanul­mányozni a módszerét. A gyermeko­limpiára japán kiválóságok is ellátogat­tak hozzá, a magyar miniszterelnök kí­séretében. A faluban ma is van egy klub, ahol a régi „virágok ma már hetven és nyolcvan fölötti hölgyek - összejönnek időnként, hogy a nagyma­mára emlékezzenek. Régi halászházán még őrzik az utcatáblaként használt ke­rámia napraforgót. Lassan kihámozom, hogy az Egy­lettel valami sosem volt, sosem lesz gyerekvilágot teremtett Apponyi grófnő, mesébe illő valóságot. Volt itt minden, mi szem-szájnak ingere: a vi­rágkultuszon túl, úszásoktatás, ping­pong, könyvkölcsönzés, lovaglás, rajz­versenyek, mesedélutánok, színjátszás (még Shakespeare-t is játszottak kora­belijelmezekben!), karácsony előtt pe­dig lovas kocsival hordták szét az aján­dékokat az utcákban és szigorúan a gyerekeknek adták át, nehogy megsért­sék a felnőtteket. Nagyanyámtól tudtam meg, hogy a vagyon tulajdonképpen nem is a mi­énk, ezt nekünk csak adminisztrálnunk kell. Nekem ugyan majd át kell ven­nem, a birtok irányítását, ha nagy le­szek, de a nagy vagyon szinte csak kö­telességet ró rám. Azt kell néznem, hol segíthetek. Ezt nagyon sokszor el­mondta. Velünk, az unokáival nem volt olyan elnéző, mint az idegenekkel. Te­hát jó pedagógus volt. Az ostobaságot nagyon türelmetlenül viselte, de azokra sem szánt túl sok időt, akik bolond grófnőként emlegették. S hogy hogyan végezte? Vidáman. Az ostrom előtt a fóti kastélyban húzta meg magát, miután kifosztot­ták Zebegényben, s éppen azok, akik­nek a legtöbbet adta. S amikor az ÁVÓ beköltözött az ősi fészekbe, ki­rakták az utcára. Bekéredzkedett a ka­tolikus parókiára is - a templomot a család építette és költségeit is az fi­zette 1948- ig - de elutasították. Vé­gül az evangélikusok fogadták be a vendégházukba. Itt látogatták a virá­gok két év múlva; Nádi Cinege (Ko­vács Istváné, Sárika) például megkér­dezte hogyan él. - Nagyon jól, vidá­man - felelte. - A fótiak gondoskod­nak rólam: az egyik család a reggelit hozza, a másik az ebédet, a harma­dik a vacsorát. Aki nem akar rossz hírbe keveredni miattam, szó nélkül leteszi az ételt az ajtóm elé. Ónody Éva Gróf Károlyi Lászlóné, Apponyi Franciska grófnő Benczúr Gyula festménye

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom