Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2004-05-01 / 5. szám
TAMÁSKA PÉTER Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 3. oldal 1989 - a mezítlábas szabadság éve Nagyon sok időt, 15 évet töltöttünk el azzal, hogy kerestük a negatívumokat a rendszerváltás után. Ebbe még ma sem fáradtunk bele, s még 15 év után sincs társadalmi konszolidáció, holott Trianon vagy az 56-os vereség után pár évvel kialakult egy hallgatólagos társadalmi megegyezés, amely minden réteget áthatott. Középszerű emberek kerültek az ország élére és sehol sem jelentkezett - a szocialisták és liberálisok vagyongyűjtésén túl - szívós tettrekészség. Ömlött a panasz és ömlik még ma is. Minden párt és minden világfelfogás kompromittálódott. Öt évvel 1989 után - amelyet Csengey Dénes nyomán a mezítlábas szabadság évének neveztünk - Gombos László rendező barátommal filmet készítettünk a pártállam széteséséről, mai nyomorúságunk gyökeréről, ám Horn Gyuláék választási győzelme után a magyar királyi tévé már nem tartott igényt az ötvenperces dokumentumfilm bemutatására, holott olyan személyiségek szólaltak meg benne, mint Csurka István, Csáky Pál vagy Pozsgay Imre. A film végleges formába öntéséhez olyan forgatókönyvet írtam, amely a narrátor szövegeket logikai és kronológiai rendben tartalmazta. Kisebb stilisztikai és szerkezeti változtatásokkal az akkor leadott forgatókönyvet most két részben közli újságunk, semmit sem változatva a tíz évvel ezelőtti konklúzión, miszerint mire a nemzeti géniusz felébredt, már az első szabad választások után gúzsba voltunk kötve. A LAKOSSÁG HOZZON ÁLDOZATOT, NE AZ ÁLLAM Az elit szó válogatottat, előkelőt jelent. A magyarországi elitek 1989-ben alig emlékeztettek a szó eredeti jelentésére. A magasrangú párttisztviselők eltompultan gürcöltek, és fő tevékenységük abban merült ki, hogy egymás ellen áskálódtak. A technokrata értelmiséggel kötött kompromisszumban kevésre vállalkoztak és semmit sem értek el. A társadalom csúcsán azonban kialakították a „politikai kapitalizmust”, amelynek lényege, hogy a politikai pozíciókat birtokló elit hivatalát magántulajdon szerzésére használja fel. A szociológiai kutatások a társadalom szerkezetének változásai mögött a politikai, a gazdasági és a kulturális tőke sajátos mozgását mutatják ki. A halódó pártállami intézmények a káderelit mozgékonyabb részében aligha kelthettek kudarcélményt, hiszen az elit épp azon fáradozott, hogy nagyburzsoáziává alakuljon át. A tulajdonosi felhatalmazásért vívott harcban nemegyszer szembekerült az alsóbb szintet vezérlő technokratákkal és a vállalkozó értelmiséggel, miközben a társadalom megvonta tőle addigi hallgatólagos támogatását. A régi típusú politikai tőke tehát 1989 elejére hátránnyá vált. Az új tulajdonosi osztályt - amelybe a kereskedő, kisiparos és a gazdálkodó kispolgárság, meg a kelet helyett most már a nyugat felé orientálódó technokrata, vagy ahogy Szelényi Iván nevezte, „komprádor értelmiség” is betagolódott - lefoglalta az eredeti tőkefelhalmozás késő-keleteurópai változatával járó gond. A politikai színtéren meghatározóvá vátak a kulturális tőke birtokosai, akik - Vaclav Havel szavaival - a „hatalomnéküliek” hatalmát képviselték. Főképp belőlük képződött az a posztkommunista politikai osztály, amely kész volt az állampárt helyébe lépni, s a hatalom színterének a parlamentet tekintette. Az év elején az MSZMP látszólag még egyeduralkodó volt, de nem tudta, hogy mihez kezdjen még megmaradt politikai tőkéjével. Az olyan ember számára, mint Grósz Károly, aki a fehér terror kitörésétől tartott, vagy Kádár János, akitől elvették a rendőr szerepét és személyes befolyásával sem tudta megakadályozni a párton belüli lázadást - ez a probléma nem volt olyan mulatságos. 1988. november 29- én Grósz Károly a budapesti pártaktíván szép kis beszédet mondott: a polgári restaruációs erők agresszivitásával és a fehér terror rémével ijesztgette hallgatóságát. A Ceausescuval Aradon folytatott szégyenteljes, 1988. augusztus végi tárgyalás után a hatalom első embere ezzel a második öngólját lőtte. A specialista, aki észrevette a kudarcnak és a becsvágynak ezt a sajátos keverékét, Németh Miklós volt. Miután kormányra jutott, barátságtalan őszinteséggel lépett föl a hatalom csúcsát alkotó Politikai Bizottság s az alatta elhelyezkedő Központi Bizottság ortodoxai ellen. Az új miniszterelnök mintha ismerte volna Oliveira Salazar portugál diktátor könyvét a békés forradalomról. A coimbrai egyetem hajdani professzorának kedvenc jelmondatát - „a jövedelem hozzon áldozatot, ne a tőke” -, kissé módosította. A lakosság hozzon áldozatot, ne az állam - lett az új kormányzat kimondatlan alapelve. A párt, amelyet eddig egy elv fogott össze, mégpedig az, hogy bizonyos ügyeket egyhangúan és határozottan a magáévá tett, válságos idők elébe nézett. A tagság négy kategóriára bomlott:-A hallgatag többség abban bízott, hogy az átmenet időszaka rövid és fájdalommentes lesz. Megértették, hogy konszolidált viszonyokat kell teremteni, de azt hitték, az anomáliák megszüntetéséhez elég, ha félrenéznek.- Az ortodoxok vagy állampártiak abban reménykedtek, hogy a reformtörekvések éppoly átmenetieknek bizonyulnak, mint azelőtt. (Mint Ribánszky Róbert, Kádár titkárságának egykori vezetője s taktikai okokból az ezúttal rossz lapot megjátszó reformer, Berecz János.)- A reformkommunisták a válság átmeneti voltával vigasztalták magukat. Grósz igazi reformkommunista volt.- A demokratikus szocialisták nem szívelték az előbbi álláspontokat. A rendszer reformja számukra még elvben is elhibázottnak számított. A reformkörök 1989. május 20-i, szegedi konferenciáján megfogalmazódott, hogy az egész társadalom válságot él át. Mire is menne az ország egy ázsiai típusú és despotikus posztsztálinista rend megreformálásával, amely működésképtelen? - hangoztatták, miközben idegenkedtek Pozsgaytól. Bár a párton belüli harcok többnyire zárt ajtók mögött folytak, az 1993-ban kinyomtatott 1989. évi KB jegyzőkönyvekből, valamint sok, később közölt emlékiratból tudjuk, hogy mi történt azokban a hónapokban, amikor az ország sorsa forgott kockán. A reformkörök szerencséjére ott volt a pártban Pozsgay Imre, aki ugyan nem tartozik az erélyes emberek közé, de diplomáciai és szónoki képességei ritkán hagyják cserben. A társadalmi megbékélés jegyében január végére a pártvezetés asztalára került a történészbizottság elemzése 1956-ról, s a február 10-i KB ülésen Pozsgay Imre deklarálta - a kedélyeket lecsillapítandó -, hogy 1956-ban népfelkelés volt Magyarországon. Végül - és ez a legfontosabb - az ülésen elfogadták a többpártrendszer bevezetését. A hatalmi súlypont áthelyeződött a Politikai Bizottságról a Központi Bizottságra, május 8-án pedig felmentették elnöki tisztje alól Kádár Jánost. Június 16-án hatalmas tömeg temette Nagy Imrét és mártír társait. Egy hónap múltán - mondhatni Kádár Jánossal együtt - eltemették a PB-t. Amikor úgy látszott, hogy a több mint negyven éve vízrebocsátott pártállami hajó összetörik a pártoskodás és az erősödő válság szirtjein, a rajta utazók ügyesen megszervezték a mentést. A KB valóságos előparlamentté alakult át. A sajtó és a média kezelése tipikus példáját adta annak a politikának, /. rész amelynek lappangó körvonalai rejtve maradtak, a nyilvánosságnak szánt részletei viszont demokratikus nyitásként manifesztálódtak. A március 29-i KB ülésen elhangzott, hogy a szabad lapalapítás ellenére a megyei lapok és a Népszabadság továbbra is a pártbefolyásolás eszköze maradnak. A Magyar Rádió, a Magyar Hírlap, a TV és az MTI nemzeti intézmények ugyan, de ugyanakkor a kormány tájékoztatási eszközei is. Manapság az alkotmányok nem ritkák Európa keleti tájain, és nem is túl jelentősek. O, az alkotmány - mondták a párt illetékesei, de ezek között az állelkesedők között kevesen voltak, akik valóban vették a fáradságot, hogy a KB mellett működő munkabizottságok erre vonatkozó vaskos ajánlásait áttekintsék. Az ortodoxok azokat az elképzeléseket támogatták, amelyek a demokratikus centralizmus fenntartását, s az Országgyűlés visszakapott hatáskörének ellensúlyozására a KB jogkörének növelését célozták. Az Országgyűlésnek ugyan kizárólagos hatállyal átengedték a jogalkotást, de ellenőrzésére nyugati mintákra hivatkozva becsempészték az Alkotmányjogi Tanács - a kerekasztaltárgyalások után Alkotmánybíróság - felállítását. A párt kádetjelölő hatáskörének megszüntetésével ugyanakkor megkezdődött az 1948-tól kiépült pártállami struktúra lebontása és a fegyveres erők közvetlen felügyeletéről meg a Munkásőrség pártirányításáról is lemondtak. A május 8-i KB állásfoglalás a szélnek eresztett 60 ezer fős párthadsereget a társadalom reformtörekvéseinek támogatására biztatta. Az ülésen Németh miniszterelnök már úgy jelent meg a KB tagjai előtt, ahogy egy parlamentáris demokráciában az országgyűlésen illik. Beteijesztését a Minisztertanács átalakításáról a KB tagjai annak tudatában fogadták el, hogy Csordás Mihály Két akác árnyékában Nem szavakban, a szemekben Bújt meg a ragaszkodás E porló fekete hazai röghöz Szent Anna napján, búcsúkor, Amikor - mint halottak napján - Kicsit mindenki végleg hazatér Utak nélküli síkság közepében Állunk szemben végzetünkkel. Messzi a falutól, mindenkitől. Közel magunkhoz, miéinkhez. Csak egy csokor kerti virág Szerte a végenincs mezőben. A tanyában zsong az élet, Ott van nagyapó és nagyanyó, Apa, anya és a testvérek. „Ébredni, Kobak!” - szól Nagyanyó, reszkető kezében Tejesbögre, karéj barna kenyér. „Nem tudom, miért Kobak?”- töpreng el a barátom - miért? Begázol a kukoricásba. Az ősi kőkereszt mögött, Mind mélyebbre hatol - Gyermek- és ifjúkorába. Meg kellene találni, mind Az elvett földeket, a tanyát, Ahova Jolival esőben, sárban Is kigyalogoltak, megtéve Hét kilométert az iskolától! Meg a csöndet, a nyugalmat. Két hatalmas akác árnyékában Színes virágcsokor. Állunk Előtted: hatalmas kőkereszt. Mögöttünk végeláthatatlan Parlagfűtenger a jelen. Globális végtelen. a végrehajtó hatalom függetlenedésével nagy felelősségtől szabadulnak meg. A Minisztertanács jelentősége a KB hanyatlásának arányában növekedett, amely lassan már csak papíron, az őt alkotó négy kategória pártfrakció lábjegyezeteként létezett. A felelősségtől való rettegés, a munkakörök tudatos zűrzavara és az ezt lelplezni akaró „szakértelem” jegyében került sor a párt Központi Bizottságának szeptember 12-13-i, utolsó előtti ülésére is. Az Iványi Pál gazdaságpolitikai titkár által előadott beterjesztés többek között ezt tartalmazta: ”... az 1989. évi gazdasági folyamatok összességükben arra utalnak, hogy továbbra is egyidejűleg van veszélyben külső fizetőképességünk, belső elosztási és pénzügyi rendszerünk, vagyis a gazdaság működése. A következő években a gazdaságpolitika mozgását a feltorlódott belső gondjaink, a növekvő adóságszolgálat, a külpiaci konjuktúra várható gyengülése, az átalakuló világpiaci környezet, ezen belül a KGST partnereikkel való együttműködés bizonytalansága, valamint a társadalom növekvő elégedetlensége határozza meg...” Az elaborátumban az is szerepelt, hogy az adósságszolgálati kötelezettség a következő évben még csak mérsékelten, azt követően viszont erősen növekszik majd. A törlesztés Iványi szerint 1990-ben kétmilliárdra, 91-ben 2,3, 92-ben 2,8 milliárdra nő. Ehhez jön még a kamatfizetés 1,3 és 1,5 milliárd közötti összeggel, azaz a terhek 90-hez képest több mint a duplájára nőve az elkövetkezendő három évben tizenegy milliárd dollárral terhelik az államháztartást. A pénzügyi összeomlás és a kínai mandarinseregre emlékeztető rossz adminisztráció úgy tűnt, önmagában is elegendő lesz, hogy aláássa az értelmiségből verbuválódott posztkommunista politikai osztály, főképp az MDF hívők reformtörekvéseit: a defenzívában lévő pártnak csak ki kell várnia a polgári erők csődjét. A demokratikus szocialisták és a farvizükben rájuk hajózó vörös és zöld bárók sok galibát okoztak. Elhidegültek a marxizmustól és valamennyien szeretetüket bizonygatták a piac és a profittá alakítható értéktöbblet iránt. Keresték a lehetőséget, hogy a visszaállítandó parlamentáris viszonyok közt a politikai versenybe a legnagyobb előnnyel, a spontán privatizációval „hozott pontjaikkal” nevezhessenek be. A KB szakértőkkel és meghívottakkal kibővített ülései a parlamentarizmus „edzőtáboraként” működtek: a társadalmi béke hirdetése címén az újonnan kialakult mozgalmakba és pártokba egyre többen kerülnek át a régi személyzetből. Miután a párton végrehajtott operációkat a munkahelyi pártszervezetek nem élték túl, a KB utolsó, szeptember 25-i ülésén stratégiai megegyezés jön létre a SZOT-tal. Lényege, hogy a társadalom öngyógyulásának lassítására a szakszervezeten keresztül érvényesüljön a párt befolyása s szakszervezeti berkekben rejtse el vagyona egy részét. Erről a megegyezést megkötő Nagy Sándor a következőket mondta: ”... az az egyébként teljesen természetes törekvés, hogy az MSZMP a jövőben a munkavállalók érdekeit a munkahelyen szakszervezeti keretek között kívánja köz-Fonyódon tóparti, emelt szintű idősek otthonában helyek még leköthetők. Érdeklődni lehet: 451-3734, 06-20-555-7209, 06-30-25 l-8622-es telefonszámokon. vétlenül védeni, tovább erősíti valamennyi ellenzéki pártnak azt a szándékát, hogy a szakszervezeteken keresztül legyenek jelen, és tovább erősíti azt az irányzatot, amely az érdekképviseletek többszöri szétszedésére... irányul..., ezért nem biztos, hogy ki kell írni a cégtáblára.” Nyers Rezső kijelentette: a párt gyakorlatilag halott. Az utolsó jegyzőkönyv utolsó szavait Nyers talán Parkinsonból idézte: „Ebéd rendelkezésre áll a szokott helyen”. Az október 6-a és 9-e között rendezett kongresszuson az MSZMP többsége szocialista párttá alakult át. A jószerencse ilyen beavatkozása nélkül - amit saját intrikus képességeinek is köszönhetett - az új elnök, Nyers Rezső aligha írhatta volna meg olyan gyorsan a Szocialista Intemacionálénak a pártot szociáldemokrataként bemutató levelét. A csődbe jutott párt egyébként már jó pár évvel ezelőtt felvette a kapcsolatot az Intemacionáléval, a sikert akkor még pusztán Marosán György ügyességére bízva. Miután az ideológiai akadályok elhárultak a változások elől, október 23-án kikiáltották a köztársaságot, amelyet formálisan az 1989-es alkotmány kereteként megtartott 1949. évi XX. törvény számolt fel. Olyan ország lettünk tehát, amely bélyegsorozatok mellett előszeretettel bocsát ki alkotmány-sorozatokat is. Furcsa világ volt ez. A nagy nyilvánosság előtt ugyanis nem fogalmazódott meg, hogy az MSZMP a polgári köztársaság és a többpártrendszer deklarálása mellett még február 10-én olyan elvi határozatot hozott, amelyben kimondta, hogy mindent megtesz vezető szerepének megtartásáért a megváltozott körülmények között. Vezetői az akkortájt alakult történelmi pártok hatalomba való formális beemelésében gondolkodtak, azaz a kisgazdákban, a Magyar Néppártban és a szociáldemokratákban. Arra számítottak, hogy nem kell foglalkozniuk az MDF-fel, az SZDSZ-szel, a Fideszszel és más ellenzéki körökkel. Az elképzelés kudarcot vallott. A nemzeti kerekasztal tárgyalásoknak mégis az utóbbiak lettek a főszereplői, annak ellenére, hogy a párt felszította a viszályt a város és a falu, a kölcsönzők és az adósok, a liberálisok és a magyar demokraták között. A fórumos mozgalmat egyik vezetőjük, Csoóri Sándor 1989 nyarán a Mi a magyar múlt? c. tanulmányában a következőképp jellemezte: „Remélem ha majd egyszer az ötvenhat utáni ellenzék történetét is megírják Magyarországon, a korszak tárgyilagos elemzői nem felejtik el, hogy a kislétszámú, de igen jelentős radikális ellenzék fellépése előtt megjelent már a színen egy kulturális ellenzék, amely a rendszer megváltoztatásának menetrendjét nem a társadalmi szerkezetek megjavításával, s nem is a párt megreformálásával akarta elkezdeni, hanem a magyarság szellemi-lelki önérzetének a talpra állításával..." Először ezt az ellenzéket őrölték porrá a botrányok, a parlamenti és egyéb bizottságok, a lassúság: közszolgái már 1990-ben összezúzódtak a taxisblokád jégtorlaszai közt, majd a törvények tömegét hozó országgyűlés taposómalmában. (Folytatjuk) Eladó, a ferihegyi repülőtér szomszédságában, főútvonalon fekvő ipari telephely. 9000 m2 földterületen 700 m2 csarnok + 80 m2 iroda, felszerelve. Önállóan a fenti ingatlanegyüttes, vagy a jelenleg itt működő, Magyarország második legnagyobb tűzvédelmi cégével együtt is, vételi szándék esetén. Információ: mailto: tűzvédő @ anyagvedelem.hu 2004. május
