Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2004-05-01 / 5. szám
4. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2004. május Uniós zászló alatt (Folytatás az 1. oldalról) Mindeddig tiltotta az adatvédelmi törvény magyarországi állampolgárok személyes adatainak - az érintett beleegyezése nélküli - külföldre juttatását és ottani nyilvántartását, de közvetlenül a belépés utáni napokban már úgy nyilatkozott egy miniszter, hogy ez a tilalom most már nem vonatkozik az uniós tagállamokra, „mert azok e tekintetben nem számítanak külföldnek”. A „külföld” kifejezésnek az Országgyűlésen elhangzott sajátos értelmezése megdöbbentette a képviselőket, hiszen ha ebben a szellemben csöndben átértelmezik a jogszabályokat, akkor ma már nem védi törvény a műkincseket, a termőföldet, vagy a külföldiek tulajdonrészét eddig limitáló stratégiai fontosságú nagyvállalatok hazai tulajdoni hányadát. Egyetlen más belépő országból sem érkeztek arról hírek, hogy a belépés utáni új helyzetre hivatkozva megszüntették volna a korábbi jogszabályokat megsértők elleni eljárásokat, vagy hogy feladta volna az ottani kormány a nemzeti tulajdon, vagy a polgárok személyes érdekeinek a védelmét. Ezt csak a magyar kormány tette meg. Sajnos, a magyar nemzeti identitás-tudatot sértő kormánypárti felfogás sok helyen megkeserítette a hivatalos rendezvények hangulatát. A belépési ünnepségek egyikének résztvevői panaszkodtak, hogy a szervezők - nyílván utasításra - csak Beethoven öröm-ódáját, az Európai Unió himnuszát hangosították ki, a magyar himnuszt nem. Ezeket az eseményeket akár véletlennek, „technikai hibának” is lehetne tekinteni - ahogy a belügyminiszter tette -, de nem lehet, mert ugyanez történt a főváros utáni második legfontosabb területi egység irányító testületének, Pest megyének a közgyűlésén is. A közgyűlés szocialista elnöke magasztaló beszédben méltatta az uniós csatlakozást. Ezt követően felszólította a közgyűlés tagjait, hogy állva hallgassák meg az Európai Unió himnuszát, amelynek elhangzása után többek kérése ellenére sem hangzott el a magyar Himnusz. A megdöbbent ellenzéki képviselők arra emlékeztették az elnököt, hogy amikor a másik - a szovjetnek nevezett - unió szövetségesei közé tartoztunk, még akkor is elhangozhatott a szovjet himnusz - vagy az Intemacionálé - után a magyar Himnusz. A szocialista megyei elnökkel történő sikertelen vita során ébredtek rá sokan arra, hogy az Unióba történő belépésünk olyan új lehetőséget teremtett a magyarsággal ellenszenvezők számára, ami miatt a jövőben ismét és folyamatosan meg kell küzdeni a Himnusz létjogosultságáért, mint oly sokszor a tragikus magyar történelemben. Az Európai Unióba belépett többi ország, Lengyelország, Szlovákia, Szlovénia, Lettország, Észtország, Litvánia, Málta és Ciprus mindegyike örömként élte át a belépés napjait. Az ottani ünnepségekről tudósítók egyik országból se jelentették a nemzeti szimbólumok tömeges eltávolítását, lefestését, vagy levakarását, a nemzeti zászlók leszedését, vagy az uniós zászló alá rendelését, továbbá az ünnepségeken a nemzeti himnusz mellőzését. Ilyen események csak Magyarországon történtek meg, és ez a kormányzati hozzáállás baljós előjel egy olyan Unióban, ahol valamennyi országnak keményen meg kell küzdenie nemzeti érdekei védelmében. A határállomásokon történtek, a belépési ünnepségek és az azt követő kormányzati döntések egyértelművé tették, hogy míg az átlagos állampolgár az Unióba történő belépést ünnepelte, mint valami plusz tényezőt az eddigi életéhez viszonyítva, addig a hagyományosan nemzetellenes és kozmopolita kormánypártok a nemzeti jelképek ismételt száműzhetőségét, a Himnusz kirekesztését, és általában a magyar szuverenitás csökkenését ünnepelték meg, azaz egy szerintük megszüntetésre ítélhető, mínusz tényezőnek örültek. Bennük nem a belépés ténye keltett örömélményt, hanem az, hogy a belépésre hivatkozva megszabadulhatnak a számukra ellenszenves nemzeti szimbólumoktól, a szerintük nacionalista Himnusztól és Szózattól, és általában a magyar nemzeti érdekek képviseletének amúgy is csak formálisan vállalt terhes kötelezettségétől. Nem annak örültek, amit kaptak, hanem annak, amit érzéseik szerint eldobhatnak. Úgy érzik, hogy végre eldobhatják a szavazatvadász érdekből viselt nemzeties álarcukat, végre felfedhetik a valódi énjüket. Ilyen érzésekről vallott mind a volt, mind a jelenlegi szocialista miniszterelnök is, amikor arról nyilatkozott, hogy szíve szerint nem vinné be az Unióba a polgári pártok szimpatizánsait. Ez érthető, hiszen nyilvánvalóan nincs szükségük olyan tömegekre - a fél országra - amelyek számára még fontosak a kormánypártok által az Unió ürügyén sutba dobott nemzeti szimbólumok, a Himnusz, és általában a nemzeti érdekek tudatos képviselete. Mintegy húsz akadémikus és országosan ismert művész nyílt levélben követelte a két miniszterelnöktől, hogy kérjenek bocsánatot a megsértett fél országtól. Felesleges ez a követelés, hiszen az ország kirekesztett fele épp a Varsói Szerződést, épp a KGST-t pártoló Európa-ellenes szocialista politikusok ellenében érte el a mai csatlakozást. A polgári pártok valamennyi magyar állampolgár - sőt, a magyar igazolvány révén valamennyi magyar - uniós tagságán fáradoztak. Bíztak abban, hogy Európa szellemisége előbbutóbb áthatja a posztkommunista választókat is, domesztikálja őket - és akkor talán számíthatunk a bocsánatkérésükre. Addig még korai lenne. Holokauszt-hónap (Folytatás az 1. oldalról) Felhasználta ehhez egy krematórium kéményeinek másolatát is, továbbá egy szögesdrót kerítést s egy fekete kapu stilizált darabját. Hetedíziglen a megnyílt kiállítás alcíme, s bevallom, nem nagyon értem ezt az ószövetségi hangzású címet. A Terror Házában látható egyébként még Claude Lanzmann kilenc és fél órás dokumentumfilmje, a shoáh, minden nap, három hónapon keresztül. Persze, akik kevesellnék a holokauszt-kiállítások számát, azokat Az elhallgatott holokauszt várja a Műcsarnokban, a Hősök terén. A Csengery utca-Andrássy úti szakasz és a Műcsarnok így egyetlen, monumentális egységet alkot, bevonva a gyász fekete drapériájával. Most már csak aggódva kérdezzük: nem túlzás ez egy kicsit hatvan év elteltével? Orbán Viktor és a Fidesz nemzeti petíciót hirdetett meg az otthonteremtési rendszer visszaállításáért, a gyógyszerárak csökkentéséért, a privatizáció leállításáért, a gazdák nagyobb mértékű támogatásáért, az energiaárak mérsékléséért. Mindez viszont sokkal meggyőzőbben hangzott volna, ha a Fidesz és az Orbán-kormány nem írta volna alá a legfontosabbat, a föld tulajdonjogának liberalizációjára vonatkozó tárgyalási fejezetet. Épp ezért nézzük az utóbbi hónapok történéseit ebből a szempontból is. A budai Várból való kitörés február 13-ai évfordulóján nemzeti ügyet rendelt alá a Fidesz nagyon otromba módon pártérdekeknek, „igazodási” érdekeknek, amikor küldöttséget menesztett a Miniszterelnöki Hivatalba azért, hogy a Vér és Becsület Egyesület a kitörés napján ne emlékezhessen meg, ne koszorúzhasson. Ráadásul a Fidesznek esze ágában sem volt ezekben a napokban koszorúzni. A fővárosi Fidesz-frakció kivonult az ülésteremből, amikor a Teleki Pál miniszterelnöknek állítandó szobor ügyét tárgyalták. Elfogadhatatlan, szélsőliberális kritikájával csak a Fővárosi Közgyűlés Fidesz-frakciója nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy egyik legnagyobb magyar írónk, Wass Albert a fővárosban ne kaphasson szobrot. A Fidesznek - és személy szerint Orbán Viktornak - csak most, a borzalmas fogolykínzások láttán jutott eszébe, hogy mégis jó volna visszahívatni az Irakban állomásozó magyar csapatokat. S a holokauszt hatvanadik évfordulója alkalmával rendezett ünnepség-sorozaton a Fidesz egyetlen szóval sem reagált a magyarságot sértő számos nyilatkozatra. Ami pedig a magyarországi belpolitikát, a Fidesz és a többi jobboldali párt viszonyát illeti, elfogadhatatlan a fiatal demokraták - és Orbán Viktor - ama álláspontja, amely szerint a nemzeti oldalnak kizárólag egyetlen párt, a Fidesz köré kell tömörülnie. Csak emlékeztetőül idézzünk fel a nemzetikeresztény pártok történetéből pár fontos, jellemző mozzanatot. 1996 decemberében a Fidesz durva támadást intéz a Giczy György vezette, valóban nemzeti, már-már radikális nemzeti alapon álló KDNP ellen. A durva támadások 1997-ben és 1998- ban is folytatódnak. Egészen addig, amíg Giczy György - életében először - valóban rossz döntést hoz, a Hóm Gyuláékhoz, Kovács Lászlóékhoz képest talán még halványan nemzeti érdeket is képviselő Németh Miklósra és csoportjára tesz, s ezáltal légüres térbe kerül. De ugyanilyen gátlástalansággal tette tönkre a Fidesz az FKGP-t, és hozott létre a Kereszténydemokrata Szövetséghez hasonló csoportot, bábalakulatot a kisgazdák helyén is. A Fidesznek óriási szerepe volt abban is, hogy a MIÉP nagy mértékben meggyengült a 2002-es választásokon. Rafinált módszerekkel kihasználta a MIÉP-et, lózungként átvette radikális jelszavainak egy részét, s cserébe semmit sem nyújtott neki, csak támadta, megalázta folyton. Az MDF-fel szemben is elképesztő dolgot enged meg magának a Fidesz: felszólítja a Magyar Demokrata Fómm tagságát, hogy forduljon szembe a párt vezetésével! De térjünk vissza egy gondolat erejéig a MlFP-re és a Giczy György által hajdan - legalább is részben - képviselt nemzeti radikalizmusra. Tudjuk, hogy amikor a Fidesz MIÉP és KDNP iránti gátlástalanságáról beszélünk, akkor úgy vádolunk, hogy közben hajlandók vagyunk elfelejteni: a Fidesz nem is tehet mást, számára gyakorlatilag nemzetközi előírás a nemzeti radikalizmustól való elhatárolódás. (Természetesen Dávid Ibolya számára is.) Ám akkor a Fidesz milyen alapon válj a el, hogy szinte kivétel nélkül minden nemzeti érzésű ember a fiatal demokratákra adja a voksát? Hiszen a magyarság jó része tudja, hogy a Fidesz csak a nemzetközi erők által kijelölt szűk térben mozoghat, mert ha nem ezt teszi, rögtön ráütnek a körmére. Épp ezért rendkívül veszélyes és káros ama nézet terjesztése, hogy aki nem szavaz a Fideszre az a kommunisták visszatérését óhajtja, a kommunisták malmára hajtja a vizet. Bár a Fidesz soha nem szokta ezt nevesíteni, de ennek a kétpólusos, kétpárti politikai váltógazdaságnak az Amerikai Egyesült Államok az ősatyja. Érdemes tehát dióhéjban ennek a két pártra épülő váltógazdálkodásnak a gyümölcsét szemügyre vennünk. 1913-ban létrehozzák Amerikában a Federal Reserve Systemet. Az óriásbank alapításában már 1910-ben megállapodott a Rockefeller-ház, a Morgan bankcsoport és a londoni Rothschildokat képviselő Kuhn and Loeb bankcsoport. Az utóbbiak két vezetője Jacob Schiff és Paul Warburg, akik 1915 és 1917 között már aktívan pénzelik a bolsevizmust is, személy szerint a Nerw Yorkban élő, majd Európába áthajózott s Genfben Leninnel együtt szervezkedő Trockijt. A Federal Reserve System létrehozása azt jelentette, hogy kivették az amerikai nép, a képviselőház és az elnök kezéből a pénzkibocsátásjogát, ez a bankház kölcsönzött ezentúl az államnak - hatása lemérhető a mára különösen felgyülemlett belső- és külső államadóságon -, és gyakorlatilag megszüntette az USA kormányának és választott képviselőinek az ellenőrzési jogát minden jelentősebb pénzmozgás felett. Az 1912- ben megválasztott elnök, Woodrow Wilson személye garancia volt az új amerikai pénzhatalom első világháborús tervének realizálására is. Már 1914- ben hatalmas fegyverszállítások indultak Anglia és Franciaország felé, 1917- ben pedig hadat is üzentek Németországnak. 1921-ben Wilson megbukott, az amerikaiakra békésebb, jobboldali republikánus korszak köszöntött be. Sajnos csak 1933-ig, F. D. Roosevelt hatalomra jutásáig. 1933-ban Roosevelt paktumot köt Sztálinnal, bár ennek a paktumnak a tényét hivatalosan nem ismerték el. A demokrata politika fokozatosan balra tolódik, egyre liberálisabb lesz, egyre erősebb benne a bolsevikbarát irányzat. A második világháború idején ez a kommunista és szélsőliberális irány ijesztő mértékben megerősödik: Hollywoodtól a Los Alamos-i atomtelepen át New Yorkig. A demokrata párti Truman elnöknek és a republikánus Eisenhowemek egyaránt nagy erőfeszítéseket kell tenniük annak érdekében, hogy a növekvő kommunista veszélyt elhárítsák 1945 és 1955 között. Mc Carthy szenátor és az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság a hősei ennek a küzdelemnek elsősorban, nem véletlen, hogy a liberálisok és a kommunisták - kétpetéjű ikrekként - oly nagy gyűlölettel írnak róluk, rendeznek róluk ocsmány ihletésű hollywoodi filmeket. A hatvanas, s még inkább a hetvenes-nyolcvanas évtizedek a liberalizmus újbóli előretörésének évtizedei voltak, hogy aztán mára előálljon egy nagyon sajátos és jellemző helyzet. Míg Európában és Amerikában egyaránt oly sokan várták a nyolc évig tartott Clinton uralom végét, a liberalizmus, az otromba másságok és az amerikai zsidó lobbi hatalmas arányú előretörésének végét, kevesen gondolták volna, hogy a republikánus ifjabb Bush-sal egy még rosszabb világ következik. A háborús uszító, a Bibliát sűrűn lapozgató Bush a zsidóbarát, a kiválasztott nép elméletében mélységesen hívő, fundamentalista keresztények ama csoportját képviseli, amely az amerikai zsidó lobbi szélsőséges jobboldali szárnyával együtt a szó szoros értelmében világuralomra tör, s eme szándékában igazi partnerre talál az izraeli, likudista szélsőjobboldalban. Úgy gondolom, semmiképp sem volna szabad az amerikai típusú kétpártrendszer példáját követnünk. Pártok, mit akartok? Az ország lakosságának átverésére készülnek a parlamenti pártok az EU parlamenti képviselői választásokon.- Kire vagy mire adja majd szavazatát a magyar választópolgár?- Mit tud a magyar választó a pártlistákról?- Ismeri-e kellően a magyar választó az EU magyar parlamenti képviselőjelöltjeit? Ezek nagyon fontos és azonnal megválaszolandó kérdések. Magyarország 24 egyéni képviselőt küldhet az EU parlamentjébe 2004- ben. A híradásokból arra következtethetnénk, hogy csak pártlistákra lehet majd szavazni. A pártlistákon fontossági, mondhatni értékeiknek megfelelő sorrendben követik egymást a jelöltek. Van listavezető, második, harmadik és így tovább. A parlamenti pártok már bejelentették, hogy a listán szereplők közül azok, akik vezetik a listát, vagy elöl vannak a listán, nem kívánnak az EU paramentjében dolgozni. Akkor miért jelöltetik magukat? Miért jelöli őket a pártjuk? Tulajdonképpen egyéneket, hozzáértő szakembereket küldünk az EU parlamentjébe, vagy pedig pártokat, pártkatonákat a magyar érdekek igazi képviselői helyett? Van olyan parlamenti párt is, amelyik már azt is nyilvánosságra hozta, hogy az első helyről bejutó jelöltje itthon maradása esetén nem a második helyen szereplő jelöltet küldik ki, hanem majd megvitatják, hogy kit. Esetleg azt, aki nem is szerepelt a listán? Mire való akkor a lista és a sorrend? Arról egy szót sem hallani a híradásokban, hogy ki minek a szakértője, minek a tudora, mit fog képviselni - saját érdekein kívül - az EU parlamentjében. Miért? Ez nem fontos? Nem ez lenne a legfontosabb? Csak a tülekedés a többmilliós fizetésért? Itt az ideje végre, hogy a magyar társadalom tiszta képet kapjon erről az egész „pártbuliról” és határozottan lépjen fel minél szélesebb körben és nyilvánosan, követelve a tájékoztatásban a valós adatokat és tényeket. Továbbá azt, hogy 1. Csakis egyéni képviselőjelöltek indulhassanak az EU parlamenti képviselői választásokon. 2. Pártlistára ne lehessen szavazni! 3. Minden jelöltről részletes és kimerítő tájékoztatást kapjon az ország teljes lakossága. Ellenkező esetben a megválasztott EU parlamenti képviselők nem lesznek tényleges, legitim képviselői a Magyar Köztársaságnak az EU-ban, mert átveréssel jutottak képviselőségükhöz. Bikafalvi Máthé László Szívből jövő felhívás A FényHíd internetes polgári zászlóvivő szerkesztősége felhívással fordul az irodalomkedvelő, versolvasó nagyközönséghez. A FényHíd alapításakor egyik kitűzött, eddig meg nem valósított célunk a kortárs magyar irodalom bemutatása, népszerűsítése, terjesztése volt. Szomorú események miatt vált aktuálissá KorTárs rovatunk életrekeltése. A Magyar írószövetség elnöke, Kalász Márton az elmúlt néhány hétben igazságtalan támadások céltáblájává vált. Elnök úr egészsége megrendült, nemrég kapott pacemakert, a szíve nem olyan erős, mint Ő. Szerkesztőségünk úgy határozott, Kalász Márton mellé áll ezekben a nehéz napokban. Nem akarunk tiltakozni az Őt ért támadások ellen, nem gyűjtünk aláírásokat, a szeretetünket, megbecsülésünket egészen más módon szeretnénk kifejezni. Az Orpheusz Kiadó gondozásában nemsokára megjelenik Kalász Márton új verseskötete Más esték, más rurália címen. Tudjuk, egy verseskötet megjelenése nem rázza meg az irodalmi közéletet. Tudjuk, hogy igényes irodalommal nem lehet eladási rekordokat döntögetni. De azt is tudjuk, hogy csodákra képes az összefogás és a szeretet. Ezért szeretnénk, ha olvasóink, barátaink közül minél többen megrendelnék a nemsokára megjelenő kötetet. Kérjük minden versolvasó barátunkat, hogy Kalász Márton új verseskötetének megrendelésével támogassa szívből jövő felhívásunkat. Ajándékul és köszönetképp egy beteg szívnek. A Kalász Márton: Más esték, más rurália c. kötet iránt érdeklődők forduljanak az Orpheusz Kiadóhoz: 1062. Budapest, Bajza u. 18., levélcím: 1397. Budapest, Pf. 546. Telefon: 321-3293. A könyv ára 1.200,- Ft
