Nyugati Magyarság, 2003 (21. évfolyam, 1-12. szám)

2003-11-01 / 11. szám

2003. november Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal Nádo zsdáty DEBRECENI MIHÁLY Nem szeretjük a novembert 1944. november 26-án Kárpátalja sorsa megpe­csételődött. .felszabadítottak” bennünket a Vö­rös Hadsereg katonái. „Újraegyesültünk” a nagy Szovjetunióval. Munkácson ezen a napon tartották meg a népbi­zottságok kongresszusát, ahol a 663 küldött ki­áltványt fogadott el a Szovjet-Ukrajnával való újraegyesülésről, megválasztották Kárpátontúli (Zakarpatszka) Ukrajna törvényhozó szervét, a Narodna Rádát (Néptanácsot), melynek elnöke Iván Tuijanica lett. Az esemény helyszíne a vá­ros filmszínháza volt. Itt „természetesen” jelen voltak a hadsereg és főleg az NKVD emberei, akik kívülről, kibiztosított gépfegyverekkel „ügyeltek” a választás tisztaságára. A vidék sorsa hosszú évtizedekre eldőlt. Két héttel korábban, november 13-án a 4. Uk­rán Front vezetése határozatot fogadott el a né­met és magyar hadköteles férfiak elfogásáról, aki­ket „ugyanúgy”, mint az ellenség katonáit, le kell tartóztatni és külön csapatokban, listák szerint, ha­difogolytáborba kell irányítani. Egy nappal ké­sőbb, november 14-étől három napon belül köte­lesek voltak jelentkezni a legközelebbi katonai pa­rancsnokságon 18 évtől 50 éves korig. Elkezdő­dött a „málenkij robot” időszaka. Mindenki azt hitte, hogy az utak, hidak helyreállítása miatt van rájuk szükség. Senki nem sejtette, hogy a magyar és német férfiak szovjet típusú kiirtása kezdődik el ezekben a napokban. Szoly ván volt a gyűjtőtábor, ahol több ezer em­bert zsúfoltak össze állati körülmények között. En­nek meg is lett a következménye, hamarosan ki­tört kötük a flekktifusz járvány. Hogy hányán pusz­tultak el Szolyván ezekben a napokban? Rengete­gen. Az életben maradottakat gyalogmenetben in­dították el a Kárpátokon túl levő Szamborba, az el­osztóhelyre. Innen aztán a Szovjetunió különböző részein levő lágerekbe kerültek. Akinek szerencséje volt, az élve került haza néhány esztendő múlva csonttá soványodva, betegen. A többségnek azon­ban nem volt szerencséje... Az eltűntekről pedig nem lehetett tudni semmit, még azt sem, hol lettek eltemetve. Róluk beszélni sem volt szabad. Én tíz esztendővel a háború befejezése után születtem, szerencsére nincsenek közvetlen élmé­nyeim erről az időszakról, viszont odahaza sok­szor hallottam nagyszüleimtől, szüleimtől, isme­rősöktől az oroszok bejöveteléről. A lágerről, a háromnapos munkáról, arról, hogyan fogdosták össze az ártatlan embereket. A szomszédék ér­telmi fogyatékos fiát is bevágták a menetbe az ál­landóan számolgató katonák. Persze őt sem lát­ták viszont soha többé a szülei. A szovjet típusú történetírás sokáig hallgatott ezekről az eseményekről. Különben is bűnös nem­zetnek kiáltottak ki bennünket hiszen hosszú év­tizedekig (sőt most is) mi voltunk az ezeréves el­nyomók, a fasiszták. Ezzel voltak tele a helyi szláv nyelvű kiadványok, újságok. A győzelem napi (május 9.) beszédek csak a győztesek érdemeit so­rolták, vad ázsiai hordaként nem lehetett jelle­mezni a dicsőséges Vörös Hadsereget. Pedig so­káig közöttünk éltek azok a bűnösök is, akik em­beriségellenes cselekményeket követtek el. Nem véltelenül nevezte a kárpátaljai magyar népnyelv a sok kitüntetéssel a mellükön lófráló veteráno­kat hősök helyett háborús bűnösöknek. Persze ezt a jellemzést ma sem merné leírni egyetlen újság sem Kárpátalján. Az ártatlanul elhurcoltak családtagjai mind a mai napig nem kaptak kárpótlást a nagy testvé­rektől. Több mint negyven év után lehetett csak felvetni ezeket a borzalmakat Kárpátalján. Viszont még ma is van Iván Turjanica utca mifelénk. Pe­dig ő aztán tudott ezekről a dolgokról. Sőt. Igaz, Lenin utcából is akad még bőven. De hát, jaj a legyőzöttnek. 1989-ben kezdhettük el az elhurcolt magyar férfiak emlékműveinek felállítását. Az akkor ala­kult Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség kez­deményezésére rövid időn belül mindenütt meg­épültek a szovjet típusú „felszabadításra” emlé­keztető emlékoszlopok, kopjafák. Emlékszem, hogy tőlünk odahaza, Csapon kérdezgették az oro­szok, hogy milyen emlékművet építünk. A fiata­labbak nemigen hallottak apáik, nagyapáik bűne­iről. Vagy ha igen, akkor azt nemes cselekedet­nek érezték. így tanították őket odahaza és az is­kolában is. A végeredményt tekintve egyébként, sajnos mindegy. Elkészültek a márványtáblák, de orosz felirat nélkül. Aki esetleg először jár Kár­pátalján és nem beszél magyarul, legalább meg­kérdezheti, mire emlékeztetnek ezek a helyek. A dúlásra. Az „újraegyesülésre” azokkal, akikhez soha nem tartoztunk. Újabb egy esztendő elteltével a hírhedt szoly­­vai gyűjtőtábor temetőjének helyén felavatták az emlékpark alapkövét. Itt szokott azóta összegyűlni minden esztendő novemberében a kárpátaljai ma­gyarság, hogy emlékezzen mártírjaira, akiknek egyetlen bűnük magyarságuk volt. A megszálló szovjet hatóságok egy ideig még a katonaköteles fiúkat sem sorozták be. De azért „gondoskodtak” róluk, hogy ne tétlenkedjenek oda­haza. A rabszolgákra a Donyec-medence bányái­nak volt nagy szüksége. Az 1926-ban, 27-ben, 28- ban születetteknek nem lehetett választaniuk. A pá­lyaválasztást megoldotta helyettük a párt. Aki sem­miképpen nem akart bányász lenni a nagy Sztaha­­nov hazájában, legfeljebb börtöntöltelék lehetett. Két út volt előttük, csak nem úgy, ahogy a dal mondja... Pedig voltak sokan Kárpátalján, akik elhitték, hogy a szovjet kommunizmusnál nincs jobb a vi­lágon. Még a cseh világban kezdték el a kacér­kodást a leninizmussal, a sztálinizmussal, és olyan tudatlanok voltak, hogy el is hitték: 44 után kö­vetkezik a földi paradicsom. Érettségi után egy ideig segédmunkás voltam olyan emberek társaságában, akik még az első vi­lágháború előtt születtek. Mesteremberek egytől­­egyig. Sok mindent megértek, sok mindent lát­ták, tapasztaltak, végiggázolt rajtuk a huszadik század. Tőlük aztán lehetett tanulni helytörténe­tet. Tanultam is szerencsére. Egy alkalommal arra lettem figyelmes, hogy az egyik mesterem veszek­szik a másikkal. A vita tárgya az volt, hogy egyi­kük firtatni kezdte a másik ismerősének szalon­kommunista múltját. Te Sanyi, kérdezte Molnár Jóska bácsi az öreg kályhást, Sebők Sanyi bácsit, hogy ábrándult ki az eszméből Bocskai Pista? Sa­nyi bátyánk csak hümmögött, mire Jóska bácsi azt mondta: „Nem emlékszel? Amikor az első szem­bejövő muszka katonának azt mondta, miközben a mellét verte, hogy já kommunyiszt, az akkorát kevert le neki, hogy a sapkája is leesett. Na, így ábrándult ki az eszméből Bocskai”, fejezte be mondanjódját Jóska bácsi. Persze az éremnek több oldala van. Akadt elég janicsár Kárpátalján a „dúlás” után is. Vagy el­hitték a maszlagot, vagy úgy tettek, mintha elhit­ték volna. így is, úgy is jól meg tudtak élni belő­le. Megélhetési politikusok mindig voltak és lesz­nek is. Ezeknek az embereknek az sem számított, hogy az oroszok bejövetele számunkra egyenlő volt a népirtásai. A nyolcvanas évek vége felé öröm volt nézni, hogyan szabadultak meg az egykor hithű elvtár­sak a vörös könyvecskéiktől. Pedig akkor még, ha roskadozva is, de állt a birodalom. Akadt olyan „pártmunkás” is, aki egy éppen a fia által főszer­kesztett „irodalmi” lapban jelentette be, hogy ő bizony feladja elveit, és megválik attól a párttól, amelynek a karrierjét köszönhette. „Hősies” tett volt ez akkoriban! Még a külsőre is adott az ille­tékes elvtárs, hiszen vastag, majdhogynem gyász­keretben jelent meg ez a senkit nem érdeklő köz­lemény a Hatodik Síp nevet viselő kiadványban. Mondhatnánk azt is, hogy magánügy. De aki a Sztálint dicsőítő versektől a nyolcvanas évek vé­gére eljut a zsoltáros versekig, az nem akármilyen pályaívet tudhat a magáénak.” Nemrég találkoztam egy volt kárpátaljai új­ságíróval, aki egykoron párttikár volt az egyetlen magyar nyelvű napilapnál - már tíz éve Magyar­­országon él. Büszkén újságolta, hogy egy katoli­kus gimnáziumban tanít történelmet. De Béla, mondtam neki, hisz te református vagy. Az nem számít, sétált be a csapdába az egykoron Sztalino­­vicsnak csúfolt toll- és köpönyegforgató, engem itt nagyon megbecsülnek. És te megbecsülöd magad, kérdeztem. Erre nem válaszolt. Viszont belefogott egy ájtatos tirádába, amitől menten hányingerem lett. Ebből aztán elég legyen Béla, mondtam neki. Én tisztelem a te másságodat, de te egész életed­ben más voltál. Mindig más. Ha itt egyszer arab világ lesz, te biztosan felveszed a muzulmán val­lást is. Ezután sarkon fordultam, és otthagytam. Vajon miféle történelmet taníthat az a szegény katolikus nebulóknak, aki évtizedeken keresztül csak az SZKP (aki nem tudná: a Szovjetunió Kommunista Pártja) brosúráit tanulmányozgatta, annak az útmutatásai szerint kelt és feküdt, ez volt a Bibliája, legalábbis látszólag? Vajon tényleg jól érzi magát Magyarországon? Bár a dolgok mai állása szerint, talán igen. A Teller „levél” publi­kálása óta még az is lehet, hogy ismét felkérik, legyen megint újságíró. Még egy ideig. És azután? Megint váltani fog? Volt egyszer egy Szovjetunió. „Felszabadított” mindenkit, akit csak tudott. Még erőszakkal is. Fő­leg azzal. Jött a hadseregével, győzött, új „világ­rendet” teremtett. „Újraegyesített”, új embert for­mált, „épített”, bevonult mindenhová, ahová „hív­ták” és oda is, ahová nem. Megteremtette a szov­jet embert, megteremtette a modem rabszolgatartó rendszert, még az űrben is körülnézett Gagarin sze­mével. Télen megépítette a tavaszra a mocsárba süllyedt Bajkál-Amur vasútvonalat, visszafordít­­tatta volna a szibériai folyókat. Mindent megcse­lekedett, ami természet- és emberellenes. Sok ez még egy birodalomnak is. Nem csoda, hogy het­vennégy év elteltével kimúlt. Vajon hányán va­gyunk, akik szívesen kimaradtunk volna ebből a szörnyű történelmi kísérletből? Nyilván jó pár mil­liónyian. Sajnos, a kárpátaljai magyarságot akkor erről senki nem kérdezte meg. A bocsánatkérés pe­dig elmaradt. 1944 óta nem szeretik a novembert Kárpátalján. 1956-tól pedig végképp nem. Ne állítsa a kedves olvasó maximális megterhe­lésre szürkeállománya sejtjeit, ugyanis nem nyelvi fejtörővel akarom megvámolni türelmét, szabad idejét, vagyis ne keresse ezt a szópárost az értelmező szótárban, de ha mégis, úgy üsse fel az orosz nyelvű szótárt, lapozzon „keletre”. Megértéséhez elengedhetetlen a szovjet-éra hét­köznapjainak ismerete is és így együttesen a vá­lasz már megér egy vágóistváni rábólintást vala­hol a pénznyeremény listájának közepe táján. No de, vramja gyengi, azaz time is money: a nádo zsdáty azt jelenti: várni kell. Ez a két szó volt a legdivatosabb (és legutálatosabb) mindennapja (nem betevő falatja) a szovjet hétköznapok embe­reinek évtizedeken keresztül: várni kellett (az ocse­­regyben = elsősorban, hogy korhű legyek) az üz­letekben, a standok előtt, az ambulancián, a hiva­talokban, a kórházakban, a buszmegállókban, a va­súti pénztárnál, a tejcsamokban, hogy csak néhány napi célállomást mondjak. A várakozás nem jelentette feltétlenül, hogy célba is ér az ülő-álló-toporgó istenáldotta, mert nem egyszer előfordult, hogy dolgavégezetlenül ment haza napnyugtával, hogy másnap repetáz­­zon, de kényszerbe parancsolt helyzete hatvá­nyozta az ügyintéző, főnök, vezető, nácsálynik ranglétrájának fokozatát, személye ázsióját, azt, hogy ő/ők a legfontosabb ember, no meg - és ez a legfontosabb - nyelvi ismeretek beszerzésére, gyakorlására késztette a jónépet és aki ezt me­gértette, magáévá tette, akadálytalanul jutott előbbre a sorban. És mi, genetikailag az örök ta­nulásra predesztináltak, hamar eligazodtunk a levtolsztoji úttévesztőkben: a nádo zsdáty-ot úgy kellett értelmezni: adni kell! A gyors felfogás, az értelmezés gyakorlása volt a legmenőbb „társadalmi iparág”: keresni kellett (nem volt nehéz, hisz sokan szakosodtak erre a pályára) egy közös ismerőst, aki megismer­tette azzal a személlyel, aki „intézni tud”. Annak le kellett perkálni az illetéket, ahogy óhajtotta: pénz, pia, ajándék stb. alakjában, amit az továb-A jelek szerint nincs béke Kolozsvárt a Babes- Bolyai Egyetem háza táján: a két magyar kar létrehozására vonatkozó kormányrendelet igen­igen fölkorbácsolta a kedélyeket a többségi szélsőséges berkekben. Holott az új tanügymi­­niszter kijelentette: készek támogatni anyagi­lag is az elgondolást. Holott mi sem természe­tesebb, mint az a jogos igényünk, hogy Romá­niában a nem csekély létszámú magyar adófi­zető állampolgárnak ismét legyen önálló állami egyeteme. Ahogyan annak idején volt - mind­addig, míg (1959-ben) meg nem szüntették (be nem olvasztották) a kommunista-nacionalista hatalom korifeusai. S köztudott, hogy az egy­kori Bolyai Tudományegyetem nagyszerűen betöltötte hivatását - nem csupán két fakultás­sal, hanem elődjének hagyományait folytatva valóban egyetemes jelleggel. A Babes-Bolyai román tagozatának oktatói most azzal érvelnek a két magyar kar létreho­zása ellen, hogy ez nem egyéb, mint szepará­ciós törekvés. A magyarellenesség megszállot­tái Romániában nem először tűzik zászlójukra a szeparatizmus vádját, amikor elemi jogaink megtagadását szorgalmazzák. Amikor a „funa­­rióták” úgy vélik: egy önálló állami magyar egyetem Kolozsvárt, bárhol Romániában, Er­dély bűnös elrablásának veszélyét rejtheti ma­gában. „Az európai szellemmel ellentétesnek tartjuk az egyetem karainak etnikai kritériumok szerinti átszervezését” - mondják, sőt harsog­ják a román tagozat oktatói. (Az persze nem volt ellentétes, az „európai szellemmel”, hogy 1959-ben rohammunkával végrehajtották a nagy „átszervezést”.) Gyanítom: valami nincs rendjén azoknak a tudós professzoroknak a fejében, akik tiltakoz­nak az ellen, hogy egy jelentős számú, őshonos nemzeti közösség ifjúsága saját anyanyelvén, sa­bított és máris, vagy némi időeltolódással páholy­ban is volt az esedező. Ez annyira természetes, magától értetődő élet­vitel, életfilozófia, túlélési jellemző volt, hogy amennyiben csak úgy ukk-mukk-fukk sikerült el­intézni egy ügyet, az már elve gyanús volt. Úgy tíz éve a zsdáty-ot új definíció váltotta fel: trebá csekáté, azaz várni kell. Fiatal nyelv­­használati fogalomról lévén szó, itt még nem alkalmazható a nyelvi bukfenc, viszont a tarta­lom „át van mentve”. Kárpátalján, ahol másfélszázezer magyar él, idestova egy éve nincs útlevél (biankó). Az igény­lő (papírsárkányok kitöltése után) obiigát módon megkapja a trebá csekáté-t, ami akár kilenc hó­napot is jelent. Mindeddig hiábavalónak bizo­nyult a érdekvédelmi szervezetek, a KMKSZ, az UMDSZ, azok illusztris vezetőinek (Kovács Mik­lós volt, Gajdos István jelenlegi parlamenti kép­viselő) igyekezete, kérések, beadványok számta­lanjai, a több mint 10.000 igénylő részére csak két és fél ezer biankót utalt ki a mindenható köz­pont az amúgy sem olcsó, 180 grivenyes útlevél­ből, s mivel a kishatárátlépők agonizálnak (hála Schengennek), vészes közelben van a vízum­­kényszer életbelépése, el lehet képzelni milyen érzelmi (és anyagi) viharokat kelt ez a bűn hatá­rait súroló felelőtlenség, nemtörődömség. Ám aki a nádo zsdáty tapasztalatain okulva a jelen követelményeihez tudja igazítani annak minden tanulságát, az meg van mentve. Elő a régi, jól bevált recepttel: be kell szorozni 6-8-szor az alapárat, oda kell adni az „összekötőnek” és meg van a hőn óhajtott útlevél akár aznap. Minél több, minél vastagabb a jatt, annál rövidebb az idő a kérelem benyújtása és annak realizálása között. De mi van (lesz) a diákokkal, a nyugdíjasok­kal, a munkanélküliekkel, azokkal, akik nem ér­­zik-tudják magukénak az efféle ügyintézést?! Azoknak marad a jelszó: trebá csekáté! De miért, meddig? Szölló'sy Tibor ját intézményének keretei között végezhesse egyetemi tanulmányait Európában, így sajátít­hassa el a tudományokat. Miként ezt a valóban helytálló iskolapolitikai alapelvet minálunk, Er­délyben, Apáczai Csere János már évszázadok­kal ezelőtt meghirdette és érvényesítette. Régebbi és újabb keletű példák sokasága bi­zonyítja: etnikai feszültséget egy országban, egy térségben leginkább az gerjeszthet, ha a többség nem ismeri el - minden szinten - a ki­sebbségek jogait. Etnikai feszültség okozója le­het például az, ha valahol a többségi etnikum nem tartja illő tiszteletben a kisebbségek sza­badságharcos történelmi hagyományait. Etni­kai feszültség származhat abból is, hogyha a képviselőházban némely hályogos szemű hon­atyák annak érdekében hagoskodnak, hogy ti­los legyen a kisebbségek anyanyelvhasználata az igazságszolgáltatás terén, a közigazgatás­ban. Épp Kolozsvárt, a nagymúltú egyetemi vá­rosban, mi okozhat nagyobb etnikai feszültsé­get, mint a Szent Mihály-templom és a Mátyás­szobor körüli gödrök látványa a főtér közepén. A feszültséggerjesztő aláásás világörökségi rangú műemlékek épségét veszélyezteti... Mindössze két magyar fakultás indulna (ha indulna) a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetmen, s ez is elfogadhatatlannak, felháborító túlzás­nak tűnik egyesek szemében. Pedig ilyen ke­veset kérünk! Véleményem szerint túl keveset! Illetékeseink mintha véglegesen lemondtak volna az önálló Bolyai Tudományegyetem visszaállításának gondolatáról... Persze: örvendetes, hogy létrejött a Sapien­­tia, s működik eredményesen. Szép gesztus, hogy a magyar állam - adófizetőinek pénzén - gondoskodik rólunk (is). Amíg teheti. De a Bolyait elfelejteni nem szabad! Nem lehet! Nagy Pál ELADÓ a ferihegyi repülőtér szomszédságában, főútvonalon fekvő ipari telephely. 9000 m2 földterületen 700 m2 csarnok + 80 m2 iroda, felszerelve. Önállóan a fenti ingatlanegyüttes, vagy a jelenleg itt működő, Magyarország második legnagyobb tűzvédelmi cégével együtt is. Vételi szándék esetén információ: mailto:tuzvedo@anyagvedelem.hu v___________________________________________________________________________________/ A Bolyait elfelejteni nem lehet!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom