Nyugati Magyarság, 2003 (21. évfolyam, 1-12. szám)
2003-11-01 / 11. szám
10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2003. november Metamorphosis Hungáriáé Néha úgy éreztem, negatív utópiát, olyan művet olvasok, ahol a szerző egy még elfogadható világból átvezet egy emberidegen képzeletbelibe. De kénytelen voltam minduntalan megbizonyosodni róla, hogy ez a könyv nem a képzelet műve, ellenőrizhetően szigorú tényeken alapszik. Ami viszont minden józan hazánkfiában leginkább félelmet kelt, amitől valósággal megborzad, az a tényekből következő lehetséges jövőkép felvillanása, a máris félig-valóság-számba-menő potenciális jövő. Czike László Magyarország privatizációja című könyve rólunk szól. Közelmúltunkról, jelenünkről és hangsúlyosan a „kilátásokról”. A jövőről, amely - ha a tények logikája érvényesül - számunkra már nem lesz. Jövő, persze, lesz, éppen csak mi nem leszünk benne!... A hangyaszorgalommal, nagy kitartással és önfegyelemmel összeállított közgazdaságtudományi munka két részből áll. Az első (egyebek mellett) a kommunizmus és kapitalizmus kategóriáinak fogalmi tisztázásával foglalkozik, a két társadalmi rend sommás jellemzését adva; a második főleg a rendszerváltás óta megtett utat veszi górcső alá, szigorú (többnyire fájdalmas) következtetésekre jutva, amelyekből az olvasónak az a fel-feltörő rossz érzése támad, hogy a megállíthatatlannak tűnő romló helyzet mögött Magyarország megszüntetésének titkos szándéka rejlik. Reméljük, hogy az alábbi kommentár nélküli szemelvények legalábbis felkeltik sokak érdeklődését ez idegtépő könyv iránt: A kommunizmus a marxista klasszikusok szerint a társadalmi fejlődés legfelső foka, ahol az alapvető termelőeszközök közös, azaz társadalmi (nem állami!) tulajdonban vannak; a társadalmi munkamegosztásban való részvétel az egyének képességei, az anyagi és szellemi javakból való részesedés pedig a szükségletek szerint történik. így valósul meg a nagy álom: az emberek egyenlősége. Ma már tudjuk, hogy ez utópia. A kapitalizmusban ellenkezőleg: a termelőeszközök, a működő tőke (beleértve a termőföldet is) magántulajdonban vannak. A két rendszer közti minden más lényeges különbség ebből következik. Már itt az elején felvetődik egy rendkívül fontos, sok mindent megoldatlanul hagyó kérdés. Ez pedig az, hogy - mint jeleztük - a szocializmusban az alapvető termelőeszközök társadalmi tulajdont képeznek, össznépi tulajdonban vannak. A szocialista állam csak kezelője a társadalmi tulajdonnak, amely valójában a népé. A koncentrált, vagyis az állami kezelésre - eme ideológia szerint - az erőforrások, a kapacitások hatékonyabb kihasználása érdekében van szükség. A gyakorlatban viszont a kezelői jog állami tulajdont jelentett. A nagy kérdés tehát a következő: ha a termelőeszközök, beleértve a termőföldet is, a nép tulajdonát képezik, akkor hogyan lehetséges az, hogy az állam privatizálja, azaz eladja azt, ami nem az övé, hanem a társadalom tagjaié? Márpedig ez történt, történik. Magyarországon a vállalatok mind állami tulajdonú vállalatok voltak, kizárólag a magyar államnak tartoztak egységes beszámolási kötelezettséggel. „Könnyű” volt tehát az irányítás! Az új gazdasági mechanizmus (1968) azonban újat hozott annyiban, hogy (kezdetben szimulációs jelleggel) bevezette a piaci értékviszonyokat és a direkt tervutasításos rendszerről áttért az ún. gazdasági szabályozók útján történő gazdaságirányításra. Ez a „szabadpiaci” versenyrendszer az 1970-es évek közepéig olyan mértékű gazdasági fellendülést hozott, hogy „hurrá-optimizmussal” töltötte el a párt-, az állami és a gazdasági vezetést. Ez a fellendülés azonban nem volt olyan mértékű, hogy megalapozhatta volna a nagy összegű kiadásokat. Az ország vezetésével „elszaladt a ló”. Ez a kellőképpen nem megalapozott „túlélénkülés” okozta, hogy Magyarország már a hetvenes évek közepétől egyre jelentősebb összegű hitelek felvételére kényszerült; nyugati bankoktól, majd egyre gyakrabban a Világbanktól. A nyolcvanas évektől a párt- és állami vezetők átlátták, hogy a megkezdett úton már nem lehet visszafordulni. A magyar népgazdaság továbbfejlődésének nélkülözhetetlen „motorjává” vált a tőkés külkapcsolati rendszer, amely az ország eladósodását is okozta. Ezért a vezetés úgy döntött, hogy tovább folytatja a gazdasági-pénzügyi, kereskedelmi liberalizációt, magyarán észrevétlenül „átvezeti” az országot a kapitalista fejlődés útjára. 1982-től az állam már ahhoz vett fel, igen szigorú feltételekkel, külföldi hiteleket, hogy képes legyen fizetni a korábban felvett kölcsönök éves kamatait. A folyamat felgyorsult, öngerjesztővé vált. Ez okozta a nyolcvanas évek végén az utolsó kétségbeesett „átmentési kísérletet”, a reformkommunizmus bukását. A pártállam a hiteleket tulajdonképpen a saját hatalma átmentéséhez vette fel. Nem igaz, hogy „megettük” volna a felvett nyugati hitelek milliárd dollárokra rúgó összegeit. így az sem igaz, hogy jogos, legitim lenne a rendszerváltó állam részéről az adósságszolgálat jogfolytonos átvállalása. A tőkés hitelezők lényegében „a kommunizmus fennmaradását, átmentését” finanszírozták. Hivatalos verzió szerint Magyarországon ún. rendszerváltás történt: átváltottunk az ún. szocialista rendszerből a kapitalizmusba. Korábban a történelemben a gyökeres társadalmi változások mindig földcsuszamlásszerű kataklizmákat idéztek elő, melyek a kritikussá fajult válságban (forradalmi helyzetben) következtek be. Magyarországon 1990- ben - s már hosszú évek óta - gazdasági válság volt ugyan, de forradalmi helyzet a legkevésbé sem... így aztán „szinte egyik napról a másikra” átléptünk egyik társadalmi rendszerből a másikba, homlokegyenest az előbbi ellenkezőjébe. És nemcsak a „szokásos” vérzivatar és a teljes közéleti anarchia, a morális ellehetetlenülés maradt el, de „megúsztuk” egy esetleges forradalom, népfelkelés jótékony, megtisztító hatásait is. Amikor egyesek felemelték a szavukat bizonyos radikálisabb változások mellett, akkor mondotta ironikusan Antall József, hogy: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”... A szocialista rendszer gazdasági értelemben az állami monopóliumok zártláncú rendszere volt. A rendszerváltással egyidejűleg összeomlott a teljes KGST-piac, emiatt a külkereskedelemnek hirtelen „át kellett állnia” a nyugati irányú piacokra, ami megkövetelte az exportra szánt termékszerkezet gyors modernizálását. Emellett azonnal meg kellett kezdeni az állami kezelésben működő társadalmi tulajdonban lévő vállalati kapacitások átszervezését, egyetemes részvénytulajdonná történő átalakítását, valamint privatizációját. Tulajdonképpen a privatizáció még a rendszerváltás előtt, 1988-ban megkezdődött. Ezt a „szabálytalan és szabályozatlan”, mindenféle valós létjogosultságot nélkülöző magánosítást „spontán privatizációnak” nevezték. Tehát még a szocialista állam volt az, amely törvénytelenül megkezdte a társadalmi tulajdont képező nemzeti működő tőke magánosítását, pontosabban eltulajdonítását a néptől, legitim állami tulajdonnak tekintve a társadalmi tulajdont. 1982 óta már a kamatokra vesszük fel az újabb hiteleket, tehát nem is az adósságot fizetjük vissza, hanem csak a kamatait. Kizárt dolog, hogy az adósságkezelésnek ez a másfél évtizede „begyakorolt” módja számunkra kedvező lenne. Ha így lenne, az adósságállomány csökkent, a GDP pedig nőtt volna. Mindezeknek azonban épp az ellenkezője történik: a felvett hiteleknek nincs hozamuk, az adósságállomány egyre nő, 8-10 éve már a GDP is folyamatosan csökken. Az ördögi kör alapvető oka az 1990-ben örökölt, és azóta is meredeken növekvő külső adósságállomány. Az adósság növekedésének azonban sohasem a gazdasági növekedés volt az oka, hanem éppen hogy a túlzott állami jövedelem-koncentráció és -elvonás, a monetáris restrikció. Az sem igaz, hogy az adósság kamatos törlesztésének a folytatása mindaddig a kisebbik rossz, ameddig több konvertibilis tőke érkezik az országba, mint amennyi kivonásra kerül. Évek óta több tőke megy ki, mint amennyi bejön. Az állam eladósodása és a népgazdaság liberalizációja, mint felülről vezérelt folyamatok egyértelműen és közvetlenül „kapitalizmus előtti” állapotot hoztak létre; a kapitalizmus bevezetéséhez már csak meg kellett nyomni a „rendszerváltás” és a „privatizáció” feliratú gombokat. Az állam eladósodása, a népgazdaság liberalizációja, illetve a 90- ben megvalósuló rendszerváltás és a privatizáció ugyanannak a megtervezett folyamatnak a részei. A politikai rendszerváltást megelőzte annak céltudatos, tervszerű és megfontolt jogi és közgazdasági előkészítése; ami feltételezi, hogy a hatalomváltás már jóval korábban eldöntött tény lehetett. A jövőkép már a 80-as évek közepétől nagyjából ismert lehetett, de csak szűk, exkluzív (reformkommunista) körben. Ez a kör céltudatosan készült a rendszerváltásra, arra, hogy a maga javára fordítsa az előnyöket, de legalábbis az információ, a tudás monopóliumát... A spontán privatizáció lényegét abban foglaljuk össze, hogy „az állami tűz közelében munkálkodó” bennfentesek, a nómenklatúra tagjai előre kiválasztották, kiválaszthatták maguknak azokat a vagyonrészeket, amelyeket mint kommunistákból lett tőkések „a privatizáció során” saját maguknak, a saját tulajdonuknak kívántak megszerezni. Ez a kétszeresen is illegitim „elővásárlási jog” mindenekelőtt azokat a személyeket „illette meg”, akik, mint a letűnő rendszer odaadó hívei, jelentős szolgálatokkal vívhattak ki politikai elismerést, s ezáltal váltak bennfentessé az állami vagyon önprivatizációjára irányuló trükkök menedzselésében is. Magyarország a második világháborút közvetlenül megelőzően közepesen fejlett, erőteljesen iparosodó, polgárosodó ország volt. AII. világháborút követően azonnal szovjet megszállási övezetté vált. A rendszerváltás 1990-ben egy olyan Magyarországon köszöntött be, amely közel ötven éves hátrányba került a globalizálódó világ polgárosodásával szemben. A polgárság lényege pedig a vagyon, a saját tulajdonban saját profitot termelő működő tőke. 2002- ben viszont a bruttó hazai össztermék 80%-át multinacionális cégek adják, amelyek többsége teljes egészében külföldi tulajdonban van. Az 1970-es 1980-as években ingyenes egészségügyi ellátásban részesült minden magyar állampolgár, alanyi jogon. Az állami nyugdíjrendszer is mindaddig tökéletes biztonságot, értékőrző nyugdíjakat, nyugellátást biztosított a jogosultaknak, ameddig fel nem gyorsult az állam eladósodása (1983-1985), és ennek következtében az infláció. Ekkortól kezdődött el a nyugdíjak devalvációja. Az átlagos jövedelmű állampolgárok képtelenek piaci áron megfizetni a magas színvonalú egészségügyi és nyugdíjbiztosítási szolgáltatásokat, az állam pedig a központosított alapok összegeiből képtelen megfelelő színvonalon finanszírozni az állami egészségügyet és az állami nyugdíjrendszert. A valódi rendszerváltás a mezőgazdaságban sem ment vége. A magyar mezőgazdaság hatékony, versenyképes bevitele az EU-ba sok-sok pénz kérdése. Tekintve, hogy a megkötött egyezmények alapján nyolc-tíz év múlva a magyar termőföld is megvásárolhatóvá válik, a föld azé lesz, aki a versenytárgyalások, a licitálások alkalmával jobban győzi tőkeerővel, készpénzzel. Az igazi kérdés tehát az, hogy lesz-e még magyar nemzeti termőföld-tulajdon, és lesz-e magyar nemzeti mezőgazdaság 2010 után is... A rendszer átalakítását lényegesen nehezebb lehet megvalósítani forradalom nélkül, mint forradalom útján. De legnehezebb egy teljes rendszerváltást levezényelni - általános válsághelyzet, forradalom és nép nélkül... Ez csak és kizárólag a rendszerváltó elit és a külföld kollaborációja révén valósulhatott meg. A parlamenti hatalmat négy liberális párt (MSZP, SZDSZ, Fidesz, MDF) gyakorolja. A liberalizmus lényege pedig a kozmopolita világpolgárság - szemben a keresztény „népnemzetiséggel” -, az, hogy minden eladható... Észre kell vennünk, hogy Magyarországot húsz éve ugyanaz a „reform-kommunista elit” (pénzügyi, sőt bankárelit) irányítja, még azokban a (rövid) szakaszokban is, amikor nem a politikai hatalom első soraiból, hanem „a háttérből”, a pénzhatalom útján teszik ezt. Épp azóta, amióta az állam rohamos eladósodása elkezdődött. Szinte teljesen kizárható, hogy egy húsz éve tartó folyamat fatális véletlen műve legyen! Sokkal valószínűbb, hogy a folyamatot tudatosan eltervezték, folyamatosan alakítják és irányítják; ugyanazok, akik húsz éve a pénzfolyamatok stabil őrei. A legdurvább jogi hiba volt, amikor a rendszerváltó állam felvállalta a nem legitim államadósság folytonos visszafizetését. Erre nem rendelkezett legitimitással; s mivel az új országgyűléssel a kérdést meg sem szavaztatta, felmerül „a rosszhiszeműség”, a kollaboráció gyanúja. Még durvább hiba volt a társadalmi tulajdon állami tulajdonkénti „kezelése” - legitim államosítási aktus nélkül. Az a koncepció pedig, amely célul tűzte ki, hogy a társadalmi tulajdonunk államosítás nélküli, de multinacionális cégek számára történő „átjátszásával” (a nép kisemmizésével) fogja visszafizetni a diktatúra által a saját „meghosszabbított” létfenntartása érdekében felvett kölcsönöket, az nem egyszerűen hibás vagy téves, hanem tudva és akarva - bűnös! Idézzünk dr. Drábik János egyik tanulmányából („Leleplező” könyvújság, 2002. IV./3.): „Az érdemi demokrácia hiányát jelzi az is hazánkban, hogy a mai napig nem magyarázták meg a magyaroknak, miként lehet az, hogy az ország az 1973. és 1989. között felvett 1 Mrd USD nyugati kölcsönért 11 Mrd USD kamatot kellett, hogy 1989-ig visszafizessen. A hivatalba lépett kormánynak (2002) meg kellene végre mondani a népnek, hogy kinek és mennyiért adták el a közös vagyonát, s mire fordították a kapott ellenértéket? És ha csak adósságcsökkentésre fordították, akkor miért nőtt mégis négyszeresére a magyar társadalom egészét terhelő össztartozás?” Magyarország 1982-től fokozódó (és még ma is folytatódó) eladósodása nem egyszerűen a regnáló kommunista rendszer mohóságának, önzésének, pazarlásának, dilettáns gazdálkodásának, gazdaságirányításának a következménye volt, hanem sokkal inkább egy külföldről, globális stratégiai érdekek által vezérelt és a belső kollaboráns elit , /elhasználásával” véghezvitt tudatos folyamat, amelynek neve: Magyarország eladósítása. A fejlett világ elmúlt tizenöt-húsz éves története arról szól, hogy a multinacionális tőke ún. „szupranacionális” tőkévé, nemzetek fölötti erővé, globális pénzhatalommá fejlődött... s túllépve az országhatárokon - és így a nemzetállamok külön érdekein -, beleszól a világpolitikába, sőt, globális világpolitikát hoz létre, alakít ki és érvényesít, ami 1985 előtt ismeretlenjelenség volt. A globalizáció a kor adekvát „gyarmatosítási” formája, módszere, ami a világ egységessé válásának egyetlen útja, s ami ellen nem tiltakozni vagy elhallgatni kell, hanem felvilágosítani a nemzeteket a valóságról, és megteremteni azokat az egyezményes feltételeket, amelyek mellett a globális integráció zökkenőmentesen és igazságosan megtörténhet. Magyarország ennek a folyamatnak a rendszerváltás során azért vált „áldozatává”, mert a rendszerváltó elit nem a népfelség elvét, hanem csak a saját önző érdekeit képviselte és érvényesítette, s emiatt indokolatlanul nagy árat fizettünk mindenért. Magyarországon húsz éve ugyanaz a pénzügyi (bankár) elit irányítja a globális gazdasági és politikai folyamatokat; az eredmény, amelynek szemtanúi és szenvedő alanyai vagyunk, a gátlástalan kollaboráció következménye, amely nélkül a rendszerváltás és annak minden folyománya egészen másként alakulhatott volna. Nem a globalizáció felelős Magyarország sanyarú viszonyaiért, hanem a maroknyi újburzsoázia megmagyarázhatatlan felelőtlensége. Azt kell megérteni, hogy a globalizáció során lassanként a világ mindegyik nemzetállama a globális pénzhatalom „újgyarmatává” válik - ezzé lett Magyarország is -, de hogy milyen feltételek mellett, milyen kondíciókkal, az a nemzetállam szellemi erőinek, politikai vezetőinek bölcsességétől függ. Mivel a nemzeti működő tőke gyakorlatilag minden fontos eleme (80%-a) multinacionális társaságok kezébe került, a magyar nemzet számára az egyetlen „megélhetési” lehetőségként a bérmunkás bedolgozás maradt. A növekvő kamatszolgálat öngerjesztően tovább fokozza az eladósodást és annak terheit; egyrészt rögzíti a status quot, másrészt lehetetlenné teszi azt, hogy valaha is a saját kezünkbe vehessük sorsunk irányítását. Az állam húsz év óta „vígan” túlköltekezik, növekvő halmozott deficitet termel..., a hiányok pótlására mindig újabb kölcsönöket vesz fel, amelyekért növekvő adósságszolgálatot fizet, s nem merül fel a gazdaságpolitika alakítóiban, hogy a nemzetgazdaság önfinanszírozó tételén dolgozzanak. Ki érti ezt? Mindez csak úgy „érthető”, ha éppen az eladósítás (volt) a végső cél. Ezt látszik alátámasztani az is, hogy már 1988-ban megvetették a lábukat Magyarországon az ún. privatizációs cégek, amelyek azt a feladatot kapták, hogy egyrészt métjék fel, másrészt értékeljék le a kiválasztott magyar portfoliót, készítsék elő a terepet az AVÜ- nél, a vállalatnál, a cég vezetőinél. így lett minden egyes tranzakció „a kollaboráció” melegágya. Ilyen körülmények között a verőfényes jövő képzetével szemben a kamatrabszolgaság ijesztő valósága rémlik fel. A globalizációs hatások elsősorban a gazdaság és a kultúra területén tűnnek fel. Megfigyelhető, hogy a különböző nemzeti kultúrák mintha kezdenének végzetesen összekeveredni. Visszamenőleg egyre nehezebben lehet majd következtetni a gyökerekre. A mai globalizálódó világ fejlődési trendjéből már felsejlik a közeljövő egységes, integrált világrendje, mely a „globális demokratúra” világpolgárait és a nemzeteket három világállami kasztba sorolja: 1. Uralkodó és irányító politikai és pénzhatalmi elit; 2. Elsődleges (alapító) és másodrendű, még elismert nemzetállamok. 3. Kamatrabszolga-sorba eladósított látszat-nemzetállamok, provinciák. Az első csoportot a nemzeti hovatartozástól független, szupranacionális elit alkotja. Ők a leendő világállam irányítói, utazó nagykövetei, komisszárjai, szakértői, tanácsadói és helytartói. A második csoportba tartozna alapítói szinten: Nagy-Britannia, USA, Franciaország, Németország, Oroszország, Kína és Japán. A „másodrendű” nemzetállamok: az Európai Unió további országai. Kamatrabszolga-államok: az összes többi, köztük mi is... Mindez egyelőre persze csak fikció, de nem alaptalan. Tessék tehát erősen gondolkodóba esni! (Kakucsi) Czike László: Magyarország privatizációja, Kapu Könyvek, 2003.
