Nyugati Magyarság, 2003 (21. évfolyam, 1-12. szám)

2003-11-01 / 11. szám

4. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2003. november A kétpólusú választási rendszer csapdája Testünk és lelkünk (Folytatás az 1. oldalról) Azt az utat, amely a bolsevik és liberális ön­kény után talán egyszer Oroszország számára a szabadságot jelentheti. Nem véletlenül tértem ki írásomban erre a lé­nyegében 1917 óta regnáló liberálbolsevik csa­patra, ők döntötték el 1991-ben Oroszország sor­sát. 1991-ben az 1917-ig is rendkívül sokat szen­vedett Oroszországot talán még az eddigieknél is nagyobb nyomorúságba döntötték: Borisz Jel­cin csapata Gajdar pénzügyminiszter irányításá­val - amerikai-izraeli intenciók alapján - meg­kezdte az ország kifosztását, „privatizációját”. Jel­cin elnök 1993-ban puccsal feloszlatta a parla­mentet, gyakorlatilag diktatúrát vezetett be. A Szovjetunió 1991-ben megszűnt létezni, de ez­zel egyidejűleg olyan „tagköztársaságok” is ki­léptek belőle, amelyek mindig is a régi, cári Oroszországhoz tartoztak, mint például a fajtest­vér Fehér-Oroszország. 1993-ban Haszbulatov parlamenti elnök és Ruckoj köztársasági alelnök vezetésével a képviselők és támogatóik felléptek a Borisz Jelcin-i diktatúra bevezetése ellen. A Jel­­cin-Gajdar-Csemomirgyin maffia válasza a par­lamenti képviselők tekintélyes részének lemészár­lása, Ruckoj alelnök és Haszbulatov képviselő­­házi elnök letartóztatása volt. A mészárlást a Mo­­szad segítségével kiképzett különleges orosz egy­ségek hajtották végre a parlament épületében. An­nak alapján, ami akkor, 1993. október 4.-én Moszkvában, a parlament épületében történt akár nyugodtan liberálbolsevik forradalomnak is ne­vezhetjük a sötét eseményeket. Ami után a mai MSZP Ron Werbere a sírból hozta vissza az al­koholista roncs, Borisz Jelcin számára az újabb elnökválasztási győzelmet. Nehéz lenne megszabadulni attól a gondolat­tól, hogy az 1917. októberi szocialista forrada­lom is egy liberális-kommunista forgatókönyv részeleme volt, mint a nagynak hazudott francia forradalom alatti és utáni világfelfordulások. Az 1917-tel kezdődő októberi forradalomnak - át­fogva több mint hetven vérzivataros évet - az le­hetett az alapvető szerepe, hogy a kommunista ideológia terrorjával, emberek miihóinak iszonyú megnyomorításával rendkívül olcsón tegye hoz­záférhetővé, kitermelhetővé az orosz javakat, nyersanyagokat, rendkívüli brutalitással, hiszen eme kitermelési mód kapitalista körülmények kö­zött egyáltalán nem lett volna sem lehetséges, sem rentábilis. S amikor ez már megtörtént, akkor újabb, ha nem is vértelen, de minimális véráldo­zattal járó liberális, liberálbolsevik „forradalom­mal”, némi gorbacsovi puhítás után a Jelcin-Gaj­­dar-féle martalócok, illetve a globalista-liberális vezérkaruk kezére játsszák át a gyanútlan Orosz­országot. Ha ezután az amerikai-izraeli, illetve oroszor­szági „térképrajz” után az Európai Unióra és az EU felé sodródó államokra vetünk egy pillantást, leszögezhetjük, hogy a helyzet ebben a vonatko­zásban sem mondható rózsásnak. Kétségtelen, hogy az EU emberléptékűbb, kevésbé agresszív, mint az USA vagy Izrael, de ez nagyon kevés ak­kor, amikor a nagynak hazudott francia forrada­lom óta változatlan Európában bevallottan az a cél, hogy megteremtsék a szocializmus ideoló­giájával mélységesen rokon liberalizmus, gazda­sági szempontból pedig az embereket kizsigerelő globalizmus egyeduralmát. S ezen a tényen nem sokat változtat a bal- és jobboldali pártok válta­kozó sikere, győzelme sem: a jobboldali Aznar vagy Berlusconi ugyanúgy behódol az agresszív amerikai és izraeli politikának, mint a munkás­párti Tony Blair. A képlet nagyon egyszerű. Amíg az európai baloldali pártok valóban baloldaliak, keresztény- és nemzetellenesek, addig a jobbol­daliak valójában a mérsékelt jobbközepet képvi­selik, ami azt is jelenti, hogy ebben a mezőny­ben gyakorlatilag kötelező valamilyen fokon az ellenség, a liberalizmus és a szocializmus eszme­iségét is magunkénak vallani. A francia forrada­lom óta tudatosan kimunkált bomlasztó politika tolta kényszerpályára a hajdan virágzó, erős Eu­rópát, a kommunizmus, bármilyen erős volt is a 20. században, csak a terrorista segédcsapat sze­repét játszotta a liberalizmus mellett. Európa megbénult a liberalizmus csapásai alatt. Az egyházakat a gyászos megalkuvások so­rozataira kényszerítették; ma már nem szuverén, hanem egyre inkább judeista-keresztény, ,Jcözös gyökerű” egyházak vannak. A nemzet, a nemzeti kultúra ellen most indul a francia forradalom ter­rorista, sátáni gyermeke, az EU konventje döntő rohamra. Elképesztő méretű bevándorlási hullám kezdődik, 240 millió más kontinensről származó embert kell e gyalázatos konvent parancsa sze­rint befogadnunk. Akkor, amikor Európa népes­ségét a brutális önzés, kényelmesség jármába fog­ták, gúnyt űztek a gyermeket szülő anyából, a nemzeti értékeket, tradíciókat a nemzetköziség bi­zsuival helyettesítették, sátáni oltárt emeltek a ho­­moszexualitásnak, a kábítószereknek, a mássá­goknak, s amikor mindez, és még sok minden egyéb már megtörtént, akkor előállnak az alja­sok azzal, hogy 240 milliós vérfrissítésre van szüksége Európának! Az áz.siai, afrikai népek sza­porulata korlátlan, tehát jól számítanak a globa­lizmus urai: Európa egy idő után csak földrajzi fogalom marad, tényleges értékeit tekintve a vi­lág legkulturáltabb része, Európa el fog tűnni a föld színéről! Érdemes megfigyelni, hogy mit mond erről a téma egyik legavatottabb ismerője, a francia Nem­zeti Front elnöke, Jean-Marie Le Pen. A Hősök terén, hatalmas tömeg előtt, 56-os forradalmunk és szabadságharcunk negyvenhetedik évforduló­ján elhangzott beszédéből idézek: „Óvakodjanak az Európai Unió vezetőinek ígéreteitől, mert ez csupán szemfényvesztés, s nagyon hasonlatos ah­hoz a népek börtönének is nevezett rendszerhez, amelyből önök csak nemrég szabadultak”. Mostanában elképesztő híradások láttak nap­világot a Fidesz „stratégiájával” kapcsolatban. A nemzeti oldalon már eddig is tetemes károkat okozott Várhegyi Attila, a Fidesz volt pártigaz­gatója penetránsan baloldali újságírókat - Simon Andrást, Heltai Pétert, Kálmán Olgát - kért fel a jobboldal számára tartandó „kommunikációs tré­ningre”, azaz valamiféle „továbbképzésre”. Si­mon Andrásról és Heltai Péterről tudjuk, hogy a közszolgálati tévét elfoglaló, letaglózó csapat tag­jai voltak, Kálmán Olga pedig a Hit Gyülekezete befolyása alatt álló ATV műsorvezetője. Mi más ez, mint a nemzeti oldal arculcsapása? Várhegyi Attila volt egyébként a Fidesz-kormányban az, aki államtitkárként - a kulturális miniszter, Rockenbauer Zoltán aktív közreműködésével - olyan mértékben jutatta - főleg pályázatok nyer­teseiként - pozíciókhoz a liberálisokat, hogy a népi-nemzeti alkotóknak a Fidesz-korszakban éppúgy nem termett semmiféle babér, mint ahogy Hóm Gyula vagy most, Medgyessy Péter idején sem. Szeretnénk azt hinni, hogy a konzervatív-ke­resztény, néppárt jelleget a Fidesz nem afféle ál­ruhaként aggatja magára, hogy a liberális gúnyát eltakarja vele. Sajnos a Jobbik Magyarországért alelnökével, Molnár Tamással készült interjú egy­általán nem győz meg minket az ellenkezőjéről (Pannon rádió-Magyar Fómm, okt. 2.). Amíg a Fidesz három évvel ezelőtti vezetése látszólag konzervatív-keresztény, néppárti jelleget, vonáso­kat öltött, valójában a tekintélyes szavú Molnár Tamás szerint csak annyi történt, hogy „liberális honfoglalás zajlik Magyarországon”, s ebben a liberális honfoglalásban nemcsak az MSZP­­SZDSZ, hanem a Fidesz törekvése, akarata is benne van. „A parlamenti pártok holdudvara”, ez a gazdasági lobbi „ma már teljesen szétlopta ma­gát” - folytatja Molnár Tamás. Ugyanazok a fo­lyamatok ismétlődnek meg, amelyek annak ide­jén Csurka Istvánt és társaikat kiszorították az MDF-ből. Olyan emberek kezébe került jelentős hatalom, mint az MDF-ből annak idején túlzott liberalizmusa miatt kizárt Elek István, a Heti Vá­lasz főszerkesztője, a „magyar függetlenséget sír­gödörbe taszító” volt külügyminiszter, az USA parancsait készségesen teljesítő Martonyi János, Várhegyi Attila, a „tehetségtelen néptanító”, a ra­dikális nemzeti oldalt gyűlölő Kolosi Tamás, a Tárki közvélemény-kutató intézet igazgatója. A háttérből - Molnár Tamás szerint - többek kö­zött Schmidt Mária mozgatja a szálakat, ő és a csapata „teljesen tévútra viszi Orbán Viktort”. Or­bán Viktornak nem szabadna „Schmidt Máriával kéz a kézben” hajbókolni a díjátadáskor Kertész Imre előtt, „hosszan elbeszélgetnie” azzal az Es­terházy Péterrel, aki az Antall-kormány idősza­kában a legdurvább módon sértegette a magyar­ságot. Mindenki számára az lenne az üdvös, ha végre megküzdene egymással a Fidesz liberális különítménye és a magyarság ügye mellett leg­alább valamennyire elkötelezett csapat, de erre az igazán áldást hozó ütközetre egyelőre semmi remény sincs. Sajnos látjuk, hogy az 1956-os forradal­munk és szabadságharcunk gyönyörű és termé­keny eszméit a rendszerváltozás hazugsága óta folyamatosan eltorzítják, megerőszakolják. Ér­demes felidézni a Hősök terén október 23-án szintén beszédet mondott angol történész, Da­vid Irving szavait: „1956 igazi mozgatói az egyetemisták, a «pesti srácok» és a magyar munkások voltak... A magyar nép nem akart semmilyen kommunizmust, hanem minden ha­talmi tömbtől független Magyarországot és többpártrendszert tűzött ki célul”. Vajon mit mondhatunk ma, amikor amerikai nyomásra, a pártok szervilis asszisztálása mellett katonákat kell küldenünk egy megszálló hatalom részeként idegen országba, Irakba? Mit mondha­tunk ma, amikor a parlamenti pártok lelkes asszisz­tálása mellett éppen a függetlenségünket, nemzeti érdekeinket súlyosan veszélyeztető mamut-szerve­zet készül elnyelni bennünket? Talán csak azt, hogy még vagyunk, élünk, és megpróbálunk minden erőnkkel küzdeni a vérgőzös konvent posztréme, a hazug Európai Unió erőszakpolitikája ellen. Ma­gyarországért és a népek igazi Európájáért. Gyakorta emlegetett és fájdalmas tény, hogy sza­vaink és lépteink értetlenül mennek el egymás mel­lett, nem találjuk meg a kapcsolatot, mert idegen­ként állunk egymással szemben, nem csupán a tár­sadalom szélesebb, de a család szűkebb körén be­lül is. A szülők gyakori panasza, hogy nem értik meg gyermekeiket, és ez a vád a másik oldalról is elhangzik. Rossz természetünk nagy szégyene ez, de a „világé” is, amelyik még soha nem tette ilyen magányossá az embert, mint éppen napjainkban. Bölcs belátással mindez talán még jóvátehető. Nagyobb a baj - ám még mindig nem végzetes -, mikor az ember még önmagával sincs beszélő viszonyban, mikor megrendül hite, elsorvad ön­bizalma, elcsökevényesedik önérzete, mikor oda­lesz testi-lelki kiegyensúlyozottsága, belső har­móniája hangzavarba fúl. Tagadhatatlan, vala­mennyien egyensúlyozó művészek vagyunk. Ke­délyünk magasan rögzített vékonyka szálán ha­ladunk át az életen, és amilyen sikerrel tesszük, olyanná lesz a sorsunk. Ha ott van alattunk a biztonsági háló, a csa­lád, mely óvó és aggódó tekintetével figyel ránk, ha egyensúlyozó rudunk két végére rögzített ne­hezékként ott vannak neveltetésünk során meg­szerzettjó erkölcseink, már kevés az esélye, hogy elbukva összezúzzuk magunk. Szomorú tény, de ma az ország minden tize­dik lakosa nagyivó, minden ezer lakosra jut egy (Folytatás az L oldalról) 1988 novemberében alakult meg a Szabad De­mokraták Szövetsége, ahová talán a legnagyobb arányban léptek be a volt verőlegények, állam­párti cenzorok és propagandisták, államvédelmi tisztek és titkosszolgálati ügyekben jártas besú­gók, illetve azok családtagjai. Az már szintén a mai magyar közélet naivságának és hiszékeny­ségének köszönhető, hogy ez a párt azóta is úgy tünteti fel magát, mint a Kádár-éra „demokrati­kus ellenzéke”, miközben folyamatosan szoros szövetségben áll a Kádár-korszak jogutód párt­ban maradt vezető politikusaival. 1990 novemberében hátrált meg az úgyneve­zett taxisblokád idején a csak néhány hónapja hi­vatalban lévő első szabadon választott kormány a szocialisták és szabaddemokraták által szerve­zett puccs követelései előtt, és a bolsevik árnyék­­hatalom ellenében a tényleges hatalmat már ké­sőbb sem tudta visszaszerezni. Most 2003 novemberét is a bolsevik utódpár­tok hatalmi nyomásának a jegyében éljük át. A bolsevik gondolkodásmód alfája és ómegája a to­tális hatalom, minden hatalmi pozíció megszer­zése és betöltése. Hiába szerzi meg egy bolsevik típusú párt a hatalmi pozíciók kilencven száza­lékát, nem ennek örül, hanem az izgatja, hogy a hatókörén kívüli tíz százalék mennyiben képes akadályozni, vagy csupán kritizálni a hatalmi lé­péseit. Emiatt kísért még ma is az országban az elmúlt fél évszázad alatt teljhatalmat gyakorló párt politikája, emiatt érik naponta erős támadá­sok azokat az intézményeket, amelyek élén még a korábbi polgári kormány alatt kinevezett ve­zetők állnak. Szinte minden héten interpellációt nyújtanak be a kormánypártok a legfőbb ügyész­nek címezve, hogy később a választ - legyen az bármennyire tényszerű és megalapozott - kor­mányzási többségükből fakadóan leszavazhassák. A mostani, november eleji leszavazást követően is menetrendszerűen felerősödött az a propa­ganda, hogy ugyan miért nem mond már le a legfőbb ügyész, hiszen sorra úgymond „szakma­ilag elfogadhatatlan” válaszokat nyújt be az Or­szággyűlésnek. A hatalmi cél nyilvánvalóan az, hogy a legfőbb ügyész eltávolítását követően a posztkommunista nómenklatúra az igazságszol­gáltatás leplébe öltözve számolhasson le politi­kai ellenfeleivel - mint ahogyan ezt sikerrel tette évtizedeken keresztül. Az elmúlt időszak hatalmi piramisának a csúcspontján vitathatatlanul az állampárti idő­szakban kinevezett bankárok álltak. Ok loptak legtöbbet az általuk gazdátlanná tett közösségi va­gyonból, ők módosították nyerészkedési érdeke­iknek megfelelően a törvényeket, ők helyezték el bizalmasaikat az államapparátus döntő posztjain. Nem véletlenül bosszantja őket a tőlük függetle­nül dolgozó pénzügyi ellenőrzés és felügyelet. Amikor milliárdos sikkasztásokat és részvénytár­sasági közgyűlések összehívásának szabálytalan körülményeit kezdte kivizsgálni az erre hivatott állami intézmény vezetője, egy hatalmas, kórházi ápolást is szükségessé tett veréssel igyekeztek el­érni szándékainak megváltoztatását. Azóta sem haladt előre a nyomozás a súlyos testi sértés ügyé­ben, viszont most novemberben nyújtják be az Országgyűlésnek azt a törvényt, amelynek kere­drogfüggő, túl magas a kedélybetegek, az életet önként feladók száma. Azoké, akik alól kilopták a biztonsági hálót. Vajon miért romlott meg ilyen mértékben a kapcsolatunk az élettel? Gyakorta hangoztatják, ennyi meg ennyi év lemaradásunk van Ameriká­val, a Nyugattal, azaz a fejlett világgal szemben, amelynek lakói jólétben tartott testtel, de meg­­hasonlott lélekkel történelmük talán leghatalma­sabb lelki krízisét élik át napjainkban. Vajon nem tudtuk volna, nem tudnánk testi-lelki egészségünk védelmében előnyünkre fordítani ezt a lemara­dást, hogy ne váljunk visszafordíthatatlanul Mo­loch áldozataivá? Az ember ma soha nem tapasztalt mértékben gyámoltalan és kiszolgáltatott. Ugyanakkor jog­gal tarthatunk - mi magunk, s az életünket befo­lyásoló politika is - önvizsgálatot: vajon helyes­­e a viselkedéskultúránk, jól viszonyulunk-e a gyengékhez, az elesettekhez, a kiszolgáltatottak­hoz, van-e bennünk kellő mértékű megértés, ké­pesek vagyunk-e segíteni a rászorulón, telik-e tő­lünk simogatásra és bátorító szóra? E kérdéseknek természetesen el kell jutniuk a törvényalkotók füléhez is, s arra kell intsék őket, hogy a sok-sok hamis racionalitású törvény he­lyett - amelyek kijátszák a testet a lélek ellen - szívbéli törvényeket alkossanak. Paizs Tibor tében el lehetne mozdítani az eddig független hi­vatalvezetőt a pozíciójából. A sors iróniája, hogy azok a volt bankárok - most állami vezetők - te­szik őt felelőssé a pénzintézeti visszaélések ké­sedelmes feltárása miatt, akik a kérdéses időszak­ban ténylegesen irányították a sikkasztásba és pénzmosásba belekeveredett bankokat. Munka­köri leírásokat lobogtatnak, hogy ők nem fe­lelősek a történtekért, túl magas pozícióban vol­tak a bankban ahhoz, hogy konkrét ügyekkel fog­lalkozzanak - de valahol csak megbicsaklik ez a logika, ha ennek jegyében egy bankon kívül álló felelőssége nagyobb, mint egy minden informá­cióval rendelkező belső vezetőé. Ugyanez a logikai bukfenc tapasztalható a Ma­gyar Rádió elnöknője elleni támadások során. Több posztkommunista napilapban és hetilapban terjesz­tették azokat a titkosszolgálati iratokat, amelyek szerint az elnöknő a kémelhárítás németországi osztályának dolgozott a Kádár-éra alatt. A közölt iratok egyikén sincs ott az állítólag beszervezett elnöknő kézjegye és nincs az irattárban semmilyen jelentése sem - ami azt jelenti, hogy koholtak a vádak. Amikor egy volt titkosszolgálati tiszt a jel­zett osztályról határozottan és konkrét indokokra támaszkodva cáfolta a vádakat, másnap egy rend­szám nélküli gépkocsi gyilkosságot kísérelt meg ellene. A rendőrség megtagadta a nyomozást a ren­delkezésére álló kevés tényanyagra hivatkozva. Az irathamisítás rossz előkészítését jelzi, hogy szer­vezők még arra sem fordítottak gondot, hogy ki­derítsék az elnöknő nyelvvizsgáit. A volt tiszt ugyanis egyértelműen kijelentette, hogy a kérdé­ses német osztályon megkövetelték a német nyelv­vizsgát - ami még kommunista körülmények kö­zött is érthető követelmény -, amivel az elnöknő nem rendelkezik. A hatalmi mánia szemszögéből persze teljesen mindegy egy vád megalapozott­sága, és erre hivatkozva most novemberben már ilyen-olyan csoportok és egyesületek követelték a Magyar Rádió elnökének a lemondását. A logikai bukfenc ott tapasztalható, hogy az ország minisz­terelnökének van francia nyelvvizsgája, köztudot­tan dolgozott a Kádár-kori titkosszolgálatoknak - és őt ugyanezek a csoportok és egyesületek nem szólítják fel lemondásra, és nem támadják szemé­lyét „spionnak” és „besúgónak” minősítve ugyan­ezek a sajtótermékek. Most novemberben bocsátanak el állásából több mint hétezer köztisztviselőt. A titkosszolgá­lati hivatalok B-listázási gyakorlata már közis­mertté vált. Maradnak a régi moszkovita vezetők, és lapátra kerültek a nyugati nyelveket beszélő, szá­mítástechnikai és elektronikai ismeretekkel rendel­kező fiatal diplomások. Ahogyan panaszkodott egy elbocsátott: most alapozzák meg azt, hogy soha ne legyen rendszerváltás Magyarországon. Friss hír, hogy egy szabolcsi kisváros, Deme­­cser időközi választási eredményeit a Legfelső Bí­róság megsemmisítette a szocialisták választási visszaélései miatt. A polgármester mégis szocia­lista lesz, mert az ellenjelölt családját többször is kiirtással fenyegették meg éjszakai telefonálók, aki emiatt visszalépett. Demecseren megvalósult a szocialista álom - ami évtizedekig jellemezte helyi és országos választásainkat - az, hogy egyetlen szocialista jelölt közül választhat a la­kosság. A demecseriek megérdemlik - de mi? A nagy októberi novemberi kísértete

Next

/
Oldalképek
Tartalom