Nyugati Magyarság, 2003 (21. évfolyam, 1-12. szám)
2003-11-01 / 11. szám
2003. november Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 5. oldal Trianon és a délvidéki magyar népesség alakulása II. MIRNICS KÁROLY A következő, 1945-1986 közötti időszakban Tito és valamennyi követője politikai beszédében, valamint ezen eszmeiség kiszolgálójaként jelentkező jogi és politikai szakirodalomban is kötelező (szinte már közhelyszerű) volt minden alkalommal a következők kihangsúlyozása: az egymás belügyeibe való be nem avatkozás, az abszolút állami szuverenitás elve az államközi és nemzetközi kapcsolatokban. Ennek az elvnek a legnagyobb szószólói mindenkor a szerb kommunisták-nacionalisták voltak. Az elv hangsúlyozásának csupán egy célja volt: a kisebbségi kérdést belügyi és állambiztonsági kérdésként kezelni, az amúgy is semmitmondó nemzetközi kisebbségvédelmi szerződéseket átértelmezni olyanformán, hogy nem is szerződések, hanem csupán nem kötelező ajánlások. A vadnacionalista, nagyszerb eszmeiségű Nikola Pasics és a humanista internacionalizmusra, testvériség-egység szellemére hivatkozó szerb kommunisták között - bár ezt az utóbbiak mindig tagadták - megmaradt a soviniszta nézetazonosság. Nikola Pasics nyíltan hangoztatta a nagyszerb nacionalista ideológiát. Szerb nemzetpolitikai programjának a kisebbségekkel szemben erőszakkal szerzett érvényt; a horvátokkal és szlovénekkel szemben azonban ez nem sikerült neki. A szerb kommunisták sokkal kenetteljesebb, körmönfont és fülbemászó frazeológiával közelítették meg a kisebbségi kérdést. A jugoszláv integráns ideológia kínálta lehetőségekkel takaróztak. A francia forradalomból ismert testvériség-egység jelszót hangoztatva, jelentős eredményeket értek el. Több ezer, folyóiratokban megjelent tanulmány és ,kutatási eredmény”, több millió propaganda célú újságcikk szolgált bizonyítékul a pasicsi és a nagyszerb nacionalista nemzeti program céljainak elleplezésére. Ugyanakkor a nagyszerb nemzed program hatékonyan és tevékenyen jelen volt és áthatotta valamennyi társadalmi réteg gondolkodásmódját és viselkedését a mindennapi életben; legjobban az értelmiségi és politikai elitét - a kommunistákét. A Szent Száva-i és Szent István-i hagyományok és örökség között áthághatatlan világnézeti és erkölcsi szakadék volt. Ezt a szakadékot nem is akarták és nem is lehetett volna áthidalni néhány ügyesen kigondolt jelszóval. A Szlobodan Milosevics nevéhez fűződő legújabb, 1986-2000 közötti időszak eggyel tovább lépett, és tagadta a trianoni polgári nacionalista és soviniszta örökséget is. A trianoni polgári nacionalizmus beérte azzal, hogy ,jó magyarnak tekinthető az, akiből jó szerb lesz, s hajó szerb lesz belőle, akkor hagyjuk nyugton”. Az új, milosevicsi politikai elv és eszmeiség szerint csak az lehetett jó magyar, aki elmenekült vagy meghalt a harctéren a szerb érdekeket védelmezve. Minden kisebbség, így a magyarok által lakott területeket is a magyarok nélkül akarta megkaparintani, és kizárólag csak a szerbek számára megtartani. Szerb nemzeti tulajdonban akarta megtartani a területet annak nemzetiségi népessége nélkül, kisemmizve vagyonából. A hírhedtté vált szerb mondás jellemző az egész milosevicsi korszakra: „egy szendvicset nekik ahhoz, hogy elérjék és átkeljenek a határon”. A terület népesség nélküli megszerzése jellemző a szerb újfasizmusra. Korszerűsített formában jelentkezett. Sokat kell majd foglalkozni a jövőben vele, hogy végleg kifejtsük „jogi” göngyölegéből. Ennek a korszaknak az a szerb lényege, hogy a népirtás és etnocídium kizárólagos gyakorlatához kötődik, feltételezve azt, hogy kedveznek hozzá a nemzetközi körülmények, és itt az alkalom rá, hogy végképp megszabaduljanak a magyaroktól. Ha ugyanis ez teljesen sikerül, szükségtelenné válik a határmódosítás, a szerbek megerősíthetik a messze északra kitolt etnikai és nyelvhatárukat. A történelmi folyamatok azonban nem így működnek. A határokat nemcsak etnikai okokból módosították és módosítják. Bizonyosan állítható, hogy a XXI. században is lesznek határmódosítások, változtatások, átrendezések és kiigazítások a balkáni és közép-európai térségben. A TRIANONI DIKTÁTUM I. A délvidéki (a vajdasági) politikai és közigazgatási térszerkezet változásai a magyar kisebbség elleni politika szolgálatában A németek kiirtása óta egyedül a délvidéki (vajdasági) magyar nemzeti kisebbség rendelkezik politikai súllyal (a többi kisebbség napjainkban már inkább etnikai csoport vagy szórvány jellegű). Ezért nyilvánvaló, hogy a közigazgatási térszerkezetben alkalmazott minden egyes változtatás a magyar nemzeti kisebbség politikai súlyának, nemzeti kohéziós erejének felszámolására irányult. 1. Az ún. Vajdaság területe 1918 után Bácskán és Bánáton kívül felölelte Baranyát is, Szerémség viszont nem tartozott hozzá. Inkább földrajzi fogalom volt, jelentős közigazgatási hatáskör nélkül. 2. Az ún. Dunai Bánság magába foglalta a mai Közép-Szerbia jelentős részét is. Ezzel csökkentették a magyar és német népesség arányát a közigazgatási egység népességének összes százalékában. 3. A mai Vajdaság területét (Bácska, Bánát és Szerémség) 1946- ban alakították ki, és kisebb közigazgatási határmódosításokkal (a belgrádi ipari medence környékén) a mai napig fenntartották. A Vajdaságnak 1946— 1974-ig csupán végrehajtó közigazgatási hatásköre volt, az 1974-es alkotmány szerint azonban alkotmányozó, törvényhozó, végrehajtó és önálló bírósági hatáskörrel is rendelkezett. Bár nem volt teljesen önálló föderális egység - nem volt, mint a tagköztársaságoknak, elszakadási joga-, önállósága minden más területen megközelítette a köztársaságokét. 4. A milosevicsi rendszer 1990-ben megszüntette a Vajdaság önálló alkotmányozó, törvényhozó, végrehajtó és bírósági hatáskörét és ismét földrajzi fogalommá változtatta. Valamennyi politikai és közigazgatási intézkedésnek az volt a célja, hogy biztosítsa a szerb népességi többséget, és lehetővé tegye a szerbek folyamatos beköltözését és betelepítését a Vajdaság területére. A szerb népességi többség alakulása az összlakosság százalékában a következőképpen alakult a Vajdaságban: 33,8% 1910-ben; 35,1% 1921- ben; 50,6% 1948-ban; 51,1% 1953- ban; 54,9% 1961-ben; 55,8% 1971- ben; 54,4% 1981-ben; 56,9% 1991- ben; 65,1% 2002-ben. Bácskában a szerb népességi többség alakulása a következő volt: 20,4% 1910-ben; 23,5% 1921-ben; 25,0% 1931-ben; 37,6% 1948-ban; 38,7% 1953-ban; 41,8% 1961-ben; 43,1% 1971-ben; 42,9% 1981-ben; 45,6% 1991-ben és 55,4% 2002-ben. A Bánátra vonatkozó adatok a következők: 40,1% 1910-ben; 42,0% 1921-ben; 43,6% 1931-ben; 59,6% 1948-ban; 60,4% 1953-ban; 65,1% 1961-ben; 65,4% 1971-ben; 63,7% 1981-ben; 66,6% 1991-ben; 71,1% 2002-ben. A szerémségi adatokat nem részletezem, csupán rámutatok arra, hogy a 2002-es népszámlálás a szerbek arányát 83,6%-ra tette. (Végleges népszámlálási adatok alapján a szerző számításai). Rá kell mutatni: attól függetlenül, hogy szétesett a volt szocialista jugoszláv térség, és területén létrejöttek az önálló délszláv államok, továbbra is folyamatos a szerbek bevándorlása Vajdaság területére. Az 1998-as és 1999- es vándormozgalomra vonatkozó adatok igazolják, hogy a Vajdaságba az Önállóság és autonómia Az RMDSZ első és utolsó főtitkára, a szervezet egyik alelnöke és szenátora a hőskorban, a Ceausescu-korabeli „Ellenpontok” nevű szamizdat folyóirat egyik szerkesztője, Szőcs Géza az utóbbi években több fómmon is rámutatott: az RMDSZ legfőbb problémája, hogy a szervezet kezdeti belülről vezéreltségét fokozatosan átvette a kívülről vezéreltség. Magyarán: olyan emberek kerültek fokozatosan meghatározó pozíciókba, akik nem a magyar érdeket képviselik a bukaresti elnyomó hatalommal szemben, hanem saját (?) közösségüket teszik a román hatalom hosszú távú stratégia érdekeinek kiszolgálójává. Ettől függetlenül az erdélyi magyarság számára továbbra is az az egyik legfőbb kérdés mindmáig, hogy az 1989-ben radikálisan kitáguló politikai mozgásteret miképpen töltse ki. Az első három esztendő az eseménykövetés politikájának korszakaként volt jellemezhető még akkor is, ha a helyzetteremtésre összpontosító autonómia-hívőknek sikerült olyan fontos döntéseket is keresztülerőltetni a szervezet legitim fórumain, mint Horvátország és Szlovénia szuverenitása melletti elsőkénti intézményi kiállás. (Az „óvatos” magyar média a hírt agyonhallgatta. Ellentétben azzal a korabeli RMDSZ-állásfoglalással, melyben a Szövetség tiltakozott Göncz Árpád 1992. október 23-i kifütyülése ellen. Ezt a rádió óránként mondta be.) A szervezet egyik része, beleértve az elnököt, Domokos Gézát, a román elvárásokhoz igyekezett idomítani a magyar követeléseket, másik része a célhoz, a hosszú távú fennmaradást szavatoló létkeret kialakításához keresett eszközöket. Ebben a korszakban a Szövetség külső mozgását a belső politikai dinamika határozta meg, az, hogy épp a Bukarest- vagy a Kolozsvár-centrikus politizálás hívei kerültek-e egyegy döntésnél többségbe. A kizárólag a magyar politikai akaraton múló vitális lépések (nemzeti kataszter, belső választás) s az autonómia programba foglalása a brassói kongresszuson, 1993 januáijában történt meg. A politikai mozgástér maximális kitöltésére koncentráló, belülről vezérelt politika három év autonómia-elvű működés után az RMDSZ kormányzati szerepvállalásával ért véget. 1996-tól az RMDSZ a hosszú távú román érdek kiszolgálója, az ország Nyugatra néző kirakatának legbecsesebb transzparense. A szervezet kommunikációja ezt természetesen leplezni igyekszik. A hajdan valódi vitáknak és tényleges konfliktusfeloldásnak keretet adó SZKT-ülések ma tulajdonképpen kizárólag a vezető klikk szólamszintű és formális önlegitimációját szolgálják. Nem volt kivétel ez alól a legutóbbi, októberi SZKT-ülés sem. Markó Béla ismét kedvenc retorikai fordulatához folyamodott, miszerint a Szövetség vezetői dolgoznak az autonómiáért, míg a másik oldal csak szónokol. Holott a Székely Nemzeti Tanácsok megalakulásával sikerült végre áttörést elérni az autonómiaigény szervezeti artikulálásának ügyében. De nincs mit csodálkoznunk azon, hogy az RMDSZ szövetségi elnöke annak ellenére, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Kezdeményező Testületé (EMNT KT) több ízben kinyilvánította, hogy nem kíván indulni a választásokon, célja kizárólag az önrendelkezés elve mentén az autonómia ügyének képviselete, prominensei pedig az SZKT-n is csatlakozásra szólították fel az RMDSZ-t, nekitámadt a szervezőknek, azzal, hogy kisajátítják a „székely” és a „nemzeti” jelzőt, s rossz magyarsággal hazugságot hazugságra halmozva buzdítanak arra, hogy az erdélyi magyarság utasítsa el az alkotmánymódosítást. A szóban forgó felhívásról, melyet a Szilágy sági Fómmon, 2003. szeptember 20-án bocsátott közre az EMNT KT, tudni kell, hogy mindössze ténykérdéseket rögzít, azt, hogy a módosítások tartalmaznak pozitív vonásokat, de az alkotmányt továbbra is a nemzetállam gondolatisága hatja át s ezért nemmel szavazásra szólít fel. Markó nem véletlenül maradt meg a megbélyegzésnél s nem idézett egyetlen reprezentatív „hazugságot” sem, hiszen a szöveg annyira szikár és egyértelmű, hogy még vitatkozni se lehet a ténymegállapításaival. Legfeljebb a végkövetkeztetésével, ami viszont politikai alapállás kérdése. Aki attól félt, hogy a román propaganda kihasználja majd a tömeges igen szavazatokat és így még kisebb lesz az esély arra, hogy valaha nemzetközi fórumok rákényszerítik Romániát az erdélyi magyarság sorskérdéseiről szóló érdemi tárgyalásra, az nemmel szavazott. Aki pedig a ma felkínált néhány engedményt (felekezeti oktatás, korlátozott nyelvhasználat) fontosabbnak tartotta a távlatoknál vagy egyszerűen abból indult ki, hogy amit a Nagy-Románia Párt ellenez, az nekünk jó, az igennel voksolt. (A Nagy-Románia Pártnak az a kevés pozitív változás is sok volt, amit végül is a parlament elfogadott, ezért mind a törvényhozásban, mind a népszavazáson a módosítások ellen lépett fel.) Az autonómia kérdéskörére visszatérve, a Székely Nemzeti Tanács megalakulása után Markó azzal vádolta meg a frissen létrejött fórumot, hogy kisajátítja az autonómia gondolatát is. Ami nemcsak hamis vád, de abszurd is. Ha ugyanis bárki ki akarná sajátítani e célkitűzést, akkor sem tehetné meg eszközök hiányában. Mint ahogy a jobboldal sem „sajátította ki” a kokárdát 2002 márciusában, hisz senkinek nem tiltotta meg annak kitűzését. Markó, midőn ismét dolgozó és szónokoló magyarokról szól és azt állítja, hogy az RMDSZ jelenlegi politikája is az autonómiát célozza, arra számít, hogy a befogadó közeg, a magyar közvélemény politika iránt érdeklődő része nem méri fel, hogy az RMDSZ önlegitimációját szolgáló aprócseprő engedmények lassabban számosodnak, mint ahogy az erdélyi magyarság fogy. Nem méri fel, hogy tüneti kezeléssel, lázcsillapítóval nem lehet a tüdőgyulladást gyógyítani. Amíg az erdélyi magyar sorsot Bukarestben igazgatják a románság távlati programjának jegyében, az alkotmányban rögzített egységes nemzetállam megteremtésének céljával, s nem Erdélyben a magyar létérdekeknek megfelelően, addig a rohamos fogyás nem fog csökkenni. S ahogy egy marék lázcsillapító nem ér fel egy antibiotikum-kúrával, úgy a korlátozott nyelvhasználatból, az akadozó tulajdon-visszaszolgáltatásból sem lesz egy etatista-centralista rendőrállam keretén belül autonómia. Arról lehet vitatkozni, hogy milyen út vezet az autonómiához, de azon aligha, hogy amíg a szervezet mozgásterét és önállóságát a bukaresti politikai köldökzsinór korlátozza, addig nem fogja megteremteni saját közjogi intézményeit, közösségének önállóságát és autonómiáját. Az is beszédes, hogy a román állam rendőri eszközökkel lép fel azok ellen, akik nem nyugodtak bele abba, hogy 1996 óta az autonómiaprogram naftalinba került. A marosvásárhelyi táblabíróság főügyésze, Dán Petru az Evenimentul Zilei c. napilapnak elmondotta, hogy a rendőrségre a nemrégiben bekísért plakátbirtokosokat és -ragasztókat, akik a Székely Nemzeti Tanács megalakulását népszerűsítették, az alkotmányos rend megbontásával gyanúsítják és öttől tizenöt év börtönre ítélhetik őket. Dán Petru azt is jelezte, hogy régóta figyelik a szóban forgó politikusokat, egyelőre még nem tartóztatják le őket, de folytatják a vizsgálatot. A főügyész egyébként nem sokkal később a kolozsvári Krónika c. napiegykori szocialista Jugoszlávia tagköztársaságaiból továbbra is évi tízezer jövevény vagy beköltöző érkezik. A régi Jugoszlávia szétesésével tehát nem szűnt meg a szerbek kiköltözése az egykori tagköztársaságokból. Vajdaság kolonizációja továbbra is élő valóság. A közigazgatás alsóbb szintjei: a járások kialakítása, később megszüntetése, majd a milosevicsi rendszerben a körzetek létrehozása is kimondottan azt a célt szolgálta, hogy a magyarságot: a) megfossza politikai cselekvőképességétől, b) gazdaságilag kizsákmányolja, c) lelkületében megalázza, és hozzászoktassa, hogy ügyes-bajos dolgai elvégzése miatt a szerb közigazgatási központokba menjen, és ott alázattal viselkedjen. Ahol csak lehetett, szerb többségű, több települést magába foglaló községeket (opstinákat) hoztak létre a közigazgatás legalsóbb szintjén is. Ezzel sikerült ellehetetleníteni és teljes ellenőrzés alá vonni a legkisebb méretű magyar politikai vagy társadalmi önszerveződési próbálkozásokat is. Évezredes történelmi és közigazgatási hagyományokat semmisítettek meg. A szerb félelem az esetleges határmódosításoktól állandósult 1918-2002 között. A vajdasági szerbek által írt politikai tiltakozás, amely Vajdaság kizsákmányolására vonatkozik, jrolitikailag erőtlen, mert nem őszinte. Újvidéktől északra a Vajdaságban 1986 óta nagyvállalati és középvállalati szinten semmilyen tőkebefektetés illetve beruházás nem történt az iparba és mezőgazdaságba, kisvállalkozási szinten pedig jelentéktelen. A privatizációs folyamatot a Vajdaságban úgy irányították, hogy a termelő és kereskedelmi kapacitások tőkebővítés nélkül történtek. Az új élősdi tulajdonosok közép-szerbiai vagy belgrádi származásúak. Új tulajdonosok, de nem tőkés vállalkozók. A privatizációs folyamat ugyan felgyorsult, de eredménytelen marad mindaddig, amíg a vállalatok nem kerülnek a tőkés vállalkozók kezére. A külföldi beruházások és befektetések mérete jelentéktelen, s az is marad, mert a privatizáció idáig maffiózó jellegű. (Folytatjuk) lapnak nyilatkozva mindezt visszavonta, sőt, azt állította, hogy ők jószándékúan léptek közbe, éppenséggel a letartóztatottak érdekében. De mindez semmit nem változtat azon, hogy ma már a Legfelső Bíróságon van a Székely Nemzeti Tanács dossziéja, miközben sajátos módon a Diszkrimináció Ellenes Tanács a plakátragasztók elleni (egyébként nyilvánvalóan jogtipró) rendőri fellépés jogszerűségét vizsgálja. A helyi tanácsok tetőszervezetének, a Székely Nemzeti Tanácsnak a megalakulása az illegitim román reakcióktól függetlenül végre valahára közbeszéd témájává tette az autonómiát. Hogy mást ne mondjak, eddig nem volt rá példa, hogy az egyik legfontosabb napilap, (a Ziua), a Székely Autonómiáról kérje ki internetes oldalán az olvasók véleményét, vagy hogy az egyik legfontosabb tévécsatorna (Antenal) fő műsoridőben az autonómiáról szóló politikai dialógust sugárzott volna, mint ahogy az október 29-én történt, amikor Szilágyi Zsolt, az EMNT KT soros ügyvivő elnöke, a Reform Mozgalom elnöke, Bihar megyei képviselő össztűzben ugyan, de másfél órán keresztül keményen állta a sarat az 1991-es román alkotmány atyjával s az objektivitás látszatára sem adó műsorvezetővel szemben. Annál szomorúbb, hogy miközben az autonómia problémája végre valahára a közérdeklődés homlokterébe kerül, az RMDSZ SZKT határozatban tiltja meg, hogy országos és helyi politikusai részt vegyenek nemzeti tanácsok munkájában. E tiltásnak sokan már most sem tesznek eleget, sőt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács decemberi alakuló ülésének szervezési munkáit legalább felerészben RMDSZ tisztségviselők végzik. Fokozatosan lépéskényszerbe kerül az RMDSZ jelenlegi vezetősége s nagy kérdés, hogy vállalják-e a „renitensek” kizárását, véglegesítve ezzel épp a maguk által rémképként lefestett politikai megosztottságot. Borbély Zsolt Attila
