Nyugati Magyarság, 2003 (21. évfolyam, 1-12. szám)

2003-08-01 / 8-9. szám

2003. augusztus-szeptember Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal Erdélyi noteszlapok Menedékünk: a Kultúrpalota 90 esztendős a marosvásárhelyi Kul­túrpalota. S egy idő óta látjuk-olvas­­hatjuk homlokzatán a nevét magya­rul is. Öröm a házhoz. Apró öröm. Anyanyelvűnk minden betűjét öröm­mel látjuk olvassuk Erdélyben - min­denkor. A magyar kultúra hajlékának kép­zelte el ezt a pompás építményt an­nak idején dr. Bemády György, a vá­ros hajdani nagy polgármestere, meg a tervező Komor Marcell és Jakab Dezső; ezt a szellemiséget fejezik ki megragadóan Kőrösfői-Kriesch Ala­dár üvegfestményei, a magyar iroda­lom és művészet múltbeli kiválósá­gait ábrázoló bronzreliefek, fej szob­rok, mindaz, ami valódi érték Vásár­hely legismertebb látványosságának falai között. Nem feledhetjük: a Kultúrpalota homlokzatáról hosszú évtizedeken át hiányzott a magyar felirat. (Kezdet­ben Ferencz József Közművelődési Ház volt a neve.) Trianon után az új történelmet fabrikáló kezek eltüntet­ték - innen is - a magyar betűket. Hogy más legyen a látszat... Aki megálmodta és nem akármi­lyen céltudatossággal, szívós lele­ménnyel tető alá hozta - kiváló mun­katársaival - ezt a Palotát, így írt róla felszentelésekor, 1913-ban: „(...) a magyar történelemből és a székely népmondákból merített tárgyú képző- és iparművészeti remekek kincsesházának kell lennie, hogy az abban elhelyezett intézményeknek a tudós és írástudatlan, a hatalmas és alacsony sorban levő, a gazdag és szegény előtt egyaránt nyitva kell lennie (...)”. Ady Endre pedig látnoki beleérzéssel így tekintett a jövőbe, mikor eljött Marosvásárhelyre s megcsodálta a Kultúrpalotát: „Ez lesz, ha a sors is úgy akarja, a ma­gyar menedék (...) Ide fogunk vers­sel, zenével, beszéddel visszavo­nulni, ha baj lesz (...)” Idők során volt aztán (s van ma­napság is) baj bőven errefelé (is). A Palota valóban otthona lehetett - ma is az nem ritkán - a megtartó kultúrának: irodalomnak, színház­nak, képzőművészetnek, zenének. (De semmiképpen sem érthető, hogy falai között miért nem kaphat méltó helyet például az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület is - akkor, amikor benne székel egyebek mel­lett, az Avram láncúról elnevezett ha­zafias egylet...) Homlokzatán a magyar felirat min­denképpen eredeti mivoltára és rendel­tetésére emlékeztető jelzés most már azok számára is, akik betegesen hajla­mosak a feledékenységre. A név: maga az ember Híre van, hogy mégiscsak lesz - újra lesz! - Kossuth Lajos utca Marosvá­sárhelyen. A hajdani Bulevárdból azonban egyelőre nem lesz Vár-sé­tány, - legalábbis a rossz jelek sze­rint. A Bulevárd továbbra is a hábo­rús bűnös marsall, Ion Antonescu ne­vét viseli az utcanév táblán. Hogy mit szól ehhez a törvénytisztelő jó­zan ész (Romániában is betiltották a háborús bűnösök kultuszát, s ezt le­ginkább Wass Albert esetében érvé­nyesítik, holott a kényszerűségből bújdosóvá vált erdélyi magyar író - mint tudjuk - nem is volt háborús bű­nös); hogy miként vélekedik minder­ről Európa s a nagyvilág? Az ultra­nacionalista, xenofób városatyák úgy gondolják: mindez nem számít. A há­­lyogos szemek gyógyíthatatlanok. Hályogos szemű kortársaink nem ismerik - illetve: nem hajlandók is­merni - például Matatias Carp köny­vét (Holokauszt Romániában. Té­nyek és dokumentumok a romániai zsidók pusztulásáról - 1940-1944), mely kiadvány előszavában a szerző többek között ezt írja: „Azt akarom, hogy mindenki ismerje meg az iga­zságot, csakis a teljes igazságot. Ezért egy pillanatra fel fogom leb­­benteni a szemfedőt, mely a több mint 400.000 halottat takarja, s fél­revonom a leplet is a rablásról, amely értékben meghaladja az egy milliárd dollárt.” Antonescu országvezetése idején történt mindaz, amiről Carp hitelesen beszámol. S akadnak buzgó honfiak, akik szerint Antonescunak szobra is kellene legyen Vásárhelyt, abban a városban, mely soha nem tartozott az ő fennhatósága alá. És harsogják úton-útfélen: ezeken a tá­jakon csak Észak-Erdélyben volt zsi­dóüldözés a háború idején... Bennem él a remény, hogy előbb­­utóbb csak kicserélik azt a feliratot. A legszélsőségesebbek is rádöbben­nek talán: Antonescuval nemigen le­hetséges bevonulni az Unióba. Kos­suth Lajosra azonban rábólinthatnak a londoni és washingtoni fejesek is; feltehetőleg tudnak egyet-mást egy­kori ottlétéről, szabadságharcos múltjáról. Aggodalomra is lehet okunk bő­ven. Mert íme: élt egykoron Erdély­ben egy Dózsa György nevű székely vitéz (éppenséggel Székelyként is emlegetik a magyar históriában), s lám csak mi történt a közelmúltban: váratlanul Georghe Doja lett belőle. (Ahogyan Körösi Csorna Sándort is átkeresztelték Alexandra Cioma­­nak...) így beszélnek róla, Dózsáról, a román nyelvű iskolai könyvek, így írták ki a nevét Marosvásárhely leg­hosszabb utcájának névtáblájára (is). Nap mint nap láthatjuk - változatla­nul. Pedig hát Dózsa György minden kétséget kizáróan a magyar nép tör­ténelmének jeles alakja. Emlékét nem égethették meg teljességgel Te­mesváron. Megérdemelné, hogy ne­vét szülőföldjén hibátlanul eredeti alakjában viseljék utcák és terek. (Gondoljuk csak végig: milyen felháborító lenne román körökben, okkal, ha például a nagy hazafinak, Nicolae Balcescunak a nevét szándé­kosan Balcseszku Miklósként szere­peltetnék itt-ott, határokon innen és túl.) A név: maga az ember. Mindnyá­junk egyik legdrágább tulajdona. A történelmi nevek meg éppenséggel védelmező becsülésre, hű megőr­zésre méltóak. Kényszerű kétnyelvűség Megtörténik - nem ritkán -, hogy hir­telen nagyranőtt kisvárosunk vala-Felemelő ünnepségen emlékeztek meg a művész születésének századik évfor­dulójáról július első felében Kolozs­várt a Fő téri Plébánia épületének Szervátiusz-múzeummá átalakított ud­varán. Az emlékünnepségen a népes helyi közönség mellett több magyar­­országi politikus és művész is megje­lent, ezzel is emelve az esemény je­lentőségét, ünnepi jellegét. A barát és pályatárs Kusztos Endre grafikusmű­vész mellett Csoóri Sándor költő, író méltatta Szervátiusz Jenő munkássá­gát, értékelte életpályáját. Csoóri Sándor katalógusszövegé­ben (az Erdély Művészetéért Alapít­vány kiadványa) többek között ezeket olvassuk: „...Egyik méltatója önéletíró szobrásznak nevezte Szervátiusz Jenőt, utalva a sok-sok önarcképre s azokra a szobraira, amelyekhez egy­­egy szóban is elmondható személyes élmény kapcsolódik. (...) O az a jó csillag alatt született művész, akinek nincsenek elméletei. Csak élete van, s az életének célja. A humanizmusa nem más, mint a mesterség örök gyakor­lása. A dolgozó kéz nem papol, nem gesztikulál, hanem teremt. Műveiben így sohasem az a megszentelt, amit egy vallás vagy egy ideológia szente­sít, hanem amit az emberi szenvedés. Akár a népballadáink világában. Talán ezért is kötődik hozzájuk eltéphetetle­­nül. A hang, a balladai hang, amely irodalmunkban is csak elvétve szólalt meg hitelesen, Szervátiusz Jenő tisza­fáiból, juharfáiból beszélni kezdett. Beszélni, mint a falba épített asszony. S ahogy a magyar szellem világa elképzelhetetlen Arany balladái nélkül, ugyanúgy elképzelhetetlen már Szer­vátiusz Janő balladaszobrai nélkül is...” melyik kül- vagy belnegyedében be­lépek egy üzletbe s kérek egy kiflit. A fiatal hölgyemény a pult mögül rámpillant, s némi tűnődés után meg­szólal, románul: „Ce dórid?” (Mit óhajt?) Szemmel láthatóan úgy tesz, mintha kiszolgálói pályafutása során most hallaná először Marosvásár­helyt ezt a szót, hogy: kifli. Megis-A kultúrpalota tükörtermének gyönyörű ablaka métlem óhajomat, az előbbi módon. Magyarul. S erre unottan - hang nél­kül - elém teszi a kért árucikket. Ez a kényszerű kétnyelvűség egyik változata manapság Erdélyben, a Maros és a Küküllő tájain. Joggal tételezem fel, hogy a szó­ban forgó kenyérboltbeli dolgozó munkahelyén már nem egyszer talál­kozott hozzám hasonló kifli, vagy perec iránt érdeklődőd vásárlókkal. De úgy gondolja - talán erre oktat­ták odahaza, mezőségi vagy gör­­gény-völgyi szülőfalujában, mielőtt betelepült volna a városba -, hogy süketnek kell lennie a magyarul ki­ejtett szavakkal szemben. Ha én kenyérbolti - vagy bármilyen területen működő - kiszolgáló lennék, A balladás hangulat Szervátiusz szinte minden művében tettenérhető Banner Zoltán művészettörténész pedig így jellemezte Szervátiusz mű­vészi pályafutását: Szervátiusz Jenő pályáját a kisebbségi lét traumái kor­rigálják s térítik el a balladai hangu­latú, életképi-önéletíró szobrászi kró­nika népi expresszionizmusa felé. Leg­ösztönösebb szobrászunk, amikor a csalódások és a szegénység rémétől menekülve...beveszi magát a falvak és sorsok erdejébe - művészi program nélkül választotta ezt a nomád létfor­mát és stílust, amely inkább illene gra­fikushoz, mint szobrászhoz. Ritka, ha nem egyedülálló szobrászi út: elin­dulni egy hátizsákra való faragószer­számmal, faluról falura vándorolni, nézni, átélni arcokat, történeteket, sor­sokat, ott helyben, csűrökben megfa­ragni a szobrot, otthagyni az emberek­egy olyan erdélyi helységben, ahol nagy számban élnek nem román anya­nyelvű állampolgárok is, bizony szor­galmasan igyekeznék minél előbb és minél tökéletesebben elsajátítani azt a nyelvet, melynek ismerete elengedhe­tetlenül szükséges a mindennapi mun­kámban. A jó kereskedőnek elemi ér­deke, hogy szót értsen a vevőkkel - mi­nél több nyelven... Más példákkal is szolgálhatok a sajátos erdélyi kétnyelvűség bozótos területéről. A Marosvásárhely-Széke­­lyudvarhely útvonalon (és vissza) közlekedő autóbuszok némely sofőr­jei csakis románul hajlandók vála­szolni a Kibéden vagy Farkaslakán felszálló öreg néninek, midőn az a menetjegy ára iránt érdeklődik - ter­mészetesen: magyarul. Márpedig Marosvásárhely és Székelyudvarhely között (de el egészen szinte Bras­sóig) nagyobbára magyarul beszélő székely-magyarok utazgatnak. Mi lenne, ha az illetékesek olyan sofő­röket ültetnének ezeknek a buszok­nak a kormánya mellé, akik nem tar­tózkodnak megszólalni magyarul, mikor a helyzet úgy kívánja? Hogy az a farkaslaki vagy kibédi öre­gasszony kissé otthon érezze magát menet közben is... Egyvalamit megemlítek még fris­sebb keletű jövés-menéseim rendjén szerzett élményeimből. A helyszín: Székelyudvarhely. Várom, hogy felülhessek a menet­rend szerint közlekedő, Parajd felé in­duló autóbuszra. Van egy kis időm, sé­tálgatok a buszállomás közvetlen kö­zelében lévő piacon. Látom: van itt minden. Hirtelen eszembe jut, hogy kellene nekem egy kaszafenő kő. Jó, ha van a háznál. Meg is pillantom egy­­helyütt; fiatal férfiú árusítja. Kérdem tőle (persze magyarul, hisz a Hargita tövében vagyunk), hogy mennyiért tudna adni nekem egy ilyesmit? Vála­szol a fiú: „Nu vorbesc ungureste”. (Nem beszélek magyarul.) És tovább piszkálja a körmét, köpködi a tökma­got. Székelyudvarhely piacán. Az „anyavárosban”. Ahol épp aznap ülé­nél, vagy hazaküldeni kiállításra; hall­gatni igaz és költött balladákat, bon­tani, újraépíteni, előbb képzeletben, aztán falusi ácsok, asztalosok, ezer­mesterek napi tizenkét órás megfeszí­tett munkáját végezni, életüket élni; kétmillió ember életét élni, ebből a sok életből kiválasztani a legszebbeket, a legtragikusabbakat, a legelmerültebbe­­ket, hogy velük, bennük vallja meg a maga sorsát, amely, ha önarcképeit nézzük, csak egy a sok arc és sors kö­zül. Aztán hazatérni, s mint a nagy kortárs, Bartók a Mikrokozmoszban, mind összetettebb, mind egyeteme­sebb fokon állítani a példát, mind szenvedélyesebben ismételni elemi igazságokat és vágyakat. (...) Napjaink európai szobrászatához Szervátiusz ta­lán éppen ezzel az emotív állapotban megőrzött művészi felelősséggel járul hozzá, a különös élet pátoszával átfű­tött, következetes figurativitásával, amely a hagyományos szobrászati anya­gok megelevenítésének a lehetőségeit ma is végtelennek s minden körülmé­nyek között előbbrevalónak tartja a plasztika új funkcióinak és új hatásme­chanizmusának a látványosságánál. Szervátiusz mintegy először foglalja össze művészetünkben, a múlt század elejéig visszamenően, mindazokat a szobrászi feladatokat, amelyek pályája kezdetéig egyáltalán nem, vagy csak részleges megoldásokban merültek fel; művészete ily módon rendkívül széles társadalmi körben jelentette elsődleges esztétikai élmények forrását. Nemzedé­keket nevelt a szobrászat hivatásának és sajátos kifejezési eszközeinek az érté­sére, tiszteletére, igénylésére...” (Banner Zoltán: Erdélyi magyar művészet a XX. században) (a. k.) seztek a szerveződő Székely Nemzeti Tanács emberei. Kaszafenő kő nélkül maradtam ezúttal - ám azzal az észlelettel gaz­dagodva, hogy bódító ábrándok, kü­lönféle tömörülések, élénk hangza­­tok köde mögött éli világát a kegyet­len hétköznapi valóság. Csodálatos tünemény Nem tudom, mennyire ismerte nyel­vünket Sir John Browning, aki fel­tehetőleg nem azonos az amerikai John Moses Browninggal, az önmű­ködő csőtöltésű pisztoly - a brow­ning -jeles feltalálójával. Teljes bi­zonyossággal azt sem merem állítani, bár egészen valószínű, hogy ez eset­ben inkább a tizenkilencedik század­beli angol költőről lehet szó, akinek viszont Robert volt a keresztneve, s csak valami véletlen folytán lett be­lőle John a kolozsvári Helikon című lapban. Ahol Csillag István ezeket a sorokat idézi tőle: „A magyar nyelv egyetlen darabból álló terméskő, melyen az idők viharai karcolást sem ejthettek. Nem az idők változásaitól függő kalendárium. Nem szorul senkire, nem kölcsönöz, nem al­kuszik, nem ad-vesz senkitől. Ez a nyelv a nemzet önállóságának, szel­lemi függetlenségének legfényesebb emléke. Amit a tudósok nem tudnak megfejteni, azt mellőzik. Ez a nyelvé­szetben is így van, mint a régészetben. Az egyiptomi templomok egyetlen kő­ből készült padlatait sem tudják meg­magyarázni. Honnan ered, melyik helységből vágták ki e csodálatos tö­meget, miként szállították a templom tetejéig. A magyar nyelv eredetisége ennél sokkal csodálatosabb tünemény.” A szó szoros értelmében fölaj­­zotta, képzeletemet Browning úr (akár John, akár Robert) véleménye nyelvünkről. Hogy azt mondja: „a nemzet önállóságának, szellemi füg­getlenségének legfényesebb em­léke”. Ami történelmi tény... Jósika Miklóstól, Széchenyi Ist­vántól Kosztolányi Dezsőig, Németh Lászlóig, Sütő Andrásig nem egy ki­válóságunk írt le hasonló - az előző szavakkal egybecsengő - sorokat a magyar nyelvről: legdrágább nemzeti kincsünkről. Végtelenül jóleső érzés azonban tudni, hogy egy hajdani an­gol is felfedezte ennek a csodálatos tüneménynek az eredetiségét, párat­lan szépségét. Régtől fogva nem akármilyen ér­deklődéssel kutatom s raktározom el emlékezetemben az ilyen igéket. Büsz­keséggel tölt el, hogy jómagam is tu­lajdonosa lehetek ennek a messze fénylő, őseinktől örökölt kincsnek. S ezenközben hallgatom nap mint nap a magyarul beszélő rádiók, televí­ziók egyikének-másikának adásait, ahol éppenséggel az oly fontos nyelv­művelő rovatok tőszomszédságában szakadatlanul folyik a magyar nyelv eredeti tisztaságának megcsúfolása. Nem csupán a magyartalan kifeje­zések divatja hódít egyre bántóbban, nem csak a motiváció meg a projekt és a hozzá hasonlók árulkodnak szün­telenül a terebélyesedő, nyegle nyelvi globalizáció fül és ízléssértő jelenlété­ről, hanem sok esetben az élő beszéd mikéntje is. Értelemgyilkos hadarás­­dünnyögés uralja nem egy rádióbeszél­getés, tévériport, színházi előadás hangnemét. (Hol vannak Sinkovits Imre utódai?) Mintha a megszólalók, a megkérdezettek nem ismernék a ma­gyar hangsúly elemi követelményeit. Érteni sem lehet gyakorta, hogy volta­képp mit szövegel lázas sietségében a helyettes államtitkár, a fő-fő bankem­ber, a labdarúgó csapat edzője vagy a kezdő novellista, a politológus. A be­mondók sem mind tudják, hogy pél­dául az egyensúlyt magyarul helyesen nem eggyensúlynak kell ejteni. S úton­­útfélen tenyészik az ’’igazándi”... Ör­vendetesen feltűnő azonban az úgyne­vezett egyszerű emberek - idősebb fa­lusi férfiak, asszonyok - ízes, tiszta, szép magyar beszéde. Bizony, sok veszély fenyegeti jelen­korunkban ezt a csodálatos tüneményt: édes anyanyelvűnket. Pedig milyen sű­rűn elhangzik az erdélyi magyar költő figyelmeztetése: „Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek.” Nagy Pál Szervátiusz Jenő centenárium Kolozsvárt

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom