Nyugati Magyarság, 2003 (21. évfolyam, 1-12. szám)

2003-08-01 / 8-9. szám

10. oldal

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

2003. augusztus-szeptember

TAMÁSKA PÉTER

Pillanatképek Erdélyről és Bizáncról

A hazaszeretet mély és bonyolult érzés. Atavisztikus ragaszkodással szeretjük az elveszett Erdélyt, s pünkösdtől tanévkezdésig százezrével kelünk át a határon, hogy ott legyünk Csíkban, a Sóvidéken, a Kezdi medencében vagy Kalotaszegen. Észak- Erdély útjait magyar buszok és személygépkocsik tömege lepi el: néhány nyári hónapra a magyarság megsokasodik, visszafiatalodik.

Nagyváradon a püspöki templomnál a legtöbben csak egy pillanatra állnak meg, aztán folytatódik a rohanás. Pedig érdemes lenne egy pillantást vetni a gazdag, szecessziós belvárosra vagy a meglehetősen romos, hatalmas várra, amelynek árkában legalább magyar szó hangzik, ha nem is a legszebb: cigánygyerekek kergetik anyázva a bőrlabdát. Géppisztolyos őr unatkozik a málló vakolatú épületek és a rozoga várhíd között. Kátyúkkal teli utak vezetnek tovább, földszintes házak előtt, kéregetők, kocsmázók ténferegnek: a tömény adta napi mámor olcsó ma is. Várad innen nézve olyan, mint egy harmincas évekbeli, ősi röntgenkép, amelyen a történelmi város sérült csontozata kirajzolódik a nyomorteleppé silányuló hús alatt.

Csúcsánál mementónak ott az Octavian Gogának szentelt múzeum. Nem az Ady zarándoklat, hanem a költőből vasgárdista ideológussá lett miniszterelnök emlékhelye, aki Pestet provinciális és elgettósodott New York-utánzatnak nevezte, s úgy vélekedett, hogy egy román írónak jobb a Kárpátok tiszta fenyvesei közé húzódnia, mint hóhérként hajbókolni Ignotus, Osvát és Fenyő előtt. Míg Ady néha hazaáruláson kapta magát (Párizsi szomorúságok), addig ő Nagy-Románia megteremtésén és a kisebbségek elleni pogrom-politikán dolgozott. Sikerrel.

Bánffihunyad és Kalotaszentkirály: megállás a protestantizmus kazettás mennyezetű, festett üzeneteket rejtő templomainál. Kalotaszeg vidéke a maga 25 000 főnyi magyar lakosával az utolsó magyar végvár dél felé, a mócok földje felé. A mocsok, mint ismeretes, 1848-ban, majd a II. világháborúban is feldúlták ezt a földet s már ősrégi központját, Bánffyhunyadot is a maguk képére formálták. Elgondolkoztató, hogy a hosszú úton Székelyföld határáig Kalotaszegen kívül szinte alig találkozni kétnyelvű helységtáblával, azaz az 1940-ben visszacsatolt északi részen a magyarság többségből kisebbségbe szorult, létszáma nem éri el a helységnév-használathoz szükséges húsz százalékot. Tordáról, ahol a hajdani megyeház előtt a magyargyűlölő s szerb őseit is megtagadó Ion Ratiu, az 1894-es memorandumper hősének szobra áll, letérünk Nagyenyednek. A gótikus csamoktemplomban a református lelkész rögtönöz előadást a szórványbeli létről, szavaiban tréfa és komolyság váltogatja egymást. Tudják - nevet -, maguknál az anyaországban református testvéreim azon panaszkodnak, hogy néhol hat katolikus is jut egy reformátusra. Na, ezt szeretném megérni itt Enyeden.

A könyves szobában áll a 19. század második felének csodás zenegépe, a Soroksári úton gyártott polyphon: a hatalmas, fogazott fémlemezeken felcsendül a monarchia múló bája.

Innen már csak egy ugrás a bizánci világ. Hogy beleszagoljunk, érdemes lemenni a Vöröstornyi szorosba, ahol az Olt égbe nyúló hegycsúcsok közt töri át magát a Déli- Kárpátokon: a látvány jókaiasan elbűvölő. Ott, a Titeőti-medencében és vidékén jött létre az első román államocska a XIII. században, a szlávos nevű Seneslav vajdasága. Aztán jött Havaselve megalapítása a törökös hangzású s valószínűleg kun származék Basarábokkal - a Keleti Kárpátokon túli részt ekkor még a pápai oklevelek is Cumaniának nevezték -, s Moldváé, Dragoő vajda mítoszával. A mítoszok nyugaton is gyakran idézett filozófusa, Mircea Eliade - aki a két háború közt párizsi román nagykövetként is szolgált - fura, tudós voltához nem illő magyarázatot fűzött Dragoő bölényvadászatához.

Nagyszeben és Brassó között a kitelepült szászok falvait a románok és a cigányok a maguk képére alakították át. Kopottság, kosz és harsány színek, a csehókban törökösen ható műzene, földigérő, csicsás szoknyák az asszonyokon, a férfiakon széles, Mexikót idéző szalmakalap. A kaTamási Áron sírja Farkaslakán

A legenda szerint egy vadászaton a vajdát menekülő bölény vezeti az akkor szinte kiürült Moldvába, hogy ott államot alapítson. Eliade elveti a feltevést, hogy a moldvai bölényüldözés a magyar aranyszarvas legenda, Hunor és Magor történetének átvétele lenne - noha Dragoő Nagy Lajos király oklevelével a tarsolyában hódoltatja Moldvát -, s kijelenti, a mítosz autochton s régibb a magyarnál, egyenesen dák eredetű, hiszen a bölény a dákok szent állata volt. Eliadét - bár a dák eredetre semmiféle bizonyítéka nincs - nem illik bírálni, mert mint jó iparos, beledolgozta a moldvai bölénybőrbe népe egyéniségét, álmait és vágyait. A történelmi igazság viszont az - írja a kiváló francia történésznő, Catherin Durandin A román nép története című nagy munkájában -, hogy a havaselvei és moldovai államokat a magyar király szervezi meg előőrsül a tatárok ellen, amit amúgy Gheorghe Bratianu, a kiváló esszéista történetíró is elismer 1937-ben kiadott könyvében. (Rejtély és történelmi csoda: a román nép.)

Azonban ő is különös hangsúllyal emeli ki az alapító vajdák erdélyi voltát, mondván, hogy a román elem olyan demográfiai terjeszkedéséről van szó, amelyben az ellatinosodott dák elem közös eredetének tudata nyilvánul meg. De akkor mit kezdjünk a Róma ellenes bizánci örökséggel, amely a két fejedelemség történeti táját Délkelet-Európában jelöli ki, művészetét pedig az Erdélytől oly idegen konstantinápolyi, görög kultúrkörhöz köti? Az Olt - mikor kiér a hosszú hegyszorosból - a Cozia kolostorral is erről az örökségről tanúskodik: bejárati tornácát és templomát bizánci freskók díszítik, s itt alussza álmát Mircea del Batrin fejedelem mellett Teofania is, aki fiának, Mihail Viteazunak a megölése után ide menekült. Miért csak ő volt annyi évszázad után az első s a porosz Hohenzollernekig az utolsó román fejedelem, aki az úgymond „ősi román föld”, Erdély után nyúlt?

nyargós utcákon a hatalmas, zárt portálok előtt a padokon hétvégi csevely, a német paraszti barokkon bizánci színvilág. Az éjszakai Brassón keresztül Bukarest és a regát üzen, a szász műemlékek is mintha csak egy Caragiale komédia germanizált díszletei lennének.

Végre átjutunk a nyelvhatáron: Sepsiszentgyörgy. A belvárost ellepik a ballagó diákok, rokonok és szülők. A nagy forróság ellenére mindenki kiöltözve, a hangulat ünnepélyes és bensőséges, mint egykor nálunk is volt még a hatvanas években. S hogy a hatalom is magát mutogatva grasszáljon, egy szakasz terepruhás, géppisztolyos román katona vonul át a főutcán: pillantásuk s az ünneplők szeme elkerüli egymást.

Alcsik falvai szinte kihaltak, mindenki Csiksomlyóra megy. Egy-két késésben lévő kocsi dönget Csíkszereda irányába, szembeforgalom semmi. A mise közepére már mi is ott állunk a kissomlyói Szent Salvátor kápolnánál, amelyről a néphit szentül azt hiszi, hogy Szent István korában is állt, pedig őse egy későbbi fatemplomocska lehetett. A búcsúsok zöld ágaikkal úgy libbennek át meggörnyedve az oltár mögött, mint a mélytengeri halak. Hosszú a sor a csiksomlyói remete háza előtt, biztatásra és hitre várnak, de rontásért a moldvai, s nem a frissen beletelepített helyi pópákhoz fordulnak.

A csiksomlyói ferences barátok viszont nagyon jók. Szegények és lelkesek. Egyszerűen és emberien beszélnek. Tudják, hogy itt minden a hit és a magyar gondolat szolgája. Félmilliónyi ember imádkozik, énekel. A napba öltözött Boldogaszszonnyal való párbeszéd a hívők személyes ügye, amelyet sok tapintattal és ügybuzgalommal igyekeznek elmélyíteni. Ebbe a személyességbe beleférnek a moldvai, hol románul, hol magyarul imádkozó csángók és a Mária kultusznak áldozó román asszonyok is. Csiksomlyó misztériuma: a hegyek és a lelkek összeborulása.

Néhány héttel később ugyanitt az István, a király rockopera megy. Dübörög a két Somlyó. Itthon Pásztori Zoli - egyetlen Kossuth díjas dobosunk - megbök s mondja, akár meg is halhat, ha egyszer az Illéssel ott a Somlyón játszhatna. Aligha értené félre bárki is Erdélyben - teszi hozzá cinkos mosollyal - a Sárga Rózsa szövegét: „Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa, azt hiszed, hogy hallgatunk a hazug szóra.”

A csiksomylói árvaház gyermekei piszkosak és rongyosak, mintha Ceausescu idejéből lépnének elő. Szinte mindegyikük cigány, van, aki szót sem ért magyarul. Ha regényíró volnék és nem történetíró, akinek ragaszkodnia kell a tényékhez és nem engedheti szabadjára a fantáziáját, akkor most leírnám azt a románság számára keserű napot, amikor az első cigány király koronáját elhelyezik a bukaresti történeti múzeumba a letűnőben lévő román nemzetállam rekvizítumai mellé. A veszély valós azok szemében, akik szorgalmasan kutatják a demográfiai erők anonim, minden történeti tudatosságot és személyiséget nélkülöző természetét, hiszen - ha kissé túlozva is - Európa legnagyobb cigány népességét Romániában fedezik fel, messze meghaladva az erdélyi magyarság számarányát.

Farkaslakának vesszük az irányt, Tamási Áron sírját és szülőházát szeretnénk megnézni - ki tudja hányadszor? Valószínűleg az író maga sem tudta, hogy ragaszkodása szülőfalujához és eltemettetése a modern, tömeges turizmus korára Farkaslaka felvirágzásához fog vezetni: a falu a szó szoros értelmében az ő kultuszán gyarapszik, akárcsak Korondé a székelyföldi agyagon. Hová lett mégis a régi falu? Mert aki idelátogat, idegen világokból másolt új házak sokaságával találja szembe magát, s mögöttük a réginek csak málló maradványaira bukkan. A régi faluképet a Firtos-hegy nyugati meredekén fekvő unitárius községben, Énlakán találjuk meg. A szocialista kollektivizálás kezdetén még hétszáz lakója volt a falunak, a rendszerváltást követően mostanra még kétszázan sem maradtak. Hetente kétszer megy busz az istentelenül rossz makadámúton, iskolájában az egyetlen összevont osztálynak öt tanulója van. (Tréfásan mondják, ebből is csak két és fél a magyar.) Énlaka templomában látható az a híres székely rovásírásos felirat, amely Jókait is megihlette: „Georgyius Musnai csak egy az Isten.” A temetőben erre és Firtos várának legendájára gondolok, amelynek középpontjában a jó tündér, Firtos és a gonosz tündér, Tartod harca áll. A 21. századi átiratban Énlakát Tartod a harmadik világba taszítja, s az itt élő embereket elevenen temetik el az idő rétegei.

Nehéz abbahagyni az erdélyi barangolásokat: júliusban újra útra kelek. Sikaszón, a Hargita közepén még működik az a régi malom, amely dinamót hajtva áramot ad a falucskának. A négyosztályos iskola épülete megroggyant, akár a Firtoshegy elcigányosodó kis települései, a kocsma viszont kifestve, komótos új fabútoraival kultúrház is lehetne. Az erdőgazdaság 12 ezer lejért, egy sör áráért veszi át a málnát és az áfonyát, amit lenn a városokban s az út mentén a cigányok koldus erőszakkal sóznak rá a turistákra tízszeres áron. Sikaszóban legalább a fatelep ad munkát: félóránként, óránként dübörögnek le a szerpentinen az osztrák vállalkozó szálfákkal megrakott vontatói.

Szó esik a cigánybűnözésről is, mondják, Hargita megyében Kószon- Altizen, Gyergyóújfalun, Bögözön és a két Galambfalván valóságos bűnöző fészkek alakultak ki, a túlzsúfolt Csíkszeredái börtön rácsain pedig úgy szárítják a letartóztatott romák a ruháikat, mintha egy neorealista film forgatásához statisztálnának.

A madarasi Hargitára traktor vontatta szekér visz fel. Szent Hegy - mondják rá a székelyek. Az 1801 méter magas csúcsról valóban olyan tájképek tárulnak elénk, amelyek szépsége elbűvöli az embert, s lelkét vallásos áhítattal tölti meg. Tekintetünk a mélyen fekvő völgyfenékre, majd a békét sugárzó hegykoszorúkra szökdel - a Hargitából hiányzik a Keleti Kárpátok zord, a Békás szorosnál már-már fekete mágiát sugalló hangulata -, tüdőnk pedig gyönyörrel szívja be a fenyvesek légbalzsamát. (Lehet, hogy a Pesttől való menekülés tisztító voltában Gogának volt igaza?)

A Tatros völgyében a Rákóczi várat s a régi román-magyar határt is illik megtekinteni. A hosszú völgyben három község fekszik elszórtan, Gyimes Felső-Lok, Közép-Lok és Gyimes-Bükk, amelyek havasi jellegük miatt alig kölönülnek el egymástól. A román politika itt nemcsak a népes laktanyákon keresztül érezteti mindenhatóságát, de határkiigazítással is élt, s Gyimes-Bükköt Bákó megyéhez csatolta, miután a római katolikus többség mellett élő magyar görögkatolikusokat hivatalból ortodox vallásúra keresztelte át.

Gyimes minden csángó-magyar varázsa ellenére is veszélyeztetett helyzetben van. Tankó Gyula Életvitel a Gyimesekben című könyvében azt is megírta, hogy az 1989-es romániai fordulatot itt a törvénytelenség és az anarchia jellemezte. „Az emberek loptak, törvénytelenkedtek, egyedül a fekete mágiától féltek.” A fekete mágia tudója pedig a kaluger, a görögkeleti, gyakran csak laikus szerzetes, vagy maga a pópa. „Megfigyelhetjük - így Tankó -, hogy az ortodox papok és kalugerek is átvették a keleti, afrikai vagy délamerikai mágusok titkos világi vagy talán mágikus nyelvezetét, eszközeit. Gondoljunk csak itt a hanghordozásra, érintésre, titokzatos nyelvezetre, fényhatásra, könyvnyitásra, ónöntésre, vastárgyakra stb. Egy másik észrevételünk az, hogy a gyimesiek meg vannak győződve arról, hogy a román pópák és a kalugerek szava jobban fog, mint a saját papjaiké. És azt úgy magyarázzák, hogy „érdekesebb”. „Végső konklúzió, hogy míg a kísértetek, lidércek és boszorkányos szépasszonyok gazdag hiedelemvilága eltűnt, addig az átok és a fekete mágia tovább él, uralkodik és románosít.”

A fekete mágiánál gyakorlatiasabb foglalatosság az euróbán való gondolkodás. A gombamód szaporodó fogadókban és szállókban gyakran elvárják az euróbán való fizetést, a hirdetési rovatok pedig a ház, az ingatlan és az autó árát is euróbán adják meg. Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda piacain a főképp Moldvából jött zöldség- és gyümölcsárusok többnyire csak románul beszélnek, a hegyi legelőkön pedig román bérlők jelennek meg, s hiába hirdetnek magyarul tudó rendőr újoncok után az újságok, a rendőr az román marad. S ha nem is minden moldvai vagy olténiai árusból lesz tehetős vállalkozó, sokan mégis gyökeret fognak verni Székelyföldön is, a kalugerekről s a meglepően fiatal apácákról nem is beszélve. (Mondják, van köztük megtért utcalány is; gyermekük gondozását az egyház vállalja át.)

Még egy szomorú villanás: Kolozsvár. A régi várost amfiteátrumként veszik körül a lakótelepek, s a román népvándorlás szinte letörölte Európa talán legbéketűrőbb s legtürelmesebb nemzetét Kolozsvár utcáiról. A magyar kisebbség itt legfeljebb azzal vigasztalódhat, történelem és betegség emberemlékezet óta abban egyezik meg, hogy senki sem tudja, mire vezet. Hiszen Erdély területén 1918-ban alig volt két-három román többségű város...