Nyugati Magyarság, 2002 (20. évfolyam, 3-12. szám)

2002-07-01 / 7. szám

2002. július-augusztus Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal Gyorshírek a déli végekről Pillantás a mélyből Hódi Sándor: Légüres térben Kasza József felszólalása a KÜLÜGYI BIZOTTSÁGBAN A magyar parla­ment külügyi bi­zottságának ülé­sén részt vett és felszólalt Kasza József, a Vajda­sági Magyar Szö­vetség elnöke is, aki arra kérte a magyarországi pártokat, hogy a kisebbségi kérdés ne legyen a belpoli­tikai csatározások eszköze, és hogy a határon túli magyaroknak ne a pajzs, hanem a híd szerepét szánják. A VMSZ elnöke hangoztatta, hogy nagyon fon­tosnak tartja az autonómia kérdését, és hozzátette, hogy a vajdasági magyarság kormányzati szerepvállalásának kö­szönhetően az autonómia kérdése be­épülhetett az „aktuális szerbiai hatalom programjába és törvénykezési rendsze­rébe”. Kasza sfkraszállt a kedvezmény­törvény fejlesztéséért és hatáskörének bővítéséért, majd hozzátette, hogy semmi szín alatt sem szabad megállni, vagy ne adj' Isten visszalépni. Kasza felszólalásában kitért a Vajdaság bete­lepítésére, és hangoztatta, hogy elké­settnek tartja ennek a kérdésnek a fel­vetését, szavai szerint ugyanis a bete­lepítések már lezajlottak. A VMSZ el­nöke emlékeztetett arra, hogy az anya­ország erre a problémára korábban nem fordított kellő figyelmet, habár a vajda­sági magyarság képviselői a betelepí­tésekről többször is tájékoztatták. Ka­sza felszólalásában cáfolta azokat az új­sághíreket, hogy a belgrádi vezetés „kormányeszközökkel hazákat vesz a Vajdaságban”, és ezzel serkenti a tar­tomány betelepítését. A vajdasági ma­gyar vezető hozzátette, hogy a valódi probléma inkább az, hogy aprópénzért lehet házakat vásárolni a vajdasági, fő­képp pedig a bánáti falvakban, a bete­lepülőknek pedig van pénzük, és ezál­tal könnyen juthatnak fedélhez. Visszavárjuk fiataljainkat A Szabadkán megjelenő Szabad 7 Nap című hetilap legutóbbi számában inter­jút közöl a fenti címmel Kasza József­fel, a megalakulásának nyolcadik évfor­dulójához érkezett Vajdasági Magyar Szövetség elnökével. Kasza a VMSZ kormányzati szerep­­vállalását értékelve kijelentette, hogy pártja legnagyobb sikerének a kisebb­ségvédelmi és a Vajdaság autonómiá­jának visszanyerését célzó úgynevezett Felszentelték az 1956-os forradalom és szabadságharc mártíijainak tiszteletére a Pongrátz Gergely, a Corvin köz egykori pa­rancsnoka által emeltetett kápolnát a kis­­kunmajsai Marispusztán a magyar szabad­ság napja alkalmából. A Csete György Kossuth-díjas építész tervei alapján, köza­dakozásból épült templom alapkövét a múlt év november 3-án rakták le ünnepélyes kül­sőségek között Pongrátz Gergely ’56-os múzeumával szemben, a Kiskunmajsáról Szegedre vezető út 31. kilométerkövénél. Az ovális alaprajzú templom egy álló és egy csonka tornyával a győztes forradalom és a levert szabadságharc szimbólumát hir­deti, belsejében az oltár kétoldalún 338 fe­kete márványtábla őrzi az ismertté vált ál­dozatok nevét. A tervezett időre elkészült ökumenikus kápolnát Bábel Balázs, Kalo­­csa-Kecskemét Főegyházmegye érseke, omnibusztörvény meghozatalát tartja. A törvények gyakorlati megvalósítása ugyan nagyon lassan, csak lépésről lé­pésre halad, de halad, s ez rendkívül fontos. A VMSZ kimagasló eredménye - folytatta Kasza -, hogy megteremtette a nemzeti tanácsok megalakulásának jogi feltételeit, és kifejezte reményét, hogy a közeljövőben életre is kel a Ma­gyar Nemzeti Tanács. A párt terveiről szólva Kasza József elmondta, hogy igen fontosnak tartja az anyaországi kapcsolataik továbbfejlesz­tését. Megtartva, s amennyiben lehet­séges, továbbépítve a Fidesszel eddig kialakított kapcsolataikat. Várható, hogy a térségben hamarosan nagyobb intenzitással zajlanak majd a privatizá­ciós folyamatok. A vajdasági magyar­ság pedig önerőből, az anyaország hat­hatós háttértámogatása nélkül képtelen lesz ezekbe a folyamatokba bekapcso­lódni. A VMSZ előtt álló feladatok közül a pártelnök külön kiemelte a háború elől elmenekült vajdasági fiatalok visszacsábítását új munkahelyek meg­teremtése révén. És végül, de nem utolsósorban a népszaporulat serkenté­sét. Olyan mechanizmusokkal, amelyek az anyagi biztonságot szavatolják a csa­ládokban. Flogy a délvidéki magyarok utódai ezer év múlva is itt legyenek, itt éljenek eleik szülőföldjén. Újabb lépés az autonómia felé A hatáskörök tartományra való átruhá­zását szabályozó omnibusztörvény értel­mében a legtöbb jogkört az oktatásügy­ben adták vissza a Vajdaságnak a szer­biai szervek. A tartomány területén a jövőben a községek hatáskörébe fog tar­tozni az általános iskolai oktatás, a kö­zépiskolák, főiskolák, egyetemi karok esetében pedig a tartomány veszi át az alapítói jogkört, ugyanúgy, mint a közép­iskolai és egyetemi kollégiumokéban. Az oktatásügyi kérdésekben nem szűnik meg teljes mértékben a köztár­sasági hatáskör, mégis nagyon lénye­ges, hogy a vajdasági magyaroknak jo­guk lesz arra, hogy maguk döntsenek a legfontosabb kérdésekben. Eközben roppant fontos, hogy a magyar iskolák ne csak magyar nyelvűek legyenek, ha­nem magyar szellemiségűek is. Ez azt jelenti, hogy ne csak a magyar nyelv óráin, hanem társadalomismeret- és tör­ténelemórákon is helyet kapjanak azok a tartalmak, amelyek elengedhetetlenek a magyar kultúra és önazonosság ápo­lása szempontjából. Deme Zoltán evangélikus lelkész és Gyu­­lay Endre szeged-csanádi megyéspüspök áldotta meg. Bábel Balázs kalocsai érsek beszédében emlékeztetett: a kápolna a ka­locsai érsekség területén fekszik, erről a táj­ról indult a török elleni harcra védőszentje, Kapisztrán Szent János, akit a katolikus egyház október 23-án, halálának napján ünnepel, amely egyben az 1956-os forra­dalom kitörésének napja is. Hozzáfűzte: a kápolna felszentelésének napja is kettős ün­nep, június 29-én arra a napra is emléke­zünk, amikor a törökök felett aratott győ­zelem tiszteletére a pápai körlevél elren­delte a déli harangszót. Deme Zoltán evan­gélikus lelkész Pál apostol igéjével - „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk” - szólt a megtorlás éveiről. - Nincs magyar keresz­tény család, amely ne sínylette volna meg ezt a néhéz időszakot-mondta. (MTI) ,A nyugati demokráciák neveltje hitet­lenül hallgatja a kelet-európai kisebb­ségek nyomoráról szóló történeteket. Egyrészt, mert túlzásnak véli őket, másrészt - a saját logikáját követve - elképzelhetetlennek tartja, hogy a földbe taposott kisebbségek pisszenés nélkül tűrik, hogy végigszántsanak raj­tuk. Végül is a baszkok lőnek, az írek robbantanak - miért nem követik pél­dájukat például az erdélyi magyarok vagy a szlovákiaiak?” Ezek a ma már klasszikusnak szá­mító, forradalmi jelentőségű mondatok éppen húsz esztendeje, 1982-ben íród­tak. Csoóri Sándor vetette papírra őket, Duray Miklós Kutyaszorító című köny­véhez írott, később hatalmas viharokat kavart előszavában. A felvetett, lélegze­telállító, gyomrot összeszorító kérdés az eltelt két évtized sok-sok eseményének tükrében is váltig érvényes, gyötrő, a le­gégetőbben jelenvaló. És az elszakított területeken ma már csak nagyon-na­­gyon kevés írástudó akad, aki - leges­leginkább érintettként - legalább meg­­pórbálna válaszolni erre a Kolumbusz tojása-szerű evidenciát tonnás szikla­ként elénk vető kérdésre. Hódi Sándor a Délvidékről a nagyon kevesek közé tartozik., Népünk legfőbb gondja mentális természetű” - mondta még 1997-ben egy, a Magyar Nemzet­nek adott inteijújában, amely Légüres térben című, Tíz évi küzdelem a délvi­déki magyarságért alcímű, a bácskai Tóthfalu Logos kiadójánál megjelent gyűjteményes kötetében olvasható. A pszichológus Hódi ijesztő pontossággal ismeri ennek a nemzetrésznek der­mesztő lelkiállapotát, a titói évtizedek alatt nagy gonddal kialakított lelkületét - mindezek tükrében igyekszik beszá­molni arról a borzalmas évtizedről, amely az 1991-ben kirobbant délszláv háborútól napjainkig tart a Délvidéken. „Nem véletlen a nagyarányú ön­pusztítás, s itt nem csak az öngyilkos­ságok világviszonylatban magas ará­nyára gondolok. Sokkal súlyosabb az a közöny, ahogyan a nemzet tudomásul veszi saját leépülését. Ez a mentalitás és magatartás mind az egyéneknél, mind a nemzetnél az egészséges életst­ratégia hiányával függ össze... A ma­gyarság ugyanis sérelmei és vágyálmai birodalmában él anélkül, hogy bármi­féle tudatos jövőre irányuló életstraté­giája lenne. Életünkből hiányzik a cél világos meghatározása, s ennek hiányá­ban nem tudjuk, mit kellene tennünk az előbbi megvalósításához. Folyamatos és erőteljes bennünk az aggodalom, ami nem kedvez a cselekvő magatartásnak. Sajnos, ilyen kábán és tétován sodród­tunk bele az 1989-es társadalmi és po­litikai változásokba is, s eközben ma­gunkban hordoztuk a régi szokásokon, életelveken, félelmeken és hiedelmeken alapuló, pontatlan ön- és helyzetértéke­léseket. A világ már régen megváltozott körülöttünk, mi azonban nem tudunk korábbi rögzült gondolkodási és visel­kedési sémáinktól megszabadulni, s ezért nem tudunk az új lehetőségekkel élni. Az újabb, zsákutcás magyar álla­pot az értelmes életcél hiányából ered. Mint a vak, tapogatózunk magunk kö­rül: mások szeretetéért, köny őrületéért esedezünk, ahelyett, hogy magunkkal kezdenénk valamit és mindig bátran él­nénk az adott pillanat lehetőségeivel.” Más elszakított nemzetrészek nem­zeti azonosságtudatával összehason­lítva, már régóta feltűnhetett a délvidéki magyarság riaszót tudatállapota. A nagyszerb háborús őijöngés közepette is a gyáva, hihetetlenül korlátolt nosz­talgia a titói „aranykorszak” után, az egyetemes magyarsághoz való tartozás már régóta szívek legbelsejébe (sem) rejtett titkának tökéletes elfeledése, az 1944-es, tízezrek életét kioltó magyar­­írtó tömegmészárlásoknak a tudatalatti zsigerekbe ivódott, szemlélet- és gon­dolkodásmódot végzetesen eltorzító utóhatása. Ami - ráadásul - a legérthe­tőbb, a legemberibb aggodalomból fa­kadt: az ártatlanul meggyilkoltak utódai egyszerűen nem akarták és nem akar­ják, hogy a gyermekeik meghaljanak. Ezért mulatják el a jövőjüket, nevelik nemzeti közönyre és küldik boldogan mindörökre az anyaországba utódaikat, a szülőföldet - mellékesen józan anyagi megfontolásból is - elhagyva. Ezért nem szaporodnak, ezért adtak fel rég­óta szinte mindent, ami tartást, tetterőt, öntudatot, önálló gondolkodást és cse­lekvési készséget jelentett volna. »Csak baj ne legyen belőle, csak bennünket hagyjanak békén, csak valahogy meg tudjuk élni.« íme a legújabb kor össz­népi jelmondatai. És még csak nem is ítélhetjük el őket igazán. Fliszen az em­ber így, ilyen összefüggésekben is min­dig ember marad, akkor is, ha északír szabadságharcos Belfastban - de ak­kor is, ha középkorú magyar földmí­ves Zenta mellett, valahol Felsőhegy környékén.” Túl sok kíméletre persze ne számít­son az, aki ilyen jól ismeri az övéit. Az emberek nem szeretnek szembesülni önnön gyarlóságaikkal, aki meg közü­lük valóként próbálja meg rádöbbenteni őket minderre: szinte megbocsáthatat­lan bűnt követ el. Hódi Sándor egyko­ron, a VMDK hőskorában a délvidéki magyar szervezet alelnöke volt, nevé­hez fűződik a máig legéletképesebb, legfigyelemreméltóbb magyar autonó­mia-koncepció kidolgozása. Már 1994- ben úgy„kinyírták” - nem, nem a szer­­bek: a délvidéki magyar testvérek! - mint annak a rendje errefelé a Duna-Tí­­sza közén. ,Nekünk, akik itt voltunk és benne éltünk ebben a miliőben, az a dolgunk, hogy tanúságot tegyünk a történtekről” - vallja Hódi Sándor, és ez nagyon is így van rendjén. Sőt: csakis így van rendjén. A mélyből fel kell pillantani, éles, metsző, figyelő tekintettel körbe­pásztázni - és jelenteni. A magyarság önszerveződési kísérleteinek állásáról és a finn példa-modellről, a kulturális meg a területi autonómáról, a magyar lélek torzulásairól és a szellemi megúj­hodás lehetőségeiről. És így tovább. Mindenről. A pillantás reflektorának éles, átható sugara felér a szakadék szélére és bevilágítja a környéket. Ez a férfimunka. Hódi Sándor könyvének megjele­nése után, június elején adta hírül az MTI, hogy több, a trianoni határhoz kö­zeli észak-bácskai településen elég nagy számban plakátok, falragaszok jelentek meg - a nemzetgyilkossági kísérletet je­lentő trianoni diktátum aláírásának 82. évfordulója alkalmából. „Elfelejtetté­tek?” Kérdezett az egyik plakát. Rémül­ten elkapott, gyorsan a földre szegezett magyar pillantások, a politikusok meg­nyugtató-elhatárolódó nyilatkozatai és váltig ájult csend a bácskai rónaság fö­lött. De a plakátok azért ott vannak, ott voltak. Eddig nem történt semmi. Ho­gyan is írta Hódi Sándor? ,Állóképes­sége és teherbírói képessége mellett en­nek a magyarságnak más erősségei is vannak.” Domonkos László (Hódi Sándor: Légüres térben. Tíz évi küzdelem a délvidéki magyarságért. Logos, Tóthfalu, 2001., 699 oldal) A Magyarok Világszövetsége elnökének közleménye Lengyel zarándokok magyarországi tragédiája A Magyarok Világszövetsége megdöbbenéssel értesült lengyel zarándokok tragikus kimenetelű magyarországi buszbalesetéről. Részvétünkről és együttérzésünkről biztosítjuk az elhunytak hozzátartozóit és minden gyászoló lengyel testvérünket. Tag- és területi szervezeteinket gyűjtésre szólítom fel a magyarországi tragédiában elhunyt lengyel testvére­ink hozzátartozóinak megsegítésére. A segélyeket a Magyar Segélyszolgálat Alapítvány juttatja célba. A Magyarok Világszövetségének programművét, a lengyel-magyar barátságnak szentelt vallásos misztérium­játékot, a Szent Kinga gyűrűje című művet e hónap utolsó hetében mutatják be Ószandecen, Tamóban és Krak­kóban. A három előadás teljes bevételét felajánljuk a 19 Magyarországon elhunyt lengyel zarándok hozzátarto­zóinak. Arra szólítom a Magyarok Világszövetségének tagszervezeteit, országos tanácsait és területi szervezeteit, hogy együttérzésükjeiéül, székhelyükön helyezzenek el gyászlobogót. Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom