Nyugati Magyarság, 2002 (20. évfolyam, 3-12. szám)

2002-03-01 / 3. szám

2002. március Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal Fekete Gyula 80 éves 1922. február 26-án született Mezőke­resztesen, tehát pontosan nyolcvan éves . Szülőhónapjáról, a februárról máskülönben nincs jó véleménye. „Télnek ha tél, már nincs köszönet benne; egyre azt lessük, mint a magá­ról megfeledkezett kései látogatón: mi­kor megy már? Tavasznak, ha tavasz, csak olyan isten-őrizzen-meg tőle ta­vasz; még aztán kicsalja a zsenge rü­gyeket, idő előtt” írta 1945-ben elő­jegyzési naptárában. Az idézet arra jó, hogy ürügyén jelezzem, Fekete Gyula egész életművén végigvonul egyféle fi­nom irónia, ami tárgya mindenkori in­tellektuális megközelítésére vall. Má­sodjára, hogy azt a csillagjósdai követ­keztetést vonjuk le, az újszülöttre nem föltétlenül nyomja rá bélyegét szüle­tése évszaka. Jelleméből teljeséggel hi­ányzik az a bizonytalanság, az a hol cseppfolyós, hol fagyos, de minden­képpen bimbót pusztító hisztéria, amely a február sajátja. Sőt. Jellemére és életművére a következetesség, a ha­tározottság, s a fakadó rügy jelképében kibomló élet szeretete a meghatározó, amely szépirodalmi munkáit, publi­cisztikáját, fantasztikus regényeit, me­séit, aforizmáit áthatja. Állhatatossága mellett alapvető és meghatározó élménye, életérzése, az, amit Varga Domonkosnak mondott egy inteijóban: „(...) én itthon vagyok. Gaz­dának érzem magam itthon; nincs ér­telme bolygatni, mennyire voltam-va­­gyok ténylegesen gazda, ha egyszer annak érzem magam. 'Én nem mehe­tek el innen’ - mondhatnám Veres Pé­terrel. Ha ott tartanánk már, hogy nem osztódnék fel latifundiumokra és ma­­gunkforma nadrágszíjjparcellákra a vi­lág, akkor is ez volna az egyetlen da­rab föld s az egyetlen nép, amelyhez ide kötöz éppen annyi jog, amennyi kötelesség. Nemcsak a belátható múlt felől, de a belátható jövő felől is: a gyermekeim is itt akarnak élni és meg­öregedni.” A gazda, a gazda-tudatú min­­dannyiunk felelősségtudata feloldha­tatlan ellentmondást szül az „élősdiek­­kel” szemben. - Ugyancsak szavai sze­rint. Az ország, a nép ügyeit, sorsát gazdatudattal, felelőséggel figyeli és gondozza. És ez a második elhatáro­­lóan fontos jellemvonása az írónak, az embernek. Harmadjára a nem alaptalan de mégiscsak fölületes meghatározás a népi írói mozgalomba sorolja, márcsak azért is, mert a Nemzeti Paraszt Párt meghatározó egyénisége volt a háború után. Népi írósága, ha igaz, összefügg országa és népe iránti elkötelezettségé­vel. Gombos Gyula írta, hogy a ma­gyar népi mozgalom Magyarországon történelmi sajátosság, kényszerű szük­ségszerűség hozta létre. A 19. század végén, a 20. század elején megtörtént az ipari forradalom, kialakult a modem értelemben vett munkásosztály és an­nak létfeltételei. A polgárság is soha nem látott fejlődésnek indult, olyannyira, hogy megszületett az urbá­nus irodalom, ugyanakkor a mező­­gazdasági viszonyok, a földműves áll­apotok és életformák alig változtak. 1920 után az új uralkodó osztály és a javarészt arisztokratikus befolyás alatt álló polgári politika képtelen volt a nemzetet veszélyeztető görcsökön és elmaradottságon változtatni. Ezt vál­lalta magára a népi mozgalom, amely­nek vezető alakjai voltaképpen nem is népi írók voltak, sőt kisajátittattak. Szabó Dezső, Németh László, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Sárközi György és sokan mások nem nevezhetők népi íróknak a szó Veres Péter-i vagy Szabó Pál-i értelmében. Fölvállalták viszont a népi mozgalom programját. Fekete Gyula származása ellenére sem népi író, hanem saját szavaival élve: köz­­gazdasági szépíró, lévén, hogy a nyolc­osztályos és kötelező latin nyelvű gim­názium elvégzése után a Műegyetem Közgazdaságtudományi fakultását vé­gezte el. Ez a jelentéktelennek látszó tény is döntőnek bizonyult későbbi írói pálya­futásában. Mint maga írta, orvosíró, jo­gászíró, pedagógusíró, nyelvészíró, még mémökíró is bőven akad a ma­gyar irodalomban, de közgazdász so­káig ő volt egyedül. Ami megint csak meghatározta nemcsak érdeklődését, problémaérzékenységét, hanem a tár­sadalmi kérdésekre adott válaszait is. Magyarán, több volt mint népi író, ő az egész országot, társadalmat látta tel­jességében és összefüggéseiben is. 1974-ben már világosan látta a ma glo­­balizmusnak nevezett nemzetek fölötti birodalom kialakulásának veszedel­meit, a nemzeti és a nemzetek közötti kapcsolatok fenyegetettségét, egy új hatalom, új diktatúra árnyékát fejünk fölött. Művészetét, életfilozófiáját jól jel­lemzi az alábbi megjegyzése: „Szülő­föld - földrajzi környezet? A táj? Nem, nekem mindennél inkább az emberi környezet a szülőföld. A család, a szom­szédság, a rokonok, az ismerősök. Csak részletemlékek maradtak az egyhangú alföldi tájból (...) az udvar, a kert izgalmas zugai, a mindenféle padlások, a templomtorony, a temető, a patakpart, a vályoggödör...” Emberközpontúság, családvéde­lem, nemzeti érdek elsőbbsége jelle­mezte nemcsak szervező, irodalmon kívüli tevékenységét, hanem írásművé­szetét is. 1956 előtt is. 1956-ban az író­­szövetség titkáraként is ez foglalkoz­tatta, aminek jutalmául, a komák meg­felelően internálás jutott osztályré­széül. Fekete Gyula közéleti emberként, közéleti íróként él a köztudatban. Ez a megítélés azonban bármennyire is megtisztelő, leszűkíti értékeit. A köz­­életiség és művészi tevékenység nála nemhogy kizárná hanem fölerősíti egy­mást. Szépírói munkássága sokarcú, sok­műfajú. Gondolatisága mégis tömör, egységes gondolatisága. Több regényé­ben a borsodi környezet emlékeit, sze­replőinek életsorsát, a Parázsó csalá­dot dolgozza föl, de a népi írói epikai hagyományait fölhasználva, országos méretűvé szélesíti érdeklődését. A nemzet sorsa, jövője foglalkoztatja, s noha közgazdász szemmel és művelt­séggel közelít kora magyar valóságá­hoz, jól tudja, nem minden a puszta nyers materiális valóság. Regényei a társadalom és nemzetmentő erkölcsi kérdésekről szólnak, a családról, mint egy-egy nagyobb közösség alapsejtjé­ről. A társadalom erkölcsi meghason­­lását látja abban is, hogy képtelen rep­rodukálni önmagát, ami nemcsak „nemzeti”, hanem materiális létkérdés lesz a jövőben. Jellemző az elmúlt év­tizedekre, hogy az élet- és nemzetide­gen kommunista fertőzött média, hiva­talosság és szakma nacionalistának ne­vezte Fekete Gyulát, holott nem tett egyebet, mint szakmai fölkészültsége okán, pontos kórképet rajzolt a magyar jelenről és a riasztó jövőről. Az utóbbi években háttérbe került Fekete Gyula, a művész, az író. Ho­lott a közéleti aggódó és a szubjektív művész éppenséggel nála elválasztha­tatlan. Regényei, Az orvos halála, A hű asszony meg a rossz nő, az Ezeregye­dik esztendő, a Csördülő ég, a Vallo­más hajnalig, vagy a Mézes hetek, de nemcsak regényei, hanem a széppróza határán mozgó publicisztikai írásai is , nemcsak formailag és tematikailag egyaránt roppant gazdagok. És aho­gyan regény-formái is változatosak, a hagyományos nagyregénytől a szub­jektívabb naplóregényig, rövid publi­cisztikai írásaira is roppant formagaz­dagságjellemző. Tömény esztétikai él­ményt nyújtanak novelláskötetei, (a Fürdik a hal például), szellemes szipor­kái a Tengercsepp. S ha már megem­lítettem, e művében adja meg a rend­szerváltozás előtt jó fél évtizeddel az egypártrendszer kritikáját, megjósolva, mint munkássága során már annyiszor, a bekövetkezendőket. Az utóbbi néhány esztendőben megjelent kötetei jobbára szépirodalmi értékű publicisztikák. Ha lehet, érdek­lődése még tovább szélesedett, követi a kor változásait és megfelel a kor új kihívásainak. Úgy él a jelenben, hogy a jövőt kutatja, Véreim, magyar kan­nibálok, Vádirat a magyar jövő elrab­lásáról, című 1992-ben megjelent kö­tetében előrevetítette a mai helyzet anomáliáit, legújabb kötetében pedig a Világhódító bambaságok és tévesz­mékben, tudtommal, kórképet rajzol nemcsak korunkról, hanem arról az út­ról is, amelyen idáig jutottunk. Roppant életműve ismertetését, méltatását nem lehet befejezni, legföl­jebb csak abbahagyni. Számomra a legfőbb tanulság, hogy az elkötelezett ember következetességével, a hívő, a nemzettudattal megáldott alkotó el­szántságával, a kilencedik évtized kü­szöbén is éppolyan friss, elven és job­bítani akaró szellem, mint amilyennek jó négy évtizeddel ezelőtt volt szeren­csém megismerni. *** Szalay Károly születésnapi köszöntője február 26-án hangzott el a Magyar írószövetség Klubjában. A Nyugati Magyarság — munkatársai és olvasói nevében is - szeretettel köszönti a nyolcvanéves Fekete Gyulát. Dühömtől kacagjunk! Évekkel ezelőtt éppen a Nyugati Ma­gyarságban írtam kórházi történeteimről, ahová nemrég azért vonultam be, hogy újabb élményeket gyűjthessek hajdani jegyzeteim folytatásához, no meg azért is, hogy gyógyítgassam a doktornőket, akik napról-napra, évről-évre egyre szeb­bek és vonzóbbak, nem úgy mint én. Nos, tessenek elképzelni egy akkora kórház-együttest, ahol a napi átlag sze­mélyi forgalom közel kétezemyi fő, beleértve az intézmény alkalmazottait is. Valamikor elmarasztaltam egy jóra­­való bácsit, aki csak „bizonyos” újsá­gokat, folyóiratokat és alkalmi kiadvá­nyokat árusított az előcsarnokban. Saj­nos, meghalt. S véle együtt megszűnt a sajtóterjesztés is. De nem akad egy ügyes munkanélküli fiatalember (nő is lehetne!), aki folytatná a sajtos hagyo­mányokat, pedig, kimondottan pénzben gondolkodva, naponta eladhatna legke­vesebb kétezer darab sajtóterméket, s a bevétel tekintélyes százaléka az ő mar­kát ütné! Merthogy látogatók minden­féle ételt hoznak a betegeknek, de az ol­vasnivalóról megfeledkeznek. így vált a sajtóbeszerzés valóságos partizánko­dássá: a ki-kisurranó lábadozók csem­pésznek be egy-egy példány lapot vagy megkérik valamelyik ápolónőt. Ezt tet­tem magam is. Körbeudvaroltam egy gyönyörű orvosnőt, sőt még verssel is áltattam őt, mire mosolyogva ugyan, de határozottan így szólt:- Mester, nagyon kedves, tudom hová akar kilyukadni, milyen újságot vagy folyóiratot hozzak holnap reggel magának? Ezek után már joggal félhetek: fennáll a veszélye annak, hogy ha szé­peket mondok egy nőnek, újsággal fogja viszonozni... Gyakorlati tapasztalataim alapján megállapítottam: a magyar orvosok polihisztorok! Egy magyar orvos ugyanis egyszemélyben orvos, asszisz­tens, ápolónő, adminisztrátor, köny­velő, gépíró, számítógépes, futár, nap­palos-éjszakás, ügyeletes, sőt még meg kell hallgatnia a betegek valós és ál­panaszait is, mert az a jó orvos, aki en­gedi, hogy a beteg kibeszélje magát és aki minél több gyógyszert ír ki neki. Én kicsi gyermekkoromban hadvezér, pápa, fölfedező, orvos szerettem volna lenni, s mivel egyik álmom sem telje­sült, így lettem író. De leginkább an­nak örvendek, hogy nem lettem orvos! Mert orvosként egy kórházban egy na­pot sem tudnék átvészelni: egyszerűen megbolondulnék s kiadnám a paran­csot a betegeknek, hogy ők gyógyítsák egymást! *** Kórterem-társ. Idősebb férfiú. Az egyik nagyobbacska vidéki városból hozták az „én” kórházamba. Jogász. Neve előtt és neve után is ott díszeleg a dr. Erre mindig külön felhívja a betegek és a „személyzet” figyelmét. Rengete­get nyöszörög és követelődzik. Az ápo­lónő érdemtelenül kedves hozzá, dé­delgeti, pátyolgatja. Miután távozik, a jogász főúr megjegyzi:- Csinos ez a román asszony...- Ez nem román! Erdélyi magyar nő! - dördülök rá illedelmesen.- Dehogy magyar! - így a jogász főúr. - Román, csak megtanult magya­rul, mint sok-sok erdélyi társa.- Összetéveszti, uram, az állampol­gárságot és a nemzetiséget - érveltem makacsul, mireföl ő kimondta a ver­­dictumot:- Én nem író, hanem jogász-politi­kus vagyok ! - válaszolta éllel.- Látszik magán - vágtam vissza, hátat fordítottam neki és bevettem egy vérnyomáscsökkentő tablettát. *** Mi a különbség az elmebajos és az idegbajos között? Az elmebajos szerint 2+2=5. Az idegbajos szerint 2+2=4, de túl kevés... *** Kelemen Imre volt cellatársam, kebel­barátom jött, hogy hazakíséijen a kór­házból. Gyalog indultunk el, hogy megmozgassam gémberedett végtagja­imat, no meg próbára is tegyem ma­gam, nem szellemi, hanem fizikai erő­létemet illetően. Be kellett ismernem, hogy még mindig szívós, erős legény vagyok. De lelkileg annál sebezhetőbb. Nem a magam, hanem a mások nyo­mora, kisemmizettsége fáj. S e bolon­dul boldog világban, valószínű, ezért vagyok sebezett ember. Erről diskurá­­lunk Imre barátommal, amikor észre­veszünk egy kisfiúcskát a járdaszélen, egy kapu alatt térdepelve, előtte egy bádogdoboz, sűrűn veti a keresztet és könyörögve néz a járókelőkre. A ba­rátom, aki éppen olyan szegény, mint én, azonnal zsebébe nyúl s pénzt ad a fiúcskának, aki keresztvetéssel köszöni meg, mintha néma lett volna. A ke­resztvetéséből jöttem rá, hogy a fiúcska ortodox román. így hát románul kér­deztük, hová való, mikor jött Buda­pestre stb. A gyermek, mintha a járdá­nak beszélt volna, úgy mondta, persze, románul:- Apám rakott ki az utcára kére­­getni... Bukarest mellől jöttünk.- Csak ketten?- Sokan - válaszolja félve -, tizen­két gyermeket hoztak egy autódubával (ez amolyan mikrobuszféleség)... Szerencsétlen gyermek nem tehet semmiről. Közben eszembe jutott a Nagy-Románia (Romania Mare) című országos lap, amely 2001. október 15-i számának a 6. oldalán a Nagy-Romá­­nia Párt öklömnyi betűkkel fegyverbe szóhtja a románokat a magyarok ellen, akik „évszázadokon át sanyargatták és most is sanyargatják a román nemzetet!” Tovább idézem a cikket: „De ha még egyszer bevonulunk Budapestre, akkor ott is maradunk!” A szervezett kolduló gyermek-sereg már megérkezett... *** Áldott Főorvosnőnk a kórházból való kiszabadulásomkor számtalan jóta­náccsal és vénnyel látott el. Mivel tudja, hogy rakoncátlan vagyok, szigorúan rámparancsolt, hogy vigyázzak ma­gamra. így is teszek. Azóta mindent át­tételesen és metaforikusán szemlélek és értelmezek, önzőén, kimondottan a sa­PÉTERFFY GYÖNGYI • • Húsvéti üzenet Szív harangoz a mélyben, a szív harangdala jelez, hozza a mindenséget - az üzenetet, ébred a tavasz, ébredj nemzetem! Ha alázott fájdalmaddal élsz is ne csüggedj, ne hagyd magad! Szíved hangjával ébreszt a tavasz érezd a mélyből ébredő erőt, zölddel, lengő fénnyel ölelkezőt, rezdülő bimbóhasadásban madárdal szívverése lüktet - és nő és árad a szerelem, szülik a pompái a hegyek, a berkek, a nyújtózó kertek, virrasztó fák az ágak lombját, ébredj Nemzetem! Fogadd az éltető szerelmet, az erőt, az örvendeztetőt! A Világ szívverése üzen, üzen és hallgasd, hallgasd a Hajnal sugallatát, nem vagy Te árva, ne higgy gyávák gyalázkodásá­ban! Lelkedben az erő! Öleld a Napunk áradó fényét, szellős sugarába merítsd arcod sugárzó szépségét! Sohse félj! Szeretnek! Küldik az erőt! Isten Szendéikét! Húsvét jön és Húsvét van! A Feltámadás! Nefélj! Jézus Szentlelke sugall - Veled vagyok Veled az Időkön át! ját javamra. íme, néhány eset, ami más­sal is megeshet, bármikor és bárhol: Csöngetnek. Két tagbaszakadt fér­fiú. Az Elektromos Művektől jöttek, hogy kikapcsolják az áramot, mivel­hogy sok a tartozásom. Bemutatom a bizonylatokat, amelyek igazolják, hogy egy fityinggel sem tartozom. Szemügyre veszik a cetliket. Valamit irkáinak. Elnézést kémek. Távoznak. - Ez jó idegnyugtatónak. Valaki, vagy valakik kivülről félig le­szerelték ajtóm zárját, persze, föltétele­zem, a rézkilincs miatt. - Ez jó stresszol­­dónak. Ablakom alatt egész éjszaka üvöl­­tött-szirénázott egy autó riasztó-berende­zése. - Ez jó altató helyett. Romániában szigorították a kiuta­zásokat, nemsokára pedig a beutazá­sokat nehezítik meg. - Ez jó utazási mániám csökkentésére. Újság írta: hamisítják a tejet! - Ez jó infúzió helyett. Hír: terjed a lépfene, az ebola, az AIDS, a kínai járvány. - Tudomásul vétele jó védőoltásnak. Izraelben oda-vissza robbantgatnak és rakétáznak. - Ez a hír segít a Vas utcai csetepaték elviselésében. Majdnem két hónapos késéssel ér­kezett egy hivatalos levél. - Semmi dü­höngés, örüljek, hogy nem volt benne semmilyen por! Kirobbant a 3. világháború, bár a 2. sohasem ért véget, de ehhez viszonyítva elenyésző csekélység, hogy az utcasar­kon megkéselték a szomszédomat... Folytassam? Úgy látszik, beteg a világ. Nem véletlen, hogy a Teremtő ideiglenesen űr-karanténba zárta. Bartis Ferenc

Next

/
Oldalképek
Tartalom