Nyugati Magyarság, 2002 (20. évfolyam, 3-12. szám)

2002-03-01 / 3. szám

8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2002. március ' Kisebbségi kaleidoszkóp A Herédi-fiú házassága Kisebbségi sorsban „csatamezővé” változhatik a legvidámabbnak, legszelídebbnek tűnő iroda is, az anyakönyvi hivatal. Nyelvek háborúja támadhat ott, ahol beírják a „nagy könyvbe” az újszülöttek nevét, a házasságra lépőkét. Egy életre eldől, hogy kit miként fognak hívni személyi igazolványa alapján. A keresztnév elkötelezettség egyik vagy a másik nemzet iránt, ezernyi bosszúság, kellemetlenség forrásává lehet, leleki csonkasá­­got okozhat. Az anyakönyvvezető lehet erőszakos nyelvi „hódító” vagy az állampolgá­rok nyelvi jogainak tisztelője, éppenséggel védelmezője. A honpolgárok mindenütt sze­retnének megbízni az anyakönyvvezetőben, de nem egyszer eleve harcba kell szállniuk vele. Trianon óta az erdélyi magyar szülők ezért választanak olyan keresztneveket gyer­mekeiknek, amelyeket nem lehet lefordítani románra. Ha valaki statisztikát készítene, kiderülhetne, hogy az erdélyi magyar keresztnevek többségét csak eltorzítva lehetne ro­mánul írni. Néha az anyakönyvek alapján lehet megbízható „népszámlálást” végezni. Kolozsvá­rott évtizedek óta kételkedik a lakosság magyar fele az összeírások pontosságában. Még a hatalmas arányú beköltöztetéseket is meghaladva növekedett a románok, csökkent a magyark lélekszáma. Olyan ötletem támadt, hogy a születési anyakönyvben próbálom meg kideríteni a tényleges arányokat. A városháza folyosójára akkoriban, a hetvenes évek legelején, kifüggesztették az újszülöttek nevét, a szülők adatait és az édesanyáknak kifi­zetett állami gyermekpótlék összegét. Bizonyára ez utóbbi okán tették, hatásos propa­gandának vélték ezeket a listákat a szocialista állam gondoskodásáról. Szépen összeír­tam az 1971. január 23-tól február 20-ig született gyermekek adatait, és közreadtam A Hét ugyanazon év április 2-i számában. A Ferencek és Györgyök, a Tündék és Enikők, az Erika-Melindák és Zoltánok felsorolásával - nyilván, mind a két nép újszülötteinek összehasonlításával - érzékeltettem, hogy az igazi arány: nagyjából ugyanannyi magyar gyermek született, mint román. „Az újszülettek - írtam -, akiket ezek a nevek, ezek a szavak, betűk a világgal immár eljegyeztek, különbözni fognak, vagy máris külöböznek szemük színe, hajuk színe, hang­juk színe szerint, s annyi más vonásukban. Nevük betűi feltöltődnek egyéni tulajdonsá­gaikkal, sajátos vonások tapadnak hozzájuk, és lassan az egyedi, megismételhetetlen em­bert, az egyéniséget jelzik és jelentik.” Kisebbségi közösségek közös gondja ez, nem csodáltam, hogy az újvidéki Magyar Szó 1971. április 10-i száma, szombati mellékletében átvette, előkelő helyen közölte az írásomat. Megértették a szándékomat. De megértették a kolozsvári városházán is - pe­dig akkor még hol volt Funar polgármester? - és A Hét-beli cikkem másnapján levették a folyosói hirdetőbáláról az újszülöttek listáját. Nem is tették ki többé soha... Kolozsvár magyarjai mindig nagyon figyeltek az anyakönyvi hivatalra. Ha valami rendhagyó történt, annak azonnal híre futott, sokáig vitatták. A nyolcvanas évek elején egy házasságkötésre jelentkezett fiatal pár szokatlan, az anyakönyvvezető szerint egye­nesen felháborító kéréssel állt elő: adják össze őket anyanyelvükön, magyarul. Megvan erre a törvényes lehetőség, hiszen Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön a magyarokat magyarul adják össze, és ha azokban a városokban lehetséges, miért tilos Kolozsváron? Az ifjú férj Könczei Árpád volt, azóta elismert zeneszerző lett, a néptánc megszállottja. Édesapja, Könczei Ádám, a Korunk belső munkatársa, naprakészen ismerte a magyar oktatás helyzetét Erdélyben, kimutatásokkal bizonyította igazát, a magyar iskolák terv­szerű elsorvasztását. Ugyan, melyik újság közölhette volna akkoriban az erről szóló cik­keit? Magától értetődően biztatta a fiát és menyét, hogy követeljék a magyar nyelvű há­zasságkötést, ehhez minden törvényes joguk megvan. Az szegi meg a törvényeket, aki nem tartja tiszteletben a jogaikat. De akkor még a városháza anyakönyvvezetője hatalmasabb volt a törvényeknél. Nem felemelő eseménnyé próbálta tenni a családalapítás pillanatát, hanem megkeseríteni az eléje járuló magyarok lelkét, anyanyelvűk fölényes mellőzésével, a magyar nylev kigú­nyolásával... Hatalmasabb lenne még ma is? Televíziós hír lett 2001 májusában: a kolozsvári anya­könyvvezető megtagadta, hogy magyarul adja össze Herédi Zsoltot és menyasszonyát. Pedig az ifjú férj még udvarias is akart lenni a hivatalnok iránt és előbb román nyelven mondta ki az igent, majd a jövendő felesége felé fordulva magyarul is megismételte. Agyába szaladt a vér az anyakönyv urának és egyszerűen megtagadta az esketési szer­tartás folytatását. Mert Herédi Zsolt ki merészelt ejteni jelenlétében egy magyar szót. Funar polgármester székházában! Ezt egyenesen lázadásnak tekintette a román nyelv, a román hatalom ellen. Hányán hagytak volna fel a kísérletezéssel? Azzal a gyáva önvigasztalással, hogy nem múliek ezen semmi, egyébként is jól érti a román nyelvet, teljen be a hivatalnok kedve. Ez a nagy buktató, amely egy életre eldöntheti, hogy a kisebbségi magyar megalkuvó módon elfogadja-e másodrendű állampolgári státusát vagy lázad ellene. Történetünk hősét sorsa már rég szembesítette ezzel a dilemmával. Diák korában egy csapat román ifjú alaposan megverte, pusztán azért, mert más mint ők: magyar. Édes­apja, Herédi Gusztáv, a néhány évvel ezelőtt elment sorsvállaló író, tevékeny, bátor ki­sebbségi közéleti ember - városi tanácsos - novellában írta meg Zsolt fia szomorú ka­landját. Horgászfiú a novella címe, 1987-ben jelent meg a bukaresti Kriterion gondozás­­bábán (Aranhomok című novelláskötetében). Erről a könyvről írtam utolsó cikkemet a „régi” Korunkban, az 1988. évi júliusi számban. A novellabeli - életbeli? - Zsolt fiatal­kori szenvedélye a halászat. Barátaiból halászbandát alakít, lemerészkedik a Szamosra. Egyik nap sötétedésig nem érkezik haza. Természetes a szülők aggodalma, majd az öröme, mikor a gyermek hazatér. Csakhogy háta, válla összeverve. Nagyfiúk bandája beléköt és elveri. A halászzsákmányért, meg csak úgy, egyáltalán... A Ceausescu-korszakban egy kolozsvári magyar diákot minden következmény nélkül meg lehetett verni. Az író, az apa előbb büszke csemetéjére, aki két diáktársának megfutamodása után is szembesze­gül a rájuk törő fölényes, durva nagyitokkal, magával a Kisebbségi Sorssal. „Kényszere­detten ugyan, de iparkodtam másfelől is megközelíteni a Zsolt kalandját. A kitartás, a következetesség oldaláról, s ahogy végiggondoltam, veresége nem tűnt már olyan elke­­serítőnek.” De nem sokáig tart az apai büszkeség. Erősebb az írói aggodalom, amely megint más színben láttatja a kicsi diák nagy kalandját... „s a fölsimerés megcsapott, rám ijesztett, jaj, kicsi bogaram, hős horgászom, eddig volt, ahogy volt, csak velünk szem­ben kellett kitartanod halimádatod mellett, de mit jelez ez a verés, külső erők is ellened támadtak immár... Az igazi haddelhadd csak ezután következik, csak ezután.” És miként nyíltan, őszintén belenéz saját sorsába, úgy próbálja kitalálni, szeretné elképzelni, hogy milyen legény is válik Zsoltból, helytáll-e majd az élet sokkal nehezbb próbatételein? Herédi Guszti barátom, ha élne, jóleső elégtétellel venné tudomásul, hogy Zsolt fia kiállta az újabb próbát is. Pert indított a nyelvtipró anyakönyv vezet, Funar polgármester hivatala ellen. Valójában Funar ellen, aki oly sok magyarellenes, kihívó intézedés ér­telmi szerzője. És a pert megnyerte. Február 8-án a bíróság elmaradztalta az anyakönyv­vezetőt, és kötelezete, hogy onnan folytassa a fiatalok házasságkötési ceremóniáját, ahol önkényesen félbeszakította. Nem tudni még, miként folytatódik az ügy. Eltűri-e Funar az ítéletben biztosított anyanyelvű szertartást, vagy szokása szerint, valamilyen képtelen ötlettel megtagadja me­gint? Az is kétséges, hogy Ekstein-Kovács Péter ügyvéd fellebezése nyomán a feljebbvi­­tel fiúm megítéli-e Herédi Zsokéknak a követelt 50-50 millió lejes kártérítést? (Első fo­kon ezt elutasította.) Ez lenne igazán tanulságos lecke a gyűlölködő hivatalnoknak és főnökének, Funamak: egyszer már a zsebük bánná meg soviniszta törvénytiprásaikat! Guszti mindenképpen örülne, és valami ilyesmit mondana: „Zsolti fiam, így kell neked, nektek, erdélyi magyaroknak megküzdenetek minden jogotokért, anyanyel­vűnkért, jövőnkért. Nincsenek kis ügyek és nagy ügyek, csak emberi, nemzeti méltó­ság van és ennek eltiprói vannak.” VJ___________________________________________________________B.Gv. J TAMÁSKA PÉTER Lesz-e új helységnévtábla döntögetés a Felvidéken? Nemrég Duray Miklóst, most pedig már a parlament, a Szlovák Nemzeti Tanács alelnökét Bugár Bélát is felelősségre vonják szlovák képviselőtársai. A pozso­nyi sajtó országszerte bosszúhadjárat hangulatát kelti, miközben a csehek által nemsokra tartott szocialista vezető, Peter Weiss - az ottani KISZ egykori veze­tője - szervezkedik, s az elmúlt jó időkre emlékezve szabályszerűen egyeztet budapesti elvtársaival a fel­vidéki magyarok megrendszabályozásáról. Duray és Bugár bűne, hogy magyar létükre magyar igazolványt vettek át, azaz kinyilatkoztatták személyre szabott füg­getlenségi nyilatkozatukat. Mitől félnek annyira a Mikszáth Kálmán idején a magyarsághoz még annyira hű tóth atyafiak? Meg le­hetnek elégedve, hiszen a magyarság létszáma dráma­ian csökkent az 1991-es népszámlálás óta: 2001-re im­már 46.768 fővel. A természetes szaporulat a felvi­déki magyarság körében mindig alacsonyabb volt a szlovákiai átlagértéknél, arány számunk 1961 óta fo­lyamatosan süllyed, s most került először 10 százalék alá. A Szlovák Nemzeti Párt vezetőinek - Slota mes­ternek, aki ittasságában levizelte zsolnai híveit az er­kélyről és a magyargyűlölettől a freudi hisztéria proto­típusává lett Maliková asszonyságnak - azonban ez sem elég, hiszen úgy kedvelik a magyarokat mint a frontkatonák a kézigránátot frissen épített fedezékük­ben. Most ünnepnapjuk volt: 1946. február 27-én ír­ták alá Magyarország és Csehszlovákia küldöttei Bu­dapesten a lakosságcsere-egyezményt. A csere szóban rejlő egyforma jog persze csak blöff volt, az egyezmény szlovák diktátumot jelentett. Ennyiben teljesen megfelelt a háború utáni békedip­lomácia szellemének, amely következetesen nem tö­rődött sem a vesztesek, sem a szegények jogaival. A magyar kormány pedig hallgatott, nehogy moszkvai megrovásban részesüljön. Még 1945-ben Benes csehszlovák köztársasági elnök rendeletére elvették - a német és magyar megszállók és árulók - vagyonát: ez a potsdami értekezlet idején született dekrétum ténylegesen törvényen kívül helyezte az évszázadok óta ott élő s egykor államalkotó kisebbségeket. Nos, az egyezmény a pozsonyi magyar meghatal­mazott helyettesének - Szabó Károlynak 1986-ban írott visszaemlékezése szerint felfüggesztette ugyan a magyarok vagyonelkobzásának gyakorlatát, de telje­sen megszütetni nem tudta. Létminimumot biztosított az elbocsátott magyar közalkalmazottaknak, ám a fo­lyósítások akadoztak, az áttelepülésre kényszerűitek­hez pedig el sem jutottak soha. Az elmenekült és egy­oldalúan átszuppolt azaz elűzött magyarok visszatér­hettek ingóságaikért, ha időközben szét nem hordták a szlovákok, vagy egyáltalán beengedték őket egykori házaikba. A csehszlovák és a magyar fél - miután alapvető kérdésekben is alig tudott megegyezni - sajtóhadjá­ratot folytatott egymás ellen. Az áttelepülőket a po­zsonyi Megbízottak Hivatala megfosztotta azon joguk­tól, hogy összes ingóságukat magukkal hozzák, noha ezt az egyezmény biztosította. A magyar kormány ra­gaszkodott ehhez, erre válaszul 1946. november 15- én a csehszlovák kormány elkezdte a magyarok kite­lepítését a Szudéta-vidékre. Körülbelül 50.000 főt, fő­ként kisparaszti családokat telepítettek át, akiknek többsége a németek földjét megszerző cseh gazdák cselédje lett. A velük való bánásmód nem egy eset­ben durvább volt mint amit az ENSZ-nek a rabszol­gákra vonatkozó előírásai rögzítettek: ezt a Lord Run­­ciman vezette angol delegáció is sérelmezte. Szovjet nyomásra a csehszlovák fél végül is leállí­totta az áttelepítéseket és belement abba, hogy az át­települők ingó vagyonukat s álltaikat áthozhassák Ma­gyarországra. így 1947. április 12-én megkezdődhe­tett a népességcsere, amelyre kevesebb hazai szlovák jelentkezett, mint amennyi magyart a szlovákok átte­lepíteni kívántak. A vagyonjogi viták során Prága a pöstyéni jegyzőkönyvben kötelezettséget vállalt arra is, hogy figyelembe veszi a szlovákiai magyarok tár­sadalmi rétegeződését, ugyanis rendszerint a legmó­dosabb gazdákat tették be az első transzportokba. A vagyoni kvótára vonatkozó pöstyéni határoza­tot a szlovákok nem tartották be, noha hangoztatták, hogy a későbbiekben egyre több szegény családot fog­nak kijelölni a magyarországra való áttelepülésre. Problémát okozott az is, hogy 1948 tavaszára hazánk­ban annyira konszolidálódott az élet, hogy igen sok szlovák család visszavonta áttelepülési nyilatkozatát, s így a magyar kormány a paritás betartása érdeké­ben kénytelen volt a Szlovákiából küldött magyar transzportokat a határon visszatartani, majd 1948. jú­nius 12-én a lakosságcserét felfüggeszteni. Bár a szlo­vákok ezt nehezményezték, a háborúra készülő Szov­jetunió már nem a nemzetiségi ellentétek kiélezésére, inkább az elsimításukra törekedett a szövetségesei kö­rében. Molotov és Berija ösztönzésére a két komu­­nista párt Pozsonyban végül is megegyezett abban, hogy a lakosságcserét befejezettnek tekinti. A vagyoni adatok elgondolkoztatóak. Szabó Ká­roly szerint a szlovákok 15.000 holdat és 4.400 házat hagytak Magyarországon, míg a felvidéki magyarok 160.000 holdat és 15.700 házat hagytak szülőföldjü­kön. Az összes otthagyott magyar vagyon értéke 72 millió dollárra rúgott, s több mint kétszerese volt a csehszlovákoknak járó háborús jóvátételi kötelezett­ség összegének. Érthető, hogy a mai Szlovákia politikusai de a szlo­vák kisember sem akar hallani a benesi, a kollektív bűnösséget megfogalmazó és vagyonfosztó elnöki ren­deletek hatályon kívül helyezéséről. (Kritikus hely­zetben például a déli, magyar lakta vidékeken belügy­miniszteri döntés alapján is be lehet vezetni a rendkí­vüli állapotot.) Ugyanis Szlovákiában mind az állam, mind az állampolgárok vagyona egy részének az ere­dete - föld, üzemek, lakóházak - megkérdőjelezhető lenne. Mint a kiváló történészasszony Földesi Margit a források alapján megállapítja, az 1949. július 25-én aláírt Csorba tói egyezmény szerint a magyar állam a felvidéki magyarok magánvagyonából fizette ki Csehszlovákiának a 30 millió dolláros háborús kárté­rítés java részét. De hol van ez a 72 millió? Reménytelenül összekuszált viszonyokat hagytak hát maguk után a háborút követő évek. 1968-tól, majd 1989-től szlovák politikusok ott folytatták a magyar­ság beolvasztását, ahol 1948-ban szovjet nyomásra abbahagyták. A vastagnyakú meciarista előkelők sem­mibe veszik a felvidéki magyarok erényeit, lehetet­len helyzetükből is becsülettel talpra tudtak állni. A demokráciától való idegenkedésük válaszfalakat emel a déli részeken is előnyben részesített szlovákok és a magyarok között, s ha negyedszerre is visszaválaszt­ják Meciart, ő és hívei joggal döngethetik majd a mel­lüket, hogy ők a haza megmentői. Ami szlovákok és magyarok újkeletű szembe ke­rülését illeti, arra igen jó példa két emlékmű. Az egyik az 1831-es koleralázadásé Enyickén, amely egy 18 méteres oszlopon álló férfialakból, valamint hét kü­lönálló szoborból áll. Az 1938-ban átadott szoborcso­port a szlovák jobbágyok harcát jelképezi a magyar földesurak ellen. Zemplén megye levéltári forrásai azonban egyértelműen bizonyítják, hogy a lázadás az emberi butaság műve volt: a parasztok nem akarták elhinni, hogy a kolera ellen felállított kordonok nem az ő kiéheztetésükre irányulnak. A másik már a má­sodik világháború első szlovák emlékhelyének tekint­hető. A Kárpátalját elfoglaló magyar hadsereggel való összecsapást 1939 márciusában a szlovák történészek „mala vojná’-ként, kis háborúként értékelik. Mi sem természetesebb, mint hogy az itt elesettek sírjai és em­lékműve épp oly fontos helyet foglalnak el a szlovák nemzeti panteonban, mint a koleralázadásé. Meciar visszatérése után ha másra nem is, egy újabb helységnévtábla háborúra bizonnyal számíthatunk. A Nemzetközi Bolyai-év (1802/2002) fővárosi nyitórendezvényét lapunk három munkatársá­nak cselekvő részvételével tarották meg a Budapesti Székelyházban, március 6-án. (Ügyve­zető igazgató: Nagy Zoltán.) Beke György író két könyvet mutatott be. Először Fodor Ferencnek és Tófalvi Zoltánnak A gondviselő szem címmel Bolyai Farkasról írt közös kötetét ismertette, majd Balaskó Vil­mos Élet a föld alatt című megrázó vallomáskötetéről szólt nagy elismeréssel (szerkesztés és bevezető tanulmány: Tófalvi Zoltán). Az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharc­cal való szolidaritás ürügyén Romániában a katonai törvényszékek 15 halálos ítéletet mond­tak ki. Közülük 13-at végre is hajtottak. Az egyik halálraítélt Balaskó Vilmos volt, akinek csodával határos módon történő megmenekülésével az utókor lett gazdagabb „az egyetlen és valóban hiteles dokumentummal a romániai börtönök és siralomházainak egyikéről!” Ez a kiadvány Balaskó Vilmos Máramarosszigeten élő nyugdíjas református lelkipásztor üzenete a pokolból. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület érdeme, hogy felkarolta hűsé­ges szolgája önéletírásának megjelenését. A rendezvény második részében Aniszi Kálmán író méltatta Novák László marosvásárhe­lyi képzőművész nagyszabású kiállítását. A Bolyaiakról és Marosvásárhely legfontosabb mű­velődési intézményeiről készített ihletett grafikái mellett a legnagyobb magyar királyok és a legfontosabb erdélyi történelmi családok címerpajzsait csodálhatta meg az értő közönség. Gáspár Ilona színművésznő és Novák László gitáros-énekes produkciói ünnepivé emelték a Nemzetközi Bolyai-év budapesti nyitórendezvényét.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom