Nyugati Magyarság, 2002 (20. évfolyam, 3-12. szám)

2002-10-01 / 10. szám

10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2002. október UNOKA JÓZSEF Az első magyar Perzsia-kutató és kora II. Kiábrándító hazatérés Akármit evett, vagy ivott azonban, az otthon melegét és ízeit nem pótolta semmi, és amint megkapta a kancellá­riától az iratokat, összepakolta az aján­déknak szánt vásárfiákat és február kö­zepén útnak indult hazafelé. Vágytól kergetve, széltől hajtva sie­tett Kakas vissza a hazájába a családjá­hoz. Bármennyire is hajszolta azonban az embereit, csak húsvét után egy hét­tel érkezett Kolozsvárra. Épp csak hogy magához ölelte az anyját és a beteges­kedő feleségét, sietett Fejérvárra a feje­delemnek jelentést tenni. Ekkorra azonban Báthory Zsig­­mond már csak udvariasságból hallgatta végig követének beszámolóját az angol udvarnál elért eredményekről, mivel már eldöntötte, hogy szakít a törökkel. Az udvar józanabb tagjaihoz hasonlóan Kakas is aggodalommal szemlélte, mi­lyen veszedelmes befolyást gyakorol­nak a fejedelemre az idegen papok, a német követek és a jezsuiták, köztük Carrillo atya, Báthory jezsuita gyónta­­tója is. A törököt ugyanis még tovább álltatták, de már megegyeztek a császár­ral a törökkel való szakításáról. Kakast bántotta, hogy annyi fárad­ság után, Erzsébet királynő békéltető közreműködése ellenére az egész követ­járása hiábavalónak bizonyult. Arról nem is szólva hogy az ország érdeke és régi hagyománya a törökkel való jó vi­szony ápolását kívánta volna. Erre in­tette Báthoryt a lengyel kancellár is. Hi­ába, időközben ugyanis a fejérvári ud­var is átalakult, a korábbi szakemberek helyét hízelkedő, képmutató, nyegle, a fejedelemség érdekeit nem ismerő és fi­gyelmen kívül hagyó, erkölcstelen ola­szok hada foglalta el, amit Kakas ne­hezen tudott elviselni. Ezért aztán elha­tározta, hogy elhagyja az udvart. Okként a felesége betegségét tüntette fel, ami igaz is volt, amikor lemondott assessori tisztéről. Nem volt összeegyeztető egyé­niségével, egyenességével a hajbókolás, a hízelgés, és nem is szorult rá, hogy a fejedelem kegyeiért tülekedjen egyre magasabb tisztségekért. Ugyanis ő volt abban az időben Erdély talán első és egyetlen bankára, aki rendszeres kap­csolatban állt a Fuggerekkel és a dús­gazdag Henkel Lázárral egyaránt. O lá­tott el kölcsönökkel az egyszerű polgár­tól a fejedelemig és a fejedelem atyafi­­ságáig majdnem mindenkit. Ezért, bár többször is hívták nem ment vissza a fe­jérvári udvarba. Felesége állapota is egyre súlyosabb lett és hamarosan, jú­lius 7-ikén meg is halt. Az ELLENZÉK LEMÉSZÁRLÁSA Mély gyászában Zalánkeményi Kakas István beteg édesanyja közelében, Ko­lozsváron érezte jól magát, emellett jól esett végre kipihennie az utazása fára­dalmait is. Nyugalmát csak a kolozsvári véres országgyűlés zavarta meg, amely­nek az előkészületei éppen az anyja pi­acra néző házában, úgyszólván a sze­mei előtt zajlottak, anélkül, hogy tudott volna róla, mi készül. A Báthoiy feje­delmek már vagy 20 éve itt szerettek megszállni. Itt kapta kézhez Báthory Zsigmond a rendek kérelmét, hogy a fejedelem maradjon meg továbbra is tö­rök hűségen, mivel Lajos király Mohá­csi veresége óta „ Isten után a török nyu­godalma alatt voltunk, az eleink penig megpróbálták volt az nimet segítségét, de miérthogy látták elégtelenségét, is­mét az török alá adták magokat", mivel ezt találták legjobbnak az ország meg­maradására. Csakhogy az elszakadás ügyét már sokkal jobban előkészítették az ország érdekeit nem ismerő császáriak, a pá­pai követek és más idegenek, meg a kiszemelt áldozatok állására, vagyo­nára áhítozó önző tanácsosok, sem­hogy a fejedelem a józan ész szavára hallgathatott, vagy Erdély hagyomá­nyos politikáját tekintetbe vehette volna. így aztán Geszthy Ferenc ter­vei szerint augusztus 28-ikán, vasár­nap, a reggeli prédikáció után, saját szállásán a törökpártiaknak kikiáltott ellenzéket - köztük a kancellárt és Báthory Boldizsárt is - elfogatta és harmadnapra, hajnalban a város főte­rén ötüket le is fejeztette, ötüket pe­dig később megfojttatta. Kakas elkeseredéssel szemlélte eze­ket az eseményeket, melyekről a polgá­rok is borzadállyal beszéltek. Egyfelől örült, hogy ő ezekben nem vett részt, másrészt megdöbbentette, hogy milyen eszközökké és bábokká válnak sokszor a fejedelmek tanácsosaik és híveik ke­zei között. Báthory Zsigmond 1595 elején Ru­dolffal kötött szövetségének egyik ne­vezetes pontja szerint feleségül kapja a császári ház egyik hercegnőjét. Mária Chrisztiema, 20 éves gréczi hercegnőre esett a választás. A nagy pompával meg­tartott esküvő után azonban kiderült, hogy a menyasszony elhálására a feje­delem képtelensége miatt nem került sor. A fejedelemasszony aztán hamaro­san külön is költözött szerény udvartar­tásával a nászajándékképpen kapott fo­­garasi várkastélyába. Az erdélyi főurak között nem nagyon érezte jól magát, mert ő latinul nem tudott, azok meg né­metül és olaszul. Mindössze Kakas volt az egyetlen akivel anyanyelvén kibe­szélhette magát. Udvarias modoráért, fi­gyelmes természetéért hamar megked­velte, és amint megismerte milyen meg­bízható ember, megtette birtokai prefek­tusává. Kakas készséggel elvállalta a jó­szágigazgatói állást, ami nem volt kis feladat, mert egész Fogaras területét a várral és a várossal együtt, a komániai kúriát, Teke városát, Marosujvárt, Mo­­norát, Kisfaludot és Enyedet a hozzá tar­tozó jószággal neki kellett igazgatni. Emellett nemegyszer el kellett látnia a fejedelem által rábízott követségeket Lengyelországban és Prágában. Amikor azonban itthon tartózkodott egyre többször járt a fejedelemasszony udvarába, beszámolni, vagy a vélemé­nyét kikérni, ami végül is feltűnt, mi­vel korábban önállóan intézett mindent. Hamarosan kiderült azonban, hogy az egyik udvarhölgy, a szép Römer Zsu­zsanna az oka Kakas gyakori vizitjei­nek. Szívének választottja egy előkellő tiroli család sarja. A családja ebben az időben is a Bozen melletti, Maretsch várkastélyban élt, ami Tirolnak ma is egyik nevezetessége. Mivel a fejedele­masszony Kakast a szolgálataiért nagyra becsülte, szívesen adta beleegye­zését a házasságukhoz. Kakas második házassága. Érthető érdeklődéssel várta mindenki a menyegzőt, amely 1597 január 12-ikén ment végbe Kakas kandallós házában. Amilyen egyszerű volt az esketés, oly fényesen zajlott le a lakodalom. Kakas meghívta a kincses város egész tanácsát, a kulcsos városok tanácsának vezetőit, nagy atyafiságát, köztük Kakas Mihály nagybátyját, a régi gyermekkori pajtá­sait és tisztelőit. Az asztal élén ültek a fejedele­masszony képviselői és a kulcsos váro­sok küldöttei, kik a kor szokásai szerint egy-egy szőnyeget hoztak nászaján­dékba, és a végeláthatatlan asztalok so­kaságánál a többiek, akik mind hoztak valami ajándékot. A menü több fogás­ból állt és mindegyikhez hozzá illő bort szolgáltak fel Kakas híres pincéiből. A zene mellett költők olvasták fel a saját verseikből, valamint görög és római költőktől. A vendégek olyan jól érezték magukat, hogy még sokáig emlegették Erdély-szerte Kakas és tiroli arája nívós mennyegzőjét. Kakas ismét megtalálta a boldogságát új neje oldalán. A fiatal pár úgy élt, hogy környezetük nem győzte csodálni. Amikor pedig köztu­dottá vált, hogy a gólya is nemsokára beköszönt hozzájuk, augusztus végén a fejedelemasszony is meglátogatta őket és három napot töltött náluk. Ellátta a leendő kismamát és kisbabát ajándé­kokkal és mindenféle babaápolási cik­kekkel. A FEJEDELEMSÉG CSEREBERÉJE. A következő év húsvétján a fejedelem azzal lepte meg Fejérváron a generális gyűlést, hogy másodszor is lemondott az uralkodásról, ill. elcserélte fejedelem­ségét az oppeln-ratibori két sziléziai her­cegségért. Az elhagyott fejedele­masszony vállalta el a szerencsétlen kis ország kormányzását, ezért erdélyi hű­bérbirtokáit Kakasnak adta át árendába évi 24 000 tallérért. A fejedelem azon­ban hamar megbánta a cserét, amit a császár embereinek a rábeszélésére cse­lekedett, hátat fordított hát rozoga szi­léziai kastélyának és augusztus végén Kolozsváron termett, majd hirtelen is­mét átvette a fejedelemséget. Rövid idő múlva azonban a hely­zetét megint elviselhetetlennek, beteg­ségét gyógyíthatatlannak, környezetét unalmasnak találta és alig várta, hogy mielőbb végleg megszabaduljon tőle. Ezért Meggyesen az 1599 febmáijában összeült erdélyi rendek előtt ismét, im­már harmadszor is lemondott és Bát­hory András bíboros unokabátyjának adta át a fejedelemséget a varmi püs­pökségért cserébe. Ezt a rendek közfel­kiáltással el is fogadták, mivel tudták, hogy egy nagy műveltségű, jelentős nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező, világlátott, tekintélyes embert kaptak cserébe. Báthory András a neveltetése folytán csak katonai erényekkel nem rendelkezett. Pedig nem ártott volna itt az ellenségekkel körülvett Erdélyben. Ez a változás Kakas életében is új fordulatot hozott. Mária Christiema ké­szült elhagyni azt az országot, amely­ben annyi keserűség érte és ő is úgy döntött, hogy a szülőföldjére vágyó fe­leségével együtt elkísérik. Ez a terve azonban nem válhatott valóra. Báthory András fejedelemnek ugyanis nagy rá­beszéléssel sikerült rávennie, hogy kö­vetségbe menjen a császárhoz és a len­gyel királyhoz, mivel az országot emi­att a puccsszerű fejedelemcsere miatt több oldalról is támadják és komoly ve­szély fenyegeti. Benne van minden re­ménye, hogy sikerül elsimítania a len­gyel királynál és a császárnál ezt az ál­tala is okozott vészterhes helyzetet. Mi­vel Kakas is érzékelte a kis ország fel­ett összecsapni készülő hullámokat, mint mindig, ha a hazája veszélyben volt, most is vállalta a követséget. Zamoyski tanácsát követve a fejede­lem először Lengyelországba küldte. A király segítségét és szövetségét kellett elérnie. Útjukat csupán a nyári forró­ság tette elviselhetetlenné a nagy len­gyel síkságon. Zamoyski kancellár ba­rátsággal fogadta az erdélyi fejedelem követségét és július 24-ikén a szenátus elé vezette a követet, ahol a király je­lenlétében az ország nagyjai előtt előad­hatta jövetele célját. Kakas igyekezett kimenteni a bíborost, amiért hirtelen el­hagyta Lengyelországot és elvállalta a fejedelemséget. Felvázolta az Erdélyt és a kereszténységet egyaránt fenyegető veszélyeket, melyek egy erélyes feje­delemjelenlétét tette szükségessé, ezért oktalanság lett volna a haza ily viszon­tagságos helyzetében a habozás és ké­sedelem. A fejedelem mint Lengyelor­szág polgára, bíborossá és a szenátus tagja kéri Felségedet, fordult a király­hoz, támogassa Rudolf császárnál, hogy őt gráciájába fogadja és vele frigyet kös­sön, nehogy a háborúság olyan tüzet fogjon, amit csak vérrel lehet eloltani. A király nevében titkára beszélt és tá­mogatásáról biztosította a fejedelmet. Báthory András szolgálataiért titká­rává nevezte ki Kakast, de még el sem foglalhatta az állását, már mennie is kel­lett követségbe a császári udvarba. Jól kidolgozott örökösödési szerződéssel, valamint véd- és dacszövetség felaján­lásával kellett volna megnyernie a csá­szárt egy törökellenes szövetségre, a tö­rökellenes hadjáratnak pénzzel történő támogatására és hozzájárulását kérni Mária Christiemával tervezett házasság­­kötéséhez. Csakhogy mire felkészült és magánügyeit is elintézte, október köz­epe lett. Az Európában pusztító pestis­­járvány is akadályozta feladata teljesí­tésében. Nagy kerülőket kellett tennie, mivel a nuncius, akinek a tanácsát és közbenjárását kellett elnyernie Kutten­­bergbe menekült, az udvar pedig Pil­­senbe. A nuncius tanácsainak meghall­gatása és támogatásának vétele után azonban rohant Pilsenbe, ahová csak halottak napjára érkezett meg. Ez azon­ban már késő volt. A császár ugyan ud­variasan végighallgatta Kakas előter­jesztését és csak ezt követően közölte a lesújtó hírt, hogy Mihály havasalföldi vajda közben betört Erdélybe, váratla­nul megtámadta a fejedelem kis lét­számú seregét és a Szeben melletti sel­­lemberki mezőn megverte azt. A feje­delem elmenekült. Azt Kakas csak később és más forrásból tudta meg, hogy a vajda a császár biztatására és tá­mogatásával támadta meg Erdélyt. A császárt ugyanis sértette, amiről egy el­fogott levélből értesült, hogy a hozzá küldött követtel egyidejűleg a fejedelem a szultánnak is felajánlotta a hűségét. Pár nap múlva megjött annak a híre is, hogy a menekülő fejedelmet az ellene hangolt székelyek a pásztorbükkön agyonütötték. így Kakas követsége egy­részt elkésett, másrészt az általa képvi­selt ügy tárgytalanná vált. Kaotikus állapotok Erdélyben Báthory András bíboros fejedelem tragikus halála nagy csapást jelentett nemcsak Erdélyországra, mely most egy merész kalandor kezébe jutott, hanem Kakasra nézve is. Derékba törte államférfiúi pályafutását és meg­fosztotta vagyona a jelentős részétől is. A Pilsenben tartózkodó Kakast Komis Gáspár és más barátja is tájé­koztatta, hogy Mihály vajda, mivel nem tartózkodott Erdélyben, hűtlen­ség címén egész vagyonát, ingó és in­gatlan jószágait lefoglalta és húgának adományozta. A vád természetesen nem volt helytálló, mivel engedéllyel volt távol, amit be is bizonyított, de ezekben a zűrzavaros időkben vagyo­nának a visszaszerzése csak részben sikerült. Nem volt tovább maradása Erdély­ben, amint tehette sietett Gréczbe Má­ria Christiemához, ahol a feleségét is üdvözölhette és velük töltötte a kará­csonyt. Elhatározta, hogy a szülőváro­sából felesége hazájába, Tirolba költö­zik. A császári udvar engedélyével és tá­mogatásával mindezt meg is valósította. Közben Erdélyben nagy változások történtek. Az erdélyi nemesek, élükön Csáky Istvánnal megunva a vajda és emberei garázdálkodásait, megemberel­ték magukat és a kassai főkapitány, Basta György támogatásával augusztus 18-ikán megverték Mihályt a miriszlói csatában és kiűzték az országból. Utód­jává egy másik kalandort, az olasz Bas­­tát tette a császári hatalom. Az ország­ban folytatódtak a törvénytelen állapo­tok, egyre elviselhetetlenebbé vált Basta zsoldosainak a garázdálkodása. Előbb Mihály vajda, majd Basta György mar­­talócai, majd a hajdúk rabolták ki és ter­rorizálták az országot. A legválogatot­­tabb kínzásokkal kényszeríttették a te­hetősebbeket elrejtett vagyonkájuk át­adására, ezért aztán menekült ki merre látott, többek között Kakas atyafisága is ekkor menekülhetett Csarodára, il­letve a beregi térségbe. Perzsiái követjárás Rudolf császár udvarába 1600 őszén követség érkezett Abbas perzsa sah­­tól, hogy a császárt a török ellenes há­borúra sarkalja, illetve hogy vele véd­és dacszövetséget kössön és így ha­rapófogóba foghassák a törökbirodal­mat. Ezt az ötletet a sah Shirley An­tal angol lovagnak köszönhette, akit ura, a híres Essex gróf 1598 nyarán küldött hozzá azzal, hogy megnyerje a törökellenes keresztény liga eszmé­jének. Kakas természetesen tudott a ruhájuk miatt nagy feltűnést keltő per­zsák követjárásáról, az is egyértelmű volt, hogy ezt viszonozni fogják, az azonban mégis meglepte, hogy őt je­lölték ki erre a feladatra. Ezt a meg­tisztelő és a magyarság számára is fontos, ám veszélyes feladatot nehéz lett volna visszautasítani. Kakas csak annyit kért, hogy előbb hazamehessen Tirolba a felesége révén birtokába ke­rült maretschi kastélyába, hivatalos és családi ügyei elintézésére. Innsb­ruckban rendezte birtokügyeit, búcsú­­zásképen megajándékozta a felesége családjának tagjait, elkészítette a vég­rendeletét és a felesége kíséretében visszament Prágába. Háromhavi előkészület után 1602. augusztus 27-én indult el a küldöttség, azzal az üzenettel, hogy üdvözölvén a perzsák, médek és örmények királyát, biztosítsa őt Rudof császár rokonszen­­véről és arról, hogy nem hagy fel a kö­zös ellenség ellen megkezdett és immár 15 évig tartó háborúval, ami nélkül bi­rodalma éppúgy nem élvezhetné a tar­tós békét, miként az övé. A küldetés hi­vatalos voltát azonban mindvégig tit­kolni kellett, mivel a sah törökellenes politikáját mindenki ismerte. Kakas a 21 éves szászországi, a lip­csei egyetemen tanult Tectander Györ­gyöt fogadta fel titkárának, ami jó vá­lasztásnak bizonyult. O vezette ugyan­is utazásuk során a naplót, és az ő Itter Persicum címen megjelent útleírásából ismeijük mi is kalandos utazásuk törté­netét. Úgynevezett bőrös szekéren indul­tak a nagy útnak. Schweidnitz volt az első nagyobb pihenőhelyük. Itt meg­nézték a város nevezetességeit, a szé­kesegyház síremlékeit, a nagy ágyút és a régi négyrőfös kardot, amit egy ember alig bírt felemelni, aztán tovább mentek. Majd két napot pihentek Bo­roszlóban, amely akkoriban Németor­szág egyik legszebb városa volt. Itt Ka­kas felvásárolta a küldetésével kapcso­latosan ekkortájt kapható összes útle­írást, amelyek elsősorban Moszkváig adtak viszonylag jó útbaigazítást. Szeptember másodikén értek Oelsbe, harmadikén pedig Wartenbergben ál­lapodtak meg, hogy Kakas személyes útbaigazításokat és ajánlóleveleket sze­rezzen Dohna Ábrahám őrgróftól, aki öt évvel előbb járt követségben a moszkvai fejedelemnél. Innen Vielu­­non és Cznstochowin át Krakóba men­tek. A titkár, aki még nem járt Krakkó­ban, nem győzte csodálni a Wawelt és a székesegyházat, melyben - szerinte - reggel-este legalább 300 kanonok szo­kott imádkozni. Megnézték az ezüst ol­tárt és Szent Szaniszló síremlékét, az aranyba foglalt jobb kezét és egyéb lát­ványosságokat. Miután pedig Kakas a lengyel királytól útlevelet és kíséretet kapott, elindultak Varsóba. Útjukat az éppen pusztító pestistől és a portyázó kozákoktól rettegve gyorsan, négy nap alatt tették meg úgy, hogy 14-én már Varsóban, a mazowi tartomány főváro­sában is voltak. A várost akkor kettős fal és árok vette körül, magasodó azonban olyan kicsi - mint írják - hogy országgyűlés­kor még 100 tallérért is alig lehet benne valamirevaló szállást kapni. Ekkoriban a főbb nevezetessége a királyné kasté­lya és a Visztulára épített gyönyörű fa­híd volt. Keveset pihentek Grodnóban is, ahol megszemlélték Báthory István er­délyi fejedelem és lengyel király szem­élyes használatra építetett díszes palo­táját. Ezt követően viszont a pestis mi­att messze elkerülték a településeket és nemegyszer étlen-szomjan az erdőkben szálltak meg. Viszontagságos utazás volt. Kétszer még így is rabló kozákok karmaiba kerültek, akik ész­revétlenül lepték meg őket. Megmene­külésüket annak köszönhették, hogy felmutatták a király útlevelét és a len­gyel kancellárhoz siető hadnagynak adták ki magukat. A kancellár úgy lát­szik nagy tiszteletben állt náluk is, vagy rettegték a hatalmát, mert erre a hírre ahogy jöttek, úgy el is távoztak. Ilyen körülmények között jutottak el 29-ére Vilnába, Litvánia fővárosába. Ez valamennyi eddig látott lengyel városnál nagyobb volt. Mint nevezetes­séget, a székesegyházat és a jezsuiták kollégiumát mutatták meg nekik. A vá­ros körül pár ezer letelepült tatár lakott, békés foglalkozást űzve. Közülük fo­gadtak fel néhányat, hogy az útjukat biztonságban folytathassák. Ezt kö­vetően keleti irányba mentek egészen a fából épült Minszkig, amelynek a sztarosztája gyűlölte az oroszokat és hangos kacagásba tört ki midőn Kakas előadta, hova mennek. Mint mondta a római császárnak előkelőbb barátai is lehetnének az orosz fejedelemnél. An­nál szívesebben fogadta őket az orsai vajda, aki Kakasnak már régi ismerőse volt. A vajda vendégszerető házában egész hetet töltöttek, amíg meg nem ér­kezett Szmolenszkből az orosz útleve­lük. Október 15-én indultak tovább, es­tig 7 mérföldet haladtak és Bajevo fa­luban azért szálltak meg, hogy másnap a kis határfolyón átkelve, még a kora dé­lelőtti órákban moszkvai felségterületre érhessenek. (folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom