Nyugati Magyarság, 2002 (20. évfolyam, 3-12. szám)
2002-03-01 / 3. szám
4. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2002. március BORBÉLY ZSOLT ATTILA Szerencsés sorsú nemzetek esetében a nemzetpolitika egyben állampolitika is, vagyis az adott államban élő s túlnyomó többséget képező nemzeti közösség politikai elitje, mely az adott állam nemzetijellegét biztosítja és védelmezi, nem is engedi szétválasztani a nemzet érdekét az államérdektől, vagyis az illető nemzeti közösség érdekét az adott állam polgárainak érdekétől. A nemzetépítés politológiai kategóriája („nationbuilding”) ezen esetekben a hazaszeretet, a társadalmi szolidaritás erősítését, a nemzeti kultúra védelmét jelenti elsősorban és szinte kizárólag. Magyarországon a nemzetpolitika mindezt felöleli ugyan, de nem ezek a legélesebb kérdések, hanem az anyaország határain kívülre kényszerített nemzeti közösségek sorsához való viszonyulás. Ebből a szempontból jól elkülöníthető két megközelítés. Az egyik a „politikai nemzet” fogalmával játszadozó szabaddemokrata ideológiai héjáké, a másik az egységes magyar történelmi sorsközösségből, közös politikai akaratból kiinduló jobboldali erőké. A politikai nemzetre való hivatkozás tulajdonképpen nyelvpolitikai, érvelést kerülő manipuláció, kísérlet egy fontos fogalom új s a magyarság érdekével ellentétes tartalommal való feltöltésére. Mikor Bauer Tamás vagy Tamás Gáspár Miklós kirekeszti a „magyar politikai nemzetből” az erdélyi, felvidéki vagy délvidéki magyarságot s e közösségeket a román, szlovák, illetve szerb „politikai nemzet’’-be sorolja be, akkor nemcsak az egyetemes magyar érdek ellen vét, hanem intellektuális szempontból is tisztességtelenül jár el. A „politikai nemzet” fogalmát ugyanis teljesen értelmetlen automatikusan azonosítani bármely állam esetében az adott állam polgárainak közösségével. Gondoljunk bele: egy nagyhatalmi döntéssel, a határok tetszőleges, etnikai szempontokat mellőző módosításával automatikusan módosulnak a „politikai nemzetek”? Kántor Zoltán szociológuspolitológus a Provincia című kétnyelvű (magyar-román) havilap státustörvényről folytatott vitájában leszögezi: „Az, hogy a romániai magyarok, közvetlenül vagy szervezeteiken keresztül részt vesznek a romániai politikai életben, az, hogy Romániában, Szlovákiában és Jugoszláviában a kisebbségi pártok kormányzati szerepet töltöttek/töltenek be, az, hogy a kisebbségiek az illető ország állampolgárai, és ezek által az illető politikai közösséghez tartoznak, még nem jelenti, hogy az illető állam politikai nemzetéhez is (!) tartoznának. A politikai értelemben vett nemzet és a kulturális értelemben vett nemzet elsősorban a különböző nemzetek kialakulására vonatkozik, illetve az állam valamely nemzeti elven való szerveződését kifejező különböző politikára. Semmiképpen sem tényt kifejező állítások. Ez a gyakorlatban úgy jelenik meg, most Románia példáját tekintve, hogy a román állam az országban élő kisebbségekkel szemben a politikai nemzet elvére támaszkodó politikát folytat, Románia határain kívül elsősorban Moldova Köztársaságban élő románokkal szemben pedig a nemzet kulturális elvére támaszkodó politikát.” (Lásd Provincia, 2001/ 5) Mindehhez csak azt látom fontosnak hozzátenni, hogy politikai nemzetről mint tényről csak azon vegyes etnikumú országok esetében lehet a valóságot leíró módon beszélni, melyek megteremtették már valamiféle közösségi hitüket, „nemzeti” szolidaritásukat. Példa erre Svájc, illetve az Egyesült Államok, bár ez utóbbi olyan zárt etnikai csoportokat is integrál, melyeknek „amerikaisága” aligha képezi identitásuk alapját. Az bízvást leszögezhető, hogy a nyolcvan éve válogatott módszerekkel pusztított erdélyi magyarság körében aligha találni olyan ép identitástudatú személyt, aki a bármiféleképpen definiált román nemzethez tartozónak vallaná magát. Lehetetlen nem összefüggést keresni azon két tény között, hogy mind a hivatalos román retorika, mind pedig a magyar nemzeti öntudatot aláásó, az országot s a magyarságot külföldön módszeresen lejárató, egyszóval a magyar érdekek ellen rendszeresen vétő SZDSZ ideológusai ugyanazon nemzetfelfogás, egy torz „politikai nemzet”-felfogás mellett kardoskodnak. Hát persze, hogy Nemzetfelfogások és mögötteseik ezt teszik, hisz ettől mindketten remélnek valamit! Az egész jelenlegi hivatalos román vezetés, amely szájára nem venné azt, hogy „erdélyi magyar nemzeti közösség”, s amely a kulturális nemzetet szisztematikusan összemossa az etnikummal (ez sem mindennapi szellemi deliktum: a kulturális nemzethez tartozás a szocializáción alapul és vállalás kérdése, míg az etnikumhoz tartozás kizárólag származás kérdése; a nyugati civilizáció országai közül ma egyedül Izrael definiálja a nemzetet etnikai, azaz származási alapon). A román politikai elit célja távlatilag a homogén román nemzetállam megteremtése, de addig is az államhatáron átnyúló magyar nemzeti szolidaritás megszüntetése. Erre utal az, hogy a román-magyar labdarúgómérkőzések előtt mennyit firtatja a román sajtó, hogy az erdélyi magyar politikusok kinek drukkolnak, erre jó a magyar himnusz és zászló betiltása, erre Románia nemzeti ünnepének székelyföldi erőszakos megünnepeltetése. E célnak pedig az elvi alapja ama bizonyos (teljesen valóságidegen) „politikai nemzet”-felfogás, miszerint aki román állampolgár, az a román nemzet része. (Ok a politikai jelzőt jellemzően oda sem biggyesztik, a nemzet Nastase-ék számára 23 miihó román állampolgárt jelent.) Az SZDSZ-nek a „politikai nemzet” fogalmához való vonzódása is teljes mértékben érthető. Az a párt, melyet a teljes jobboldal és az MSZ(M)P felmorzsolódott nemzed szárnya egyértelműen nemzetellenesként azonosított (s itt bőven idézhető Orbán Viktor, Teliér Gyula, Boross Péter, Bíró Zoltán, Pozsgay Imre s a sort még folytathatnám), értve ezen többek között a magyar öntudat és történelmi önkép tudatos rombolásának szándékát, a politikai nemzet fogalmával zavart kelt a fejekben, s zavart szándékszik kelteni a lelkekben is. Szétrombolni igyekszik mindazt, amit a rendszerváltás idején a magyar nemzeti ébredés létrehozott, s folytatni próbálja a Kádár-Aczél kurzus elnemzetlenítő politikáját. E harchoz jobb elméleti faltörő kost, mint a „politikai nemzet” fogalmát, keresve sem lehet találni. A nemzet fogalmához való viszony szoros összefüggésben van a képviselőik által vallott politikával. A magyarságot többé-kevésbé egységes kulturális és politikai akarattal felruházott történelmi közösségként érzékelő jobboldal ezt az összetartozást igyekszik intézményesíteni politikai síkon. Ez követhető nyomon legnyilvánvalóbban a Magyar Állandó Értekezlet, valamint a státustörvény ügyében. A tízmillió magyar állampolgárban gondolkodók értelemszerűen ott tesznek e törekvéseknek keresztbe, ahol lehet. Korlátot számukra csakis választási érdekeik jelentenek. A MÁERT-ből kimaradni elég árulkodó lett volna, hisz egyik oldalra került volna a kárpát-medencei magyarság minden legitim szervezete, a másik oldalon meg sokak előtt végleg lelepleződve az SZDSZ. (Hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy egy nemzeti sajtóorgánum, például a Nyugati Magyarság olvasói számára alighanem evidencia az SZDSZ nemzetellenessége, de a nemzeti érdekek iránt nem teljesen közömbös magyar választópolgárok számottevő része számára még mindig nem világos tény. Ha az lenne, ma aligha lenne Demszky Gábor abszolút többséggel megválasztott főpolgármester. Mert lehet, hogy Budapest a legnagyobb SZDSZ-es s általában baloldali centrum, de nem ilyen arányban.) így az SZDSZ megmaradt a státustörvény ellenzésénél olyan jelszó alatt, hogy nem kívánják, „hogy érdemes legyen magyarnak lenni”. Még nem szóltam a baloldal meghatározó pártjáról, az MSZP-ről, mely szemlátomást nem tud mit kezdeni a nemzeti kérdéssel. Néhány, inkább az SZDSZ-be való ideológust és tisztségviselőt (Vitányi Iván, Szabó Zoltán, Kósáné Kovács Magda) leszámítva az MSZP nemzetellenessége inkáb nemzetsemlegesség. Csoportosulnak benne az SZDSZ-el csereszabatos rész mellett az „őszintén”, hátsó szándék nélkül, neveltetés okán „tízmillió magyar állampolgárban” gondolkodók, akiknek egyszerűen közömbös a határon túli magyarok sorsa, vannak közöttük magyar elhivatottságúak, akiket viszont elkábított az euro-retorika, s ami hajdanán Moszkva volt, az ma számukra Brüsszel, s végül kis számban voltak s vannak olyan politikusaik, akik egy nemzeti pártnak is tagjai lehetnének (Pozsgay Imre vagy Szűrös Mátyás). E sajátos egyveleg teszi instabillá az MSZP elsődlegesen választási szempontok függvényében alakított „nemzetpolitikáját”. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a magyar-magyar csúcs 1996- os megszervezésének jelentőségét. Ez vélhetően a nemzeti erők nyomására jött létre, de ezek az erők párton belül defenzívába kerülhettek a szomszéd országok agresszív reakciói miatt. Az MSZPSZDSZ ugyanis arra építette többek között a külpolitikáját, hogy a „nacionalista, horthysta, arrogáns” Antall után ők majd kiegyeznek a szomszédokkal. (Emlékezzünk Hóm beszólására a Hom-Orbán vitában, miszerint „megkötöttük a békét a szomszédokkal”. Szerencsére Orbán résen volt s ahelyett, hogy belemenjen egy, a nagyközönség számára követhetetlen elvi vitába, visszakérdezett „miért, volt háború?”.) Amit viszont az MSZP nem hirdetett nyíltan, az az volt, hogy készek a megegyezésre akár a magyar érdekek rovására is, akár az érintett határon túli magyar szervezetek akarata ellenére is. S nem is telt el a magyar-magyar csúcs után egy negyed év, megkötötték az RMDSZ határozott tiltakozása ellenére a magyar román alapszerződést. Pár évet ugorva időben: a státustörvényt megszavazták ugyan, de az elfogadást követő román hisztériát igyekeztek a maguk javára fordítani s elmarasztalni az Orbán kormányt, mert, úgymond, Nem vagyunk mások... Az embernek az esze megáll. Már akinek van. Idehaza. Magyarországon. Merthogy az aljasság csimborasszója Volt a státustörvényt kísérő hisztériakeltés „bizonyos” körökben. Nem volt nehéz kitalálni, kik, milyen sötét, nemzetellenes erők emelik majd fel szavukat ellenünk. És mégis. Kevés volt nekünk Trianon? Nem volt nekünk elég a „felszabadulás”? Kevés volt Rákosi, Gerő, Révai, Péter Gábor, Farkas Mihály, Kádár János, Marosán György, Biszku Béla, a többiekről nem is beszélve? Hogyan lehetséges az, hogy a rendszerváltás után 12 évvel még mindig ekkora hűhót lehet csapni egy olyan törvény körül, amelyet már rég meg kellett volna alkotni? Akár már 1990-ben. Vagy az alapszerződések megkötése idején. Ez akkor sajnos senkinek nem jutott eszébe. Emlékszem az ukrán-magyar alapszerződés aláírására, amikor az Ungvárra érkezett tudósítók sem tudták, hogy Antall József mit írt alá Leonyid Krovcsuk, akkori ukrán államfővel. Amikor kiderült a tény, az egyik szomszéd bácsi tőlem kérdezte:,Rólunk végképp lemondott a magyar állam?” Erre nem tudtam mit válaszolni, hiszen az előkészületekkel kapcsolatban senki nem kötötte az ónunkra, mi lesz Ungváron a megbeszélések során. Aki meg tudta, nem mondta... Jómagam 32 éves koromig nem is jártam Magyarországon. Hamarabb jutottam el a Baltikumba, mint Záhonyba. A két világháború közötti litván fővárosban, Kaunasban 85-ben még meg is aláztak, amikor kijelentettem, hogy magyar és kárpátaljai vagyok. Azt válaszolták, hogy én csak alattvaló vagyok. Ti is, hangzott a válaszom. Az üzletekben nem lehetett oroszul megszólalni, mert nem szolgáltak ki. Titokban büszke voltam rájuk, ezt sajnos velük nem közölhettem, hiszen litvánul nem tudhattam. A szovjet megszállás kezdeti időszakában szerencsére még nem éltem, viszont a nagyszülőktől, szüleimtől már gyerekkoromban hallottam a „málenkij robotról”, Sztálin rabszolgavilágáról. Odahaza ez nem volt titok. A megszállók „becsülettel” be is rendezkedtek Kárpátalján, hozták rokonaikat, az ismerőseiket. A Szovjet állam lakásokat épített nekik, miáltal megváltoztatták az etnikai arányokat. Nem véletlen, hogy a mai Ungváron mintegy 100 ezer lakosból a hivatalos statisztikák szerint csak 8 ezer a magyar, míg 16 ezren vallják magukat orosznak. Ez hogyan lehetséges, teheti fel a kérdést a naiv olvasó. Nos, csak úgy, hogy már az úgynevezett „csehszlovák demokrácia” érájában is az etnikai egység megbontása volt a cél, amikor ruszin telepesfalvakat ékeltek a tömbmagyarság közé. A telepesek, persze, földet kaptak, gazdálkodhattak, szabadabban, mint fenn a magas Kárpátokban, ahol nyomorúságos körülmények között éltek ezt megelőzően. A baj nem is ezzel van, hanem azzal, hogy mindezt azzal indokolták, hogy a magyarok ezer évig elnyomták őket. Ha ez igaz lett volna, hogyan lehetséges, hogy még mindig ismerik nyelvüket, kultúrájukat, hagyományaikat? Szerencsére, vagy sajnos, mi akkor is befogadó nép voltunk. A mellénk települt ruszinok, akikből 45 után megpróbáltak ukránokat faragni, Rákóczi óta tudják: számíthatunk egymásra még akkor is, ha a „dúlok” ezt másképp képzelték. És hogy mi lett az oroszokkal? Az egykori KGB-s, rendőri, tiszti leszármazottakkal? Rengeteg közöttük az alkoholista, maffiózó, talajtvesztett egyén, akik ma sem tudják, mit keresnek a Kárpátokon túl. (Moszkvából nézve ez a Kárpátontúl.) Ez természetesen legyen az ő bajuk. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy Moszkva nem sajnálja Kárpátalja elvesztését, amit Eduard Benes anno felajánlott Dzsugasvili postarablónak. Hogy mit veszített ezáltal? Nem mást, mint egy hídfőállást Európa felé, hiszen ez a hely legalább annyira fontos számukra, mint a sokat szidott Baltikum. Bár ha komolyabban szemügyre vesszük a gazdasági érdekeket, nos (nehezen bizonyíthatóan ugyan), nagyon is jelen vannak, a fekete gazdaságban. A 90-es évek történései, gyilkosságai(!) egyértelműen ezt bizonyítják azoknak, akik ezen a „sűrű sorsú” (Orbán Viktor) vidéken élnek. A magyar vállalkozások sajnos csak úgy vegetálhatnak ideig-óráig, ha jóban vannak a véletlenül(?) ottmaradt orosz keresztapákkal. Természetesen kárpátaljai magyar vállalkozásokról van szó, a félreértéseket elkerülendő. Ez a szomorú jelen. Aki mást mond, nem mond igazat. Lehet, hogy majd ez is megváltozik, de ennek egyelőre még nincs semmi jele... Egy határon túli magyar számára természetes, hogy a nemzethez tartozik. A Kádártól örökölt nemzet (itthoni) ezt nem így látja, egyelőre. Pedig évek óta már a homály oszladozik. A mai fiatal nemzedék a mi reménységünk, azok a fiatalok, akik nemcsak Nyugatra szeretnek utazni, hanem Északra, Keletre és Délre is. Akiket nem hülyítették agyon a kétes múltú pufajkások, ávósok, azok gyermekei, az 56-ot ellenforradalomnak mondó, gyáva, gerinctelen tanárok, a marxista filozófiát oktató hazaárulók. Aczél elvtárs eszmetársai előbb vagy utóbb eltűnnek a süllyesztőben, akkor talán ismét egyesülhet a nemzet, határmódosítások nélkül is. Akkor talán nem csodálkozunk majd egymásra, hogy jé, milyen szépen, választékosán beszélsz magyaru. Te, én, ő... Kolozsvárról, Ungvárról, Szabadkáról érkezett magyar. Egyelőre azonban szégyenkezem. Azok helyett is, akiknek volt bőr a képükön ezt a törvényt támadni, a magyarnak mondott köztársaságban, 2002-ben, a demokrácia 12-ik esztendejében. Isten őket úgy segélje... Ettől mi nem leszünk mások. Debreceni Mihály „nem egyeztetett a törvény elfogadása előtt”. (Micsoda álságos szöveg: előzetes egyeztetés esetén még ma is húzná a román fél a tárgyalást, s abban, hogy végül is sikerült egy magyar szempontból elfogadható kompromisszumot kialkudni, nagy szerepe volt a kész tényeknek.) Majd az utóbbi időben saját korábbi, megegyezést sürgető, s az alírást megelőző pártközi egyeztetésen kifejezett egyetértő álláspontjával szembehelyezkedve próbál hangulatot kelteni, kihasználva bizonyos társadalmi rétegek elesettségét, anyagi kiszolgáltatottságát s ebből fakadó beszűkült valóságlátását. Hihetetlen, hogy a korábban az önfeladásig formális megegyezésre törekvő párt kampányérdekből képes a nagy nehezen tető alá hozott Orbán- Nastase megállapodás ellen uszítani s annak felfüggesztését kérni. S akkor még nem szóltam olyan tragikomikus mozzanatokról, mint Keller László víziója, miszerint 23 millió munkaképes román ugrásra készen váija, hogy beözönölhessék a magyar munkerőpiacra. (Románia összlakossága 23 millió, gyermekekkel és munkaképtelenekkel együtt.) Hóm még az alapszerződést is képes felemlegetni, elfeledve a régi bölcsességet, miszerint, ha valakinek vaj van a fején, ne sétáljon a napon. S ha már az alapszerződésről van szó: az nemcsak azért volt nemzetárulás, mert tartalma sértette a magyar érdekeket, hanem azért is, mert ellenkezett a nemzetnek a magyar-magyar csúcson megállapított konszenzuális Játékszabályaival”: az erdélyi magyarság kinyilvánított akaratát semmibe véve döntött az erdélyi magyarságot érintő kérdésben. Ma viszont az RMDSZ nemcsak támogatta az Orbán-Nastase megegyezést, de annak létrejöttét maga is elősegítette, arról nem is szólva, hogy az Orbán kormány státustörvény-politikája maga mögött tudja az összes határon túli magyar szervezet támogatását. Hogy az MSZP következetességi harakirije, melyet még Wilfrid Martens, az Európa Néppárt elnöke is bírálatra méltatott, s melynek kampányízét a reagáló német szocdem képviselő is elismerte, hoz-e a konyhára az áprilisi megmérettetésen, még nem tudni. Annyi viszont bizonyos: a párt magatartása a nemzetben gondolkodó embereket meggyőzhette arról, hogy a baloldalnak, ha önös pártérdekről van szó, semmi nem drága: sem a nemzet, sem a határon túli magyarság ügye, de még az elvi következetesség látszatának megőrzése sem. / \ Kire szavazzunk? II. (Folytatás az 1. oldalról) Akire a szavazatunkat adjuk, azt a képviselőt tisztességes, az országunk iránt elkötelezett emberként kell ismernünk, pártját pedig az eddigi tevékenysége alapján megbízható, az országunk jó hímevét és érdekeit határainkon belül és kívül egyaránt öregbítő, határozottan és jól képviselő párt legyen. Egyikmásik nagy hangú, mindent és mindenkit bemocskoló pártnak, amelynek kizárólag a kormány leváltása a legfontosabb programja, hogy maga ülhessen a hatalomra, még a legtisztességesebb képviselőjére se szavazzunk, mert ezek a pártok őket is bedarálják, vagy kirekesztik. Az utóbbi években ugyanis ezek a pártok már annyit ártottak a hazánknak, országunk érdekeinek az elárulásával, külföldön történő igaztalan megrágalmazásával, a demokratikusan választott kormányunk lejáratásával, hogy jóérzésű, tisztességes magyar állampolgár ezt már nem nézheti tétlenül. Ezekért a gaztettekért egy magára valamit adó országban hazaárulás miatt kellene felelniük, ami egyet jelentene a politikai életből, valamint a vezetői állásukból való eltávolítással. Kedves Honfitársaim! Ha valamikor, most nagyon észnél kell lennünk. Még ha félholtan is, de el kell mennünk április 7-én szavazni, és ha nem akarunk Palesztina sorsára jutni, jól meg kell gondolni, hogy ^hová tesszük azt az „X-et”._______^
