Nyugati Magyarság, 2002 (20. évfolyam, 3-12. szám)

2002-09-01 / 9. szám

2002. szeptember Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 5. oldal Idegenvezetés II. A Terror Háza Múzeum FEJÉR GYÖRGY JÁNOS II. emelet 205. Gulág. A Gulág a „hivatal", a Glávnoje Upravlényije Lágerej (Táborok Fő­­igazgatósága) nevéből keletkezett betűszó, „(...) de világszerte a szovjet koncentrációs táborokat ne­vezik így” - közli a Terror Háza Múzeum Gulág című ismertetője. Az Encyclopaedia Hungarica (Calgary, 1992.) ezt írja: „A Gulág a Szovjetunióban ki­alakított legszigorúbb büntetőtábo­rok főparancsnoksága. 1935-1938 között, a 'nagy tisztogatás' idején emberek millióit küldték tábo­rokba. Ekkor szervezték meg a sza­kosított táborok főigazgatóságait: Dalsztroj-t, ahová Északkelet-Szi­­béria aranybányái tartoztak, Gu­­soszdor-t, a közúti főigazgatóságot, Gidrosztroj-t, a vízierőművek épí­tésének főigazgatóságát, Guzsel­­dor-t, a vasúti főigazgatóságot és Gugimpó-t, a szén- és kohászati fő­­igazgatóságot. ((...)) Kizárólag a moszkvai főparancsnoksághoz tar­toztak (...) nem függtek a helyi ha­tóságoktól. Ezekben a büntetőtábo­rokban nemcsak a Szovjetunió el­ítélt állampolgárai voltak, ((...)) a II. világháború hadifoglyaiból is kerültek oda, valamint a Szovjet­unió által megszállt országok ál­lampolgárai ((...)) az 1956-os ma­gyar szabadságharc elhurcolt áldo­zatai is.” Az Új Magyar Lexikon (Akadé­miai Kiadó, Budapest) 1960-ban megjelent 3. (G-J) kötetében a Gu­lág nem szerepel. „Nem tudnak” a Gulágról e Lexikon 1972-ben, il­letve 1981-ben kiadott kiegészítő (7. és 8.) köteteinek alkotói sem - többnyire ma is ők tudományos életünk „érvényes és vonatkozó” hivatalos nagyjai. Hiába kerestem a Gulágot 1992- ben érettségizett fiam tankönyvei­ben is(...) Részlet a Múzeum Gulág című ismertetőjéből: „A (...) szovjet hadsereg (...) elvitt mindenkit” - 1945-ben, Ma­gyarországról -, „akit a kommu­nista hatalomátvétel szempontjából veszélyesnek vélt. (...) És vitték vá­logatás nélkül a munkaképes fiata­lokat, leányokat, asszonyokat, fiú­kat és férfiakat. (...) többségük még nem töltötte be a huszadik életévét. (...) A 'málenkij robotra' hurcolt magyar állampolgárokat először, még Magyarország területén, gyűj­tőtáborokba vitték, majd átmenő­táborokba kerültek, Máramarosszi­­getre, Foksányiba, Brassóba (...) Temesvárra. (...) az átmenőtábo­rokban rettenetes körülmények uralkodtak. Sokan elpusztultak^..) Innen több hetes, marhavagonban történő szállítás után érkeztek meg az életbenmaradottak a szovjet lá­gervilág mintegy kétezer tábo­rába.” A Gulág-terem falán kétoldalt képernyők sorakoznak, rajtuk más­más és váltakozó képsorok pörög­nek. Időnként - ötpercenként talán - a vezérlés hirtelen mindenik er­nyőre ugyanazt a képsort küldi: az elsuhanó tájat, amit a keletre ro­bogó marhavagonból láthatott a nyomorult fogoly - ha éppen ő volt a soros a résnél; miközben a hang­szórókból, fölerősítve, a levegő zú­gása és a vonatkerekek kattogása hallik - a múzeumlátogató a vona­ton érzi magát, „olyan” vonaton... A Múzeum Gulág-termében fémtáblára „vésve” olvasható: Szovjetunióba hurcolt magyar foglyok: 700.000 fő Nem tért vissza: 300.000 fő A magyar foglyok életkora: 15- 25 év Napi átlagos élelmiszer fejadag: 400 g kenyér Munkaidő: 10-14 óra Hideghatár a munkavégzésre: -42 C° A Gulág-teremben szőnyeg­­padló van. A szőnyegpadlón a Szovjetunió színes hegy- és vízrajzi térképe, a városokkal és a nagyobb településekkel, cirill betűs megne­vezésekkel. Gyönyörű szőnyeg, gyönyörű térkép. Azoknak a helységeknek neveit, ahol magyarok is raboskodtak, nagy, kövér latin betűkkel is olvas­hatjuk rajta. Ismételjük a fémtábla egyes adatait az ismertetőből: „Több, mint hétszázezer ma­gyart nyelt el (...) a Szovjetunió egész területét behálózó gulág bi­rodalma. Háromszázezren vagy többen sosem tértek vissza.” Két „vonatkozás” között a kép­ernyőkön túlélők emlékeznek az átélt borzalmakra. Jusson eszedbe, Olvasóm, ki velem járod a Múze­umot: hogy szólhassanak Hozzád, nemcsak a gulágot kellett túlél­­niök, hanem hazánk szovjet meg­szállását is - meg „egyebeket” is, „másokat” is... A borzalmakat idéző visszaem­lékezések, a borzalmakat idéző álló- és mozgóképek között külö­nösen szívszorító az egyedül ma­radt, magányosan megöregedett asszonyok gyásza - összevetve az­zal a „világ végét” sugalló kétség­­beeséssel és fájdalommal - képek tanúsítják a Gulág-teremben, s ha elég idős vagy, emlékezhetsz reá! -, amit az emberiség nagy része ér­zett - Sztálin halálakor. Hiányolom Eörsi István Sztálint sirató zengeményét - mondanám, ha manapság s minálunk szabadna szabad demokrata pillangó báb-áll­apotára, hernyó-korszakára emlé­­keznem-emlékeztetnem. Javaslom, hogy a képernyőkön itt is jelenjék meg a visszaemléke­­zők neve, úgy, ahogyan az a többi teremben látható. Rózsás Jánost fölismertem.- (...) minket már leírtak - mondja Rózsás János -, (...) múl­tak az évek, levelet sem írhattunk, nem kaphattunk (...) azt sem tud­tuk, hogy Magyarországon a há­ború hogyan fejeződött be (...)- (...) nehéz volt a fagyos földbe tömegsírt ásni - folytatja Rózsás János -, a csonttá fagyott teteme­ket csákánnyal törtük a sírban, hogy több férjen a gödörbe(...) S. Koósa Antal: Nosztrai temetés Kétméteres volt, balta kellett, A csont törik, a hús szakad. Rövid a nosztrai koporsó S temetni kell a holtakat. Ez itt a sorsunk: e koporsó Holnap egy másikat fogad, Egy mostohánk van: ez az élet, A halál bőven osztogat. Tegnap a herceg volt soron még, ma egy sovány keretlegény. Holnap barátom, a csuhás lesz, Holnapután esetleg én. (Márianosztra, 1952.) Márianosztra nem az Andrássy út 60., ezért „nem szerepel” a Ter­ror Háza Múzeumban mint „önálló tétel”. De Márianosztra 1952-ben a terror háza volt, ezért másoltam ide e verset a Füveskertből - s azért ide, mert arra rímel, amit Rózsás János a gulágról mondott. Ha már rímet mondtam, mon­dom azt is: el ne felejtsék, hogy a gulág volt a hívórím! Részlet a Gulág című ismertetőből: „A gulág lágereiben több tízmil­lió ember pusztult el.” Még egyszer: „A gulág lágereiben több tízmil­lió ember pusztult el.” Valljuk be: fölfoghatatlan adat. Harmadszor olvasva is az lesz: „A gulág lágereiben több tízmil­lió ember pusztult el.” Vajon hány embert küldtek oda összesen? Százmilliót? Meg ötmillió őrt? További részlet a Gulág című is­mertetőből: „Több száz (...) azoknak a ma­gyar állampolgároknak a száma, akiket a szovjet hadbíróságok ítél­tek halálra, vagy hosszú szabadság­­vesztésre, ahogy ők nevezték, 'ja­vító-kényszermunkára'. A kivégzet­tek esetében sem volt vizsgálat, bi­zonyítás, csak ítélet, melyet azon­nal végrehajtottak.” Lesz-e valaha legalább hiányos névsorunk róluk? Lesz-e valaha emlékhely, ahol gyászolhatjuk őket? Ugyancsak az ismeretőben ol­vasható, hogy „(...) a megszálló szovjet hadsereg” - 1945-ben, Bu­dapestről - elhurcolta „(...) Raoul Wallenberg svéd diplomatát, aki­nek annyi zsidó köszönhette éle­tét.” Be sokszor álltam a pesti Raoul Wallenberg utcában a Raoul Wal­­lenberg-emléktábla alatt - troli­buszra várakozva. Be sokszor ol­vastam el az emléktábla szövegét, mely szerint Raoul Wallenberg svéd diplomatát - „akinek annyi zsidó köszönhette életét” - magyar horthyfasisztanyilasnácik gyilkol­ták meg Budapest ostroma alatt. Azóta „a helyzet fokozódott”, e tábla eltűnt, s a hivatásos zsidók immár Budán állítottak emlékmű­vet Raoul Wallenbergnek. A „kő­táblába vésett” rágalomért senki magyart meg nem követtek - a „kő­táblába vésett” rágalomért senki magyar nem kért elégtételt. Az ismertetőben olvasható az is, hogy „(...) a megszálló szovjet had­sereg”- 1945-ben, Magyarország­ról - magyar „miniszterelnököket, minisztereket, képviselőket, nagy­követeket, katonatiszteket, papokat, tanárokat” hurcolt el. Elhurcolta gróf Bethlen István volt magyar királyi miniszterelnö­köt is - akinek annyi zsidó köszön­hette életét. Többször is idéztem a Kettős megszállás című ismertetőből az alábbiakat: Az első világháború „(...) és az azt követő forradalom és bolsevik puccs következtében Magyaror­szág reménytelen gazdasági hely­zetbe került. Politikailag elszigetel­ten, katonailag lefegyverezve, el­lenséges országok gyűrűjébe zárva Közép-Európa legkisebb, leggyen­gébb államává vált. (...) a trianoni békeszerződésben (...) megfosztot­ták területe kétharmadától (...) több, mint három millió magyar került idegen fennhatóság alá.” Aki tudja ezt, mert még tanítot­ták neki, vagy olvasta valahol, vagy hallotta valakitől - bocsássa meg nekem, hogy immár harmadszor olvastattam vele. Harmadszor idéz­tem, mert e Múzeum látogatóinak többsége mit sem tud erről, vagy ha tud is valamit, nem érti, mit jelent nekünk - neki! - első világháborús vereségünk, az osztrák-magyar mo­narchia szétesése, Károlyi Mihály és társai, Kun Béla és bandája - meg, persze, Trianon. Minden mai bajunk akkor kez­dett csírázni-hajtani-növekedni. A terror is. A békediktátum aláírása Tria­nonban: 1920. június 4. Bethlen István 1921-től 1931-ig, tíz esztendeig volt Csonka-Ma­­gyarország miniszterelnöke. Első­sorban neki - időrendben is, ered­ményességben is elsősorban neki köszönhető, hogy maradék hazánk, maradék nemzetünk, maradék né­pünk kimászott, majd kiemelkedett „reménytelen” helyzetéből - Gosz­­tonyi Péter már idézett szavaival - : „ (...) nem ragadt bele a dél-ke­­let-európai nyomorba, hanem, ha lassan is, de egészségesen fejlő­dött.” Revíziós politikánk eredménye­képpen - melynek Bethlen István tevékeny híve volt - Lengyelország német-szovjet lerohanásakor volt lengyel-magyar határ, melyen ke­resztül sok-sok lengyel és sok-sok lengyelországi zsidó menekült Ma­gyarországba, hogy - az első Szlo­vák Köztársaságból és a Nagy-Ro­mán Királyságból korábban hoz­zánk menekült vagy később hoz­zánk menekülő zsidókkal együtt - Horthy Miklós magyar kormányzó és bensőséges barátja-tanácsadója, Bethlen István volt magyar minisz­terelnök segítségével túléljék a ma­guk vészkorszakát. Melyik határon át menekülve ta­lálnánk segítséget ahhoz, hogy túl­élhessük a mi vészkorszakunkat? A történelem első szlovák ál­lama megszabadult a zsidóktól: aki nem menekült Magyarországra, azt a német birodalomba szállították - vagy helyben ölték meg. A korabeli román pogromok zsidó áldozatai­nak száma pedig százezres nagy­ságrendű - noha Észak-Erdély visszatérte miatt Nagy-Románia akkor kisebb volt kicsinyt. Bethlen István 1947-ben egy Moszkva melletti táborban pusztult el. Ki állít emlékművet neki - „aki­nek annyi zsidó köszönhette éle­tét”? A Gulág című ismertető közli, hogy Csehszlovákiából - az egé­SÍREMLÉKAVATÁS Ahogy az 1936-ban kelt gyászjelentésben olvasható: „a Kere­pesi út melletti temetőben" (mai címe: Budapest, Vili., Fiumei út 16.) helyezték „örök nyugalomra" vitéz jákfai Gömbös Gyulát. A dísz­sírhelyet a főváros adományozta, a kriptára Vastagh György ké­szített méltó emléket: Örkény vezér lovasszobrát. A kommunista és a más terror az elhúnyt magyart sem kímélte: a szobrot „eltüntették", a halottat „kitelepítették", szertartás nélkül, szenteletlen sírba. A Nemzeti Kegyeleti Bizottság csak az idén engedélyezte sír­emlék állítását. Az új síremléket - Gömbös László szobrászművész alkotását - Gömbös Gyula halálának évfordulóján, 2002. október 6-án, va­sárnap 15 órakor avatjuk a 19. parcella 1-2-20. sírián. „Egy csüggedt, önbizalmát vesztett nemzet hinni, bízni, remélni, akarni tudását adta vissza puszta jövetelével: összefonni töreke­dett szertefoszlatott szálait a nemzet társadalmának" - búcsúztat­ták akkor. Mindenkit elvárunk, akinek „... végcélja a nemzet feltáma­dása...". Ha föltámadunk, Gömbös Gyula békében nyugodhatik. Aki magyar - velünk tart! Gömbös Gyula társaság. V_____________________________________________________________________ szén fiataloknak írom: állam, mit a nagyhatalmak csináltak, majd szét­szedtek, később újra összecsinál­tak, s ami jelenleg ismét nincsen - „ (...) melyet a nagyhatalmak a győztesek közé számítottak, több, mint 100.000 (százezer) szlovákiai magyart költöztettek át magyar te­rületre.” Költöztettek. És még ki tudja, mennyit „köl­töztettek” Csehországba, kényszer­­munkásnak. És még ki tudja, mennyit „köl­töztettek” - a túlvilágra. Esterházy János grófot, az első Szlovák Köztársaság országgyűlé­sének egyetlen olyan képviselőjét, aki nemmel szavazott a zsidók de­portálásáról szóló törvényjavas­latra, akit Szálasi bebörtönzött, akit a Gestapo halálra keresett - mint háborús bűnöst hurcolták a Szov­jetunióba - a gulágra -, a szlovák „népbíróság” távollétében - tá­vollétében! - halálra ítélte és jelképesen fölakasztatta; miután a Szovjetunióból „hazaengedték”, kegyelmet kapott: haláláig váloga­tott csehszlovák börtönökben sín­­lyődhetett - olyanokban, mint az Andrássy út 60. vagy Márianosztra volt. Esterházy János 1957-ben halt meg az illavai fegyházban. Ha - például - Ungvárott ku­tyák ugatnak meg zsinagógába igyekvő zsidókat - az egész világ­sajtó arról cikkez, hogy a magya­rok zsidókat üldöznek. A Magyar Hírlap mindenképpen. Esterházy Jánosért - 1957-ig szenvedett! - a kutya sem ugatott... A Benes-dekrétumról pedig szó se essék! Ki merészeli kifogásolni a Cseh Köztársaságban és a Szlo­vák Köztársaságban egyaránt hatá­lyos törvényt, mely szerint a ma­gyar nép - bűnös?! Ismét az ismertetőből idézek: „Az életben maradtak az ezer­­kilencszázötvenes évek első felé­ben hagyhatták el a Szovjetuniót. Sokan azonban még a büntetés le­járta után sem térhettek haza csa­ládjaikhoz. A magyar határon ugyanis az államvédelmi hatóság emberei fogadták őket. Egy részü­ket internálták, mások hazamehet­tek, de őket (...) titoktartásra köte­lezték. A rendszerváltásig hallgat­niuk kellett. Az utolsó magyar ha­difogoly, Torna András, 2000-ben jött haza.” Hírlik, hogy van még magyar rab a Szovjetunió utódállamaiban. A közelmúltban elhúnyt Tom­­csányi Amália tíz évig raboskodott a Szovjetunióban. A magyar hatá­ron őt is „az államvédelmi hatóság emberei fogadták”.- (...) a kihallgatok majdnem agyonvertek; mikor halálra ítéltek, nem volt emberi formám. Kegye­lemből kaptam tíz évet. A tajgai tá­borokban voltam a közös sírba gyűjtött hullák közé dobott hal­dokló, kísérleteztem öngyilkosság­gal, elmondhatatlanul bántak velem nem egyszer. Azt hittem, rosszabb már nem történhet. De ahogy az ávósok fogadtak - itthon (...) az (...) az (...) - mesélte sokszor Amália. Az utolsó mondatot sosem tudta befejezni. A Múzeum Gulág-termében tárlókban, üveg alatt, emléktár­gyak a gulágról: Rózsás János, dr. Keveházi Ferenc, Szák István - ifj. Tóth István, Scarlat Anna, dr. Olofsson Piacid atya, Harangozó Ferenc prelátus, Sabján Ferencné hagyatéka, ajándéka. Különleges „hozadéka” az ott kötött ismeret­ségnek Szolzsenyicin levele Ró­zsás Jánoshoz. Kérem, tegyék ki a Gulág-te­remben - szabadon, ne üveg alá - Rózsás János Gulág Lexikon-át, hadd vegyék kézbe, hadd lapozzák, hadd forgassák a látogatók. Aztán, ha elrongyolódott, cseréljék a pél­dányt.- Folytatjuk -

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom