Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)

2001-10-01 / 10. szám

2001. október Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal BORBÉLY ZSOLT ATTILA TÓFALVI ZOLTÁN A felszín alatt Mi lesz a moldvai csángókkal? A világ magyarságának túlnyomó több­sége az erdélyi magyar érdekképviselet­ről, az RMDSZ-ről annyit tud, hogy az egységes, s hogy harca alapvetően ered­ménytelen. A jobban informáltak azt is számon tartják, hogy a szervezeten be­lül a kezdetek kezdetétől két irányzat fe­szül egymásnak, s hogy e két irányzatot jelenleg Markó Béla szövetségi elnök és Tőkés László tiszteletbeli elnök jeleníti meg. Ugyanakkor a szervezeten belüli törésvonalakról, valamint az intézménye­sített sokszínűségről, a platformokról ke­vesen s keveset tudnak. Kivétel talán a Reform Tömörülés, a Fidesz erdélyi testvérszervezete, mely az utóbbi időkben többet szerepel a médiá­ban, mint fennállásának eddigi 8 éve alatt. (A Reform Tömörülés, akárcsak a Fidesz, egy ifjúsági mozgalomból nőtt ki, fokozatosan vesztette el generációs jel­legét s kezdeti, kissé anarchista radika­lizmusa a Fidesz-ével egy időben szelí­dült nemzetileg felelős liberális konzer­vativizmussá.) Hogy az RMDSZ platformjainak mennyire nem sikerült még az erdélyi magyar választókhoz sem eljutni, arról híven árulkodik az a felmérés, melyet a Teleki László Alapítvány munkatársai Papp Z. Attila és Kriza Borbála készítet­tek a „tusványosi” táborban. (Lásd a Kró­nika c. kolozsvári napilap 2001. szeptem­ber 1-i Szempont c. mellékletét.) Esze­rint a megkérdezettek kétharmada egyet­len RMDSZ platformot sem tudott meg­nevezni. Külön figyelemre méltó, hogy a meg­célzott közeg eleve közelebb kellene es­sen a politikai szférához, hiszen a tusvá­nyosi - politikai jellegű - tábor hallga­tóinak zömét társadalomtudományi kép­zésben résztvevő erdélyi magyar diákok teszik ki. Érdemes tehát megvizsgálni, hogy mi van az RMDSZ szervezeti egy­ségének felszíne alatt. Az RMDSZ politikai sokszínűsége részint szervezetileg jelenik meg, részint pedig a létező szerveződéseket, platfor­mokat, belső mozgalmakat esetenként keresztbe metsző törésvonalakban. E tö­résvonalakat két csoportba osztanám. Megítélésem szerint léteznek valódi, po­litika-meghatározó törésvonalak és lát­szattörésvonalak, melyeket külső szem­lélők „látnak bele” az erdélyi magyar valóságba. Reális törésvonalnak tekintem min­denekelőtt a román hatalomhoz való vi­szony mentén húzódó legerősebb ellen­tétet, melyet neveztek már kuruc/labanc, radikális/mérsékelt, autonomista/önfel­­adó, valamint helyzetteremtő/helyzetel­­fogadó szembenállásnak. Már e címkék önmagukban is a lényegre tapintanak: ar­ról tájékoztatnak, hogy az egyik tábor helyzetet szeretne teremteni, a végcélra - egy hosszú távon is élhető életet, meg­maradást, általa tételezett eszközökhöz igazítja a célokat, azt nézi, mi érthető el itt és most, a hatalommal való alkudo­zás eredményeképpen. Erős hátszelet biztosít nekik a román államhatalom, hi­szen ennek legfőbb érdeke, hogy a „ma­gyar kérdést” minél olcsóbban kikap­csolja a játékból. A radikálisként emlegetett csoport csak a hivatalos RMDSZ programra (mely az autonómia követelésére épül) s a távlati jövőre hivatkozhat. Vélhető, hogy a magyar kormány hathatós támo­gatást nyújtana nekik (is), amennyiben döntési pozícióba kerülnének a szerve­zeten belül. (A magyar kormány ismé­telten kinyilatkoztatta, hogy a kisebbségi magyarság vonatkozásában a törvénye­sen megválasztott vezetés által képviselt politikához nyújt támogatást.) A belső si­ker viszont elég nehéz külső támogatás nélkül. Ez a 22-es csapdájának erdélyi változata. Másik reális, de egyre halványuló tö­résvonal a nemzeti-kozmopolita ellentét. Az erdélyi magyarság évtizedes elnyo­matásából, létének fenyegetettségéből ki­indulva azt hihetnénk, hogy ebben a kö­zegben aki magyarnak vallja magát, an­nak a magyarság értéket jelent, s ennek megfelelően elutasítja a kozmopolita, ön­tudatpusztító elméleteket. A gyakorlat nem ezt mutatja. Létezik egy SZDSZ-hez kötődő ko­lozsvári értelmiségi csoport (fontosabb tagjai: Cs. Gyímesi Éva, Magyari Nán­dor László, Bányai Péter, Fey László) mely eddig két ízben lépett fel csopor­tosan és hatásosan, mindkét esetben megtorpedózva a kialakultnak vélt nem­zeti egyetértést. Első esetben 1992 végén, 1993 elején az RMDSZ Küldöttek Or­szágos Tanácsa által ellenszavazat nélkül elfogadott, autonómiát és belső önrendel­kezést követelő „Kolozsvári Nyilatkozat” ellen indítottak összefogott sajtótám­adást. Azt követelték, hogy az RMDSZ ve­zetősége vonja vissza a nyilatkozatot, s bocsássa azt társadalmi vitára. Külön ér­dekessége az akciónak, hogy a korábban az RMDSZ merev egysége ellen s a plat­­formosodás mellett fellépő bal-liberáli­sok pont azokat támadták a legheveseb­ben (a Tőkés László - Szőcs Géza - Bor­bély Imre vonalat), akik egy olyan RMDSZ-szerkezetet szerettek volna megvalósítani, mely teret ad a politikai sokszínűségnek. A konfliktust azzal si­került feloldani, hogy e csoport részt ka­pott a hatalomból, vagyis a létrejövő „RMDSZ-kormány”, az Ügyvezető El­nökség egyik legfontosabb tisztségét, az önkormányzati alelnöki pozíciót egyik képviselőjük, Magyari Nándor László kapta meg. Második esetben 1997 februrájában a Bolyai Egyetem össz-nemzetinek hitt követelését támadták meg, ezzel is egé­­rutat adva az egyetem ügyében bizony­talankodó Ciorbea-kormánynak. E törés­vonalat azért nevezem halványulónak, mert a csoportnak tökéletesen megfelel a jelenlegi Markó-féle alku-politika, a ro­mán vezetéssel való gazsulálás, így egy­hamar vélhetőleg nem kerül sor ismételt közös fellépésre. Ami a látszattörésvonalakat illeti, ezek azon törésvonalak, melyek „nincse­nek, de lehetnének”. Ilyennek látom a szórvány magyarság és a tömbmagyar­ság közötti feltételezett szembenállást, a nemzedéki politizálás kérdését, valamint transzilvanista - antitranszilvanista ellen­tétet. A „szórvány-tömb” ellentét elképzel­hető lenne például a székelyföldi területi autonómia kérdésében. Ehhez képest azt láthatjuk, hogy az önfeladó táborban szép számmal akadnak székelyföldi kép­viselők és (ex)szenátorok (Verestóy At­tila, Hajdú Gábor, Antal István, Márton Árpád), mint ahogy a Szórványból is jöt­tek autonomista vezetők (Toró T. Tibor, Kónya Hamar Sándor). A generációs problémának az adott tápot, hogy kezdetben, a Domokos-kor­­szakban a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) volt a hivatalos vezetés legfőbb ellenzéke. Később a politikai platformok mega­lakulásával s a MISZSZ ideiglenes poli­tikától való mentesülésével (a Reform Tömörülés volt tulajdonképpen a MISZSZ politikával foglalkozó része, mely 1993 decemberében elhagyta a szervezetet) a MISZSZ-RMDSZ szem­benállás enyhült. Fokozatosan kiélező­dött viszont az 1996-os kormányzati sze­repvállalás az RMDSZ-t román verseny­párttá alakító Markó-féle politikának kö­szönhetően. Végül a folyó év elején, amikor a Szövetségi Képviselők Tanácsa nem hi­telesítette az ifjúsági tanács új küldöttei­nek mandátumát, a fiatalok kivonultak a szervezetből, az RMDSZ pedig gőzerő­vel - és sikerrel - nekilátott saját ifjúsági szervezet megalapításának. A helyzet te­hát az, hogy a nemzedéki hovatartozás tulajdonképpen ma már nem sokat mond a politikai hovatartozásról, mindkét tá­bor tagjai megoszlanak a „korpalettán”. A transzilvanista-antitranszilvanista ellentét azért nem jelentős, mert az egyik oldalon van pár értelmiségi, aki „Erdély­ben”, transzilvanizmusban gondolkozik, a másik oldalon pedig úgyszólván az RMDSZ egésze. Az RMDSZ-en belül ugyanis az autonomisták összmagyar­­ságban - ha úgy tetszik „Budapestben” - gondolkodnak, a román hatalommal al­­kudozók pedig a „Bukarestben”. Az Er­délyre való hivatkozás a „kurucok” szá­mára Bukarest tagadását jelenti, a laban­cok számára az Erdélyben alkalmazott, szavazatszerzésre irányuló szólamokat. Az összkép tehát tulajdonképpen ugyanaz, mint 1990 elején, csak a sze­replők változtak. Az egyik oldalon Do­mokos Géza helyén Markó Béla és csa­pata áll, akiknek a múlt rendszerhez való kötődése hatalmi reflexeikben és életraj­zaikban egyaránt éppen úgy fellelhető, mint Domokoséban, a másik oldalon a progresszió erői vannak, élükön Tőkés Lászlóval s támogatóival, akik éppen úgy az elnyomatással való nyílt szembenál­lást képviselik, mint 1990-ben (s koráb­ban) Szőcs Géza. A román lapok hetek óta a „csángó-kérdés­ről” hosszú, hisztérikus kirohanásokkal tar­kított eszmefuttatásokat közölnek. Minden­nek hátterében az áll, hogy az Európa Ta­nács kulturális, tudományos és oktatási bi­zottsága - Tytti Isohookana-Asunmaa finn képviselőnőnek köszönhetően! - napirend­jére tűzte a csángó kisebbség kérdését. Azonnal az egekig csapott a román műfel­háborodás. Radu Berceanu, az Európa Ta­nács demokrata párti képviselője - abban a koalíciós kormányban, amelynek négy éven át az RMDSZ is tagja volt, az ipar­ügyi tárcát vezette, tehát - úgymond - az erdélyi magyarság „szövetségese” volt!? - nyilatkozatban ítélte el az Európa Tanács Közgyűlésének kulturális bizottsága által jóváhagyott jelentést, mivel a magyar ki­sebbség közé sorolja a csángókat, s ezáltal erőszakosan elmagyarosítja őket. Radu Berceanu mindezt azzal is meg­toldotta: nem véletlen, hogy éppen ezek­ben a napokban hozták nyilvánosságra a határozatot, hiszen mindez kapcsolatban van a magyar országyűlésben napirenden lévő státustörvénnyel.- A cél az, hogy bebizonyítsák: a Moldva szívében élő kis csángó közösség magyar! A jelentés szerint Piatra Neamton, Suceaván és Jászvásáron mintegy 260.000 magyar él - tajtékzott a honmentő képvi­selő - majd kérte, hogy az „ügy” tisztázá­sára nemzetközi bizottságot hozzanak létre. Ugyanakkor bírálta Frunda György RMDSZ-szenátort is, aki - bár a jogi bi­zottság tagja - részt vett a kulturális bizott­ság munkálatain, s - horribile dictu - tá­mogatta is a jelentést. Talán nincs is olyan román nyelvű na­pilap, folyóirat, amely a maga módján nem veri el a port „az erőszakosan magyaro­sító”, a „Nagy-Magyarország álmát dédel­gető” barbár magyarokon. Lazar Ladariu, a Maros megyei magyarellenes Cuvantul Liber főszerkesztője odáig megy a hecc­kampányban, hogy a finn képviselőnő, Jd­­ejthetetlen” nevét veszi célba. Sűrűn hivat­kozik Ceausescu udvari költőjére, Adrian Paunescura, aki közbekiáltásaival, minősít­hetetlen magatartásával próbált kellemet­len perceket szerezni a csángók helyzetét hitelesen bemutató finn képviselőnőnek. A románság számára ugyanis a „csángó-kér­dés” lezárt ügy, csángók pedig - akárcsak Könyves Kálmán idejében a boszorkányok - „nem léteznek”, legfennebb kétezren vallják magukat e népcsoport tagjainak. A hisztérikus kirohanások hátterében az áll, hogy Tytti Isohookana-Asunmaa finn képviselőnő jelentésében a mintegy 300 ezres lélekszámú moldvai csángók helyzetének minden vetületűre külön kitért. (Nagy mulasztása az anyaországi és utód­államok elektronikus és írott sajtójának, hogy a jelentés nem olvasható teljes teije­­delmében?!) A finn képviselőnő jeletésé­­ben ugyanis az olvasható, hogy a csángók alapvető emberi jogait lábbal típoiják, he­lyi szinten minden kérést megtorpedóznak, hiányzik a csángók jogos kéréseinek telje­sítéséhez a kellő akarat, központi szinten a román hatóságok képtelenek saját törvé­nyeiket alkalmazni. Tytti Isohookana-Asunmaa véleménye szerint a moldvai csángók kérései nem po­litikai, hanem kulturális és egyházi jelle­gűek, elsősorban a hagyományok megőr­zésére, az anyanyelvi oktatásra és az anya­nyelvi - tehát magyar! - egyházi szertar­tásra, misére vonatkoznak. (Ezektől „fél­tik” az egységes román nemzetállamot!) A finn képviselőnő felkérte a Miniszterek Ta­nácsát, hogy támogassa Romániát a Ki­sebbségi és Regionális Nyelvek Európai Kartájának mielőbbi ratifikálásában és al­kalmazásában. A román alkotmány szerint az anyanyelvi oktatásnak semmilyen aka­dálya nincs, tehát a moldvai csángók ese­tében is alkalmazni lehet és kell! Ehhez megfelelő tantermeket kell biztosítani és a tanárokat meg kell fizetni! - olvasható a je­lentésben. Továbbá: a csángó települések lakóival ismertetni kell a romániai oktatási törvényeket ahhoz, hogy maguk is eliga­zodjanak a jogszabályok dzsungelében, s biztosítani kell azokat a feltételeket, ame­lyek lehetővé teszik a csángók számára, hogy anyanyelvükön tanulhassanak. A ro­mán államnak biztosítania kell, hogy római katolikus vallásukat anyanyelvükön is gya­korolhassák! A csupa felszólító mondat - a több év­százados kilátástalanságban - egy örven­detes fejleményt is sejtet: a moldvai csángó-magyarok siralmas, végpusztulásra ítélt helyzete először vitatéma egy rangos nemzetközi fórumon! Az Európa Tanács kulturális, tudományos és oktatási bizott­ságának jelentésére - minden berzenkedés, hisztéria, „világvége-hangulat” ellenére - illik odafigyelni. Pontosan tudják ezt a ro­mán hatóságok és Európa-tanácsi képvise­lők is. Éppen ezért rendkívül fontos, hogy a csángó-kérdés történelmi hátterére is rá­világítsunk. A moldvai magyarokat a források a 13. századtól említik, minden valószínűség szerint már korábban is itt élhettek - ol­vashatjuk a Benda Kálmán kiváló történész által szerkesztett Moldvai csángó-magyar okmánytár (1476-1706) címet viselő gyűj­temény első kötetében. A nyelvészeti ku­tatások a moldvai magyarság lakóhelyeit a Keleti Kárpátok és a Szeret közötti terü­leteken rögzítették, olyan helyeken is, ahol a népesség évszázadok óta román anya­nyelvű. A folyónevek valamelyik török nyelvből, magyarból vagy szlávból, de az utóbbi esetben is magyar közvetítéssel ke­rült a románba. A 16. századra a magyar települési terület összezsugorodott, de így is viszonylag zárt egységet alkotott Suce­­ava és Románvásár között, illetve délen Bákó és a Tatros völgye között, de a Sze­ret jobb partján is. Magyar településekkel találkozunk a Szeret és a Prut közötti terü­leten, de a Dnyeszter mentén is. Mindezt azért kell hangsúlyoznunk, mert a román történetírás tagadja a magyar települések meglétét, összefüggő román etnikumról ír­nak, nap mint nap. Egyfajta „csángó bibli­aként” emlegeti Dumitru Martinas könyvét, az 1985-ben megjelent A moldvai csángók eredete című művét. A szerző - aki a két világháború között „ejtőernyős” román ta­nítóként került Marosvásárhelyre - nagyon nagy károkat okozott a csángó-magyar identitás térhódításának. Önmagát csángó­nak kikiáltva, minden forrást, történelmi dokumentumot mellőzve jelentette ki: a csángók románok! Hajuknál fogva előrán­gatott „érveket”, nyelvészeti kitalációkat sorakoztat fel. Mindez azonban a dákoro­mán kontinuitástól amúgy is megrészegült románságnak elegendő „érv” a moldvai csángók román eredetének bizonyítására. Ez azért is furcsa, mert a moldvai romá­nokat - vlachokat - írásos dokumentumok először 1164-ben említik! A csángó szó ma ismert legrégibb elő­fordulása 1560-ból ismert. A háromszéki Maksán említik Csángó Andrást. A hon­foglaló magyarság egy része ezen a terü­leten vonult végig, így ennek a korszaknak tárgyi emlékeit sok helyen megtaláljuk. Az is megtörténhetett, hogy kisebb magyar csoportok lemaradtak és letelepedtek Moldvában. Arra azonban nincsen bizonyí­ték, hogy a feltételezett honfoglaláskori te­lepülések folyamatosan fennmaradtak. Fo­dor István a legújabb régészeti leletek alap­ján úgy értékelte: a 10-11. században a ma­gyar gyepű a Kárpátoktól keletre húzódott, azonban a Moldván át Havasalföldéig meg­lévő magyar telepeket a kun előnyomulás elsöpörte. A moldvai csángók körében ho­nos „sziszegő beszédről” - az s helyett sz­­t ejtenek - a 20. század elején bebizonyí­tották, hogy sem a kunok, sem a besenyők, sem az úzok nyelvében nincs nyoma. Benkő Loránd akadémikus nyelvészeti ku­tatásai szerint a moldvai csángó-magyar­ság körében oly népszerű -falva, -vására helynevek a 13-14. századra utalnak. Pet­­rás Incze János múlt századi moldvai gyűj­tései időrendben megelőzték Kriza János remekét, a Vadrózsákat. Domokos Pál Pé­ter 1931-ben megjelent A moldvai magyar­ság című kötete, Lükő Gábor A moldvai csángók, Mikecs László Csángók címet vi­selő kötete ma is nélkülözhetetlen kézi­könyv, forrásmunka. Lükő Gábor elsőként különítette el a moldvai magyarság két ré­tegét: az egyik, amelyik magát magyarnak, tehát csángónak nevező csoport, amely a Moldva torkolatánál, Moldvabánya és Bákó környékén csoportosul. Bákó környé­kén már keverednek azzal a népes csoport­tal, amelyik magát székelynek nevezi. Lükő Gábor arra a következtetésre jutott, hogy a moldvai magyarság legrégebbi, úgynevezett ősi magját az északi csángó csoport alkotja. Az okleveles dokumentumok is ezt a feltevést erősítik meg, hiszen a 15. század elejétől folyamatosan említik a települése­ket. A moldvai csángó-magyarok körében végzett néprajzi, nyelvészeti, népművészeti kutatások sora végtelen. Csupán néhány nevet említek: Szabó T. Attila - az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár egyedülálló re­mekmű szerzője -, dr. Kós Károly, Gálffy Mózes, Márton Gyula, Hajdú Mihály, a már említett Benkő Loránd akadémikus, Benda Kálmán, Halász Péter. A legújabb­­kori kutatások a moldvai csángó-magyar­ság páratlanul egyedülálló kultúrájának egyetemes jelentőségét emelték az érdek­lődés középpontjába. Itt elősorban Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajztudós ballada- és népdal-, néptánckutatásaira, Tánczos Vilmos és Pozsony Ferenc modem szem­léletű köteteire hivatkozom. Ők azok, akik manapság a román nacionalistákkal a vi­tákat lefolytatják. Szervezett néprajzi ku­tatásokat a Bolyai Tudományegyetem ég­isze alatt az 1950-es években végeztek. En­nek eredménye a dr. Kós Károly-Szentim­­rei Judit és dr. Nagy Jenő szerkesztette Moldvai csángó népművészet könyvritka­­ság.A kötet néprajzi értékén túl azt is hang­súlyoznunk kell, hogy részletes statisztikai adatokkal bizonyítják: az 1930. évi nép­­számláláskor a biztosok magyarként emlí­tik ezeket a településeket! Mindennek már nyomát sem találjuk a mai népszámlálási kiadványokban. Itt eljutottunk egy kényes kérdéshez. A magyarság elsősorban nyelvészeti, néprajzi kuriózumot lát a moldvai csángó-magya­rokban. Mindannyiunkat elbűvöl egy-egy ballada, a Szent Istvánról szóló ének, a bal­ladakultúrájuk, viseletűk. Ezzel az érdek­lődés nagyjából véget is ér. A moldvai csángók mindennapi életét sem az erdélyi, sem az anyaországi magyarság nem vál­lalja fel. Igaza van a lészpedi Istók György­nek: idejönnek, lefilmeznek, megcsodál­nak, s azzal továbbállnak. Az már nagyon keveset érdekel, hogy aki itt, Moldvában felvállalja a magyarságot, az mindennapos támadások célpontja. A saját „mélyfúrásaim” is ezt bizonyít­ják: a szabófalvi Perka Mihály történelem­­tanár (még a Bolyai Tudományegyetemen végzett!) ablakait szinte minden éjjel kő­vel bedobják. A klészei Farkas Józsefet többször is megbüntették, mert magyar be­tűvetésre oktatta a gyerekeket. A gyímes­­középloki Berzsán György római katolikus esperes bizony nem kis izgalmak közepette celebrálja a szentmisét egy-egy pusztinai udvaron. Nyisztor Ilonka a pusztinai öreg táncosokat egy elhagyott mezőn sorakoz­tatta fel, amikor a bécsi magyaroknak - a híres Európa-Klubnak - be akarta mutatni a négy órás csángó lakodalmast. Nyisztor Tinka egyik kérést a másik után indítja, hogy végre anyanyelvükön is misézhesse­nek a csángó magyarok. Duma Andrást többször is halálosan megfenyegették, ami­ért magyarnak vallotta magát, s hadakozik a legalább fakultatív magyarnyelvű okta­tásért. A román hatalom minden eszközt mozgósított, hogy az asszimiláció 24-ik óráján túljutott moldvai csángó-magyaro­kat végképp bekebelezze. Csicsó Antal, a Szegeden végzett magyar-történelem sza­kos tanár hiába vállalta a magyarnyelvű ok­tatást, sem tantermet, sem fizetést nem ka­pott, csak fenyegetések sorozatát. Amikor a szülők aláírásukkal kérik, hogy magyar nyelven is oktassák a gyerekeiket - Pusz­­tinán, Klézsén, Somoskán -, akkor a rend­őrség, a janicsár, Jászvásáron végzett római katolikus papok, a Bákó megyei tanfel­ügyelőség össztüzet zúdít a magyarságuk mellett kiálló csángókra, s a halálos fenye­getésektől sem riadnak vissza. Tévészer­kesztőként immár évek óta elkészítem az összeállítást: hiába kérvényezik a magyar nyelvű oktatást, hol az oktatásügyi minisz­térium, hol a Bákó megyei tanfelügyelő­ség, hol a rendőrség, hol a kérvényezőket kiátkozó egyház akadályozza meg, hogy végre anyanyelvükön tanulhassanak. Ehhez hasonló pszichikai terrorral sehol nem le­het találkozni. A római katolikus papok fennhangon jelentik ki: „A magyar nyelv az ördög nyelve, aki magyarul beszél, az az ördöggel cimborái”. Nem bizonyult helyes megoldásnak a csángók erdélyi betelepítése is. Sem a szé­kelyek, sem az erdélyi magyarok nem ér­tik meg sajátos világukat. Kicsúfolják „korcs” - valójában a legszebb archaikus- beszédükért, viseletűkért. Nagyon kevés, Magyaroszágon tanuló ösztöndíjas csángó fiatalnak sikerült értelmiségivé válnia. Azok, akik születésüktől kezdve a román nyelven és kultúrán nevelkednek, akik csak otthon és lopva beszélnek magyarul, azok- előbb-utóbb - románná, esetleg magyar­gyűlölővé válnak. A rendkívül vallásos csángók immár 500 éve hiába kérik a ma­gyarul beszélő lelkészeket. Úgy tűnik, a Szentszék számára is van egy elképzelés, miszerint a mintegy 20 milliós románsá­got meg lehet nyerni a római katolikus val­lásnak. Hiba kérte ezer moldvai csángó ma­gyar II. János Pál pápa magyarországi lá­togatásakor a magyar nyelvű misét - a ké­rést személyesen adták át Őszentségének -, egyelőre nincs foganatja. Mi, újságírók, tévészerkesztők tudjuk igazán, hogyan uta­sítanak ki a templomból a csángó falvakba misszionárius feladattal küldött, egyébként magyarul jól beszélő janicsár-papok. Igen, a csíksomlyói búcsúra ezrével ér­kező csángó-magyarok egyik legnagyobb gondja az értelmiség szinte teljes hiánya. Pontosan tudja ezt a román hatalom: a leggyengébben felkészült, képesítés nélküli pedagógusokat küldi ezekbe a falvakba. Csak csodálni tudom mindazokat, akik a legvadabb terror, fenyegetés légkörében vállalják magyarságukat. Ezért történelmi jelentőségű az Európa Tanács jelentése. Ebben döntő szerepe van Komlóssy Józsefnek, aki a román hatalom minden szemfényvesztését, átverését fi­gyelmen kívül hagyva, bejárta a moldvai csángók településeik s a helyszínen tapasz­talta mindazt, amit a magyar újságírók köz­zétettek. A jelentést akár a moldvai csán­gók megmentési kísérletének is tekinthet­jük. Frunda György, az Európa Tanács em­berjogi bizottságának második alelnöke szerint a jelentést az állandó bizottság való­színű még ebben a hónapban az Isztambul­ban megrendezett ülésén elfogadja. Romá­nia számára tehát ezt követően kötelezővé válhat az ajánlás előírásainak alkalmazása: a csángók számára biztosítani kell identi­tásuk megőrzését, az anyanyelvükön való oktatást, az anyanyelvi egyházi szertartást! Mindez jelentős előrelépés a csángó ki­sebbség védelmében, s talán végre sikerül feloldani azt a megosztási kísérletet, amely a csángókat a román, illetve a magyar tá­borba sorolta. A jelentés egyik legfontosabb megáll­apítása, hogy a moldvai csángó kisebbség egy archaikus magyar nyelvet beszél! Ta­lán sikerül elérni azt, hogy a magyar nyelvű könyveket nem tekintik a magyar irreden­tizmus eszközének, s nem kerül sor a szo­morú emlékű klézsei könyvégetéshez ha­sonló pillanatokra. Sajnos, azt a veszélyt is bele kell számítani, hogy jóval az asszi­miláció 24-ik óráján túl az Éurópa Tanács jelentése már megkésve próbál segíteni a moldvai csángó-magyarok sorsán.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom