Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2001-10-01 / 10. szám
8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2001. október r Kisebbségi kaudoszkóp Erdőhát megmaradása Tekinthető egyszerű falusi művelődési ünnepségnek, seregszemlének, amelyen a rendező Tamáshida mellett nagy számban vettek részt a környező települések lakói is. Református ünnepi istentisztelet, amelyen maga a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, Tőkés László hirdeti az igét. Szavalatok, kórusszámok, köztük a nagy hírű szalontai énekkar fellépése, táncegyüttesek Nagyszalontáról, Nagyzeréndről, Simonyifalvárói, Omoravicáról. Az 1989-es változások óta megélénkült a magyar közművelődés is Romániában, sűrűn találkoznak a kultúrcsoportok, neves előadók szólnak eldugott falvak közönségéhez. Tamáshida ünnepe szeptember második felében mégis más volt a hasonló rendezvényeknél. Meghívottként eljött Király Károly, az erdélyi magyar politikusok nagy öregje, aki most Sepsiszentgyörgyön él. Világszerte ismertté vált a neve, amikor karrierjét, sőt életét kockáztatva szembeszegült a Ceausescu-diktatúrával, az erdélyi magyarság védelmében. Ami egyet jelentett a demokrácia igénylésével. Mostanában ritkán hallhatjuk a szavát, mivel vitában áll a Romániai Magyar Demokrata Szövetség mostani vezetésével, illetve annak meghatározó politikusaival az erdélyi magyarság követendő útját és céljait illetően. Király Károly Tamáshidán is a jól ismert eszményeit fejtette ki, szabadon, közvetlenül, az önrendelkezés jogáról, a feléledő román nacionalizmusról,amely éppen ezekben a napokban lendült újabb támadásba az erdélyi magyar sajtó és iskolák ellen. A vádak egyenesen kormányfői nyilatkozatokban fogalmazódtak meg, ezeket a magyarság képviselői - az RMDSZ is - egyöntetűen visszautasították. Lélekerősítő volt ebben a kicsiny erdőháti magyar faluban hallani Király Károly érveit, igazságait, amelyekkel a magyarság nagy többsége azonosul. És amelyek összecsengenek Tőkés László püspök nézeteivel, közéleti küzdelmeivel. Más volt ez a tamáshidai ünnepség azért is, mert nem elszigetelt, helyi jellege domborodott ki, hanem az egész vidék, Erdőhát magyar sorsa és kilátásai. Itt más csengése van minden szónak, mint a Székelyföldön vagy a jórészt még magyarnak maradt erdélyi városokban. Ez a táj most kezd ébredezni, igazán magára találni. Különös vidék ez a Fekete-Körös két partján, Bihar és Arad megyék találkozásánál. Szinte fájdalmasan „romantikus” földje az örökös magyar csonkulásnak, pusztulásnak. Mióta pedig Trianonban elszakították a gyulai tájtól, amelyhez az élet erős szálai és a közös sors viharai kötötték, szinte elfelejtett szórvány a magyar tudatban. Pedig milyen szép tájnevek és micsoda történelmi emlékek lappanganak itt az élet mélységeiben! Maga a vidék elnevezése, hogy Erdőhát, a magyar névadás remeklése: pontos, kifejező és költői hangulatú. Az én szülőföldem, Erdővidékének édes testvére. Melyik viseli régebbről az elnvezeést? A Körös-mentire szavazok, mégpedig egy történelmi emlkére támaszkodva. A táj egyik legjelentősebb települése Nagyzerénd: ez ugyanis nem kevesebb, mint ezer esztendő távolába röpít vissza, lévén Zerénd a somogyi lázadó vezér, Koppány apja. Somogyvár tövében áll egy emlékeztető, Koppány itteni kivégzéséről. Erdőhát messze esik Somogytól, de Márki Sándor történész szerint a családnak nagy rokonsága volt ezen a Körös-menti tájon is... Egyazon nemzet földje volt mind a kettő a honfoglalás óta. De a török uralom ezen a dél-bihari tájon pusztított a legkegyetlenebbül. Andacs: puszta Nagyszalonta és Homorog között. Kisnemesi magyar birtok; a 17. századi harcok elsöpörték. Bagd: egykori falu, Nagyszalonta tornyából el lehetett látni idáig; utolsó nyoma az időben a 17. század. Kisnemes és jobbágy magyar lakói, az Apródok, Balassyk, Posgayak, Sárák, Soósok, Móréhok, Olajosok, Puhák, Simonok, Szappanosok mind belevesztek a hadak tengerébe... Barmod; „Erdős, vízjárásos határán tekintélyes számú jobbágyság élt. Dél-Bihar elpusztulásakor, a 17. században Barmod is elnéptelenedett.” (Jakó Zsigmond akadémikus) Bélsok: elpusztult a török harcok idején... Csegőd: a török vonulások nyomán eltűnt; egy tanya jelöli a helyét Erdőgyarak mellett... Dalom: a nagyváradi püspökség birtokaként került át a hajdani Záránd vármegyéből Biharba; ma pusztaság... Dél-Biharban olyan mélyre ivódott be a lelkekbe a török vész traumája, hogy még száadok múltán is ezt idézi Arany János: Midőn az ajtó küszöbén Megáll egy fáradt jövevény, Egy porlepte vén csatár, És felüvölt: „Jön a török! Jön a tatár!” Száz, talán kétszáz, vagy ennél is több színmagyar falu pusztult el végképp ezen a vidéken. A kihalt tájat az Erdélyi Érchegységből alászálló románság lepte el, és változtatta meg végzetesen a honfoglaló magyarság sorsát. A szórvány szigetek pedig azóta is állandóan fogyatkoznak... Ennek a veszedelmes nemzeti romlásnak akar véget vetni Erdőhát maradék magyarsága. Mivel tehetnék magukat szellemiekben gazdagabbakká, falujukat ismertebbé? Nagyzerénd értelmiségei, főleg tanárok már a diktatúra teljében, a hetvenes évek végén megtalálták a maguk hatásos „fegyverét” ebben a fegyvertelen, de cseppet sem veszélytelen harcban. Veszélyes cselekedet egy képtár alapítása? Arad megyében, Erdőháton igen. Fazakas József és jó zeréndi társai a megmondhatói, hogy hányszor zaklatták őket a biztonsági emberek, beidézték őket kihallgatásra, egy ízben - Szatmárnémetiben - egyenesen fegyveres katonákat rendeltek ki ellenük! Miért volt ez az izgalom a hatalom köreiben, mikor képtárak a Székelyföldön is létesültek abban az időben? Mert Erdőhát falvait úgy tartották nyilván, mint amelyek már nem okozhatnak gondot, oly előrehaladott ott a románosodás. És akkor önálló képtárak alapítanak, növelik önmaguk és a környék magyarságának öntudatát, felébresztik azt a hitet, hogy lehet itt is magyar megmaradás. Immáron 77 művész 118 alkotása látható a Nagyzeréndi Állandó Képtárban. Az adakozó művészek közül egyet említenék, az első pillanattól a zeréndiek mellé állt Kusztos Endrét, mivel neki - elmúlt 75 éves - egész életében egyetlen fillér biztos jövedelme sem volt, kivéve az erdőszentgyörgyi múzeumban töltött rövid időszakot. Ébresztette a képzőművészettel való találkozás, együttlét az irodalmi hagyományokat is. A Köröskisjenőn élt Olosz Lajos költőnek legendája kelt már életében, ez adott neki kései elégtételt meghurcolásaiért a román hatalom alatt, az ellene elkövetett igazságtalanságokért és közömbösségért. Erdőháti, Ágyához kötődő gyökerei vannak a magyar irodalom Debrecenben élő nagyasszonyának, Szabó Magdának. Simonyifalván született 1920-ban a költő Simonyi Imre, aki ugyan a határ másik oldalán talált új otthont, Gyulán, de a kisebbségi életérzés ott vibrál nem egy versében: De aztán mint a szálfa! A nád maradhat állva, de csakis imbolyogva. Te dőlj ha dőlni kell és törj ha tömi kell - kettőbe vagy szilánkra. De addig mint a szálfa! Erdőhát irodalmi hagyományainak buzgó ápolója egy körorvos, Hevesi József. Ő istápolta Olosz Lajos emlékét, levelezésben áll Szabó Magdával, és nyilván ott volt Simonyifalván, 2001. májusában a Simonyi Imre-megemlékezésen. Bárcsak minden kisebbségi tájnak lenne egy ilyen önzetlen Hevesi Józsefe! Új hagyomány a régi gyökéren az évente tartott Erdőháti Nap, amelyet minden évben más és más helységben tartanak meg, 1993-tól kezdve, Lugosi Mihály egyházkerületi előadótanácsos gondos szervezésében. Ezek a találkozók kötik össze az egy sorsú, de néha egymástól távolra került falvak magyar népét egymással és az idővel, a történelemmel. Tőkés László püspök a tamáshidai ünnepnapon a magyar megmaradásról szólt, ennek egyik zálogát látta a találkozóban. Nemzeti életünk első számú parancsa az, amelyet a kisebbségi magyarság, még inkább egy ilyen sokszorosan hátrányos kitáj magyarsága ismer fel legjobban, de létparancs az egész nemzetnek és a nyugati országoknak is. Tamáshida így emelkedik történelmi példázattá. B.Gy. V_____________________________________________J TAMÁSKA PÉTER Hogyan lehet valaki perzsa? Csodára várunk. A csoda talán tovább biztosíthatná az utolsó tíz év boldog emelkedését, s a profi színielőadások langyos tágyilagosságával újra magához emelni a kort. Ha az ember fürkészi a politika színjátszóinak arckifejezését, akkor viszont elszomorodik: vége a szobatiszta világnak. Csoda nincs, megleszünk nélküle is. A férfiak számára a terror szerfölött izgalmas szenzáció. Mit is mond erről a Révai lexikon? Azt, hogy ijedtséget vagy rémuralmat jelent, a terroristák pedig az anarchisták és a nihilisták pártja, s persze a bolsevikoké. Ennek a bolsevik terrornak hetven éven át gyakorolt hatását már megfelelően kiélveztük. Most - miután a Szovjetuniót már elfeledtük - a manhattani két torony összeomlásával mégis mintha az egész világ Montesqieu-nek a 18. században feltett ironikus kérdését visszhangozná: Hogyan lehet valaki perzsa? S nemcsak perzsa, de talibán, azaz vadember és terrorista is? Különösen sokan teszik fel ezt a kérdést maguknak a tengerentúl, ahol mindig is elítélték a horizontális terrort (például a tarkónlövést), de meglehetősen képmutatóan viszonyultak a vertikálishoz, mondjuk Drezda vagy Hanoi bombázásához. Az is rettenetesen furcsa érzés lehet, hogy egy talpig férfi társadalom, amely egymaga is elbánik mindenkivel, milyen határozatlanul kerekedik fel megkeresni és lepuffantani a terroristává vált Ali Babát és a vele szövetkezett negyven rablót. A gazdagabb világ sejti, hogy a helyzet rosszabb, mint 1977-ben, az NSZK legrosszabb évében volt. Akkor a RAF vörös, és a palesztinok muszlim terroija viselt hadat a jogállamisággal szemben, egyformán veszélyeztetve az elitet és a kisembert. Mogadishuban a géprablók lerohanásával s a terror német teoretikusainak börtönbéli, mindmáig rejtélyes öngyilkosságával a szociáldemokrata kormány azonban lengő sisakforgóval lépte át a jogállami kereteket, hogy megmentse a demokráciát. Sikerül-e az Egyesült Államoknak olyan belső közmegegyezést létrehoznia, mint ahogy az a Weimar puhaságától félő németeknek sikerült? S milyen lesz a világ jóváhagyása? Úgy tűnik, hogy a fegyver agyát markoló rangerek gyanús sötétségbe lépnek: a demokrácia önvédelme bármikor vallásháborúba és a kultúrák harcába csaphat át. Valamikor a diákforradalmak korában az amerikai filozófus Herbert Marcuse úgy jellemezte országát, hogy ott a fogyasztás világa által eltakarva valójában fasisztoid, rendőruralmi struktúrák tenyésznek a mélyben, egyszóval Amerikát a látens fasizmus jellemzi. Marcuse nyilvánvalóan túlzott: a szavatoltan ellenőrzött pisztoly csak filozófiai síkon sülhet el. Csakhogy most a terrorra adandó válasz főképp ama rejtett, rendőri struktúrákra hárul, s Marcuse túlzása akár a jövő víziója is lehet: a szavatosságnak vége. A frankfurti iskola is felvetett egy érdekes, a mára adaptálható gondolatot. Az 1848-49-es forradalmakat Marcuse nyomán ironikusan „önvédelmi” ellenforradalomként értelmezték, amikor is az európai udvarok az általános krízis megoldására titkosrendőri módszerekkel forradalmat gerjesztettek, hogy annak leverése után tekintélyalapú, nekik szolgáló polgári rendet teremtsenek. (Fő ellenségüknek már nem is annyira a negyedik rendet, a proletáriátust tekintették, hanem a hivatásos forradalmárok és a bűnöző néprétegek alkotta „ötödik rendet”.) Ha tehát korunk fő feladata a terror és a nemzetközi bűnözés elleni harc, akkor különös lovagi elégedettség kell, hogy eltöltse a vezető politikusok szívét, hiszen a megfélemlítés szörnyű fegyverét 48 királyaihoz hasonlóan a világ kincséért se érintették volna, amennyiben azt előbb nem a terror szegezte volna a civilizáció halántékának. Ami a talibánok vagy tálibok megleckéztetését illeti, az csak a fokozatosan a hanyatlásnak és elkorcsodosásnak kitett afganisztáni népcsoportok érdekében történik. Persze a környezet - a szegénység, a tudatlanság, a moszlim szélsőségesek gondatlansága - még sokáig rá fogja nyomni bélyegét arra a hegyi térségre, amelyet Nagy Sándor óta hiába próbál a művelt világ magához emelni, a fejlődés azonban végre orosz segítséggel biztosíttatik. Hogy az egész csak a pénz mindenhatóságának átmentése jobb időkre? Csakhogy ez a cinikus tett magában foglalja a nem túlságosan eszes alkalmazotti réteg és a rendőrök s katonák nagy tömegének, továbbá az általuk meghatározott statisztikai demokráciának a továbbélését is, a tömeg pedig javítja az atlantidák genetikai jövőjének kilátásait. Annyira liberális csak nem lehet egy atlantida, hogy elfelejtsen a pisztolyhoz töltényt venni? Tanulság persze számunkra, volt szocialista országbéliekre is vár. Túlságosan vonzódunk a nemzeti identitás, az önazonosság Moszkva által oly szorgalmasan üldözött eszméjéhez, ami nem is lenne olyan nagy baj, ha az nem állna oly közel a nemzeti fundamentalizmushoz. A nemzeti fundamentalisták kezében pedig még a megtöltetlen mordály is elsül. Legalábbis valami ilyesmit pedzegetett minap a TV 1 egyik reggeli hírműsorában B. L., a neves ifjú hírlapíró Csurka Istvánnal és pártjával kapcsolatban. Mivel sem a MIEP, sem a B-középek fociőrült aktivistáitól nem védi a törvény kellőképpen a kisembert, s szlogenjeik néha még kéjes elképzeléseket is geijesztenek az agyában, a magyar demokrácia őket megtűrő nagylelkűsége igen nagy veszélyt rejt magában - vettem ki szavaiból. Á, semmi - mondjuk nagyvonalúan, pedig tévedünk. Tévedünk? Igen, ha nemzetállamban, nemzeti önazonosságban keressük a jövőt: szocialisták és liberálisok már rég túlléptek ezeken az avult korlátokon. Most épp Kossuthot ünnepük, s persze nem a nacionalistát, hanem a patrióta világpolgárt, aki a dunai konföderációban egy utópisztikus víziót tett le a történelem asztalára. Utópia volt száz évvel később a román-magyar közeledés a Kominform rendezésében, s a visegrádi négyek konferenciái is az unalom s a képtelen jövővárás gyanús ködében vesznek el. A realitás egészen más. S ezt jól tudják azok, akik most a maguk módján Kossuthot ünnepük. Az utópia a keserű pirula lenyeléséhez szükségeltetik, ahhoz, hogy a mindenkori centrumhoz a peremáüamok önmagukat gleichschachtolják, hozzácsiszolják. S ha szelídek és közömbösek leszünk, akkor a mi szájunkból szintén szép 21. századi kiejtéssel fog hangzani: Hogyan is lehet valaki perzsa? Az „Erdélyi Vaskapu” nevezetű hágón, a Zejkány nevű falu határában, Hátszeg és Karánsebes között hever az árokparti sárban a fényképen látható Hunyadi emlékmű. Az összetört talapzaton ez olvasható: „Hunyadi János tizenötezer vitézével 1442. év szeptember 6-án e szorosban verte szét Sebábeddin beglerbég Erdélybe nyomuló nyolcvanezer főnyi török seregét.” (Fotó és szöveg: Lipták Béla)
