Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2001-01-01 / 1-2. szám
2001. január-február Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 5. oldal rr Őrjárat Kassán TAMÁSKA PÉTER Mindig egyfajta szorongással utazom Kassára. Szülővárosomat csak az ötvenes évek közepén kezdtem megismerni, amikor végre ismét utazhattunk Csehszlovákiába: az akkor még kétnyelvű város - a szlovák mellett ott voltak a magyar feliratok is - nekem az otthoni szegénység után ízlés- és viselkedésbeli színvonalával a régi világ lenyomatának tűnt. Pedig változóban volt minden, s csak néhány év kellett még, hogy a szocialista ipar nagy csattanással megszüntesse mindazt, ami még a régi magyar időkre emlékeztetett. Ha előveszem Márai Sándor 1941-ben írt Kassai őrjárat című vaskos tanulmányát, némi szkepszissel kell megállapítanom, hogy semmi köze a város mai életéhez: a szlovákság meg sincs említve, s a csehekre való utalás is csak annyi, mint amennyi olyan idegeneket illet meg, akik „megrohanták” a várost. A dolog történelemadta komikuma, hogy a mintegy 250 ezer lakosságúra nőtt nagyvárosban - ahol a lakótelepek úgy veszik körül a teknősbéka alaprajzú óvárost, mint egy stadion zsúfolt lelátói a küzdőteret - a négy százaléknyira becsült magyarság után a nemrég bevándorolt csehek a magukat hat, hat és fél ezres létszámukkal a második legnagyobb nemzeti kisebbséget alkotják. Hát nem tudatfrissitő ízelítő ez a szám az elmúlt évek annyi paradoxonban bővelkedő történetéhez? A város - az eredetileg szorgos és jókedélyű, s a nagy népcsere ellenére változatlanul tevékeny és vidám Kassa - 1960-tól Európa egyik legnagyobb vasművével jegyezte el magát. A frigy négy évtized múltával egyre kevesebb nyereséggel kecsegtet. A kelet-szlovákiai vasmű esetében az egyik legnagyobb meciári panamáról van szó, s miközben az új kormánynak és a város vezetésének egyaránt elemi érdeke a termelés fenntartása, a csődeljárások miatt mindkettő ki van téve a nagy nyugati pénzintézetek s a vasércet szállító ukrán pénzemberek nyomásának. Hol van már az az idő, amikor még a város országgyűlési képviselőjeként Jókai Mór ügyködött az itteni ipar felvirágoztatásán? - most az emberek aggódó szemükkel a United Steel fel-felbukkanó menedzsereit keresik, s az amerikai csodában reménykednek. Karácsony lévén, zsúfolásig tele a templomok. A hatalmas székesegyházban, az Egyetemi templomban és a ferenceseknél díszes betlehemek állnak, akárcsak morva vagy cseh földön. A ferencesek régi, parasztos betlehemje mellé került egy rendhagyóan új: fehér házacskák, barlangok, kettős oszlopok, a helytartói palota után pedig ott a stáció is a koponyák hegyével. Az egész hófehér fából faragott s mechanikusan műSzepesi táj Csütörtökhely közelében ködtetett alkotmány mozgó ember- és állatfiguráival Krisztus életét mutatja be a születéstől a kereszthalálig. A gyerekek pompásan érzik magukat itt, mintha mélyen a mi időnk alá süllyednének egy gyermeki hitvilág érzéki igézetében. Sokan összegyűlnek a magyar misére is, de az érezhető, hogy a szlovákok sokkal komolyabban veszik a vallást, mint mi, vallásosabbak s egyben nacionalistábbak is. A szlovák klérus már évtizedek óta igen bensőséges kapcsolatokat épített ki a Vatikánnal, amit a három kassai vértanú szentté avatása, s a vatikáni levéltárban folyó intenzív szlovakisztikai kutatások is jeleznek: a szlovák papok otthonosabban mozognak Rómában, mint a mieink. Szólnak a híres kassai harangok, szól a harangjáték az Orbán-torony mellett, fény és tűzijáték borítja be a mulató, táncoló, s a harmadik évezredbe átzúdúló embereket. Némelyikük olyan boldog, mintha egy-egy pezsgősüveg árán új életet is kapott volna. Körbe-körbe minden lakótelepen, minden magas házon petárdák indulnak az égnek: az öröm létjogosultsága még a bőrünk alá is bebújik. Újév első napjának reggeli szürkületében még egyszer végigjárom a várost. Az Erzsébet utcában, a dóm árnyékában áll Jakoby Gyula, az egyik legjobb magyar festő szobra, akit a másik híres kassai művész, a Teleki Pált is megmintázó Loffler Béla mellett ugyancsak kisajátítottak maguknak a szlovákok. Állandó kiállítása Abaúj-Torna vármegye egykori vármegyeházában látható, amely 1945 óta „A kassai kormányprogram háza” nevet viseli. Itt nyilvánították ki Csehszlovákiát a „két szláv testvérnemzet” államának, magyar és német polgárait pedig hazaárulónak, s tették őket földönfutóvá. Jakobyt - hogy bántódása ne essék - rábeszélték a reszlovakizációra, de miután a lőcsei ház söntésében lefordíttatta magának magyarra az ezt igazoló okmányt, összetépte s visszavitte mondván, hogy semmit sem ért az egészből. Jómagam - akkortájt három éves lévén - csak édesanyám naplóját idézhettem: „El kell hagynom a szülővárosomat, amely Nagyanyám, Édesanyám, jómagam és kicsi fiam bölcsőjét ringatta, s amelyhez minden lokálpatriotizmus nélkül is ezernyi gyönyörű emlékem fűződik. Egy száműzetésnél is rosszabb lelki fájdalom ez, hiszen ártatlanul kell ezt a nehéz sorsot vállalnom...” A szláv álom azonban - amelynek a szepesi németek, a cipszerek is áldozatul estek - az ezredforduló demográfiai adatainak fényében szertefoszlóban van. Kassán a legnagyobb lakótelep, a Lunyik egy részén olyan cigány gettó alakult ki, amelyen még a kocsival való áthajtást sem igen javasolják idegeneknek. Az ötmillió lakost alig meghaladó kis országban mintegy félmillió cigány él: a Narodna Obroda című nemzetvédő lap szerint harmaduk analfabéta. Középeurópai történelmünk tehát óhatatlanul halad tovább a bizalmatlanság és a kiszámíthatatlanság újabb csúcsai felé. A romák múlt évi prágai kongresszusán már csak akörül folyt a vita - a 19. századi zsidóság példáját követve -, hogy az egyenjogúságért való harc mellett ne döntsenek-e az önálló cigány állam megteremtése mellett is? Mint Lanstyák István boncolgatja A magyar nyelv Szlovákiában című, múlt év során megjelent könyvében, a produktív korban lévő cigányok munkanélkülisége négyszerese az országos átlagnak. Az egykor oly gazdag Szepességben ez az arány már 86 százalékot tesz ki. S mivel a Szepességben és Gömörben - a jó palócok és a kurta nemesek hajdani legendás, Mikszáth megírta földjén - már minden ötödik ember roma, csak egy fél nemzedéknyi időt kell vámunk, hogy létrejöjjenek a teljes, vagy majdnem teljes mértékben cigányok által lakott területi enklávék. Utazni azonban akkor is kell majd emlékeink után. Hogy miért is szánja rá magát erre újra és újra az ember. Ahogy Márai a Kassai őrjárat első soraiban megokolta, azért, mert otthontalannak érezte magát a világban. S nem vagyunk ebben a világban mi is éppoly otthontalanok, mint ő volt? Útszéli oszlop Nyársardó és Kisszeben között A jobboldal reneszánsza (Folytatás az 1. oldalról) Különösen annak a ténynek a tükrében, hogy a mindenkori magyar kormányok - beleértve a mostanit is - a legkevésbé sem gátolták ezt a mohó tulajdonszerzést, sőt, inkább akadályozták azoknak a nemzeti elkötelezettségű embereknek a munkáját, akik ez ügyben megpróbáltak valamit tenni - gondoljunk Grespik László esetére, aki ellen a belügyminiszter pert indított. Izrael a legdurvább módon beleavatkozik Magyarország belügyeibe, követeli például az MTV vezetésétől Chrudinák Alajos elbocsátását is, mindenki antiszemita egyes izraeli körök szerint, aki felemeli a szavát a gyerekek, fiatalok lemészárlása ellen. A közvélemény-kutatások szerint a toronymagasan vezető Sáron háborúra készülődik az arabok ellen, ugyanakkor Izrael azt kéri az USA-tól, hogy 350 millió dollárral növelje azt az éves, kétmilliárd dolláros segélyt, amelyet jelenleg is folyósít Washington az izraeli hadseregnek. Izrael minden zsidó ember fölé „cionista ernyőt” kíván nyitni - nyilatkozik a Moszad vezetője vagyis a zsidó ember egyfajta különleges elbánást, és gyakorlatilag amolyan „diplomata területenkívüliséget” élvez mindenhol. Ilyen koncepcióval még a náci párt sem próbált előállni a Harmadik Birodalom idején. Vajon Izrael és a zsidóság eme része egyáltalán nem érzékeli azokat a határokat, amelyeknél szerencsés lenne megállni? Eddig a történelemben a szabadkőművesség vette semmibe a nemzetek szuverenitását, amikor sötét céljaiknak nem szabtak gátat még a nemzeti szuverenitás elvével sem. Jobboldalon, a polgári oldalon jelenleg kétségtelenül tapasztalható némi nyugtalanság az FKGP egyes vezetőinek, mindenekelőtt Torgyán Józsefnek cezaromániás s egyben öngyilkos politikája miatt. Csúcs László FKGP- frakcióból való kizárásával a legkoncepciózusabb s egyben legradikálisabb pénzügyi szakértőjét veszítette el a párt, olyan embert, aki nagyon sok vonatkozásban a MIÉP honatyáihoz hasonló gazdaságpolitikai elveket vallott, s a kisemberek érdekeit sokszor nem éppen érzékenyen képviselő Fideszpolitika ellen is - ha annak szükségét érezte - keményen fellépett. Lágyabb, inkább integráló karakterű kisgazda politikus Lányi Zsolt, nézeteivel sokkal közelebb állt és áll jelenleg is a Fideszhez, mint Csúcs László. Lányi Zsolt frakcióból való kilépése azt jelenti, hogy a kisgazdák elveszítették azt a személyiséget is, aki Torgyán József helyett a párt új vezetője, reménysége lehetett volna. Ismeretes, hogy még három kisgazda képviselő ült át a függetlenek közé, a torgyáni önkény leváltotta a teljes budapesti vezetőséget is, az egész kisgazda tábor tragikus helyzetbe került, s nagyon kérdésessé vált, hogy a párt 2002-ben egyáltalán bejut-e a parlamentbe. Ilyen körülmények között törvényszerű, hogy a Fidesz számára két párt is felértékelődik: direkt módon, azonnali jelleggel az MDF, és távlatilag, de annál bizonyosabban pedig a MIÉP. A közelmúltban, még a Magyar Demokrata Fórum országos gyűlése előtt is a fideszközeli Magyar Nemzetben több MDF-es politikus, országgyűlési képviselő is kérte-követelte, hogy minél előbb kössék meg a Fidesz-MPP és az MDF választási szövetségét, megállapodását. Persze feltűnő volt, hogy olyan MDF-es politikusok sürgetik, követelik ezt a megállapodást, akik - finoman fogalmazva - nem éppen a szuverén és újra kemény határozottsággal építkezni akaró Magyar Demokrata Fórum hívei, hanem inkább a Kereszténydemokrata Szövetséghez hasonló, kocsonyás állagú alakzaté, amely a Fidesztől függ mindenben. Az MDF és a Fidesz közötti megállapodás sorsáért - vagy inkább a 2002-es mandátumukért - aggódók sorsát nemrég Harrach Péter munkaügyi miniszter is gyarapította a Magyar Nemzetben írt cikkével. Ekkor aztán már végképp megkérdezhetjük, hogy egy, a kullancshoz hasonlóan mindig az ülepen át - a Fideszen át - lélegző szövetség milyen alapon szól bele egy nagy múltú párt legbelső ügyeibe? Dávid Ibolya pártelnök-asszony jól tette, hogy nem sietett annyira e szövetség megkötésével: az elmúlt hónap eseményei is őt igazolták. Egyrészt később jobb pozícióban tárgyalhat a párt erről a választási együttműköséről, másrészt bizakodva-építkezve várhat arra, hogy a jobboldali, de azért nagyon erősen liberális Fidesz és a nemzeti radikális MIÉP közötti gyepűn - jelenleg egy kissé a senki földjén - új magyar honfoglalás is történjen. Persze ugyanakkor tisztán kell látni, hogy a változatlanul elég erős Fidesz mellett a jobboldal legfőbb reménysége változatlanul a nemzeti radikális MIÉP. A MIÉP-et a Fidesz nem tudja megkerülni, hacsak eleve nem az a szándéka, hogy 2002-től ellenzékbe vonuljon. S a MIEP-et azzal együtt kell a Fidesznek majd elfogadnia, hogy a radikális nemzeti párt harcol az aljas módon meggyilkolt, mártír-miniszterelnök, Bárdossy László rehabilitálásáért, hogy a MIÉP világosan kimondja: „érthetelen kormányzati optimizmus” úgy vélni, hogy csökken az államadósság, a költségvetési hiány, nő a gazdaság, és javul a pénzügyi egyensúly. „Az 1990 óta alkalmazott gazdaságpolitikai stratégiához a Fidesz-kormányzat két és fél év alatt egyetlen új építőkövet sem rakott hozzá, és a hátralevő másfél évre sem sok hajlandóságot mutat erre” - írja a Magyar Fórumban a MIÉP gazdasági vezérszónoka, Lentner Csaba. „A külső tőkére építő gazdaságpolitikai stratégia a kifulladás jeleit mutatja... a termelési kultúránk bázisán kell kijelölni azon kitörési pontokat és a pénzügyi eszközrendszert, amely valóságos és magyar növekedési energiákat hoz felszínre.”
