Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2001-03-01 / 3. szám
10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2001. március Jobboldali és baloldali magatartás a századvégen (Folytatás az 1. oldalról) (Az 1989-es Nemzeti Kerekasztal, majd az 1990-es MDF-SZDSZ tárgyalások megállapodásai világosan kifejezték, hogy a jobboldali pártok a nemzeti önrendelkezésre épülő európai együttműködésben gondolkoznak. Ezek a pártok csak ilyen elven akartak kormányozni. Viszonzásul az MSZMP-MSZP és az SZDSZ nem szociáldemokrata és liberális alternatívát állított, hanem aláásta az első szabadon választott kormány cselekvőképességét. Az MSZMP-MSZP 1985-88-as pártállami határozatok felhasználásával utat nyitott a nemzeti vagyon korlátlan és ellenőrizetlen kisajátítása előtt. Az SZDSZ 1990 őszén a taxis blokádot hatalomátvételi kísérletté növelte. E két párt azután 1991-ben vállvetve híresztelte, hogy a kormány a horvátországi fegyvereladással beavatkozik a délszláv háborúba. Társadalmi elégedetlenségi háttérmozgalmat is szerveztek, a Demokratiktus Chartát. A tüntetéseken vészhelyzettel rémisztgettek. A nemzeti önrendelkezés minden jelentkezését a demokrácia, a szabadságjogok, végül a közép-európai és az európai béke megsértésének minősítették. Azt sugallták, hogy Magyarországon elvakult és elfajult szélsőjobboldali hatalom uralkodik. Előbb-utóbb a „bűnös fasiszta-hungarista múlt” is felütheti fejét. Egy ötvenhatos, elítélt múltú kereszténydemokrata országgyűlési képviselő kifakadt a „baloldali vérvádak” hallatán. A vádat és a valóságot tényleg szakadéknyi távolság választotta el egymástól. Antall József miniszterelnöknek nem kellett védekeznie, de ellentámadást sem indított. Tisztázásra és nemzeti érdekű egyeztetésre hívott fel. Jelképes alkalomból, az 1944. március 19-i nemzetiszocialista megszállásra emlékezve kijelentette: „A kormány a szuverenitás teljes helyreállításának jegyében tevékenykedik, de minden szélsőjobb és szélsőbal ordas eszmével szembe fog szállni... Úgy gondolom, hogy a politikai pártokban lehetnek ellentétek kívül és belül, de vannak kérdések, amelyekben nem lehetnek.” Történelmi esély kínálkozott akkor a tisztázásra és az egyetértésre ezekben az „alapkérdésekben”. Gorbacsov elnök 1991 elején levélben felajánlotta, hogy a felek állapodjanak meg a szovjet hadsereg kivonulásáról. Magyarország az önrendelkezés és az európai együttműködés legnyomasztóbb akadályának lebontására készülhetett - ezer év óta az első békés megszabadulásra. Az MDF és a Pofosz közös bizottsága országos ünnepséget indítványozott. Minden megyeszékhelyen a déli harangszó után nagygyűlésen méltatták volna a korszakzárást és a korszaknyitást. Egy-egy párton kívüli ötvenhatos és első választó felkéréssel fordult volna az Országgyűléshez, hogy alkossanak történelmi igazságtételi kerettörvényt - a nemzeti önrendelkezés sérthetetlensége, a nyilvános és teljes elszámolás, a múlt lezárása, a megbékélés óhaja szellemében. Kihirdették volna, hogy visszamenőlegesen 1944. március 19-ig kiket illet meg a legmagasabb új kitüntetés, a Független Magyarország Érdemrend. Örömünnepben, és a katarzis lelki egyesítő hatásában bizakodtak. Nemzeti egyetértés helyett azonban nemzeti szégyent kellett megélni. A függetlenséget védelmező horvát rendőrségnek szánt magyar fegyverszállítás kapcsán a szerb birodalmi központ egyik televíziója vitát rendezett. A kerekasztal-vitát a műsorvezető felettébb egyoldalúra hegyezte ki. Azzal kezdte, hogy „Magyarországon fasiszta hatalmi csoportok a negyedik birodalom felé menetelnek, új balkáni háborút szítanak”. A szörnyű vádat a résztvevő magyar ellenzéki politikusok elhallgatták. Az effajta gerjesztett és hallgatólagos megtévesztés itthon és külföldön parttalanul áradt. Gyorsulása feltűnően követte a szovjet hadsereg kivonulásának közeledtét. A nemzeti önrendelkezés kormányzati lépéseit mind dermesztőbb jóslatok kísérték valamilyen erőszakos nemzeti kollektivizmusról. Az MDF és a Pofosz közös bizottsága egyszer csak megrökönyödve értesült egy amerikai és egy szovjet diplomata félhivatalos figyelmeztetéséről: „Számoltak önök a bosszúállás, a népítélet, a zsidóüldözés kockázatával?” „Ha elszabadul a kommunistaüldözés, ki védi meg az eddigi politikai, rendőrségi, ügyészségi, gazdasági, intézményi vezetőket? Ki előzi meg a polgárháborút?” Lám, a megtévesztés itt célba ért. A jobboldal tudta, mi húzódik a vádak mögött. Felelőssége és önmérséklete mégis arra késztette, hogy bizonyítsa jóakaratát. Az MDF és a Pofosz közös bizottsága második tervezetében a történelmi igazságtételt már szűkítette, a függetlenségi ünnepséget egyszerűbbre fogta. Tette ezt keserűen arra is gondolva, hogy 1956 első szabad kerek évfordulóján, a harmincötödiken sem érvényesülhet teljes igazságtétel. Most is az áldozatok hoznak áldozatot. Megint ők és megint a hazáért. Magyarország biztonsági csapdába szorult. Az erőforrásoktól megfosztott, elszigetelt és védtelen kis ország rendszerváltozásának folytatása belső és külső biztonságot igényelt. A belső politikai, eszmei és erkölcsi biztonságot ígérő történelmi igazságtételt össze kellett hangolni a kormányzás biztonságát jelentő külső gazdasági és diplomáciai alkalmazkodással. Más érdemi választás nem volt. Ezzel a választással kellett jól és célszerűen élni. Ezzel az egyetlen választási lehetősséggel persze vissza is élhetett, aki akart. A jobboldal nyílt politizálással, világos érveléssel, indokolt számítással fordította a szűkre mért lehetőséget a nemzet javára. Ellenfele, a látható és a láthatatlan másik oldal bezzeg nem tartózkodott attól, hogy visszaéljen a helyzettel. Önmérsékletet csak a jobboldaltól követelt, maga nem hajlott rá. Nagyjából két érdekcsoport stratégiáját érhetjük tetten ebben. Az 1980-as években találkoztak a szovjet birodalmi hatalmi csoportok túlélésnek és a globalizációs tőkepiac térfoglalását intéző csoportok megszilárdulásának feltételei. Együtt főzték ki a hanyatló államszocializmus eltakarításának, és az újraéledő nemzeti önrendelkezés visszaszorításának leghasznosabb módját. Ezek az érdekek és célok a liberális globalizációban és a globalizációs liberalizmusban öltöttek testet. Előbbin a gazdasági és az intézményi rendszert, utóbbin a politikát és az eszmét érthetjük. Egyenesen ki lehet következtetni, hogy ezek a csoportok miért bújtak álarc és megtévesztés mögé. Ha a birodalmi államszocializmus kiváltságosai helyzetüket át akarták menteni az államszocializmus után, akkor a kiváltság régi alapjait még a bukás előtt újra kellett cserélniük. Ha a globalizációs tőkepiac esélyt akart szerezni az államszocializmus után, akkor még a bukás előtt teret kellett foglalnia. A csoportok érdekei így fonódtak össze. Találkozásukat és érdekérvényesítésüket az átalakulás zűrzavarában a rejtőzködés segítette, a nyilvánosság akadályozta. Nyilvánosan is kellett azért tevékenykedniük. A nyilvánossághoz elfogadható és befogadható magatartással és eszköztárral kellett idomulniuk. Ez magyarázza a kétarcúságot, a rejtőzködést, a megtévesztést. Programjaik 1989 óta demokratikus szocialista, szociáldemokrata, liberális politikát és értékrendet tesznek közzé. E programok jövőképéhez a globalizációs egységesülés világszabványaiból faragnak mércét és mintát. A jobboldalt azán ezeknek a magasröptű törekvéseknek elzárkózó, kisszerű, földhözragadt gáncsolásában marasztalják el. Az összehasonlítás látványosan, ám megint csak megtévesztően oszt szerepeket. Az egységesülésből, a világszabványok mércéjéből és mintájából ugyanis hiányzik az azonosítható alany. Ezzel szemben a jobboldali programok eleve és nyilvánvalóan létező alanyokra épülnek. Ez az oldal természetes személyeket és természetes közösségeket képvisel, a családtól a nemzetig. Társadalmi alapját olyan csoportok és rétegek teszik ki, amelyek a személyi szabadságot hagyományelvű közösségi felelősséggel kötik össze. A jobboldal nemzeti és polgári gyökerű konzervatív, liberális, kereszténydemokrata célokat és értékeket vállal. Ebben a körben alakítja az állam belső szervezőmunkáját és külkapcsolatait. Világképében és jövőképében ezért tölt be természetes szerepet az önrendelkezés, a demokrácia és a kölcsönösség. Itt a folyamatok belülről indulnak, nem általános elvek szabják meg őket. A természetes alanyok természetes viszonyait nehezen lehetne leplezni. Ebben a közegben inkább a magukat leplezők lepleződnek le. A másik oldalon, a baloldali programok leple alatt 1989 óta a széthulló államszocializmus, és a térfoglaló globalizáció kiváltságosainak gazdasági hatalmi törekvése zajlik. Bizonyítéknak tekinthetjük erre az 1994- 98 közötti kormányzást. Az 1991-ben összeboronált Demokratikus Charta pártjai olyan érdekeket érvényesítettek, amelyket a Szocialista Intemacionálé is az „ultrakapitalista és ultraliberális” oldalra sorolt. A gazdaságban és az elosztásban a globalizációs tőkepiachoz igazodtak. Az állami szabályozásban az ellenőrzést és a nyilvánosságot végletesen szűkítették. A kultúrában és az oktatásban a nemzeti és az európai önazonosságot a multikultúrával és az individum önmegvalósításával váltották fel. A nemzeti önrendelkezés kívánatos és lehetséges szintje ezzel a kritikus pont alá sülylyedt. Összhangot hiába keresnénk itt elvi program és gyakorlat között. Minden szociáldemokrata és liberális kánonban szerepel például a szociális biztonság, az esélyegyenlőség, a nyitott állam, a nyilvános közellenőrzés, a személyi és társulási szabadság, a tolerancia követelménye. A személyi és társulási szabadság, az esélyegyenlőség, a tolerancia a nemzeti közösségi akaratra is vonatkozik. Ha már általános követelmény, akkor erre is vonatkoznia kell. A magát szociálliberálisnak mondó kormány azonban ellentétesen cselekedett. Pártjai már 1987 óta éppenséggel arra ügyeltek, hogy az általános követelményt ebben az esetben megkerüljék. Az eszközökben nem válogattak. Mintha szentségtelen szent háborúra esküdtek volna a nemzeti önrendelkezés és önazonosság ellen. Kétszeres megtévesztés tanúi lehetünk. A szociáldemokrata és liberális kánonokat azok szegték meg, akik korábban a szociál-demokráciát és a liberalizmust tűzzel-vassal üldözték, újabban meg ugyancsak tűzzel-vassal képviselik. Ebben az MSZP viszi el a pálmát - netán a vörös szekfűt hajtó pálmát. Mai meghatározó politikusai között sűrűn szorgoskodnak azok a korábbi döntéshozók, akiket felelősség terhel az 1946-os többpárti demokrácia szétzúzásáért, az 1956-os demokratikus forradalom és nemzeti szabadságharc idegenkezű leveréséért és megtorlásáért, a szovjet birodalmi érdekű pártállam önkényuralmáért, a nemzeti vagyon ellenőrizetlen globalizációs kisajátításáért. Riasztó különlegességek is akadnak a sorban. A szociáldemokrata programmal dicsekvő MSZP első elnökévé a proletárdiktatúrát irányító MDP azon alapítóját választották, aki egykori szociáldemokrataként 1948- ban és 1956-ban a szociáldemokratákat is sújtó politikai és vészbírósági ítéleteket támogatta. Az „ultrakapitalista és ultraliberális” kormány élére állították azt az egykori szovjet ösztöndíjas bizalmit, aki 1956-ban a Varsói Szerződés megszálló hadseregének hazai különítményeseként fegyveresen vett részt a tisztogatásokban. Országgyűlési „médiaszakértővé”, és a szólásszabadság élharcosává kenték fel azt a hölgyet, aki 1990-ig a pártállam vezető kiadói cenzoraként korlátozta a nyilvánosságot és a szólásszabadságot. Ortodox harsányságát most neofita harsánysággal feledtetné. Ki hisz neki, nekik? Hitelesség és megtévesztés, arc és álarc nem csak a saját burkában létezik, nem csak a saját szándéka szerint hat. A közvélemény is megtapasztalja és minősíti. Az eddigi három szabad választás a jobboldalt kétszer, a baloldalt egyszer hitelesítette és ismerte el többségi bizalommal. Lassacskán a zárt túlélési és térfoglalási érdekcsoportok sáncát is áttörik a szociáldemokrata és a liberális eszmék őszinte hívei. Mind hevesebb belső elégedetlenség feszíti az álbaloldali baloldalt. Önazaonossági és bizalmi válságok sodorják átalakulásból átalakulásba az MSZP-t és az SZDSZ-t. Nem meglepetés, hogy az MSZP ezekben a napokban a legújabb megújulásra készül. A döntést a Baloldali Tagozat szintén vadonatúj elnöke jelentette be. Az elnök amúgy előzőleg az állampárt kommunista ifjúsági vezetőjének, majd az „ultrakapitalista és ultraliberális” kormány miniszterének átváltozási pályáját járta. Gyakorlat teszi a mestert. A Baloldali Tagozat maga is többszörös újrakezdőként teszi a dolgát. Az ország először 1989-ben hallott arról, hogy a tiszta lappal induló MSZP szakít az előd MSZMP álbaloldaliságával, és igazi baloldaliságot vállal. Másodszor az 1994-98 közötti kormányról derült ki az álbaloldaliság. Az MSZP most már igazibb baloldaliságra tett fogadalmat. Legfrissebb, 2001-es kísérletük aztán úgy hitelesíti a megújulást, hogy minden előzőt megfoszt a hitelességtől. A mai Baloldali Tagozat egyenesen a globalizáció és a nemzeti közömbösség ellensúlyozására ígér alternatívát népnek, nemzetnek. Az álarcok egymás után hullottak le. Ha a baloldal, a baloldaliság egyszer felmutatja őszintén igazi arcát és értékrendjét, azzal mindenki javát szolgálja. Évfordulók tartanak majd nagyító tükröt a hazai jobboldali és baloldali magatartásnak a századvégen. Tíz évvel ezelőtt szélesedett ki a baloldal ostroma az első szabadon választott kormány megdöntésére. A Demokratikus Charta belföldi és külföldi megtévesztési szolgálata ugyancsak tíz évvel ezelőtt rontotta meg a szovjet hadsereg kivonulásának és 1956 első nagyobb szabad évfordulójának, a harmincötödiknek méltó ünneplését. Jövőre lép tizenötödik évébe az MDF. A történelmivé vált alapító nyilatkozat elfogadása mellett emlékezni lehet és kell a botránykrónikába tartozó rágalmakra, vádakra, megtévesztésekre is. Változott közben a másik oldal magatartása? Fájdalom, de kevés jele látszott, látszik. Ezek a tükrök a jobboldal magatartását viszont következetesnek mutatják. A jobboldal ma is azt szeretné, ha az országot és a nemzetet gazdagabbá tenné mind a tavaszi, mind az őszi évforduló. A függetlenség tizedik, és 1956 negyvenötödik évében a történelmi igazságtételnek be kell teljesülnie. A visszamenőleges elszámolást meg kell ismernünk. A törvényes közellenőrzést hézagtalanná kell alakítanunk. A „demokratikus és nemzeti szellemiség” feltámasztásának tizenötödik éve megérdemli, hogy az alapvető közösségi értékek a közmegegyezésben szívesen vállalt támogatást és védelmet élvezzenek. A közoktatásnak, a közművelődésnek, a köztájékoztatásnak ezen kell munkálkodnia. Történelmi igazságtételként kell érvényesülnie a politikai és a szellemi élet nyíltságának, világosságának is. Nem igényel ez többet, csak a kiszabadítást a megtévesztés és a kétarcúság szövevényéből. Hogy így legyen, nem a jobboldalon múlik. Kormányzásának, politikai és szellemi magatartásának változatlanul a nyíltság szab irányt. Eperjes (Felvidék)
