Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2001-03-01 / 3. szám
2001. március Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal Szembesülés önmagunkkal Balkanizált magyarok A cinizmus és a részvétlenség erkölcse a középszerűek és a középszeren aluliak tulajdona. A gyökértelenek, a hagyományokból kivetkőzöttek, a félműveltek, akik a felszedett felületes tudásukkal mindent felülbírálnak, kritikátlanul megmakacsolják magukat az üres jelszavak mellett. Érzik, hogy ezek azok a szalmaszálak, melyekbe kapaszkodva ideig-óráig felszínen tarthatják magukat, s mely nélkül a semmibe süllyednének. Többnyire ilyen elemekből tevődnek össze a posztkommunista erkölcsiség hordozói. Önálló elhatározásra képtelenek, csupán mások szuggesztióját követik. Rájuk találóan illik Jean Cocteau francia író megállapítása: nagy baj, ha felébred álmából a butaság, de még nagyobb veszély, ha a butaság elkezd gondolkodni. Ahol a butaság gondolkodik, ott megjelenhet az anarchia, a diktatúra, és jó talajra talál az alantasság. A törtetők hatalma, magabiztossága szélvihar erősségével száguldozik. Ezzel pedig hallgatásra ítélhetik a jó erkölcs szószólóit. A magabiztos szellemi kisiparosok, a „mindenhez értők” életeleme a mániákus szereplés és a valódi értékek lekicsinylése. Szemérmetlenül csúsztatnak, tekintélytisztelet nélkül az alkotók, a nemzetfelelősök elé helyezik önmagukat. Képtelenek felmérni, hogy az igazság felragyog a „sorsmélységű” igazak cselekedeteiben. Öntelt vaksággal különválasztanak néhány magatartásbeli részletet az életmű egészéből. Nem világosodik meg a szüntelenül támadó jegyzetíróban, hogy akiket sárral dobálnak, azokban s körülöttük legalább hétszer dőlt össze a nemzet sorsa. Hogy az életük összeomlása majdnem végzetessé vált, a túléléseket a biológiai létállapot konokságával élték túl; megvakítva, színe ütötten is. Az ügy magunkra utaltságunkkal együtt megmaradt. Berzsenyi sorait idézve: „Minden ország támasza, talpköve / A tiszta erkölcs.” Az anyanemzettől elszakadt nemzetrész sajátos talpkövekre támaszkodik. A trianoni állapot véste, formálta jellegzetessé köveinket, melyeket alakjukkal, súlyukkal mementóként emelkednek elénk. Hozzájuk kell igazítanunk a szellemi faragványainkat, és szavaink apróbb kavicsait méltósággal kell egyberaknunk. Kétségtelen, hogy a társadalom javarésze mindenkor a középszerűekből állott: ők tartják fenn a világot, a kiválóság mindig csak a kivétel. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a középszerűségben volt bizonyos derekasság, volt benne tiszteletet érdemlő szívesség is. Sajnos az utolsó években mintha szellemileg, erkölcsileg a másodrangúak bosszúja zúdulna végig Erdélyen. Elérhető vezető státus a politika lett. A státus birtokosai útközben célt tévesztenek: a nemzeti sors megkönnyítése helyett a nép gyöngéit kihasználva azokat teszik felelőssé a balsikerek miatt. Ezzel párhuzamos jelenség a humán kultúra gyűlölete, amelyet a technikai fejlődés szlogenjeivel álcáznak. Nehéz elviselni, elfogadni, hogy az alkotások nemcsak arányaikkal törnek magasba, de az alkotók lényegükben is magukban hordozzák a nagyság igényét. Következésképpen aligha fogadhatja el, értheti meg az a tolakodó, a nemzet élére törő mérnök, aki nem restell hamisan zengő szavakat mondani a nemzetről, a költőről, az íróról, az emberi nagyság „alkotmányáról” így ítélkezik: szégyentelenül hazudik. Ezt az urat a világhírű Makovecz Imre építész szavaival némítanám el: „Csak az mentheti meg az embert, ha tudja, hogy az állatok és angyalok között helyezkedik el. Az emberiség isteni természete eltaposhatatlan.” A forgószél lovagok porfátyolban röpködnek anyaország és nemzetrészek között, és büszkén felmutatják az általuk összehordott semmit, a tollkönnyű mennyiség értéktelenségét. A hangoskodástól távol élő póz nélküli cselekvőket nem érdekli a szereplés és a szerepfelosztás. Csak az erőfeszítésre koncentrálnak. A költő egyetemi tanár Egyed Emese, a néprajzkutató Táncos Vilmos, a történelemtudós Csetri Elek, a népegyház templomépítő lelkészei, Fülöp Mária tanítónő, valamennyien pályájukat nemcsak mesterségnek, hanem hivatásnak tartják. Ugyanez jellemzi azokat az egyetemistákat, akik okosan felmérik, hogy a közösségi alkatú embert hiába hagyják el néha az istenek is, ők akkor sem hagyják magára a világot, mert örökké velük marad a feladat. A Sziszüphosz kínjait is kibíró feladatvállalók képtelenek a hűtlenségre, képtelenek az árulásra, sem Kató Béla református püspökhelyettes, sem Czirják Árpád pápai prelátus világhoz fűződő kapcsolatát nem az ide-oda hulló kő jelképezi, mert kezdettől felismerték és elfogadták sorsukat mint lelkészek, mint egyházvezetők és mint magyar kisebbségiek. Igazán csak így lehet szolgálatot teljesíteni azzal együtt, hogy a holnapi tévedésünket ugyanúgy fel kellene ismernünk mint a tegnapiakat. Ősi iskoláink kulturális, embernevelő hagyományaival szemben is feltartotta fejét a közöny veszedelme. A tanárok némelyike nem tartja kötelességének a szó nemes értelmében vett nevelést. Mintha mellékfoglalkozást s nem hivatást teljesítenének. Értékítéletük sajátosan léthez kötött befelé fordulássá módosult. Erre példa egy tömbmagyarságban működő iskola igazgatója, aki szülő is. Leánya egyetemi felvételire készült, amikor is az igazgató-apa felbőszülve magához hivatta a magyartanárt. Megrótta amiért a magyarórákon számon kéri diákjaitól az irodalmi olvasmányokat. Az igazgató szerint ezzel sokkal fontosabb tantárgytól, a matematikától rabolta el tanítványait. - Mit kezd az anyanyelvi kérdések ismeretével, a klasszikus magyar irodalommal a számítástechnika korában az ifjúság - lázongott az igazgató. Valóban meg kell tanítani a matematikai egyenleteket. De vajon ez az, ami az embert emberré teszi? Egész életünkben az értelmünkből táplálkozunk, és különösen abból, amit gyermekkorunkban gyűjtünk magunknak. Az egész élet szinte arra való, hogy a gyermekkori benyomásokat feldolgozzuk. Miben lehet hatni a gyermek erkölcsi fejlődésére? Ha a tanár olvastat, és ha erkölcsileg elemzi az irodalmi olvasmányokat, a történéseket. A határon túli magyaroknak ezt törvényszerűen tiszteletben kell tartani, hiszen nyolcvan esztendőn át heroizmussal iparkodott megőrizni önazonoságát, iparkodik kievickélni az akaratnélküliség útvesztőjéből amibe jutott. A kisközösségek a huszonegyedik századig mentették erkölcsi, nemzeti értékeiket, és gyermekeikre mindig úgy tekintettek, mint a nemzet reményére. Az erdélyi értelmiség mai feladata még mindig a romlástól való megvédés. írók, újságírók, akiknek írásait olvassák. Színházvezetők, rendezők koncepciója döntő hatással van a jövő nemzedék megőrzésében. A művelt ember gondolatokkal küzd, szavakkal beszél, és szavakkal csatázik. Megszállottan és eltökélten építi a magyar közéletet. A hírnév-lovagok azzal sem törődnek, hogy a tömeg a szórványosodás útján tévelyeg. Ezen az úton elfelejti anyanyelvén szavakba önteni azt, ami vele történik pedig az öntudat alapja az emlékezet: a nemzeti öntudaté a történelmi emlékezet. Vagyunk mert emlékezünk. A múlt ismereteinek forrásait éppoly szükséges tudni, mint a történelmi hazugságok eredetét. Meg kell tanulnunk megkülönböztetni a hihetőt és a hihetetlent. Ez a feladat, és egyben védekező fegyver is a hamis állításokkal szemben. „Tudni akarsz?” - kérdezi Babits Mihály. „Tanulj meg látni.” Papnak, tanárnak tudnia kell: csak a jó gondolat harcolhat az igaz szóval. A gondolatok támogajták egymást, mint a csatasorok. Lelkészekkel, nevelő tanárokkal példálózom, de nem merem sarkítani a mondanivalómat. Attól tartok vádaskodásként vélik szavaimat. Attól félek: magára ismer a gyakorló lelkész, a tanár. De mégis mondom, mert a hivatást teljesítők nem magukért vannak, hanem jelenünk cselekvéséért, jövőnk biztosításáért. A mai ember olyan, amit felül kell múlni. Majd rákérdez a nemzet: mit tettetek, hogy fölülmúljátok a jelent? Miként őriztétek meg a szavainkat, a szellemi értékkel miként sáfárkodtatok?- Az utókor dolga a dicséret-hárította el az elismerő szavakat a már csak verseiben élő erdélyi költő. Nem álszerénységből tette, hiszen ha széttekintünk ebben az elgépiesedett világban, rá kell döbbennünk, hogy a „verspiramisok” ránk sugárzó hatása torokoszorítóbb, mint valaha. Rá kell jönnünk, hogy akaratunkon kívül Kós Károly ötven évvel ezelőtti gondolataiba kapaszkodunk, hogy Sütő András diktatúrában megfogalmazott félelme még mindig - és meddig? - bennünk él. Tíz év után felfedezzük, hogy az erdélyi írók, a szókincsfejedelmek ugyanolyan uralkodóvá váltak, mint bármelyik nagy történelmi uralkodóink valamelyike. Számunkra ők őrizték meg sajátos nyelviségünk jellegét, jellemét: szívdobogását. Azt, ami a posztmodemből hiányzik. Márpedig a levegőtlenség nem szorítja össze az ember mellkasát. Mostanság a magyarországi Unikomis Kiadónál megjelent az Erdélyi magyar költők versantológiája. Díszkötésben, gyönyörűen. Árát tekintve ijesztő, hiszen a hazai magyar olvasó keresete nem engedhet meg ekkora pénzkiadást. Mégis elfogytak a könyvek. Az olvasók a nyelvi tisztaságáért, az erdélyi lelkiség és hangulat felismeréséért ragaszkodtak a versekhez. Létérzetünk ugyanolyan, mint a költészetünk: lázadó, gyönyörűséggel telve és megfeszülve élünk. Ezt tükrözik az 1918-1944 között született versek. így éltek elődeink. Hordjuk össze a szép szót - mondotta Kós Károly -, és a szavaknak adjunk hitelt. Ezt nem a középszerű karrieristákra bízta. Ez az egész magyar értelmiség morális problémája. A morális tartományokban irgalmatlan őszinteségre és bátorságra van szükség. A bátor szembenézés ne hagyjon nyugodni, különben önként besorakozunk az alsóbbrendű gondolkodók körülöttünk hömpölygő rendezetlen soraiba. Akkor az államalkotó többség betontömbökkel akadályozza meg a tehetség partra áradását Erdélyben. Akkor ebben a hullámtörő korban szétloccsanunk saját szülőföldünkön, és a széllovagok minden szívsajgás nélkül kisajátítják maguknak a nemzetet. Horváth Arany A kislány aranyos volt, mi több: bájos. Olyan bájos, amennyire a tizenhat évesek tündéd nőiessége egyszerre kihívóan kacér és angyalian ártatlan, nyílt, tiszta, őszinte. Romlatlanságának varázsa szinte ellenállhatatlan. Midőn egyszer a táborból- hová sok, elszakított területeinkről meghívott kortársával érkezett - a faluba kisétálván, meg akartam vendégelni, azt mondja, csak egy kis pufulecet kér - és rámutatott a kövér zacskókban árusított rágcsálnivalóra, amit nálunk kukoricapehelynek, esetleg pukkancsnak vagy pukinak-pufmak hívnak. Később pakolni kezdett: beteszem ezt is a pungába - és a pufulecet betette a kezében szorongatott műanyag zacskóba. Szédülő fejjel jutott eszembe az egy-két évvel korábbi marosvásárhelyi emlék: késő este érkezve a városba, szálláshelyünk címe után érdeklődtem, s a készséges jó vásárhelyi magyarok szinte versengve segédkeztek- menjenek csak fel arra az interszekcióig, ott aztán forduljanak jobbra, majd egyenesen tovább... Egyenesen tovább - az interszekcióig. A pungáig, a pufulecig és tovább. Megszoktuk már, régóta tudjuk, hogy a trianoni határokon túl életkortól függetlenül más a magyarok minősége: a nyolc évtizedes elnyomatás gyötrelmei, az úgynevezett „kisebbségi sors” (pedig hány összefüggő, nagy területen többségben élnek még ma is!), a tartósított másodosztályú állampolgári státus az anyaországiakétól merőben különböző erkölcsi, eszmei, magatartásbéli normákat kényszerített rájuk, vagy éppen sajtolt ki belőlük. A hetvenes évek eleje óta hányszor hallottam ezt a mondatot: „Erdélyben élnek az igazi magyarok”... És megannyi átélt, megtapasztalt igazság egy igazi magyar „másságról”, ami oly sok tekintetben követendő példa lehet magyarországi vagy éppen Nyugatra szakadt honfitársainknak. Most viszont itt ez a tündéri kis teremtés és punga és a pufulec. Meg az interszekció. Délvidéki rokonaimtól, barátaimtól évtizedeken át,máig hallom a maicát (atlétatrikó), a szokot (üdítőital), a hulahoppot (harisnyanadrág), nem is beszélve a pászosról (útlevél, Erdélyben: pásáport). Azután jön az uprava (igazgatóság), a milicija (rendőrség). Erdélyben a buletin (személyazonossági igazolvány) és a doszár (irattartó, dosszié) következik. És a többi. Tucatszámra. A hanghordozás, a kiejtés, a hanglejtés, az úgy-ahogy magyarított-lefordított szó- és mondatfordulatok, nyelvtani szerkezetek, kifejezések. A verbális ellen-honfoglalás iszonyú bizonyítékai. Néhány esztendeje egyik barátom azt fejtegette: végső soron van ám jó is abban az irtóztató tényben, hogy a magyar népesség egyharmada erőszakosan a megcsonkított ország határain kívülre került. Testvéreink, a mi embereink kötelező jelleggel, elkerülhetetlenül megtanulnak egy idegen nyelvet, ráadásul éppen a rablókét, így aztán a lehető legjobban meg is ismerik elnyomóikat: mennyivel könnyebb így a védekezés... Vajon ez történt, ez történik-e? Együttélő népek-nemzetiségek esetében a kétszer kettő törvényével azonos igazság a kölcsönhatások különböző formáinak érvényesülése. A kultúrában ugyanúgy van ez, mint a hétköznapi élet megannyi területén. Az étkezésben például a bácskai magyar konyhaművészetre a szerb legalább annyira hatott, mint a szintúgy hagyományosan nagyszerű erdélyi magyar gasztronómiára a román, ha persze nem is azonos aránybanmértékben. Az erdélyi balladakincs kölcsönhatásai legalábbis Bartók Béla óta közismertek. A sort jócskán lehetne folytatni. Csakhogy a nemzetstratégiai szempontból legfontosabb tényező - a nemzeti karakter, a kollektív tudat, erkölcs a közös gondolkodás és magatartásrendszer elemeibe vajon a nyelvi ellen-honfoglalás nem jár-e a nyílt asszimilálódással legalábbis egyenértékű, azzal azonos nagyságrendű veszedelmekkel? Amióta előbb az erdélyiek, majd a délvidékiek szomorú és tragikus nagy elvándorlási hullámai elértek bennünket, nekünk, anyaországiaknak szinte kivétel nélkül vannak tapasztalataink az elcsatolt területekről Magyarországra került magyarokról. (Hogy az ő tapasztalataik milyenek- a magyarországiak riasztó tájékozatlansága, időnkénti bántó pökhendisége, a „lerománozás”, „leszerbezés” stb. - azt hosszú évek óta jól tudjuk.) Milyenek a mi benyomásaink elszakított véreinkről? Akik önhibájukon kívül, szörnyű kényszerből máshová, szerencsétlen helyre születtek, szülőföldjüket más kultúrkörhöz tartozó, bennünket legalábbis jókora ellenszenvvel és a tolvaj rossz lelkiismeretével szemlélő elnyomók tartják megszállva, ők pedig azok „keze alól” érkeztek hozzánk - haza? Rögtön előrebocsátom, későbbi félreértések és sértődések elkerülése végett: az igazi kivételnek ez esetben is nemcsak mindig tisztelet jár - de a régi népi bölcsesség üzenete is arról, hogy akinek nem inge, ne vegye magára. Ám tegyük hozzá: akinek viszont inge mindaz, ami alant következik - annak nem ártana végre felöltözködni... Ki ne találkozott volna az elmúlt nyolc-tíz évben a helyzetével kapásból, így vagy úgy visszaélni próbáló, olykor elképesztően gátlástalan erdélyivel, aki a jelszóval - „nekem ez jár, mert erdélyi vagyok” - a világon mindent kikönyökölni-kiügyeskedni próbál? Vagy éppen maffiózókat megszégyenítő, „én ütöm a te zsidódat, te ütöd az én zsidómat” alapon kalmárkodó-kupeckedő délvidékivel, akik egymást ezzel a klán-mentalitással, az anyaországiakat már-már totálisan kirekesztőleg juttatják előbbre? Stílusuk legtöbbször trágár és közönséges, viselkedéskultúrájuk, habitusuk - igen, ez a megfelelő szó - balkáni. Balkanizálódtak, a lehető legteljesebb mértékben. Igazságtalan lennék? Hajói tudom, már különböző komoly, tudományos felmérések is bizonyítják: a határon túlról érkezettek roknszenv-indexe a csonka országon belül nem éppen a legmagasabb, hogy finoman fogalmazzunk. A helyzet lehangoló, riasztó és így, eképpen elgondokodtató. Persze hogy indokolható mindez valamennyire, még mindig a magyarországiak Kádár-rendszerből örökölt tudatlan közönyével - viszont az eltelt tíz-tizenkét év alatt az egész magyar közéletben, sajtóban, könyvkiadásban annyi érdemleges információ látott napvilágot elszakított területeink magyarjairól, egyre többek megfordultak ezekben az években például Romániában is: így a balkanizált magyarok hovatovább általános képe, ha lehet, még rémisztőbb. Az igazi baj, azt hiszem, a magyarság életerejének, tartásának, kollektív szellemének megroppanásában van. Aminek az elszakított területek magyaljaira eső hányada másképpen és másmennyire szörnyű, mint az itthoni, fogyasztási őrületbe, Heti hetesbe és szappanoperákba zárt panellakok tömegei. A trianoni határokon kívülre szorítottak már nem voltak képesek ellenállni a föléjük, rájuk telepedett többségiek balkanizáló hatásának: nemcsak a klasszikus értelemben asszimilálódnak, hanem mentalitásban is a beolvadás, az önfeladás felé indultak. Szinte észrevétlenül, de óriási hatásfokkal fölvették elnyomóik habitusának számos elemét. A balkáni ügyeskedést, a durva, trágár gátlástalanságot, a kíméletlen törtetést, az odahaza gyakran életmentő, gusztustalan mimikrit, az alattomosságot, a „mindig annak adok igazat, akivel éppen beszélek” sunyiságát, és így tovább. Ez a balkanizált magyar lét köszön vissza verbálisán a pungával, a pufuleccel és a hasonlókkal. A nyelvi hódoltság a másodperc törtrésze alatt vált át stílus- és magatartásbéli jellegzeteségekbe. Az anyaországiak meg acsarkodnak derék elszakított, hozzánk megtérő testvéreinkre („maradt volna ott valahány, ahonnan jött”) - emezek meg még nagyobb, még elszántabb, még balkanizáltabb erdélyi-délvidéki összezárulással válaszolnak - így nő, buijánzik tovább a kór. Magyar rák az ezredfordulón. Játsszunk el kissé a gondolattal: vajon mi lett volna, ha országunk végromlásának idején, 1918- 1919-ben a fényes és okos Nyugat helyt ad például a románok eredeti igényeinek, és az egész Tiszántúl is végleg román uralom alá kerül? Debrecen Debretin lesz, Békéscsaba Cioba Bichis, Makó Macau, Szeghalom Segolom, Köröstarcsa Tarcea de Cris. Az etnikai arányok 60-80 év alatt szépen megváltoznak, a Regátból tízezrek költöznek be a kies Debretin meg Cioba Bichis városába, ezek a települések az egykor szintúgy színmagyar Nagyvárad, Szatmárnémeti vagy Marosvásárhely sorsára jutnak, ahol a magyar lakosság számaránya már az ötven százalékot sem éri el. És ahogyan a mai békéscsabai, debreceni vagy makói polgárnak fogalma sincs, mi az istenharagja az a punga vagy az a pufulec, netán az interszekció (egyébként: útkereszteződés) - ez esetben ugyanennyi idő elteltével nemcsak ugyanúgy beszélnének, de ugyanolyan mentalitásbéli jellemzőkkel is rendelkeznének, mint a már emlegetett erdélyi vagy délvidéki nemzettestvéreik. (Ennyit arról, mennyire lényeges vagy lényegtelen, hol húzódnak az államhatárok.) Ha a magyar-román határ a Tisza vonalát követné s a határállomás nem Artánd és Nagylak, hanem például Szolnok és Tokaj lenne, szerencsétlen véreink együtt, egymással szolidárisán fordulnának a maradék, még kisebb anyaország magyarjai ellen - azok meg ellenük. így kerek a világ. (A Pofátlanul című román napilap pedig megírná, hogy a csabai és a makói maradék magyarok irredenták, és a román haza egysége ellen törnek autonómia-elképzeléseikkel, melyek csak álcázásai az aljas elszakadási törekvéseinek.) Kolozsvár vagy Szeged ege alatt látja meg a Nap áldott fényét. Az egész életünkre, közös munkánkra, együttélésünkre kiható következmények, amik fenti alaphelyzetből következnek: beláthatatlanok. És rettenetesek. A legfélelmetesebb véget: egy nemzet belső elsorvadását segítik elő, viharos gyorsasággal. Közben persze mosolygunk, dolgozunk, szórakozunk. Önfeledten táncolunk a Balkán fojtogató ölelésében. Hát persze. Domokos László
