Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)

2001-03-01 / 3. szám

2001. március Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal Ha időnként belegondolunk vagy elolvasunk egy­­egy olyan vallomást, amely a kisebbségi sorba kényszerült kárpát-medencei magyarság lét- és sorskérdéseit feszegeti, sebeket tépünk fel velük. Mert a személyes élmény itt szükségképpen kö­zösségi is. De mivel nem vagyunk egyformák, az egyik ember többet kibír, a másiknál alacsonyabb a tűrési küszöb, más-másképpen éltük is át jogfosz­­tottságainkat. Voltak, akikről szinte borsóként per­gett le a megaláztatás, másokat viszont el-, ki-, is­mét másokat halálba kergetett a kilátástalanság és a félelem. Erdélyben - mint másutt is a környező volt szo­cialista országokban - mindenki nélkülözött, vi­szont szenvedni az intelligencia, az író- és művész­társadalom szenvedett a legtöbbet. Ami érthető, ha arra gondolunk, hogy az értelmiség színe-virágá­­nak legfőbb élet- és alkotóideálja önnön nemzeti közössége léthelyzetének: múltjának, jelen küsz­ködéseinek és reménylett jövőjének írói, művészi kefejezése, amitől a bukaresti hatalom fokozato­san eltiltotta. Épp attól fosztotta meg, ami kisebb­ségben döntő jelentőségű a nemzeti közössége iránt elkötelezett alkotó számára. Mindazáltal az utód­államokbeli magyarság legfőbb exponense az író­­társadalma, léthelyzetének és aspirációinak legpon­tosabb barométere pedig az irodalma volt. Makkai Sándor, a két világháború közti erdé­lyi püspök-író - a szétszakítottság és gúzsba kö­töttség gyötrelmei közepette - az elsők között hívta fel sorstársai figyelmét a nemzet lelki egysége új­rateremtésének égető szükségére. Lényegében azt sürgette, amit később Illyés is megfogalmazott („Haza, a magasban”), s amit szélesbítve, gazda­gítva, rajta immár túllépve most az Orbán-kormány igyekszik megvalósítani: nemzetegységet, a hat­árok módosítása nélkül. „Meg kell fosztanunk gondolkodásunkban azt - úja Makkai -, amit a ‘magyar’ szó jelent, a föld­rajzi, állami, jogi, politikai meghatározóktól, és magunk elé kell állítanunk azt, ami örök magyar: a lelki nemzet. Ez a lelki nemzet konkretizálódik számunkra a magyar múlt nagy személyiségeinek gondolkozásában, alkotásaiban, jellemében és a magyar szellem műveiben a tudomány, az iroda­lom, a művészet, az erkölcsi eszmények, az élet­bölcsesség és a szokás területén. Az így konkreti­zált nemzet lelki valóság, de valóság; élő, ható, for­máló, nevelő hatalom. Együttesen egy sajátos lel­kűiét, jellem és élet valósága, mely örökre egybe­fűzi azokat, akik ennek a Géniusznak szülöttei és neveltjei. Ez a lelki egység: közös gondolkozást, életfelfogást és életgyakorlatot teremt, melyet az anyanyelv egysége megörökít, kifejez, hirdet, véd és megerősít.” (Magunk revíziója, Kolozsvár, 1931.) Kisebbségi körülmények között a gondolkozás­ban, érzésben és akaratban kifejeződő nemzeti egy­ség, hosszabb távon, létkérdés. Aminek megterem­tésében az alkotó értelmiségre különös szerep, hat­ványozott felelősség hárul. Csakhogy a kisemmizés, agyagba-döngölés ha­talmi gőgjétől szenvedő ember egyszer elérkezhet egy olyan ponthoz, amikor úgy érzi, nincs tovább! Ceausescu regnálásának vége felé az emberi méltó­ság és szabadság sárba tiprása ellen személyes dön­tésükkel (fájdalmas távozásukkal) tiltakozók kö­zül sokan azt sem tudták, mit hoz számukra a jövő, csupán abban voltak bizonyosak: minél előbb ki kell jutni a pokolból! Gyötrelmes nappalok és kínzó fehér éjszakák után sokan épp akkor szánták rá magukat a nagy lépésre, amikor a hatalom, a szándék bejelentését követően, nyomban eltávolította munkahelyükről a kivándorolni készülőket. Ha valaki elhatározta, hogy végleg távozik Romániából, és másutt pró­bál otthont találni családjának és magának, számít­hatott rá, leglább másfél-, két évig kuli munkával kell, hogy keresse kenyerét. Aki a végleges távo­zók listájára került, az a bukaresti és a helyi veze­tők, illetve az ultranacionalizmus mákonyával el­hódított, manipulált többségiek szemében „haza­áruló” lett. Nyilvánosan utálható, sőt, utálandó el­lenség. Ráadásul a „magas hivatal” még azt a lu­xust is megengedte magának, hogy - esetenként - igen sokáig utálkozzék. Ugyanis a diktátor nagyon vigyázott a látszatokra: hivatalnokhada, felső uta­sításra, húzta-halasztotta az ügyintézést, hadd lás­sák e sárgolyó boldogabb felén, hogy Románia „nehéz szívvel” válik meg még „legelvetemültebb” polgáraitól is. Bizonyos idő után berendelték és megkísérelték „meggyőzni” az útra készülőt: Ugyan miért távozna „hazájából” - émelyegtek, hisz az a társadalom, amelyben él, „a létező vilá­gok legjobbika”. „Kelet Svájcában” jogegyenlőség van, amit az „őshonos” románok mellett a „más ajkú románok” is élvez(het)nek. Persze a homo­gén nemzet álomképét kergető totális hatalom a színfalak mögött sokkal előbb, semhogy e gálád színjátékot eljátszatta volna a menekülőkkel, eldön­tötte: „mehetsz, távozz, sőt, takarodj!” Akik bírták idegekkel, és a súlyosbodó nyomor és lélektiprás ellenére is maradtak (ők a nagy több­ség), erkölcsileg és a megmaradás tekintetében vi­tathatatlanul helyesen és méltánylandóan cseleked­tek. Ebben a gondolati összefüggésében persze mindegy, ki miért maradt. Azért-e, mert földje volt, és földjét senki sem veheti a hátára; vagy olyan volt a hivatása, hogy - gondolva egyet - nem húz­hatott “nyúlcipőt”; esetleg úgy vélte, ha sikerül ANISZI KÁLMÁN Keserédes gyermekeit biztonságba helyezni (értsd: áttelepí­teni Magyarországra vagy Nyugatra), ő egyelőre marad; netán ősei csontjai, a temetők vigyázása, az emlékek kötötték elszakíthatatlanul az otthoni röghöz; avagy még mindig elég erőt érzett magá­ban ahhoz, hogy - szívében a reménylett győze­lem hitével - továbbra is farkasszemet nézzen a Kimérával..., mondom, a lényeget illetően mindez tökéletesen mellékes. Aki maradt, az puszta jelen­létével is szolgálta/szolgálja a magyarság megma­radását, az eljövendő történelmi igazságtétel remé­nyében őrzi eleink ősi földjét. Mindez akkor is igaz, ha a nagy többségnél a helyben maradás nem tudatos döntés eredménye (volt). A nyolcvanas évek második felében az erdélyi magyar ember azt vette észre, hogy ijesztő gyor­san ritkulnak körülötte az ismerős arcok. Barátok, rokonok tűnnek el egyik hétről a másikra, tátongó űrt hagyva maguk után. A folytatódó betelepíté­sek pedig csak fokozták az idegenség-érzést a ma­radókban. Természetesen a saját közösségéből kénysze­rűen kiszakadok lelki vákuuma sem volt irigylésre méltóbb: Egy áttelepülni készülő kolozsvári költő naplófeljegyzéseiben olvassuk: „Évikéék egy éve tűntek el az életünkből. Bábszínészek voltak, öt­venévesek. Ma érkezett tőlük az első levél... Auszt­ráliából. Délután kirakjuk a földgömböt magunk elé - s próbáljuk elképzelni: mit éreznek ők ott, ha kirakják a földgömböt maguk elé.Tudnak-e máshová nézni, mint erre az itt hagyott, pici föld­darabkára, mely itt, ezen a mi földgömbünkön szinte észrevehetetlen?” Elsőként az értelmiségiek szánták rá magukat az áttelepülésre, kivándorlásra. Konkrétabban: fő­leg az ő távozásuk keltett vegyes érzelmeket a po­litikusok és a közvélemény körében. A megszóla­lók közül egyesek megértőén, mások elítélően szól­tak. Akik elmennek, gyökértelenek, eddig sem iga­zán tartoztak közénk - ilyenformán szólt az elma­rasztaló ítélet. Nem kívánok senki prókátora lenni. Felmen­tést adni - ha ilyesmire egyáltalán szükség lenne. Nem is tehetném, hisz magam is akkoriban repat­riáltam. Érzésem szerint viszont sokkal bonyolul­tabb dolog ez, semhogy egy kézlegyintéssel, som­más ítélettel vagy érthető felszakadó keserű szit­kokkal elintézhetnénk. Vitathatatlan, hogy így vagy úgy minden egyén távozása veszteség. Az is igaz, hogy - életformá­jából eredően - az intelligencia a mindenkori tár­sadalom legmozgékonyabb csoportja, rétege. Ha kijelentjük, hogy embertelen intézkedéseivel a ro­mán kommunista hatalom az ország egész lakos­ságát keményen sújtotta, igazat állítunk, de csak féligazságot mondunk ki vele, mert a bukaresti ve­zetés az erdélyi magyarságra halálosnak szánt kü­­löncsapásokat is mért. Drákói törvényeivel, rendel­kezéseivel elviselhetetlen helyzetet akart teremteni számunkra, amiben egyedül az idő rövidsége, a rendszer nem sejtett közeli összeomlása és a dik­tátor házaspár groteszk látványú halála akadályozta meg. Feltehető, hogy nem kellett volna ilyen mér­tékű távozással számolni, ha az erdélyi magyar író — hogy most csak róla szóljunk - a hetvenes, s még inkább a nyolcvanas években újabb és újabb ta­bukba nem ütközik. Mindnél súlyosabb volt azon­ban az, hog nem írhatott és nem beszélhetett saját történelméről; a megtartó erejű hagyományok, a magyar irodalmi, művészi, szellemi örökség bú­­várlása és terjesztése számára szigorúan tilos volt; nem egy azonosságtudatot formáló, erősítő kulcs­­fontosságú mű meg sem születhetett. (A hetvenes évek vége fele történt, hogy egy négyszemközti kávéházi beszélgetésen az egyik igen jelentős er­délyi epikus a szó szoros értelmében elsírta ma­gát.- Képzeld, itt van a fejemben teljesen készen egy történelmi regény, és nem tudom megírni!- Miért nem!? - hüledeztem.- Azért, mert amit feltétlen el kell mondani, azt nem szabad leírni, amit pedig szabad, azt nem ér­demes.) Voltak, akik kivárásra rendezkedtek be, és az asztalfióknak dolgoztak. Nyolcvankilenc után azonban kiderült, hogy nagyon kevesen választot­ták a túlélésnek ezt a belső emigrációs formáját. Ami természetes is, hisz lélektani és művészetel­méleti közhely, hogy megfelelő alkotói légkörhöz- hosszabb távon - az író nem nélkülözheti a be­fogadó felől érkező visszajelzéseket. E sajátos pár­beszéd híján a szerző bénító, süket légüres térbe kerül. Fura mód, a diktatúra eredendően nem a kul­túrafelvevő piacot tette tönkre, hanem a „termel­őre” sújtott le: az alkotót nem hagyta szóhoz jutni, kibontakozni, aminek szükségszerű következmé­nye lett a „piac” fokozatos tönkremenetele. Ha az üzletekből eltűnnek a magyar könyvek - gondol­ták - egy idő után az emberek sem igen fogják igé­nyelni, keresni! Vagy ha mégis, akik éhesek a be­tűre, magyar helyett románul fognak olvasni. A két világháború között oly ígéretes írói ter­més a nyolcvanas évek második felére, enyhén szólva, erősen megcsappant. Erdélyben a magyar irodalmat és művészetet Ceausescu és szolgahada kiutálta a nyilvánosság színtereiről. Ami a kiala­kult kényszerhelyzetben magánműhelyekbe húzó­dott visza. Már csak ott és meghitt baráti körök­ben lobbant egyet-egyet az erősen takarékra apasz­tott alkotói láng. Megfosztva a közösség számára létfontosságú értékek létrehozásának és tévesztésének lehetősé­gétől, a végletesen magyarellenes totális diktatúra kiszakította éltető eleméből a szellem munkását, a köznapi embert, a tömeget pedig arra kárhoztatta, hogy súlyos nélkülözések közepette egy - képle­tesen szólva - eligazító táblák nélküli ködös or­szágúton meneteljen, kétségbeejtő reménytelenség­ben. A bukaresti párthatalom alig palástolt szán­déka volt: Mindenképp megfosztani pásztoraitól a nyájat, hogy mielőbb szétszéledjen, könnyű pré­dává váljon. A legtöbb erdélyi magyar fró, művész, döntően, nem azért hagyta el szülőföldjét, hogy másutt ké­nyelmesebb életet, jobb anyagi egzisztenciát te­remtsen magának, bár potenciálisan ez a lehető­ség is benne rejlett az elhatározásokban, ami vég­tére is, természetes óhaj. Más motiválta őket ne­héz döntéseikben, a szabad önkifejezés. (Ellenkezőleg, a kalandorokat, számítókat - mert ilyenek is voltak szép számmal - kizárólag a haszonszerzés, a meggazdagodás mohó vágya mozgatta. Akik, élve a különös lehetősséggel, gyor­san olajra is léptek.) A veszteséget legalább részben kompenzáló kö­rülmény lehet, hogy - leszámítva egy-két kivételt - a nemzeti közösségének elkötelezett író, bárhol éljen is, őszintén, hittel nemigen tud másról val­lani, mint arról a világról és közösségről, melynek élményanyagát magába szívta, amely közösségből maga is vétetett. Az el-, kiszakadás tudvalévőén hiányt szül, a hiány pedig szenvedés, gyötrelem, amitől az alkotó csak úgy szabadulhat meg, ha saját fájdalmait, as­pirációit, melyek egyben nemzeti közösségének fájdalmai és eszméi is, személyiségén átszűrve, okos-szép opusokká szublimálva kiírja magából. A művek java része a hiány gyermeke. A Magyarországra vagy messzibb tájakra tá­vozott erdélyi írók munkásságát figyelve azt ta­pasztaljuk, hogy - egy elenyésző kisebbséget le­számítva - ők új hazájukban is ugyanazokat az esz­méket és ugyanazt a nemzeti közösséget szolgál­ják, amelyből kényszerűen kiszakadtak, változott körülmények között bár, de ugyanúgy és ugyan­azt teszik, mint ha otthon maradtak volna. Persze kérdés, hogy mekkora ennek a hitele? Ami a körülmények változásával és az idő ülepítő­tisztító hatására módosulni szokott. Egyébiránt a menni vagy maradni dilemmája csak a tapfrérzékenységűeknek nem okoz(ott) gon­dot. Ilyen súlyos döntés személyes megrázkódta­tások nélkül nem úszható meg, és a földrengést jó ideig még kisebb-nagyobb utórezgések kísérik, honvágy, lelkifurdalás, esetleg bűntudat. Mindnyájan esendők vagyunk. Sanyarú hely­zetében, súlyos-megalázottan mégis ki ne tette volna föl magában a szívbe markoló kérdést: „Sza­bad-e itt hagynom azokat, akikkel sorsközösséget vállaltam?” Bonyolítja a helyzetet, hogy ez a kínzó gondo­lat nemcsak az egyén, a család felől közelíthető meg, hanem a nemzetrész vagy - egész viszony­latában is felvethető. Előbbi esetben az ilyesmi jobbára magánügy, az elszakított nemzetrész összefüggéséből szem­lélve azonban a közösséget közvetlenül is érintő kínzó gonddá, megoldhatatlannak tűnő dilemmává súlyosbodik. Szabad-e cserben hagyni egy közösséget akkor, amikor legnagyobb szüksége van a segítségre? - visszhangzik a lélek mélyén. Nyilván: nem. De cserbenhagyás-e a lelki és a maga objekti­vitásában egyaránt kényszerhelyzetben tett lépés? Nem feledve, hogy, mint említettük, az író, belső kényszertől indíttatva, szülőföldjén, az anyaország­ban vagy másutt, ha szívből, hittel szól, továbbra is annak a nemzeti közösségnek a szolgálatában áll, amelyből bár fizikailag kilépett, lélekben szét­­szakíthatatlanul egyé forrt vele? A legnagyobbaknál - és nemcsak náluk - a va­lamikori kényszerű lépés nemes szolgálattá minő­sülhet. (Gondoljunk Wass Albert és mások életmű­vére.) Viszont az érmének persze két oldala van. Enn­él fogva épp oly joggal felvethető ez a kérdés is: Elvárható-e a saját „fajtája” közt az anyaország­ban biztonságban, viszonylagos jólétben és szel­lemi szabadságban élő egyéntől, hogy az élet kel­lemes dolgait sutba dobva, kimenjen a szórványba, mondjuk Dél-Erdélybe vagy a nyelvüket vesztő moldvai csángó magyarok közé anyanyelvet taní­tani, hitet önteni beléjük a további küzdelmekre, kockára téve személyes szabadságát, vállalva a biz­tosra vehető atrocitásokat? Elvárható-e ilyesmi a fészekmeleget élvezők­től, vagy elég csupán átkiabálni a túlsó partra, szó­nokolni szolgálatról, felelősségről, helytállásról, miegyebekről? Bizony ki kell mondani: a morali­­zálást csak a tettek hitelesítik, nemesítik erénnyé, ethosszá. Ha valaki ilyen igénnyel lépne fel anyaországi polgárral szemben, nemde szemberöhögnék, és azt mondanák róla, hogy nem teljesen épeszű. Pedig ez is épp olyan természetes igény, mint amennyire természetesek a kisebbségiek elkeseredett egyéni kitörési kísérletei embertelen helyzetükből. És van itt még egy másik kapitális kérdés. Ne­vezetesen az, hogy csak az egyén tartozik felelős­séggel a közösségnek, vagy a közösségnek (nem­zetnek) is vannak kötelezettségei vele szemben? Például az, hogy elfogadható életfeltételeket, ki­bontakozási lehetőséget biztosítson számára. Hogy helyben maradhasson, maradva helytálljon. A po­litikusok felelősségére gondolok. Arra a felelős­ségre, amit az Orbán-kormány bölcsen felismert, és az ország szűkös lehetőségeihez mérten, oko­san, tesz is érte. Mert sohasem az olyan elvontsá­gokon kell segíteni, mint amelyen a társadalom meg az emberiség, hanem mindig az embereken. Azt is tudni kell, hogy minden egyén (jogi és er­kölcsi) felelőssége akkora, amekkora a döntései­nek hatósugara, tettének valós vagy lehetséges kö­vetkezménye. (Adott esetben a gondolat, a szán­dék is lehet tett.) A százezrek, milliók életét, sor­sát befolyásoló vagy meghatározó politikusok fe­lelőssége természetesen összehasonlíthatatlanul na­gyobb, mint egy közhivatalnoké vagy egy libapász­toré. Mégsem láttam még olyan politikai hatalmat, amely lelkiismeret-furdalástól vagy bűntudattól szenvedett és meakulpázott volna hibás döntései­ért. Pedig a felelősséget senki sem háríthatja el ma­gától, mert az mindig személyes, legfennebb tes­tületi. A kollektív felelősség, a bűnös nép gondo­lata merő ostobaság. Senki nem gondolhatja ko­molyan, hogy egy nép, egy nemzet a maga egé­szében bűnös és büntethető csak azért, mert vala­mikor egyik vagy másik vezetője, pártja, kormá­nya meggondolatlanul, vagy a körülmények ha­talma folytán hibás döntés(eke)t hozott. Márpedig a kollektív felelősség eszméje máig keményen tartja magát a világban. A helytállásnak a fizikai jelenlét nem kizáróla­gos és egyetlen ismérve. Nem mindenféle helyben maradás jelent okvetlenül helytállást, de a helytál­lásnak - főleg tömegek esetében - előfeltétele a helyben maradás. Azok a marosvásárhelyi magya­rok például, akik a 2000. június 18-i helyhatósági választásokon - vagy azért, mert megtévesztették őket, vagy kicsinyes céloktól indíttatva - nem men­tek el szavazni, vagy ha elmentek is, nem a ma­gyar polgármester-jelöltre szavaztak, nem helytál­lásról tettek bizonyságot, hanem - bárhogy fáj is, ki kell mondani - elárultak egy nemes ügyet, le­hetővé tettek egy visszafordíthatatlannak tűnő fo­lyamatot: Marosvásárhely teljes elrománosítását. A helytállás tudatosságot, ezerszer átgondolt dön­tést és kitartó küzdelmet jelent egy magasabb rendű célért. Vannak dolgok, melyekért valóban csak hely­ben küzdhetünk eredményesen, de adódhatnak olyan helyzetek is, hogy másutt sikeresebben síkra lehet szállni egy-egy jó ügyért. Az embert, végül is, tettei minősítik, cseleke­detei alapján ítélhető meg a tévedés veszélye nél­kül. Igaz, hogy erre mindig utólag kerül sor, hisz akkor derül ki, mi lett a döntés, a tett következmé­nye, de ennél biztosabbat eddig még nem találtak ki. Azt se feledjük, hogy létezik belső ítélőszék is, a lelkiismereté, amivel mindenkinek magának kell elszámolnia. Minden ilyen „nagy utazást”: menekülést, át­­települést, kivándorlást egyszerre ragyogja be a szabadulás fénye, és kíséri árnyékként a világba­­dobottság kínzó szorongása. A világbadobottság skizofrén hangulatát, állapotát anticipálták és erő­sítették fel a kolozsvári magyar konzulnak a nyolc­vanas évek végén útra induló költőhöz intézett ba­ráti szavai is, aki naplójába a következőket jegyezte le: „Majd, ha otthon lesztek - mondja László -, ott majd talán jelent valamit (tudniillik az, hogy az áttelepülő költő 1940-1944 között magyar ál­lampolgár volt - a szerz.), talán könnyebben ka­pod meg majd az állampolgárságot. ‘Majd ha ott­hon lesztek’ - hallom fülemmel, s ez a pár szó ott kóvályog bennem, mintha teljesen üres lennék, úgy kóvályog ez a néhány szó bennem. ‘Hogyhogy ott­hon?’ Hiszen ez a szó eddig úgy élt bennem, mint ‘itthon’. Nem kereste bennem a helyét eddig ez a szó. ‘Hiszen nekem itt az otthonom!’ - mondanám, miközben éppen azért lépek most, mert hiszen itt nincs otthon. Ilyen értelemben nincs kiépülve ben­nünk a haza fogalma. Mi egyelőre nem azt érez­zük, hogy haza megyünk, hanem azt: Magyaror­szágra, amelyik a magyarok hazája.” Lehetséges-e, hogy valaki, noha rátalál a „ma­gyarok hazájára”, mégis fészektelen marad? Vagy inkább Tőkés Lászlóval kell vallani a kré­dót: „Hontalan vagyok, de vallom rendületlenül, hogy ő az út s az élet és maradok ez úton, amíg csak élek töretlen hittel ember és magyar.” (Hontalanság Hitvallása)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom