Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2000-01-01 / 1-2. szám
8. oldal Kisebbségi kaleidoszkóp Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2000. január-február Évfordulók Klapka tábornok emlékezete Tavaly, szabadságharcunk 150. évfordulóján sűrűn esett szó a sajtóban, megemlékezéseken Klapka Györgyről, az egyik legtehetségesebb és legsikeresebb honvédtábornokról. Két város múltjához kötődik szorosan a hadvezér és politikus élete: Temesvárhoz, ahol született és Komáromhoz, amelynek a várát eredményesen védelmezte 1849. második felében, olyannyira, hogy a császári seregek és az oroszok egyesített ereje sem tudta bevenni, hanem végülis szabad elvonulást kellett biztosítaniuk a veretlen honvéd őrségnek. Komárom mindenkor büszke volt Klapka tábornokra és honvédéire. A honszerzés millenneumán, 1896-ban a városháza előtti kicsiny térségen felavatták Róna György szobrát a kivont karddal, délcegen előre lépő tábornokról. A szobor bántatlanul vészelte át a viharos időket, egészen 1945. október 10-ig, mikor az új csehszlovák hatalom lebontatta és a vár egyik raktárába szállíttatta. Húsz esztendő múltán került elő a szobor, és a város alapításának 700. évfordulóján - az enyhülés gesztusaként - felállították újra. De akkor még nem eredeti helyére, a városháza elé, hanem elrejtették a vár melletti park fái között. Ezt írta meg N. László Endre a Nyugati Magyarság 1999. decemberi számában, Egy Klapka-szobor utóélete címmel. Elpanaszolja, hogy az elhanyagolt parkban nincs a város tekintete előtt a szobor, különben is szlovák nyelvű gyalázkodó felírások jelennek meg a talapzatán. Szerzőnk jogos méltatlankodása azonban több mint egy évtizedet késett. Valószínűleg legalább tíz éve nem járt Komáromban, s így nem láthatta Klapka György szobrát eredeti helyén - a Városháza előtti téren. „Szénássy Zoltán 1988-ban vetette fel a CSEMADOK közgyűlésén, hogy a tábornokot ki kellene szabadítaniuk fél-fogságából, parki magányából. Végül, a rendszerváltás hangulatában, 1991. május 5-én - negyvenhat évi rejtőztetés után - a tábornok visszakerült a városháza elé, a város főterére, az élet közepére” - jegyeztem Négy nap dörgött az ágyú című könyvemben, 1999-ben. Ebből a kötetből kiderül, hogy Komárom mai vezetői, együtt a lakossággal, gazdagították is Klapka kultuszát. Még a Meciar-kormányzat idején - ez növeli a kezdeményezés becsét - minden nap ismétlődő ünnepséget honosítottak meg, amellyel serkentik a város lakosságának történelmi emlékezetét. Minden nap délelőtt 10 órakor és délután 4-kor a városháza tornyában megnyílik egy ablak, és a Klapka-induló dallamára megjelenik egy magyar huszár, díszes egyenruhában, majd a zene elhalkulásával behúzza maga mögött az ablakot. Ezt a Klapkaindulót 1849 augusztusában szerezte Egressy Béni főhadnagy úr, az ostrom leghevesebb napjaiban. Egressy zenésítette meg Vörösmarty Szózatát is. A Klapka-indulót mindenütt ismerik, ahol magyarok élnek: Fel, fel vitézek a csatára, A szent szabadság oltalmára. A szabadságharc jubileumi esztendejében, 1998. Szilveszterkor jelent meg először a magyar huszár a Klapka-téren. Ismétlem: még Meciar idejében. Stubendek László alpolgármester és Sebő Beáta osztályvezető ötletét az egész város a magáénak vallotta és vállalta... Felhangozhatnék-e ez az induló köztéren mondjuk Temesváron, a tábornok szülővárosában? Klapka Györgyöt nemcsak születése jogán tarthatjuk temesvárinak; édesapja a város egyik híres polgármestere volt, ő maga a kiegyezés után a megye országgyűlési képviselője. Mikor Komáromban szobrot állítottak Klapka Györgynek, 1896-ban, Temesváron utcát neveztek el róla. A román hatalom elvette tőle az utcáját. Sőt, miként a temesvári magyar lap írja, a Klapka család síremléke sem létezik már a józsefvárosi temetőben. Tavaly november 6-án a temesvári magyarságnak sikerült felavatnia - évekig tartó huzavona után - a magyar és román nyelvű emléktáblát a hajdani Szent György tér, ma Praporgescu utca 2. szám alatti szülőházon. Szegedi és aradi történészek beszéltek az avatáson. Tudományos ülésszakot rendeztek, amelyen azonban egyetlen román történész sem tartotta fontosnak megjelenni. Noha a 48-as magyar emigrációban éppen Klapka volt a legkövetkezetesebb hirdetője a magyar-román kibékülésnek. „Félő, hogy a Klapka-emléktábla története itt még nem ért véget - írta 1999. november 12-én a Heti Új Szó. Az ARNEP temesvári szervezete, Valeriu Tabara elnökkel az élen kijelentette: mindent megtesznek az emléktábla eltávolítása érdekében. A sors úgy hozta ugyanis, hogy a Románok Nemzeti Egységpártja (PUNR) éppen a Klapka-ház egyik jelenlegi társbérlője”. Már az avatás utáni napon az egységpárt félhivatalos lapja, a Renasterea Banateana támadást intézett az emléktábla felavatói ellen, és Klapkát „teljesen ismeretlen magyar tábornoknak” nevezte. Majd néhány nap múlva, éjnek sötétjében, „ismeretlen tettesek” az emléktáblát darabokra törték. Temesváron, „a tolerancia” városában! B. Gy. Az elmúlt hónap az évfordulók jegyében telt s az ünnepségsorozatnak nincs vége. Tízéves a román demokratára, tíz éve már, hogy Tőkés László helytállása nyomán Temesváron népfelkelés robbant ki, amit a bukaresti, már 1989 nyara óta szervezkedő második vonalbeli kommunisták ügyesen kihasználtak a hatalom megragadására s az új rendszernek a maguk képére formálására. Tízéves fennállását ünnepelte jóformán a teljes erdélyi magyar sajtópaletta, legalábbis azok az orgánumok, melyek jobbára cégtábla-átfestéssel újultak meg. (Talán leginkább elrettentő példa közülük a Maros megyei Népújság, mely megengedte magának még azt is, hogy egyszerűen elhallgassa: az erdélyi magyarság talán legjelentősebb élő személyisége, Tőkés László a Magyar Köztársaság legnagyobb állami kitüntetését nyerte el múlt év december 20-án.) De tízéves a Romániai Magyar Demokratikus Szövetség is. Az országos ünnepségre január közepén került sor. A tízéves évforduló jó alkalom a mérlegkészítésre. Hol áll ma az RMDSZ saját korábbi önmagához képest, hol áll az erkölcsi, politikai megtisztulás útján, hol áll a felvállalt érdekek képviseletének ügyében? Miként sikerült a sokat emlegetett egységben kamatoztatni a sokszínűségből eredő előnyöket? Meg merem kockáztatni a kijelentést: az RMDSZ csúcsvezetésében Tőkés László nemcsak a személyi, hanem az elvi, eszmei folytonosságot is egyedül képviseli. 1995-ig az RMDSZ ha döccenőkkel is, de eljutott az autonómia gondolatkörének felvállalásához és a gondolat jegyében történő önépítéshez. Markó Béla második elnöki mandátumának elnyerésével azonban e lendület megtört, az RMDSZ a kormányba lépve, betagozódott a román pártstruktúrába s ma sokkal inkább egy, a román politikai zsákmányrendszerben mozgó érdekorientált verseny párt képét mutatja, mint az erdélyi magyar közösség érdekei képviseletének monopóliumát felvállaló nemzeti önkormányzatét. A magyar érdekképviseletből ürügy lett s a hatalom megtartása vált céllá. A Szövetség főáramának Tőkés Lászlóhoz - a megvesztegethetetlen és megkerülhetetlen autonomista politikushoz - való viszonyulása híven tükrözi egyben a magyar nemzeti érdekekhez való viszonyulását is. A minap egy közeli eszmetársam azt mondta: azért támadja Tőkés Lászlót a román politikai elit s a média már 1990. februárjától mindmáig, mert nem tudják megbocsátani maguknak és neki azt, hogy öntudatos magyarként ő volt az egyetlen valódi romániai rendszerváltoztató népmozgalom kiváltója. Azt is hozzáfűzte: érdekes, hogy Domokos Géza idején a román média lejáratókampányához magyar politikusok nem járultak tevőlegesen hozzá, Markó Béla elnöksége alatt viszont ez több ízben is megtörtént. Katona Adám mutatott rá az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) legutóbbi ülésén, bfegy mily érdekes: kerek évfordulók idején mindig akad valaki a magyar érdekképviseleten belül, aki a legsovinisztább román erők partnere az erdélyi magyarság alighanem legismertebb és legelismertebb személyiségének lejáratásában. Borbély Imre kollaboráns konvergenciának (itt: együtthatásnak - a szerk.) nevezte a magyarellenes román hatalmi törekvésekkel egy irányba mutató magyar politikai magatartást. E fogalmi újítást azért tartom fontosnak, mert kiveszi a nehezen azonosítható és igazolható szándékosság elemét a tényállásból. Arra összpontosít a meghatározás, ami ismert és kétségbevonhatatlan. A Tőkés László elleni 1994-es Nagy Benedek-féle támadást méltán nevezte a fogalomalkotó a kollaboráns konvergencia alapesetének, hiszen ha van a magyarellenes román államhatalomnak folyamtosságában kitapintható célja 1990 eleje óta, akkor Tőkés László erkölcsi, politikai tőkéjének tönkretétele minden bizonnyal az. Ehhez magyar oldalról hozzájárulni a tudatosság elemétől függetlenül is kollaboráció, együttműködés. Közismert párhuzammal élve: Károlyi Mihályék szándékuktól teljesen függetlenül nemzetárulók voltak, amikor az ország küszöbön álló elfoglalása előtt leszerelték a magyar hadsereget. Felettébb szomorú, hogy a tízéves kerek évforduló alkalmával a tiszteletbeli elnök egy sarkos nyilatkozata ürügyén immár a szövetségi elnök is aktív résztvevője volt a nyilvánvalóan román hatalmi érdekeket szolgáló lejáratókampánynak. Ezzel együtt a szégyen koronáját a magát kereszténydemokatának nevező mozgalom képviselői, Kelemen Kálmán és Szatmári Tibor tették fel az ügyre a már említett SZKT ülésen, midőn egy ad hoc (alkalmi) előrángatott nyilatkozattal választás elé akarták állítani Tőkés Lászlót, hogy vagy vonja vissza a Szövetség vezetésére vonatkozó bírálatát, vagy mondjon le. Mindezt pedig a tízéves évfordulóval foglalkozó napirendi pont ürügyén. Szatmári Tibor, Markó Béla sajtófőnöke publicistaként a minap tűnt fel az erdélyi magyar sajtóban egy, a Romániai Magyar Szóban (RMSZ) megjelent provokációval. (A cikket azóta román nyelven is megjelentette a sokak által haladónak, európainak tekintett „22” című újság is. Sajátos törekvése az RMDSZ-en belüli nemzetellenes erőknek Fey Lászlótól Szatmári Tiborig, hogy a demokratikusként elkönyvelt román sajtóorgánumokat is felhasználják Tőkés László politikai hitelének roncsolására. Mi ez, ha nem magyarellenes aknamunka?) A szövegből csak egyetlen mozzanatot emelnék ki. Ebben ugyanis a tényhamisítás vitán felül áll. Mert végül is el lehet vitatkozni azon, Szatmári Tibor milyen alapon állítja, hogy „Tőkés László nem való tiszteletbeli elnöknek”, de konkrét tényhamisítás nem képezheti vita tárgyát. Szatmári a „mindnyájan emlékszünk Tőkés László kitüntetése Göncz Árpád köztársasági elnök a miniszterelnök előterjesztésére a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagyke resztje (polgári tagozata ) kitüntetést adományozta Tőkés Lászlónak, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökének. Tőkés László az emberi szabadságért és méltóságért folytatott harcáért, valamint az 1989-es temesvári forradalmat kiváltó erkölcsi helytállásáért részesült e kitüntetésben. Az elismerést az államfő Orbán Viktor miniszterelnök és Németh Zsolt külügyi államtitkár jelenlétében nyújtotta át a Parlamentben. Benes áll „Magyarország a jelenlegi helyzetben nem tervezi, hogy akár Szlovákiával, akár Csehországgal tárgyalásokat kezdeményezzen a Benes-dekrétumok (melyek a szudétanémetek és a magyarok Csehszlovákiából a háború után történt elüldözésének jogi alapját alkották) ügyéről" - jelentette ki egy budapesti sajtótájékoztatón Martonyi János külügyminiszter. arra” fordulattal vezette be a kettős hazugságot, miszerint Tőkés László „nem perelte be a Tineramát, amikor a lap kollaborációval vádolta, de kizáratta az RMDSZ-ből azt a képviselőt, aki ezt nem értette”. Nem kívánok arról értekezni, hogy micsoda etikátlan dolog e be nem perelés orvén a rágalom elismerésére célozgatni. Inkább arra emlékeztetnék mindenkit: Nagy Benedek nem azt furcsába, hogy a Tineramát Tőkés László nem perelte be, hanem egy olyan gyalázkodó röpiratot terjesztett az RMDSZ parlamenti frakciójában, mely az ügynökvád képtelen rágalmát készpénznek véve azt állította, hogy „Márton Áron hazájában nem válhat megtisztelt példaképpé az, aki papi személyként ifjúi ereje teljében adta el magát a gonosznak és most magával rántana minden magyart”. Hogy „lassan összeáll a kép és fény derül az összefüggésekre. De nem a dicsfény ez, hanem a szégyen fénylő verítéke.” Hogy Tőkés László a „Gonosz rabja”. A Tinerama neve fel sem merül ebben a szennyiratban. Másik hazug állítása Szatmári Tibornak ugyanazon mondatban, hogy Tőkés László záratta ki Nagy Benedeket az RMDSZ-ből. Nos, ifjú pártaktivistánk kedvenc fordulatát parafrazálva: mindnyájan emlékezhetünk arra, hogy az Operatív Tanács utalta ez Etikai Bizottság elé az ügyet, majd az Etikai Bizottság javasolta Nagy Benedek kizárását az SZKT- nak, mely azt végül megszavazta 54 igen 35 nem és 12 tartózkodás mellet. Tőkés László mégcsak nem is szavazót az ügyben, hiszen a brassói kongresszus csak tanácskozási joggal ruházta fel a tiszteletbeli elnököt. A valóság az - s erre minden akkori SZKT-tag emlékezhet -, hogy Tőkés László az Etikai Bizottság által kiszabott szankció enyhítésére kérte az SZKT-t. Tehát éppenséggel a kizárás ellen lépett fel. A felhevült álkeresztény és áldemokrata írásából ennyit elég idézni. (Cikk: Romániai Magyar Szó, 1999. november 25.) Az SZKT-n a Kereszténydemokrata Mozgalom Tőkés Lászlót elítélő javaslatának elhangzása után nem sokkal mintegy vezényszóra Tokay György és ismét Szatmári Tibor szólalt fel. Tokay előráncigálta kedvenc csúsztatását, miszerint Tőkés László gazemebereknek nevezte volna a kormányzati szerepvállalásban pozíciót nyert RMDSZ-politikusokat. Holott, mint közismert, a gazember minősítés azokra vonatkozott, akik önérdekből beleheccelték a közösséget és annak érdekvédelmi szervezetét a kormányzati szerepvállalás történelmi zsákutcájába, annak tudatában, hogy az kudarccal fog végződni. Engedtessék meg a krónikás számára ezúttal is egy szubjektív megállapítás: a tiszteletbeli elnök részéről kifejezetten lovagias gesztus volt, hogy az igazságtalan vádak özönében sem reagált érdemben, most sem, amikor erkölcsi pozíciója éppenséggel az évforduló fényében behozhatatlan előnyhöz juttatta volna. Helyzeti előnyét pedig nem kívánta kamatoztatni, az ünnep szakrális-közösségi dimenziójának megőrzése érdekében, inkább kitért időlegesen a válaszadás elől. Az általa felvetett kérdések s a mögöttük álló jelenségek - az RMDSZ pártosodása, a múlt rendszerre emléketető hatalmi reflexek és magatartásformák a csúcsvezetés körében, a pluralizmus korlátozása, a demokratikus döntéshozatal intézményeinek kiüresítése - valóban elég súlyos kérdések ahhoz, hogy nyűt színen az érvek és tények súlya alapján ítéltessenek meg. S előbb-utóbb meg fognak ítéltetni azokkal együtt, akik felelősek e közösségünkhöz méltatlan jelenségekért. B. Zs. A.
