Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2000-01-01 / 1-2. szám
2000. január-február Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident Egy szusszánás a kaptatón Csoóri Sándor, Zámoly, 1930. február 3. Akik mellette állottak 21, 57, 68 éves korában is, azoknak jogukban áll a kerek 70-et töltő Csoóri Sándort köszönteni. A többi hallgasson. Búbánatos verseinek fölpanaszolására emitt nem sok hely kínálkozik. Helyezgették azonban %ct Illyés mellé, nevezgették utódjául, megfáradott költő-politikust is véltek látni benne, különösen olyankor, mikor percig megszusszant egyegy meredekebb nemzeti kaptatón - mások helyett cipelvén azt a keresztet (írtam vala én magam egy helyen). Valahol próbáltam belékiáltani azt a gondolatomat a nagy nemzeti sunyításba, sündörgésbe: - Mi lenne, ha élne Illyés, Nagy László, Pilinszky? Mit szólnának ehhez a mostani hazai állapothoz, melyben a másságos lelkűek elszánt és kitartó küzdelmeinek eredményeként a magyar szó szinonimájává vált az antiszemitának, a fasisztának... Csoóri konokul megmaradt mindmáig nekünk, itt van - mit szól? Figyeljük minden szavát. És szólal, és előadásokat tart, és az ékes, életes beszéddel próbálja ékíteni a nemzeti tudatot és öntudatot az emberekben. Vívódik, türelmes, mint hét apostol, hangos szava alig van, holott ütni kellene ám néhány asztalt, ország asztalát zámolyi kemény ököllel! Csoóri Sándor egy egész Magyarok Világszövetségét próbál közös nevezőre hozni, sikertelenül. Veszi szegény feje s viszi a magyar átkot. És akik nem merik firtatni, vizslatni a nép s a magyar jogainak hazai és külföldi megcsúfolását, épp azok próbálják ismételten belékeverni újból és újból a költőt a nemzetközileg mesterségesen kevert sárba. Kiegyensúlyozott, szakadatlan munka volt az övé, és az is, amivel ez jár: a talán hiábavalóság, a tehetetlenség éjeket rémítő kísértetei. O mert sírni a kirekesztett, aknazárakon táncoló magyarokért, ott, túl a rácson. Hányszor félt Csoóri, azt kevesen tudják. Sosem magát féltette. Azt azonban ujjongva figyelték határokon innen és túl, mikor nem garast nyújtott, hanem letette a garast a 15 milliós magyar nemzet s az elcsonkított ország nevében. Azt nagyon figyelték (volt is valóságos Csoóri-kultusz Erdélyben, másutt is), mikor és mit szól. Azok a néma nyüvek, akik akkor mukkanni sem mertek, ma ilyen-olyan másságos táborokban bémelegedve rágják szúként a létező Csoórit. S noha egyes ólatin szólamlók szerint a sas nem kapkod legyek után -, mégis megriadt az elmúlt tíz évben néha a mi Sándorunk: „Hát ezek már ilyesmire is, mindenre képesek...?” Akik sosem szólaltak, vérbő gatyábavaló híján, azok ugatják a magyar prófétát. így vagyon ez. És nem jól. Lágy selymek és borzas bársonyok is csonttá fagynának most lélegző szád előtt... -hát milyen teleket élt meg a szemünk előtt az, aki így telel? Ember állott előttünk s melletünk. Hogy mennyi az egy költőre eső didergések száma, a világokat meglopok arányával szemben, azt nem tudjuk. Csak azt, hogy néha fázik. A vers is. És sírhatnékunk támad, hogy hiszen véle vagyunk, s ő épp ilyenkor - nélkülünk. Micsoda seregszemlét tarthatna ma ez a hó-csuklyás tél! Szavak, barátok, ellenségek dermednének meg szeme láttára hirtelen s a tavaszi hóolvadásig te már csak álló halottakat temethetnél holdfénybe, feledésbe. Parancsolnak még másvalamit az urak, elvtársak a költő születésnapján, ma, február harmadikán? Egy mosolyt? Egy tiszta poharat? Csoóri Sándor: IDEJE JÖTT Megfontoljuk. De az vesse Csoórira az első követ, aki nem fél attól, hogy szájon vágom - így hozom védelmünkre a nagyszerű Rejtő Jenő átformált szövegét. Ha kivel sem békében, sem derekat szakasztó dologidőben nem értett egyet ez a mi-féle népség, mert amaz nem volt se hús, se hal, s mert langymeleg volt, nemzetveszejtő -, hát az most felejtse az ünneplők pecsenyéjének illatát. De akik mellette állottak hétköznapokon, emeljék poharukat a 70 éves Csoóri Sándorra, Istent kérve az éltetésére! Czegő Zoltán Február elsején a Budapesti Vigadó hangversenytermében bensőséges ünnepségen köszöntötték Csoóri Sándor költőt, a Magyarok Világszövetsége elnökét 70. születésnapja alkalmából. Az ünnepi hangversenyen részt vettek írók, politikusok, a költő barátai. Ideje jött, Uram, hogy kiüljek ide eléd a dombtetőre. Látom, borul az ég már templomaid fölött. Az októberesedő kertben kutyám is a legkövérebb rózsáidat harapja ketté, mint trágyadombra kidobott kakasfejet. Szervezkedik a romlás ellenünk, Uram, kár volna letagadnunk. Én, aki túl akartam élni szememben fényeidet, szemetes világtájakat látok naponta egymásba csúszni s tengerbe köpködő, fásult birodalmakat. Füst, füst, mérgezett por és mérgezett szavak bandája csatangol csöndes óráink között. Mi lesz vízcseppjeiddel, Uram? Mi lesz hóharmatoddal? Mi lesz ájulásba zuhant, zsoltáros méheiddel? 1976 NYARA Holttengeri nyár süti a betonjárdát, áfák csak emlékei a fáknak - nagy sárga sivatagokat hoz a postás, fölhólyagzó képeslap-hazákat. Debrecen ünnepe BERECZKY KÁROLY Se szeri, se száma a kopjafaállításnak. Ma már csaknem valamennyi ünnepünket kopjafa-szenteléssel kötjük össze. Jól van ez: a kopjafába vésett motívum a magyar lélek tükre és a szépszerető szorgalom bizonyossága. Azonban van egy kopjafa Gyergyószentmiklóson, amely olyan fontos üzenetet sugároz a szemlélődő felé, hogy nem lehet szó nélkül hagyni. A talapzat fölött néhány centire nagybetűkkel van bevésve: MARADUNK. A fáma szerint Baj na György, a város író-költője adta az ötletet. Úgy is értelmezve, hogy a huszadik századi örvényben sodródó magyarságot megtartja, túlélésre és továbbélésre noszogatja a székely akarat. Nem azt üzeni, hogy ne menj el a szülőföldről, hiszen a székely számára is az igazi, tág szülőföld a Kárpát-medence, amelynek minden szegletében otthon kell lennie a magyar életnek. Számomra azt üzeni ez a szerény, kemény cserefába faragott gyergyói kopjafa, hogy ha maradunk, akkor vagyunk. Megmaradtunk. Ahogyan voltunk és leszünk is, ha magyari összefogással vetünk gátat a mindenkor ránk leselkedő létsorvasztásnak. Maradunk, mint ahogy szikláról a Nap felé kacsintva marad a havasi gyopár, marad a Hargita fölötti felhőket csip-Kérjük, újítsa meg előfizetését a 2000. esztendőre! Maradunk kéző napsugár, s a Szejke vízében az ínyhúzó, kénes íz. Maradunk, mint az Alföld végtelen horizontja, a Dunántúl dombjai, a Csallóköz fölötti bársonyos szivárvány és a késmárki vörös templom kriptája. Maradunk, mert marad a szó, az anyától tanult, és marad a minta, amelyet fába vés a kéz, vagy a pentaton dallam Sebestyén Márta énekeiben. A gyergyószentmiklósi kopjafára magyarul vésték föl a megmaradás igéjét. Ez a magyar nyelv egybeötvöző mágikuma. Az édes magyar anyanyelv, amely ezer esztendős pusztulás, keveredés, vegyülés után is él, romlatlanul fejlődik és gyarapodik. Úgy is mondhatnánk, hogy szépséges tető alá hozta ezt a szedett-vedett népességet. Nyelvünk életfa-szívóssága, mindent betöltő ereje és áradó hömpölygése, mindent befogadó és magyarító szókincse, pompásan lírai zamata, felhőtlen üdesége, a kimondhatatlant is kimondó szóbősége, komor fukarsága, noszogató házsártossága a legbiztonságosabb fogódzó ahhoz, hogy a maradást magyar élettel béleljük. Népünk pusztult bizony ezer esztendőnk sodrában, de nyelve megmaradt, és romlatlanul fejlődik. Olyan talány ez, mint államiságunk makacs túlélése. Pusztai kóróként, nyíló tavirózsaként, magányos suttogásokban, tiltások árnyékában, bölcsőjébe száműzve, torkokba fullasztva, történelmi viharok avara alá taposva él, és gyakorolja a mgyarság fölötti főhatóságát! Igyekezvén egybetartani ezt a határokkal szétszabdalt tizenötmilliós népességet, amely a világnak ezen a parányi részén magyarnak vallja magát, és mindenütt, 53 országban. Jelenti azt is a gyergyószentmiklósi kopjafa, hogy a tőlünk „örökölt” Kárpát-medencében közös forgatókönyve van a magyargyűlöletnek és türelmetlen pökhendiségnek. Természetesen a Trianonnal elkövetett történelmi igazsgtalanság felülvizsgálatától való rettegés, a páni félelem táplálja ennek az agresszív kirekesztősdinek a tüzét. Milyen kár és közös jövőnket kilátástalanító, hogy határainkon túl némely országban milliárdokat költenek homogén nemzetábrándok és hamis történelmi mítoszok ifjú nemzedékek lelkét mérgező legendákra. Ahelyett, hogy a történemi és gazdasági hátrány mihamrabbi leküzdésére törekednének. Pedig számtalan példa van rá, hogy ha okosan, józanul politizálnak, és beemelik a magyar (még ha kisebbségi is) gazdasági, szellemi, technológiai, kulturális és politikai szakértelmet az ország mindennapos áramába, akkor napok alatt át lehet lépni a történelmi és etnikai különbözőségek határait. Ilyen kopjafát állítanék a Vereckei-hágótól Sopronkőhidáig, Trencséntől Zimonyig mindenütt, ahol magyarul ejtik még a szót: MARADUNK. Mi, Kárpát-medencei magyarok, és magyarok a Nyugat hóna alatt, óceánok zúgásaiban. Debrecen, a Magyar Kultúra Napja, a Kölcsey-féle Himnusz születésnapja (1823). A debreceni Déri Múzeum ünnepi díszben, megszállva látogatók seregétől. Csete Ildikó kiállításának megnyitójára kerül sor ezen a nemzeti ünnepen, az iparművésznő elfogódottsága ezzel is magyarázható. „Népének királyságot és egyházat adott...” ezzel a címmel nyílik a kiállítás, a múzeum régészeti osztályának megfelelő tárgyaival elegyítve a Szent István Intelmei valamint a Halotti beszéd és az Ómagyar Mária siralom töredék textíliára vitt szövegét. Keserű Katalin művészettörténész nyitja meg a kiállítást, kiemelve, hogy az Inteleinek és a nyelvemlékek korához illő betűtípussal alkotta meg Csete Ildikó a hatalmas textíliákat, és mindehhez illő módon járulnak a harangöntők, kőfaragók, dísz- és kegytárgyak készítőinek megfelelő darabjai. Egy kevés történelem a nemzettudat kútjának mélyéről. Gregorián ének kíséri az áhitatos csöndet, emlékeztetvén pápák, Gellért püspök dolgaira, arra, hogyan okította az apa és a tanító püspök a királyságra menendő Imre herceget. A nyelvemlékeket Bánffy György színművész jelenítette meg. Debrecen ilyen „nyílt ünneppel” járult már januárban az ünnepekkel elegyes szent esztendő elé. A „kálvinista Róma” nem ismert határt, lészát, „szélsőséget” akkor, amikor nemzetről és művészetről volt szó. C.Z. Szent István Intelmei, rovásírással (Csete Ildikó) 9. oldal
