Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2000-11-01 / 11. szám
8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2000. november CZEGŐ ZOLTÁN Ahol könnyű magyarnak maradni Közel 500 éves magyar falu Törökországban Együtt a családdal, középen Beder Tibor. (Macar - Karapinar) A fölösleges kérdések százát, sokezrét teszi föl az ember anélkül, hogy választ várna azokra. De ha elgondolkodna, miért kérdzete azt, amire nincs, nem is lehet válasz - észrevehetően kijelentő mondattá szürkülne a kérdő. íme: Szeretsz? Pedig azt akarta mondani: Szeretlek... Az édesanyának nem szoktuk időről időre tudomására hozni, hogy szeretjük. O benne van a létünkben magában, ott él minden születésnapunk asztalfőjén. így vagyunk valahogy a hazával, nemzettel is, rendes körülmények között. A haza, ő van belül meg kívül, létezik bennünk és érettünk, vagyunk érette, és az ő történelmi legfelsőbb okán. Sajnos, egyes népek szűkében voltak a történelem során az olyan rendes, hétköznapi időszakoknak, mikor a nemzés, nevelés, bontás és építés szent foglalatosságai között nem kellett kimondani hangos szóval, hogy hazám, anyanyelvem, szeretünk. Csak a nagy boldogságban fájdogáló emberfia s leánya kérdezi újra a bizonyosat: szeretsz? A magyar nép volt, van, és nem hiszem, hogy fajilag valamivel is nemesebb lenne másoknál. Talán abban különbözik a csöndesebb és boldog népektől, hogy többször ütötték ki kezéből a kenyeret, a kardot, keresztet, és olyankor szedte-vettézett, búnak és bújdosásnak adta fejét, de lelkét sosem, mert az visszavitte-vonzotta-taszította oda, ahonnét elindult, neki a világnak: a tűzhely nem eresztette távolra. De hát vitték, hurcolták nem egyszer idegen hatalmak, főként olyankor, mikor a magyar haza, hegyek, folyók, tanyák, család védelmét a kiméretett sors más hatalmakra bízta, németre, s annak ellenében törökre jó ideig Erdély ügyeiben. Ahogy a Teremtő markába vett egy darab tisztességesebb agyagot, aztán abból embert gyúrogatott, azt lehelyezte valahová, hogy ott elevenre ébredve, nyugtalankodni, éldegélni kezdjen - , valahogy így képzelem el a történelem fehér-véres-fekete sáncaiban a magyarok kivettetését Felső-Provence-ba, hogy ott gyökeret eresszenek, és megmaradjanak Marseille hónaljában az alpesi Régusse faluban. 1533-ban kerültek oda, egyenesen a konstantinápolyi rabszolgapiacról a magyar rabok, török kézből, miközben Mohács után is játszották akkori nagyuraink a „kacagányos Árpád-fiak” fiallta félkész uraságok zsíros, bánatos életét. Ott a francia-magyar polgárok mai napig is őrzik magyari történetüket, noha az anyanyelvet már rég elfelejtették. És tolul a választ nem váró, mert megválaszolhatatlan kérdés: hogyan tudták, miért akarták annyi évszázad és annyi nemzedék élte, halta után és közben és végül is mindmáig megőrizni a magyarság történelmi önérzetét és tudatát? Csak. Illyés Gyula ott járt náluk, és derűsen meséli el, hogy derűsen, immár fájdalommentesen válaszolják: így volt jó, így akarták, akartuk s így volt helyes, mert így akarta a sors. A Johannita rend papjai kerek 25 éven át szállították az elnéptelenedett francia vidékre a magyar rabszolgákat a konstantinápolyi piacokról. Miért kell elmenni oda, látni őket, szólani vélük? Talán azért is, hogy erőink fogytán - amúgy tudat alatt - erőt merítsünk nemes életrevalóságukból ahhoz, hogy életrevalónak tudjuk mai magunkat és széttöredezett, mert szétdobált ország- és nemzetrészeinket. Mondtam föntebb, hogy vannak meghurcolt, sorsától megviselt népek és olyanok, melyek megúszták az élet huzatosabb sarkait. Ebben a sorban mi a szenvedésre kiválasztottak voltunk, ez igaz. De hát - miért nem jöttünk a germánokkal, miért nem jöttünk hamarabb Európába, mint a hatodik, nyolcadik, kilencedik században? Ebben sem magunkat, akkori törzseinket és vezéreinket, senkit hibáztatni nem tudunk. Manapság is csupán azokat a hatalmakat, amelyek nyolcvan esztendővel ezelőtt szétdobálták Magyarország részeit és a magyar népséget, és ma is nézik ugyanazok a törvényalkotó hatalmak a szenvedéseinket, középkori közönnyel, akár Konstatninápolyban a rabszolgapiacra hurcolt magyarokat a vásárlók, eladók. De ki lenne nemesebb, kiválasztottabb a mi templomépítő, földrészeket mindmáig meglakó s Afrikában, Ázsiában is megmaradó népünknél? Föl nem fogom, mert nem értem és meg nem engedem. Ugyanolyan körülmények között kerültek Dél-Egyiptom és Észak- Szudán vidékére, török rabságból a magyarok, mint a provence-iak. Mind a mai napig számon tartják származásukat, történelmi sorsukat és azt is, hogy van egy magyar ország Európában valahol, ott élnek az ő rokonaik, igazi testvéreik, akiktől elváltak és Afrikában vettek magukhoz asszonyokat, nemzettek gyermekeket, azokba beléoltották rendre - szerre nemzedékek során, hogy kik voltak és honnan valók. Aztán végezték a dolgukat ott lenn, a sivatagi világban, fekete néger magyarokként. 1962-ben Budapesten voltak a Magyarok Világszövetsége meghívására ezek a magy arabok, így nevezik magukat, nem is büszkén, de nem is szorongva az „igazi” magyarok fővárosában... Hogyan lehetséges ez? Mi az a történelmi konzerváló szívszerelem, mely félévezredes, több évezredes távolságokban is belepirul a kérdésbe? Talán itt kereshetjük azt a magyar sajátosat, mely annyi évszázad óta és annyi országpusztulás után is megmaradt nemzeti kovászként a lélekben, legendákban, hogy újabb és újabb sütetű magy arabok, magyarok, madzsarok is megtudhassák a régmúltat. Bizonyára sok más népből, balkániakból is hurcoltak el a törökök rabokat, de vajon van-e egy falu is Afrikában, a mai Törökországban, mely szerbnek, horvátnak, bolgárnak vallja és őrzi magát? Rejtelem, megfejthetetlen, akár a teremtés maga. És abban reménykedünk, hogy befejezhetetlen a magunk népi-nemzeti története is, mert a kovász kifogyhatalan lesz. És örök a kutatás, a válaszkeresés is, míg lesz az istennek magyaija. Szeretettel és hangtalan kérdezem Beder Tibor Csíkszeredái tanárt, az ország egyetlen főtanfelügyelőjét, aki az 1989-es rendszerváltozás óta elmozdíthatatlan abból a székből: kudarcok és beteljesedések mellett hogyan válik életcéllá az, hogy megkeressük a mai Törökországban, Délnyugat-Anatóliában Magyarfalut, Macarköyt? Legutóbbi találkozásunkkor is fölöslegesnek tartottam a kérdést, és most, mikor leteszem 240 oldalas könyvét (Beder Tibor: Gyalogosan Törökországban, Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2000.), tudom, nem szabad, nincs értelme épp erről faggatni, hiszen a könyvben nem egyszer rebben benne is a kérdés, önmagára irányítva, és mindig megválaszolatalan marad. Ha kiben semmi nem maradt a gyermek- és ifjúkori romantikából, világkíváncsiságból, sosem érti meg, miért lehet hatvanévesen is lehajolni a csodaszarvas lábanyomára... Jakabos Ödön kézdivásárhelyi nagy gyalogos szintén az apostolok szekerén, meg tevestoppal, hajóstoppal ment el Dardzsilingbe Körösi Csorna Sándor sírjához, vitt egy marék földet, hozott egy marék földet a háromszéki göröngy helyébe. És akkor is tudtuk körülötte, hogy a leghétköznapibb kérdést nem szabad föltenni, a miértet. Beder Tibor felfedező útra kívánkozott, indult és érkezett a tiszta török Magyarfalvára, vitt földet, hozott onan is. Mert az idegenbe szakadt családtagot meg kellett találni, szólni vélük, megtudni, hogyan élnek, kezet fogni, ilyesmi. „Az első hírt róluk dr. Ispay Ferenc New York-i tanár közölte az Élet és Tudomány 1981. évi 49. számában. Története olyan, mintha a magyarabokét hallgatnám” - úja Beder Tibor a szándék megfoganásáról. És aztán látogatást tett Zágonban, Mikes Kelemen szülőfalujában, meg a szomszédban, Csomakőrösön, lehajolni a székely-magyar anyaföldig erőért esengő szeretettel -, a többi aztán megy magától... Még számítsuk bele, hogy veszíteni nem szabad, mert hogyan számolna el a fölnevelő faluval, a szomszédos Uzonnal a kudarcról. Tegyük hozzá a többihez azt is, hogy gyalog akart menni, úgy, ahogy az elhurcolt magyar rabszolgákat szállították el Erdélyből, a Bánságból, a Szerémségből, mikor annak ideje volt az országrettenetben, Mohács után. A többit amúgy sem tudjuk hozzátenni, legkevésbé a kérdést, melyet én is mindigre is magamban tartok, pedig osztálytársak voltunk érettségiig, egyetemi társak is... „Nemsokára már Mehmet Cakman otthonában éleztem a távoli vendégnek kijáró tiszteletet. Szinte zavar Mehmet Cakman csinos feleségének, Merjem asszonynak a kézcsókja, aki - miután zoknisan beléptem a ház ajtaján - a megbecsült vendégnek kijáró ősi szokás szerint megcsókolta a kezemet, és a kezem fejét a homlokához érintette.” A könyv bemutatása többek között szervező tehetséggel megáldott emberekre hárul: talán át tudnánk hozni néhány száz példányt Magyarországra is belőle, esetleg egy jó üzletember, kiadó vagy terjesztő fölkarolhatná-fölölelhetné Csíkszeredából a hatalmas munkát és ügyet, hadd olvasák itt is, a még együvé szorongott, kucorodott magyar anyaországban is, hogyan kell begyűjteni azt az idegenbe szakadt de magyarnak megmaradt testvért Törökországból, Franciaországból, Afrikából. Most, hogy a föltehetetlen kérdésekről szóltam, melyekre lehetetlen a válasz és jó is így, azzal a gondolattal foglalkozom: a Magyarok Világszövetsége meghívhatta volna az immár fölfedezett anatóliai magyarokat is az V. Kongresszusra, hadd vegyülnénk az észak-szudániakkal s vélük, kiket ma sem üldöznek, sosem is üldöztek azért, mert magyarok Afrikában, Kis-Ázsiában... Hadd lássa e büszke, vén, trottyos Európa, mily távolságban maradt le azok mögött, akik elfogadják magyarnak a magyart 500 év után is, ma is, nem úgy mint a gőgös Nyugat öntörvényei alapján létrehozott Romániában, Erdélyben, Jugoszláviában, Szlovákiában, Ukrajnában. Mert bizony mondom néktek, Beder Tibor könyve sugallatában: ma is könnyebb magyarnak lenni és maradni a franiaországi Régusse-ban, a törökországi Magyarfalván vagy Szudánban, a magyarabok élő eleven és jövőbe menendő településén... Mehmet Cakman (Macar - Uzunpinar)
