Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2000-11-01 / 11. szám
2000. november Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal A hűség és a teremtés példája, Kos Károly Ady, Móricz, Bartók és Kodály születésének századik évfordulóját ünnepeltük az elmúlt esztendőkben; évjárata és küldetéses munkája szerint az ő közelükben látjuk a száz esztendeje született Kós Károlyt is. Maga is velük, mindenekelőtt Ady val és Móriczcal tartotta legerősebben a lélekbeli rokonságot. Adyt vallotta legnagyobb poétájának és Móricz Zsigmonddal volt mindvégig testvéri barátságban. Ok erősítették meg ösztönös tájékozódásában, tőlük kapott már induló építészként legelhatározóbb ösztönzéseket, hogy magányos vándorlásai közben ne csak az erdélyi múlt építészeti hagyományaira s a nép művészi látására és technikai készségére figyeljen, de hallgatózzon bele az erdélyi nép múltjába és jelenébe is, és gondolkozzon el bizonytalan jövőjéről is. Amit Ady és Móricz megírt felismeréseiből, azt Kós Károly - tehetsége, természete szerint - inkább megrajzolta, s a rajzait kommentálta. így született meg az Ének Atila királról (1909) című balladája, s első építészeti jellegű kiáltó szava, A régi Kalotaszeg (1911). Ady és Móricz hatása még ahhoz is hozzájárult, hogy Trianon után az erdélyi sorsot válassza. Ady és Móricz is adták a felismerést, a bátorítást: ha a sors kicsavarta a kezéből a körzőt, hát vegye kézbe a tollat. Ha a fizikai építés lehetőségei megszűkültek, hát a léleknek építsen hajlékot. Kós Károly építésznek indult. A kolozsvári református kollégium diákja azzal az elszántsággal jött a budapesti műegyetemre, hogy mérnök lesz; az építészetet tartotta szíve szerinti hivatásának. Nagy álmai voltak, akárcsak a kortárs Móricznak az irodalomban és Kodálynak a zenében: a népi építészet fundamentumán akarta a nemzeti architektúrát magasra emelni. Ezért járta jegyzetfüzetével Erdély tájait, a Székelyföldet és Kalotaszeget. Azzal a meggyőződéssel - megírta már diákköri munkabeszámolójában az Erdélyország népeinek építésében (1906) - , hogy „be kell fúrnunk magunkat ebbe a földbe, amelyre építeni akarunk... Ami a vadmadárnak az ő szálló szárnya, ami a virágnak az ő illata, azzá kell lennie ennek a földnek, ennek a népnek a mi számunkra, magyar építészet számára.” Vele egy időben sokan keresték a modernség rokon útjait, így Lechner, Lajta, Pogány, Medgyaszay, de nála következetesebben és nagyobb eredményt ígérőn talán senki sem. Teremtőerejéből fiatalon ízelítőt is adhatott: alig száradt meg diplomáján a tinta, mikor az óbudai református parókiát és imaházat (1908-1909), a zebegényi római katolikus plébániatemplomot (1908-1909), a budapesti állatkerti pavilonokat (1909-1910), a városmajori iskolát (1910), majd a kispesti munkás- és tisztviselőtelep központját (1912-1913) építette. Csak huszonnyolcadik esztendejében járt, mikor legjelentősebb munkáját, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot tervezte (1911- 1912). Még Magyarországon, magyar állampolgárként. Nagynevű építészek szerint, ha csak egyedül a Székely Nemzeti Múzeumot építette volna, már ez az épület is biztosítaná különleges helyét a magyar architektúrában. Tehetsége, elszántsága azzal biztatott, hogy ő emeli majd föl a magyar építészet tündérkertjét. Egyetemes építőművészeti vonatkozásban a Ruskon- Morris eszméi nyomán induló, Európa több országában lejátszódó építőművészeti forradalmaknak volt a magyar résztvevője: a népi építőművészettől ihletett építőművészet megteremtése volt a célja. Angliában Ch. Robert Ashbee, M. H. Bailie Scott, Finnországban Lars Sonek, Walter Jung és Saarinen építőművészete jelzi ezt az irányt; a román építészetben meg Ion Mincu fordult formakereső lázában a népi formákhoz. Az újabb szakirodalom Kós Károlyt az organikusnak nevezett építőművészet egyik legjelentősebb művelőjének mondja. Ennek az irányzatnak északamerikai mesterét, Frank Llyod Wringhtot a modem építészet legnagyobb úttörői között méltatják. Kós Károly építészeti pályája nem teljesedhetett ki; voltaképpen csak néhány esztendőt kapott a sorstól építéí ^ Az 1999-i Tokaji hótárbor szervezői ezt a témát adták föl tárgyalásra: Nemzeti irodalom? Irodalmi nemzet? Nagyívű téma, nem vitás, leckének is elkel eben a mostani irodalmi szétcincogásban, de erről már ott és azóta is volt szó. Most az irodalomhoz és a nemzethez oly közel álló két ember, író leveleskönyvéről szólnánk, de leginkább abból idéznénk, mely könyv örök figyelmeztető (lecke-jellegű) volta miatt és mellett ma is igen időszerű. Kós Károly levelezése Czine Mihállyal, kiadta a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága -Anyanyelvi Konferencia - 2000- ben, Budapesten. Csak sajnálni tudjuk, hogy ez a levelezés a grammatika szabályai szerint nem „hiteles”, hiszen csak a Kós Károly leveleit meg Czine Mihály irodalomtörténész professzor néhány róla szóló írását tartalmazza, a Czineleveleket nem. Talán máskor. Az örök időszerűség mellett a mostani romániai választások is intelmekként kívánják a Kós Károly-i példát az Erdélyhez való alkotó, építő, ha kell, egész életpályát és sorsot fölborító módosítást, ragaszkodást. Mi lett volna az építész Kosból, ha nem vállalja egy életre a kisebbségi sorsot Erdélyben, Romániában? Nem lehet fölmérni. Már a huszonéves Kosra V______________ szí tervei megvalósítására. Jött az első világháború, majd a kisebbségi évtizedek. Az építészetet szíve szerinti hivatásának tartó embert a sors más utakra kényszerítette; építészettel csak tört idejében, nagyon is kicsinyes körülmények között foglalkozhatott. Csak apró templomokat, népiskolákat, művelődési otthonokat és családi házakat építhetett. Képességeivel felérő feladatokat a második világháború utáni új helyzetben sem kapott; templomok, kicsi házak mellett legfeljebb juhistállót és sertésfiaztatót építhetett, termelőszövetkezeteknek. Ezeket is teljes hivatottsággal - a munka minősége tekintetében nem ismert különbséget „nagy” és „kis” feladat között -, de építészi útjának alakulása mégis megdöbbentő: százhúsz ismert tervezésének alig a felét építhette meg. Az építőművész munkaterülete egyre inkább az irodalom, a közélet lett. Nem a maga kívánságából, de a sors felismert kényszerűségéből. 1918 végén nagy választás elé került: Budapesten akaija-e folytatni építészeti munkásságát, immár kinevezett főiskolai professzorként, vagy Erdélybe megy, Erdélyben marad, vállalva immár a főhatalom változása utáni kisebbségi sorsot. Az erdélyi életet választotta. Vállalta a kisebbségi sorsba hullott magyarság új életre ébresztését és vezetését, a romok közötti építést. Az építőművészből grafikus, tanulmányíró, földműves, politikus, publicista, lapszerkesztő, könyvki-Az örök lármafa fölfigyelt az európai építészet... O hazament Erdélybe, Kalotaszegre. Erdélyben s a körötte hánykolódó Romániában ma ismét elérkezett a nagy tülekedések kora az újabb választásokkal. És szót kér a pártoskodás, sunyit a karrier s a pénz, a konc és a sáp, a harács is tevékeny ebben a tülekedésben, - vajon mennyi a Kós Károly-féle önzetlenség? Mit épített 10 év alatt a romániai magyarság? Mit vívott, követelt ki? A román hatalom mindig kiütötte markából a kenyeret, leikéből a nemzeti reményt - mit adott cserébe az ottani magyar szervezkedés? A transzszilvanizmust nem Kósék találták ki Magyarország földarabolása után. Erdélynek mindig volt saját elképzelése önmagáról és megmaradásáról s akként is élt, amíg lehetett. Ebben az újabb, kidöglött 20. században alig sem tudta érvényesíteni önmagát, szülőföldi kultúráját, hagyományait, vallási és szerveződési szokásait, amúgy erdélyi magyar módra. A transzszilvanizmus a lélek, az ember és a föld, a szél meg az erdők sajátja, attribútuma, szólaltatója a harang, a népköltészet és a népművészet. Kós Károlyék a 20-as években mintegy átszervezik, megszervezik a megadó és szépíró is lett; minden, amire a két világháború közötti időben népének, nemzetségének szüksége volt. Mindig megtalálta a közösségért való cselekvés leginkább fontos és leginkább lehetséges formáit, abban a megrendíthetetlen hitben, hogy Erdély a hazája, s hogy Erdély minden népe - magyarok, románok, szászok - megőrizheti a maga különváló egyéni kultúráját, s gazdagodhatnak is egymás színeivel. Innen érthető rendkívül gazdag munkássága. O volt, Kós Károly, a „kiáltó szó”. O ébresztette először munkára és nemzeti-kisebbségi jogai kivívására a Trianon után letargiába ájult kétmilliós erdélyi magyarságot. (Kiáltó Szó, 1921)0 hozta létre a romániai magyarság első politikai szervezetét, a radikálisan demokrata Erdélyi Néppártot (1921); ő indította a Romániához kapcson Erdélyben az első demokratikus néplapot (Vásámap, 1922); ő hozta létre a sztánai kis officinát, könyvművészeti remekeiben (Erdély kövei, 1923; Atila királról ének, második kiadás, 1923; Kaláka kalendárium, 1925-re, 1924) is erősítve Erdély magyarságának történeti tudatát. O teremtette - próbált embereivel együtt - az Erdélyi Szépmíves Céhet (1924), a romániai irodalom és magyar művelődés életfontosságú szervezetét; ő vállalta az Erdélyi Helikon (1928-1944) című folyóirat kiadását és 1931-től felelős szerkesztői tisztét, az európaiság, a tiszta irodalom és a transzilvanizmus jegyében. S ő hozta létre, egyházmegye vendégszobájában lesz. Ott van tudtommal „Az Út” szereksztősége is, s ennek van telefonja. Ott dolgozik egykori szerkesztőtársam: Korzai László dr. Arra gondolok, hogyha nem volna terhedre, odatelefonálnál neki pénteken vagy szombaton, hogy hol, s mikor lehetne találkoznunk. Igaz! Varró János barátom tudtommal Pesten van. Bizonyára találkoztatok is. Ha ott volna még a jövő héten bár, úgy szeretnék vele okvetlenül beszélni, mert vannak közös ügyes-bajos dolgaink, ahol én szorulok reá. Tehát ha úgy volna, ahogy gondolom, úgy lehetőséged szerint értesítsd őt, hogy itt vagyok csütörtöktől kezdve és szeretnék vele beszélni, adja meg nekem erre az alkalmat időben és helyben. Persze, ha van erre ideje és kedve. Itt a legutóbbi időben, sok minden történt és gondolom még fog történni a jövőben is. Az órák itt mindig későbben jártak, mint tőlünk nyugatra, de most már ide is betört a nyugati szél. A romániai írókongresszuson külsőleg nem sok történt, de annál több a kulisszák mögött. Persze ez nálunk nem kerül a sajtóban nyilvánosság elé, mert maradás erdélyi magyar várrendszerét. Még nem volt a magyar irodalomban, építészetben Koshoz hasonló, ki egy kész életpályát módosít - a köz, a nemzeti s a kisebbségi közösség érdekében, önmaga és a családja jólétének ellenére, annak hátrányára! O volt a korszerű, abszolút egyedi stílusú nemzeti építészet nagy ígérete. Minden más tájon az első lett volna, ha nem magyar és népével együtt nem Trianon áldozata. Kortársa és kiválasztottja, Ady írta A Hortobágy poétája című versében: „Minden más táján a világnak Szent dalnok lett volna belőle.” Kós megmaradt szent írónak, erdély építő apostolának, csakazért is! A cselekvésben meg a sikerélményben mutatkozik a megmaradás, és ezt szajkózzák a mostani erdélyi tülekedésben is. Ezért gyújtjuk meg a lármafát Kós Károly példájával, a széthúzás, a tehetetlenség ellenében. Jogunk van ahhoz, mint minden magyarnak, élt vagy nem élt Romániában - magyarként. Amit Kós Károlyról tudni kell, azt röviden összefogta a fölemelő emlékezetű Czine Mihály. Amit cselekedni kell, azt megmutatja maga Kós Károly, az ország- és nemzetépítő. C.Z. Szolnay Sándorral, a Barabás Miklós Céhet (1930), hogy az addig alig-alig lélegző romániai magyar képzőművészeti életnek is kerete legyen. Ő volt a titkára a román Pen Club magyar osztályának, s főgondnoka a kalotaszegi református egyházmegyének, majd az erdélyi református egyházkerületnek. Ez is fontos munkaterület volt: vigyázott a harangok szavára. S mezei gazda is volt: a maga művelte sztánai köves hegyoldalon is adta paraszti népének a megkapaszkodás példáját. Sok-sok munkaterülete között ebben az időben már az irodalmat tartotta a legfontosabbnak. Nemcsak ő, mások is hitték, hogy az írásnak missziója van a kisebbség életében. Azért vállalták annyian a racomuostnj sorsot.,,Szükségünk volt írókra és irodalomra - írta még egyik levelében is Kós Károly. - A mi irodalmunkra, mely az erdélyi magyar kisebbség életért való politikai munkája. Az egyetlenül bizonyos, a bizonyosan helyes, a semmiféle külső erőtől vagy éppen erőszaktól nem függő, a véletlennek alá nem vetett, a mi földünkre és a mi népünkre, a mi múltunkra ráépített, a mi népünk eledeléül és megtartásáért való magyar irodalomra.” Ezért fogott maga is tollat, negyvenéves korában, bár korábban nemigen voltak szépírói ambíciói. Belátta: a toll marad számára az egyetlen biztos fegyver a népe életéért való munkában. Irta a Vaíjúnemzetséget (1925), felrajzolta itt a sajtó nem igen - szabad sajtó. Ellenben Erdélyben a felület alatt háborog már a tenger és abból születnie kell valaminek. Olyan szabadság félének. S itt is az írók járnak elől; a magyar írók, akiket ma többre tartok, mint 3 hónappal ezelőtt. Kivált a fiatalját itt is, mint Nálatok is. Sokkal jobb a fiatal káder, mint ahogy gondoltam. A rothadás a középkáderben van, de hála a sorsnak, már megérett az idő a válogatásra: az írók maguk dobják ki maguk közül a rothadtakat. (Amikor írómozgalomról beszélek, az a magyar írókra vonatkozik és amikor irodalmi mozgásról, forrongásról beszélek, akkor nem szabad elfelejteni, hogy Erdélyben vagyunk, ahol ma másfél milliónál több magyar él és élni akar.) No, de erről talán többet és részletesebben beszélhetek majd személyesen Veled és gondolom másokat is érdekelni fog a mondanivalóm. Ezért most búcsúzom a viszontlátásig. Barátsággal üdvözöl az öreg Kós Károly Kolozsvár 1956. X. 6. benne a kicsi kalotaszegi világot, abban a meggyőződésben, hogy a fejedelmek akárhányszor is váltják egymást Erdély trónján, a nép megmaradt; írta Budai Nagy Antal históriáját, a szépet álmodó és nagyot akaró magyar és román kisemberek történetét, szolgálva a „szépséges és örök reménységet”, s az Országépítőt (1934), figyelmeztetve a nemzeti életet fenyegető külső veszedelemre. A valósággal, népe kérdéseivel nézett szembe minden művével. Azzal a meggyőződéssel és tapasztalattal, hogy „az igazi művésznek... mindenütt a világon, minden időben és minden körülmények között a Sors által rendelt kötelezettsége (volt, van és lesz), hogy a maga népének és szülőhazájának sorsát vállalja, s élete munkájával szülőhazáját és annak népét, megbecsült hagyományainak szellemében, hűségesen szolgálja”. Kós Károly ezt tette építészként, s ezt tette íróként is, egész életében. Maga alig is tudta elválasztani, hogy mi nála az építészet, s mi az irodalom. Úgy vélte; a kettő - legalábbis nála - csak anyagában különbözik. Az építész felhúzza a maga épületét, kőből, fából, vasbetonból; az író pedig nyelvből építi fel a maga műveit. Annyi bizonyos, íróként is építő maradt. Ahogy a transzszilván gondolattal különben már vitázó Szemlér Ferenc is elismete, Kós Károly minden könyve, az Erdély (1929) és a Kalotaszeg (1932) is egy-egy „monumentális bolthajtás” a korabeli „törpe, hányt-vetett erdélyi magyar életek fölött”. A második világháború befejezésekor, a történelem újabb változásakor már hatvankettedik esztendejét járta Kós Károly. A háború végén ugyan a „dél-erdélyi zsandárok meg a gárdák” feldúlták sztánai házát, odavesztek tervrajzai, a kéziratai, a könyvei, jegyzetei, de mint mindig előretekintő ember, lendülettel ment tovább. (...) Néhány szépirodalmi művét újra kiadták, darabját, a Budai Nagy Antalt felújították; Magyarországon is többször bemutatták, magas kitüntetéseket kapott - Romániában hármat, majd kilencvenedik születésnapi“" M.ifíjíar nepKOZtársasagtol is. Munkakedve, ereje egy ideig még a régi maradt: templomokat, művelődési házakat tervezett, s a gótika Sárkányölő Szent György szobrát alkotó Kolozsvári testvérekről akarta tető alá hozni régen kezdett, de a háborúban elpusztult regényét. Közben a kétségek is meg-meggyörtörték: volt-e értelme makacs munkájának és sok tusakodásának, ha mindazokat a szervezeteket, intézményeket, amelyeket népe kultúrájának, gazdaságának, öntudatának védelmére, erősítésére létrehozott, a megváltozott idő, mint „felesleges anakronizmust”, leépítette, megsemmisítette? Ha a fáradságos munkával termővé tett köves hegyoldalt újra ellepte a vadbozót? Fáradt testében utolsó éveiben is a régi szíve dobogott, éreztette meg vele, hogy újra erősen „csillagszórók az éjszakák”. Beszélgetéseiben és sokfelé küldött leveleiben Ady szavaival figyelmeztetett: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán”. Kilencvennégy esztendőt élt Kós Károly; nemzedéke próbált, igazi írói közül ő ment el utoljára. Temetésén okkal mondták a búcsúztatók: fényes csillag hullt le Erdély egéről; egy darab transzilván múlt szállt vele a sírba. De példája érvényes maradt. Nemzedéktársai a szikladerekú építőt látták benne, aki teleültette Erdélyt zengő templomokkal; az „erdélyi történelem határőrét”, a rég haldoklónak is életet üzenőt; fiatalabbak a hűség és szolgálat jelképét, a „szétzüllött harangszónak tornyot rakó embert”. Élete, munkássága századokra szóló példa és tanulság. Amit fiatalon, alig huszonhét évesen, A régi Kalotaszegben jóslatként írt, immár bekövetkezett: „... lábam nyomát... eltemetheti a hó, de síromon sohasem lesz korhadt a fejfa, de a föléin boruló domb virágos lesz mindig... és emlegetni fognak engem is, apáimat is az én véreim, unokáim unokái... az én munkámat folytatják ők, és az én életem örökkévaló lesz bennük”. Czine Mihály (1983) y r Kedves Barátom! Egészen röviden csupán arról szeretnélek értesíteni, hogy hosszas készülődés után végre véglegesen elhatároztuk a feleségemmel, hogy szerdán (10-én) vonatra ülünk és csütörtökön valószínűleg megérkezünk Pestre. Két hétig szeretnénk Pesten, illetve Magyarországon tartózkodni és szétnézni még egyszer leglább. És természetesen szeretnék ott emberekkel találkozni, elsősorban írókkal és - építészekkel. Az építészeti részt még valahogy meg tudom oldani, de az írói rész megoldásánál szeretném igénybe venni a Te segítségedet is. Szeretném felkeresni Veres Pétert és vele elbeszélgetni - nemcsak szorosan vett irodalomról és irodalompolitikáról, hanem súlyosabb dolgokról is. Vele 47-ben találkoztam utoljára, akkor a parasztpárt vezetője volt. Szerettem volna Tamási Áronnal találkozni itt, de ő csak a jövő héten jön Kolozsvárra, s valószínűleg én akkor már nem leszek itt. Pedig talán jó lett volna vele egyetmást megbeszélnem - az ő dolgairól is. ^Szállásom a Kálvin tér 8. sz. alatt az
