Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2000-07-01 / 7-8. szám
8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2000. július-augusztus — Kisebbségi kaleidoszkóp Vásárhely elesett „Szomorú napra virradtunk ma Marosvásárhelyen. Azzal kezdődött, hogy éjjel háromkor román üdvrivalgások és tülkölés ébresztett föl, Dórin Florea új vásárhelyi polgármestert éltették. Ez épp elég volt ébresztőnek, és arra, hogy ne tudjunk egy darabig nyomasztó gondolataink és érzéseink miatt aludni. A román mesterkedés és a magyarok egy részének közömbössége miatt bekövetkezett az, amit nagyon nem szerettünk volna: Marosvásárhelynek is a magyarokat rühellő román polgármestere lett. Nagy volt a harc, mert minden áron véget akartak vetni annak, hogy egy ilyen nagy városnak magyar polgármestere legyen. Sikerült nekik, egyes magyarok közömbösségének is köszönhetően. Ha a magyaroknak 74%-a, és nem 70 megy el szavazni, akkor ma Fodor Imre lenne a polgármester. Ez azt jelenti, hogy vége a marosvásárhelyi kétnyelvűségnek tábláikon, városi közigazgatási pozíciókban, házasságkötőben, újabb hullám fog elindulni Magyarországra, azoké, akiknek ez volt az utolsó csepp a pohárban, egy sereg magyar megint munkanélkülivé válik stb..., és még mindaz, ami előre nem is látható. Próbálunk azért erőt gyűjteni, összeszedni magunkat. Most lesz igazán szükségük híveinknek vigasztalóra, lelkesítőre és példaképre. Hát még mi lesz, mikor megnyeri majd Iliescu ősszel a választásokat! Nagyon szomorú a szívem és tele van fájdalommal, de azért nem adjuk föl, nem csüggedek el, csak tudom, hogy sokkal nehezebb lesz. A mai nap pedig azzal ért véget, hogy Dórin Florea új polgármestert ünnepelték csindaratta, koncertezés és tűzijáték közepette, aki tisztogatást ígért. Ne haragudjatok, hogy ilyesmiket írok, de annyira nehéz a lelkem, hogy meg kellett osztanom veletek. Imádkozzatok értünk!!!” Ez az e-mail levél erdélyi magyar történelmi látlelet. Noha magánlevél, talán nem sértem meg a levéltitkot, ha a feladó nevének említése nélkül közreadom. Bár van címzettje és van küldője, valójában egy közösség drámai életérzésének a tükörképe, és olyan tanulságokat foglal magában, amelyek az egész kisebbségi magyarság, még ennél is szélesebb öleléssel: az egész nemzet számára létfontosságúak. Vásárhely eleste ugyanis nem egyszerű választási vereség, amelyet ellensúlyozhatnak másutt elért eredmények. Ez a kudarc mindannyiunk személyes veresége, amelyben megvan a magunk felelőssége, mindannyiunké, akik a demokráciában kívánjuk megőrizni önmagunkat a jövőnek, nemzeti kutlúránkat, nyelvünket, emberi méltóságunkat. Márpedig Marosvásárhely eleste, Funar kolozsvári győzelme közvetlen veszélyt jelent azokra a nagyon szerény kisebbségi jogokra is, amelyekkel az erdélyi magyarság még rendelkezik. Nyugati megfigyelők tudósításaiból fenntartásokat olvashatunk ki amiatt, hogy Erdélyben az önkormányzati, vagyis helyi hatalmi választások „etnikai síkra” terelődtek megint, s nem ajelöltek elképzelései, tervei, egyéni képességei mérettetnek meg. Vagyis Vásárhelyen a magyarok a magyar jelöltre adták voksukat, a románok a román jelöltre, nem vizsgálódva megválasztandó helyi képviselőik programjaiban. Tünetértékű, hogy a nacionalista, és nem egyszer a demokratikus román pártok is megfogalmazzák a vádat a romániai magyarság címére, hogy az „etnikai” szempontokat helyezi előtérbe, és így vét a polgári politizálás alapvető elvei ellen. Nyilván ez a megtévesztő magyarázat azt a célt szolgálja, hogy az erdélyi magyarságot szétaprózza „világnézeti” táborokra, és ezzel megfossza a számarányának megfelelően elérhető tényleges súlyától a közéletben. A mostani helyhatósági választásokon is akadt egy csoportosulás, jelentéktelen törpe pártocska - éppen Vásárhelyen -, amelyik „ideológiai buzgalmában” külön listán indította a maga jelöltjét - a magyarság nagy többségének bizalmát élvező addigi polgármesterrel szemben! Magyart a magyar ellen, s ezzel a román jelölt javára. Az eredmény? A pesti „ideológiát” másoló pártocska csakugyan megmutatta a maga teljes jelentéktelenségét, de az „elcsent” szavazatok egyben a magyarság jelöltjének bukásával jártak. Ne feledjük: az első fordulóban Marosvásárhelyen 168 szavazaton múlott Fodor Imre győzelme. Minek nevezhetnők ezt a „magyar” magatartást? A pártocska ugyanis „magyarnak” nevezi magát. Valóban demokratikus viszonyok között a jelöltek és a választók nemzeti hovátartozása csakugyan másodrendűvé válhat, mert a nemzetek és nemzetiségek egyenlőségét a megszilárdult demokrácia biztosítja, de merőben más a helyzet olyan rendszerben, amely ugyan „demokratikusnak” minősíti önmagát, de a valóságban lépten-nyomon rácáfol saját - megtévesztő - címkéjére. Az elmúlt négyéves ciklusban Romániában számtalan példa volt arra, hogy a parlamentben és azon kívül éppen a többségi akaratra - tehát a demokráciára - hivatkozva gáncsolták el a kisebbségi jogok egész sorát. (Az önálló magyar egyetem visszaállítása, az elkobzott magyar egyházi javak visszaadása, stb.) Az erdélyi magyar szavazó, tudatosan vagy ösztönösen, nemzeti biztonságára kíván szavazni önkormányzati és parlamenti választásokon egyaránt. Ezt a tényt tudomásul kell vennie magának a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek is, az erdélyi magyarság egyetlen érdekvédelmi szervezetének. Vagyis vállalni kell mindig és minden körülmények között az erdélyi magyarság, mint nemzeti közösség nemzeti jogainak követelését és védelmezését. Egyebek között ez a biztosítéka annak, hogy a magyar szavazók az RMDSZ jelöltjeire adják a voksukat. Félrevezető és álságos az olyan hencegés, hogy lám, még románok is szavaztak reánk, ugyanis ezek teljesen szélsőséges esetek, és elterelik a figyelmet a lényegről: az erdélyi magyarság jogainak csorbításáról, elvitatásáról, megtagadásáról. Kívülről szemlélődve - e sorokat Budapesten újuk - meglepőnek tűnik, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség jelöltjei éppen a tömbmagyarságban, a Székelyföldön szenvedtek nagy arányú vereséget. Példaértékű lehet Székelyudvarhely, ahol a rátermett, a helyi önépítést és önvédelmet vezető (lásd a csereháti ügyet), minden ízében magyar, de egyben nyitott szemléletű Szász Jenő eddigi polgármesterrel szemben az RMDSZ „saját” jelöltet állított - aki végtére megbukott. Igen, elvérzett, annak ellenére, hogy a nemzetiségi szervezet óriási anyagi és szellemi erőbedobással kívánta megválasztatni a székely anyaváros polgármesterének - a már bevált másik magyar ellenében! Bizonyos, hogy az RMDSZ csúcsvezetése is követni kívánja a tagság, a szavazótábor állásfoglalását, véleményének változását, mondjuk az 1996-os választások után. Tehát elkészíti a koalícióban való szereplés mérlegét, még a parlamenti választások előtt. Ebben az esetben szembe kell néznie azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy az erdélyi magyar választók csalódtak ebben a koalíciós szereplésben, mivel semmi maradandó - Alkotmányba foglalt, tehát egykönnyen nem visszavonható - jogokat nem hozott a nemzeti közösség számára. A történelem majd kérlelhetetlenül felteszi a kérdést, hogy kinek az érdekét szolgálta tulajdonképpen ez a feltétlen és „odaadó” kormányzati szerepvállalás? De lám, felteszik ezt a kérdést már most a választók is, akik - talán? - érettebben képesek ítélkezni a hivatásos politikusoknál. Sürgető igény, választói kívánság ez a számvetés, mert közelednek a parlamenti választások, amikor a mostaninál is nagyobb lesz a tét. Igaz, abban teljes mértékben egyet érthetünk Markó Béla országos elnökkel, hogy a magyarság kellő képviselete a helyi kormányzásban életfontosságú mindenképpen, de különösen akkor, ha a parlamenti választások után az RMDSZ kívül marad az új kormányon. Ne feledjük: az Iliescu-kormányzatok alatt is, például a székelyföldi helységekben, a helyi vezetés a nemzeti egyenjogúságot valósította meg, a maga hatáskörén belül, akár a központi kormányzat szándékai ellenére is! Valóban dicséretes a különböző eszmei felfogások megjelenítése a demokráciában, de súlyosabb igazság az, amit már Kurkó Gyárfás, a hajdani Magyar Népi Szövetség elnöke - akit 16 évre börtönbe zártak és ott félszeggé vertek magyar meggyőződéséért - felismert és hirdetett: többségi körülmények között a nemzet megengedheti a széthúzó „politizálást”, de kisebbségi sorsban ez egyenesen a közösség halála. Minden egyéb egyéni vagy helyi „elszámolás” csak ezután következhet! B. Gy. TAMÁSKA PÉTER Nyáreleji utazások Az utazás köztes állapot a hétköznapi lét és az időben szerteágazó, imaginárius létezés között. Mostanában szerencsém volt, hogy sokat utazhattam; különösen megragadott Nápoly és Hamburg környéke s egy kis hegyi falu, Tardos: mindhárom helyütt hagytam magamra áradni azt a bonyolult szépséget, amelyért azt az utat megtettem. A sorrentói félszigeten a kaland azzal kezdődött, hogy az ottani meredek szerpentinekre alkalmatlan magyar busz belefutott abba a kanyarszövevénybe, amelyen visszafordulni már nem, csak előremenni lehetett. Citrom- és narancserdők, kis kápolnák aranyglóriás Mária-képekkel, kétszáz méter mélyen a violaszín tenger: nemhiába bukkant rá épp itt Wagner Klingsor varázskertjére. Amalfi fehér s mégis mórosan színes gótikája külön glóbuszként vonzott, átszellemült s szinte a barokkot megsejtető homlokzata olyan szép, mint a középkori szüzei és Szibillái, amikor megszabadultak a pokolbéli szörnyek varázshatalma alól. (All. században e város gyűjtötte össze s kodifikálta évszázadokra a tengerjogi előírásokat, s amikor a magyar királyság Kálmán alatt eléri az Adriát, Amalfi még nagyhatalom volt a Földközi-tengeren.) Capri felé beborul az ég, a hatalmas komphajót is néha megdobják a hullámok. Esni kezd, minden tele van a tenger sűrű, lisztfinomságúra porlasztóit illatával. Mintha egy napra a Balti-tengert vezényelték volna le ide megzabolázni a napfényt. Megtalálom azt az emléktáblát, amelyet az Olasz Kommunista Párt 1988-ban, a Szovjetunió összeomlásának előestéjén helyezett el annak a háznak a falán, ahol 1910-ben megszállt Lenin. Kesselring szálláshelyét nem mutatja tábla, holott a német tábornok nem mindennapi módon lassította le e tájon a diadalittas szövetségeseket. (Monte Cassino aztán végleg elfújja azokat a hiú ábrándokat, hogy lengyel ejtőernyősöket dobjanak le Magyarországon, segítendő a tervezett magyar átállást.) Capri kis, kanyargós sikátoraiból a szél valósággal kifújta a turistákat, akik megszállták a ristorantékat s a templomot. Az aprócska, falusias püspöki templom belső berendezése épp ellentettje a szerény külsőnek: némelyik márványdísz Ttberius császár villájából való, aki 26-tól több mint egy évtizeden át innen igazgatta a római birodalmat. Ma - ahogy ott hallottam - azon vitatkoznak az olasz történészek, hogy a császár megítélésében a birodalom keménykezű s bölcs vezetése nyomjon többet a latban, vagy perverz orgiái s féktelen gyilkosságai? (Az egészben az a legabszurdabb, hogy mennyire hajiunk koronás gyilkosok felmentésére, úgymond az államrezon nevében.) Hambrugban a Szent Péter templomban Bachot hallgatom. A templomjárattól balra lelhető fel a jóléti társadalomnak egy sajátos szimbóluma, a belső térbe épített, sekrestyeszerű illemhely. (Az államrezonhoz tartozik ez is.) Itt nem kell bedobni az egyébként kötelező ötven pfenniget, s Bach fugái úgy zúgják felül a fegyelmezetlenebb zenerajongók szorongó alhangjait, mintha az egészet Heine álmodta volna meg a Téli rege ama jelenetében, ahol Hamburg istennője megmutatja neki a Nagy Károly császártól örökölt ámyékszék titkait. Azt viszont az istennő sem láthatta volna előre, hogy a hamburgiaknak igazi hobbija a vidék lesz. A város déli határán fekszik a nagy látogatottságú kickebergi szabadtéri múzeum, ahol több mint két tucat parasztházat állítottak föl. Kovácsműhely, pékség és méhészet működik a gyermekek legnagyobb örömére, akik elámulnak azon, hogy a jómódú gazdák olyan hatalmas házbelsőket alakítottak ki, mintha nem is a lüneburgi pusztára, de Noé bárkájának szánták volna házaikat. A lovak, tehénkék, disznók és a rackajuhok, a Heideschnukék komolyan viselkednek, mintha tudnák, hogy a nézők számára itt ők a főszereplők. Hajdan emeletnyi kemencék adták a meleget, a keresztgerendákról füstölt húsok és kolbászok légiója lógott, s a cselédek a kemencék melletti alvószekrényekben húzták meg magukat. Errefelé hiányzott a nagybirtokos arisztokrácia, így a paraszti lét tetemes hozadéka háznál maradt. A gazdák tiszta szobája, a Gutes Zimmer emprr, biedermeier vagy éppen klasszicista bútorokkal van berendezve. Nemcsak a skanzenon, de a hétköznapokban is jól látható, hogy Hamburg városa s az azt szegélyező tájak különleges, belső viszonyban vannak egymással. A Vierland és az Altes Land gyümölcsösei, a csatornákkal átszelt Buxtehude, a holland telepesek alapította Jork, a vízikastélyáról híres Winsen, az ékszerdobozszerű Lüneburg s a gazdagok által kedvelt Bendesthort, a lüneburgi puszta tanyái, lovasiskolái és kitűnően megépített kerékpárútjai úgy fogadják be hét végén a nagyvárosi léttől megcsömörlött hamburgiakat, mintha csak a péntek estétől hétfő reggelig terjedő idő lenne az élet igazi értelme. Pihenni, megöregedni s lassan már meghalni is vidékre járnak. Amíg ez a bensőséges, emberi léptékű táj létezik, addig Hamburg is az marad, ami volt: város, mely sem feltűnni, se másokkal versenyezni nem akar. S ha egy idegen már jól kiismeri magát az itteni lét rejtelmeiben, akkor nyugodtan leülhet bármelyik vidéki vendégfogadóban, hogy elbeszélgessen a hamburgiakkal Hamburgról. Néha a háborúról is lehet néhány szót ejteni a németekkel. Fejcsóválva veszik tudomásul, hogy a győztesek még ma is milyen egyoldalúan ítélkeznek róluk. Nem gondoltam, hogy aztán egy ilyen beszélgetést fogok folytatni a Gerecse szelíd vonulatai közt megbúvó kis szlovák-magyar falucskában, Tardoson is. A hősök napján ünnepi misét celebráltak a katolikus templomban (a helybéli márvány jól megfér itt a falusiasán harsány színekkel), s míg a plébános a falu háborús halottairól s a temetőkertben eltemetett, itt elesett német, magyar és orosz katonák keserű sorsáról prédikált, a mellettem ülő, a Feldhermhalle hadosztály katonáinak koszorúját szorongató öregember tekintete mind révedezőbb lett. Az asszonykórus német és szlovák egyházi dalokat is énekelt a magyar mellett, mise végeztével pedig a gyülekezet átment a temetőbe, hogy tisztelegjen az elesett katonák sírjai előtt. Kiderült, hogy az öregember végigharcolta a debreceni páncélos csatát, részt vett a budai kitörésben (ő s mintegy 800 társa Zsámbék után érte el a német vonalakat), s amióta lehet, minden évben eljön Magyarországra bajtársai sírjához.- Meg voltunk győződve róla - mondta hozzám fordulva a plébánia kertjében, ahol aranyosan csillogott a borospohár a koccintó kezekben s a fák hűse is csak épphogy mérsékelte a Gerecséről lezúduló forró szélhullámokat -, hogy a hazánkat és Európát védtük. Ma már a haza üres szó csupán, tartalom nélküli keret. Európa nem akar tudni a múltjáról s arról sem, hogy a szovjet megszállta részeken milyen kegyetlen és embertelen vállalkozás volt minden bizonyíték híján arra ítélni egész népeket, hogy ők és utódaik proletárok, s csakis proletárok legyenek. A kertben felcsengett az asszonykórus: tót szerelmes énekeket daloltak. A Gerecse úgy füstölt a hőségtől, mint a Vezúv. Kismuzsaly (Kárpátalja) egyetlen emléke, a XIV. században alapított templom.
