Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)

2000-07-01 / 7-8. szám

2000. július-augusztus Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal BEKE GYÖRGY Württemberg és a Székelyföld között a történelem épített hidat, nekem ép­pen csak végig kell mennem rajta. Állok egy tetszetős épület előtt, két­­emelet magas, de többnek tetszik, be­járata olyan, mint a budai várpalotáé, homlokzatán hosszú sorban szobrok, előtte, a parkban is szobrok, szökőkút, virágágyások. Fejedelmi pompa. A stuttgartiak csak Schlossnak nevezik, Palotának, mindenki tudja, hogy miről van szó. Egykor fejedelmi palotának épült, uralkodói család lakott benne. Most a tartományi minisztériumok székhelye. Vajon Claudia grófné is itt lakott, az erdőszentgyörgyi Rhédey család saija, aki felmenői között erdélyi na­gyurakat, kapitányokat, fejedelmet tarthatott számon - Rhédey Ferenc urunkat, aki II. Rákóczi György után és Barcsay Ákos előtt kormányozta, ha nem is hosszú ideig, a fejedelemséget -, de azt már nem tudhatta, hogy dé­dunokája, Mary hercegnő egykor az angol király felesége lesz, és így Erdő­­szentgyörgyöt rokonságba hozza az angol dinasztiával. Bözödi György, a plebejus parasztíró, aki nem volt ki­mondottan csodálója a koronás főknek, a fiatalon, tragikus véget ért Claudiá­­val kivételt tesz, és a Székely bánjában elmondja, hogy Sándor württembergi herceg 1835-ben ebben a székely nagyközségben, ennek a református templomában tartotta esküvőjét Rhé­dey kisasszonnyal. Mary királyné, V. György felesége hálából 1905-ben márványtáblát szögeztetett a templom falára, angol és magyar felirattal, ezen a Rhédey és az angol királyi címer összeborul. Harminc évvel később je­lentős pénzadomány érkezett Erdő­­szentgyörgyre, ebből újították fel a ros­kadozó templomot. Végigmentem hát a történelem hídján, nem lóháton, hanem gyorsan járó kiskocsival, és szembetalálkoz­tam egy élő Rédeivel. Teljes nevén BORBÉLY ZSOLT ATTILA A romániai önkormányzati választások második fordulója után az erdélyi ma­gyarság politika iránt érdeklődő köreiben meglehetős a letargia, miközben a hiva­talos RMDSZ propaganda sikerről regél. A sikert pedig számokkal igazolják ezút­tal: a Szövetség 2451 helyi tanácsost jut­tatott be az önkormányzatokba míg az 1996-os választáson 2445-öt, a megyei tanácsokba 135 tanácsost, míg 1996-ban 133-at, továbbá 148 polgármesteri szé­ket szerzett meg az 1996-os 139-el szem­ben. Látszatra teljes a győzelem, honnan akkor a letörtség? Elesett Marosvásárhely Elesett Marosvásárhely, az utolsó ma­gyar többségű erdélyi nagyváros. Az első fordulóban az RMDSZ minden irányzata által támogatott Fodor Imre magabiztosan vezetett, az abszolút több­séghez alig másfélszáz szavazat hiány­zott. Sokan, köztük Markó Béla szövet­ségi elnök, a kb. 800 szavazatot nyert Romániai Magyar Szabaddemokrata Pártra mutogattak a két forduló között, őket okolván a kudarcért. Jómagam egyáltalán nem kedvelem ezt az omi­nózus nevű képződményt, mégsem ben­nük keresem a fiaskó okát, mindenek­előtt azért nem, mert semmi garancia nincs arra, hogy az Diescuék által masszívan támogatott s a vegyesházas­ságot nyíltan támogató diverziós alaku­lat szavazatai e párt hiányában az RMDSZ-re estek volna. Az viszont megállapítható, hogy a Máthé Éva ál­tal „elhíresült Kincses Előd-ügy”-ként emlegetett kampánybeli affér sokakat elbizonytalamthatott. Kincses-ügyként emlegetni Kin­cses Előd pártállami időkre emlékez­Erdélyiek Stuttgartban Rédei Barnabás, sebészorvos Stutt­­garban.- Leszármazott vagy? - kérdem, miután illő módon megismerkedtünk.- Az lennék.- És mit keres egy Rédey-leszárma­­zott Stuttgartban?- Kenyeret. Sokan lehetnek leszármazottak? A doktor úr azt mondja, hogy éppen 1300- an viselik ezt a nevet. Ki y-nal, ki i-vel, a doktor úr az utóbbi módon. Széthordta a nagy családot a történelem vihara. Most igyekszik egybeterelni a családi emlékeket a doktor úr egyik közeli ro­kona, Rédei Pál, akinek ez a szakmá­jába vág, újságíró volt a Szabad Európa Rádiónál. Borbándi Gyula mindentudó könyvében - Magyarok az Angol kert­ben - az álnevét is megtalálom: Lányi Ákos. Őt magát gyakran megtalálhatom Sümegen, ahol most félig-meddig meg­telepedett. Persze, hogy szeretnék meg­ismerkedni vele. Márcsak Erdőszent­­györgy jogán is. Kell egy összetartó szervezet, van is, az Erdélyi Világszövetség Német­­országi Csoportja, de legfőképpen Konthur Bertalan sebészorvos a talál­kozók szervezője, akit a Hargita aljá­ból hozott Stuttgartba nem annyira a hajdani történelem hídja, mint inkább a román diktatúra taszító önkénye. Va­lamennyien menekültként érkeztek, földönfutó erdélyiekként. Tíz évvel ezelőtt jártam itt először. Akkor a megdőlt diktatúra érdekelt itt mindenkit. Most az azóta eltelt évtizedre kíván­csiak. Ám azért még visszatér a múlt is. Középtermetű, jó mozgású, idősebb férfi lép hozzám: megismerem-e? Fag­gatom az emlékezetemet, mire megkö­nyörül rajtam és mondja a nevét: Fi­lipp László Szatmárnémetiből. így már igen, a Boltívek teherbírása című köny­vemnek egyike hőse volt a vegyész­mérnök. Az Unió szerszámgépgyár egyik vezetője a nyolcvanas évek ele­jén, kereskedelmi igazgató. Ő mutatta be nekem az üzemet, a munkásokat és a belső konfliktusokat.- Haragszik rám, igazgató úr? - kérdezem meg.- Miért haragudnék?- Úgy hallottam, hogy a könyve­mért Önt is meghurcolták.- Hiszen magát még jobban! Nem először fog el a fájdalom, ha egykori riporthőseimmel találkozom. Deáky András gyímesbükki tanár a csángók életéről beszélt, az anyanyelvű oktatásról, amelyet éppen betiltottak volt, s mivel mindezt megírtam, állá­sából is kirekesztették. A mindennapi erdélyi küzdelemről kérdezgettek most Stuttgartban. A dik­tatúra testi és lelki rombolásairól ne­kik is voltak élményeik, hiszen azok űzték el őket a szülőföldjükről. De a feltápászkodás folyamatát nem látják tisztán, gondoltam, és egész órán át er­ről értekeztem. Utána a társas vacsora vendégeié volt a szó, és ekkor kiderült, hogy Stuttgart erdélyi magyarjai leg­alább annyit tudnak szülőföldjük mai helyzetéről, mint jómagam. Mintha csak engem akartak volna ellenőrizni, vagy a maguk ismereteiben megbizo­nyosodni. Nemcsak a tényeket isme­rik, de a jelenségek irányát és a küz­delemjellegét is. Idősödő székely asszony köszönt, távoli szülőföldünk nevében. Félje ott­hon maradt, gyermekéveljött ki, és na­gyon kívánkozik haza.- Látogatóba se járt azóta otthon?- Most már mehetünk. Én végleg készülök.- Hamarosan?- Csak teljék be az idő ahhoz, hogy német nyugdíjat kaphassak. Mert így nem járna sem otthon, sem itt, ha már a történelem ennyire kettőbe szakította az életemet. Nem ő az egyetlen, aki hazakészü­lődik. Konthur Bertalan doktor úr, min­den jó ügy felpártolója, a stuttgarti ma­gyar csapat lelke újságolja, hogy a le­ánya már Budapesten lakik; ott van a munkahelye. A fia Berlinben él, nagy jövő áll előtte az orvosi pályán. Tíz év­vel ezelőtt ismertem meg, akkor is jól tudott magyarul. Mosolya elárulja, hogy nem a leá­nya drága albérlete miatt vásárolt sa­ját lakást Budapesten. Nyugdíjas létére ő is hazaköltözik. A leányát előre küldte. Hirtelen feltűnik az asztalom mel­lett egy tíz év körüli, erősen barna bőrű fiúcska. Mintha korommal kente volna be az arcát. Nyújtja felém a könyvet, a Boltívek teherbírását.- hja ezt alá, író bácsi.- Az édesapád vagy az édesanyád nevére?-Az én nevemre. Danika vagyok! Olyan ízesen beszél „székelyül”, mint Háromszék vagy Csík szülöttei odahaza. Ha az erdélyi magyar nyel­vészek közül itt lenne most valamelyik, biztosan nyomban előhúzná a noteszét, hogy ezt a csodálatos zenét „lekot­­tázza”. Szomszédom meglöki a könyöke­­met: néger a fiúcska, magyar szülők vették örökbe, azok is itt vannak, egy távolabbi asztalnál. Ilyen sorsképlet is akad, távol a szülőföldünktől. Én azon­ban ragaszkodom az első gondolatom­hoz:- Csak nem vagy székely, Danika?- Mé’ ne lennék? Nekem nem sza­bad? De szabad, Danika, áldjon meg az Isten, s még inkább áldja meg nevelő szüléidét, akik neked ezt a székely nyelvet Baden-Vürttemberg tarto­mányban megtanították. Könnyebb szívvel indulok haza, mint ahogy erre tartottam a történelem útján. Mintha nem is emigránsok, szá­­műzöttek között jártam volna! Nagypénteki gyászban a bánffyhunyadi templom Siker vagy kudarc? tető alapszabályzat-ellenes felfüggesz­tését, megyei elnöki jogkörének meg­vonását és a választott vezető helyére, felülről, korábbi ellenfelének odaülte­­tését - elég olcsó nyelvpolitikai mani­puláció. Olyan, mint amikor az 1994- es „Nagy Benedek-ügyet”, amikoris a vallásügyi minisztérium mai RMDSZ- es munkatársa kísérletet tett Tőkés László lejáratására és eltávolítására a tiszteletbeli elnök elleni mocskolódó röpirat útján - „T5kés-ügy”-nek neve­zik. Ezt Rákóczi Lajos Bihar megyei Neptun-párti képviselő a „Bárányi­­ügy” kapcsán emlegette. A Markóval rokonszenvező Romá­niai Magyar Szó szerint is „az az elv­telen és lényegében értelmetlen vi­szály, amely az RMDSZ megyei szer­vezetében nem sokkal a választások előtt felütötte a fejét, a vita során az egymás számlájára írt vádak vezettek oda, hogy jó néhányan elforduljanak a szövetségtől, elégedetlenségüket pedig távolmaradásukkal fejezzék ki.” (Lásd Gyarmat János: Ami sikerült Bukarest­ben..., Romániai Magyar Szó, 2000. június 20.) Persze nem a viszály volt „elvtelen és értelmetlen”, hanem Mar­­kóBéla eljárása, amikor felfüggesztette Maros megyei legitim elnökét, amiért az az előválasztáson résztvett 7000 vá­lasztópolgár akaratának megfelelő lis­tát adta le a kb. 30 tagú TKT által meg­szavazott lista helyett. S nem lehet egyenlőségjelet tenni a minden elvi és gyakorlati normán keresztülgyalogló pártállami reflex és a jogaiban korlá­tozott RMDSZ vezető - egyébként mindezidáig eredménytelen - védeke­zése között. Viszont tény és való, hogy ez a konfliktus elég lehetett ahhoz, hogy a marosvásárhelyi magyarság jó­részében ellenérzést keltsen a Szövet­ség iránt. És megint Funar! Erősítheti a letargiát az is, hogy Fu­nar Gheorghe elnyerte harmadik man­dátumát Kolozsváron, annak ellenére, hogy helyi szinten minden politikai erő, még Iliescu pártja, a PDSR is el­lene fordult, s az első fordulóban má­sodikként befutó Eckstein Kovács Pé­ter lemondott a harmadik helyen végző Serban Radulescu javára, ne­hogy az etnikai elem bizonytalanná tegye Funar legyőzését. Ez kudarc a magyarság számára, de aligha az RMDSZ kudarca, mely helyi szinten Eckstein Kovács kisebb­ségügyi miniszterrel az élen minden emberileg bevethetőt megtett a siker ér­dekében, beleértve ebbe a bölcs önkor­látozást is. Az egyébként Erdély-szerte tényleg elismerésre méltó eredmény eléréséhez nagymértékben hozzájárultak a magyar történelmi egyházak körlevelei, felhívá­sai a választókhoz, melyek a legtöbb esetben az RMDSZ képviselőinek tá­mogatására szólították fel a magyar la­kosságot. A Királyhágómelléki Refor­mátus Egyházkerület körlevelében vi­szont az szerepelt, hogy „adott esetben az RMDSZ jelöltjével szemben a kö­zösség bizalmára méltó függetleneket támogassák”. Markó Béla „egészen kü­lönös, kissé megmosolyogtató kitétel­nek” nevezte ezt a fordulatot. (Lásd ko­lozsvári Szabadság, 2000. június 2.) Ho­lott ez sem nem különös, sem nem meg­mosolyogtató. Hogy mennyire nem, azt az is igazolja, hogy az RMDSZ veze­tése fontosnak látta egy színmagyar vá­rosban, Székelyudvarhelyen tartani a kampány nyitóját, ahol Szász Jenő 1996-ban függetlenként bejutott pol­gármester (egyébként RMDSZ-tag, SZKT képviselő és RMDSZ platform­­alelnök) állt szemben a városi RMDSZ elnöki székét alapszabályzatellenes manipulációval megszerzett Antal Ist­vánnal. A kampánynyitó helyszínének megválasztása meglehetősen rossz üzenetet közvetített a választók felé: az RMDSZ „keménykezű urainak” ezek szerint fontosabb a renitens (az elővá­lasztásokon - vélhetőleg azok tisztasá­gában okkal kételkedve - részt nem vevő) Szász Jenő megrendszabályo­­zása vagyis kiütése a nyeregből, mint mondjuk a marosvásárhelyi polgár­­mesteri tisztség megőrzése. A helyi RMDSZ vezetői, Antal István városi és Verestóy Attila széki elnök azért is ké­pesek voltak tiltakozni, hogy a magyar kormány támogatásáról biztosította az elhíresült Cserehát-ügyben a város pol­gármesterét. Ezt ők „külső beavatko­zásnak“ értékelték. A Reform Tömörü­lés nemzeti liberális platform elnök­sége az ügyben kiadott közleményében rámutatott: „mindenki azzal próbáljon meg hozzájárulni magyar közösségünk boldogulásához, amivel a leginkább tud”. A Reform Tömörülés és Szász Jenő polgármester köztudomásúan jó kapcsolatokat ápol a Fidesz-Magyar Polgári Párttal, ahogyan egyes más székelyudvarhelyi politikusok köztu­domásúan jó bukaresti kapcsolatokkal rendelkeznek.. Éppen ezért nem értjük a helyi RMDSZ szervezetek június 12-i köz­leményét, azt, hogy a Székelyudvar­hely lakosságának oly fontos csereháti ügy megoldását célzó erőfeszítéseket olcsó kampányfogásnak minősítik. A közlemény aláíróinak igazi politikai meggyőződéséről árulkodik az, hogy külső beavatkozásnak minősítik a ma­gyar kormány tisztségviselőinek azon természetes törekvését, hogy fontos pillanatokban ne csak lélekben legye­nek együtt Székelyföld népével. Azt pedig, hogy egy magyar politikai ál­lamtitkár, Németh Zsolt kijelentése ily módon kérdőjeleztetik meg, még jóin­dulattal is csak a tartós bukaresti tar­tózkodásnak tulajdonítható. Székelyudvarhelyen egyébként a részvétel aránylag magas (56%-os) volt, Szász Jenő polgármester a szava­zatok 54.5 százalékának elnyerésével újabb mandátumot kapott. Összefoglalva, úgy vélem, hogy a marosvásárhelyi kudarc, melynek fe­lelőse egyértelműen az alapszabályza­tot felrúgó RMDSZ-vezetés, normális körülmények között nem maradhatna következmények nélkül. Persze megint ugyanott vagyunk, mint 1999-ben a Csíkszeredái kongresszuson: Markóék leváltása közösségi imperatívusz, de az érintettek nem hallják vagy nem akar­ják meghallani az idők szavát. A rend­kívüli tisztújító kongresszus összehívá­sát a jelenlegi politika fenntartásában egzisztenciálisan érdekelt erők lesza­botálják - ha ez a racionális követelés egyáltalán eljut a formális javaslat szintjéig, s a parlamenti választásokat megelőző belső csatározásokon nem­csak hogy újra Markó-párti többségű frakció alakul ki, hanem az eddigi el­lenállókkal (Csapó József, Szilágyi Zsolt) is leszámolni igyekszik majd ígéretéhez híven a Markó-Neptun egy­ségfront.

Next

/
Oldalképek
Tartalom