Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2000-07-01 / 7-8. szám
2000. július-augusztus Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 5. oldal A nemzeti egység törvényszerűsége A Kálvin téri templom belseje „Uram, ezer esztendő előtted - mint egy nap e mai ünnepen, melyen az újabb évezred minden egyes évére kérjük nemzetünk számára: „Hozz rá víg esztendőt!” Térjen meg bűnéből, vészes fogyás helyett szaporodjék és sokasodjék. Minőségi szellemben újuljon. Merjen magyarként is önmaga lenni, hazáját megmenteni, csak így illeszkedve az emberiség családjába és a Te örök országodba.” (Dr. Hegedűs Lóránt püspök programbeszédéből a IV. Világtalálkozón.) Május végén esett meg a Magyarok Világtalálkozója, több ezer embernek szerezve életre szóló élményt. Az óceánokon túlról érkezők most is remegve lépték át azt a határt, melyet menekülve vagy a bújdosás minden kockázatával léptek át évtizedekkel ezelőtt. Június végén, július elején „a hazatérés esztendejében”, a millenneumi évben rendezi meg a református egyház a Magyar Reformátusok IV. Világtalálkozóját. A szervezés és lebonyolítás nemes és nehéz feladatát a Dunamelléki Református Egyházkerület kapta és vállalta. Az egyházkerület püspökét, dr. Hegedűs Lórántot kérdeztük az esemény jelentőségével kapcsolatban.- Mikor, hogyan került sor az első Világtalálkozóra? Miért volt szükség az első megszervezésére is? Hiszen a 17. századtól a kálvinista egyház szervezett életet élt Magyarországon.- Az első Világtalálkozót 1938- ban hívta össze a magyarországi református egyház Ravasz László püspök vezetésével Budapestre. Természetesen Trianon sokkjából oldódni kellett ahhoz, hogy a szétszakított magyarság ismét találkozni akarjon a kiszakított szívnyi hazában, és három-gerezdű voltát, ahogy Ravasz László mondta, együttes találkozásban megélje, a kárpát-medencei és a világban szétszórt magyarsággal.- Nemzettörténeti szükség kívánta tehát összehívni az első Világtalálkozót, mintegy utat mutatva a szétdarabolt ország népének, a kisebbségeknek a továbbélésre.- Igen. A trianoni sokk mutatta meg, hogy a magyar nemzetnek egyharmada, így a reformátusoknak is arányosan ilyen harmadrésze a határokon túl él, és az eredetileg egységes hazában és életkörülmények között élő magyarságnak gyökeresen megváltoztatta az életkörülményeit. Már 1938-ban megmutatkozott, hogy a találkozó nem csupán politikai, gazdasági seregszemle, hanem a legegyetemesebb és legszemélyesebb szeretetnek, az élő Istennek a kijelentéstörténeti és egyházi jelentőségű találkozása, amely a legközpontibb életügyünket, az üdvösségünket illeti a legtágabb ölelésben, a föld végső határáig élő magyarságot összefogva és egységbe, határokon innen és túl. így született meg ennek a találkozónak a mottója: „Krisztusban hivattunk el keresztyénnek, Krisztusban tartatunk meg magyarnak.” így fogalmazott Ravasz László. Az 1938- as világtalálkozóban ki is kristályosodott ez a mondanivaló.- Mind a nemzet, mind a református egyház életében eseménynek számított az első Világtalálkozó, hiszen szükség, igény hozta létre, szükségszerűen. Hogyan élte meg az egyház a második világháború után, az ateizmus őrjöngése közepette a találkozók hiányát? Hiszen a történelmi helyzet a magyar nemzet számára még pusztítóbb volt, mint 1938-ban.- A kommunista diktatúra lehetetlenné tette, hogy a református egyház gondolni is merjen új találkozókra, hiszen még a legkiemelkedőbb, illetve a legkiemeltebb egyházi vezetők is igen-igen ritkán látogathattak meg egy határon túli hitközséget, egyházat.- Hogyan lehetett élni a kapcsolatrendszer teljes megszűnése állapotában egyházi közösségi életet?- A hivatalos kapcsolatrendszer megszűnt a diktatúra kényszerében. Ám nem lehetett légmentesen elzárni egymástól a magyar közösségeket, reformátusokat. Turista utakon nagynéha átmehettünk a határokon, titokban meglátogathattuk a testvéreinket. Nem felejthetem azt az 1964-es utamat, mikor a bukovinai székely telepes gyülekezetnek a hidasi lelkipásztoraként kaptam az akkori Hazafias Népfronttól egy felszólítást, hogy az úgynevezett Béke és Barátság Hónap keretében két autóbusz utasaiból álló turista csoportot szervezzek a madéfalvi veszedelemnek 200. évfordulóján azokba a bukovinai falvakba, ahonnan az én hidasi gyülekezetemnek a tagjai is származtak, és ahol valóban az egy kezemen megszámolható két-három magyar lélek maradt hátra az egykor népes, módos székely falvakban, Istensegítsen, Andrásfalván, Hadikfalván, Fogadjistenben és Józseffalván. Amikor már Erdélyben, Belényesen megkérdeztem valakit, hol van itt a református pap, az elszaladt; a második ember után tört románsággal szóltam. Akkor az suttogva magyarul utasított a paphoz. Ott a magyar nem mert magyarul szólalni Belényesen, a református templom közelében. Hát ez az élet a magyarság számára az elnyomásban! Bukovinát meglátogattuk, szívszorító volt az élmény, aztán visszafelé megkereshettük a marosvásárhelyi, kolozsvári reformátusokat. Ekkor fájdalmas szorongásban elhatároztam, hogy ha Isten segít és szabadabb világban élhetünk, megszervezem a reformátusok világtalálkozóját. 1989-ben összedőlt a kommunizmus, 1991-re össze is hívhattuk a II. Református Világtalálkozót, Budapesten a Kisstadionban tartottuk az első gyülekezőt, majd az úrvacsoraosztásos találkozót Debrecenben. Ezen már kibővítettük az eredeti, 1938-as jelmondatunkat, éspedig a következőre: „Krisztusban hívattunk és küldetünk el keresztyénnek, Krisztusban teremtettünk és tartatunk meg magyarnak.” Ugyanis az új korszakban már döntő jelentősége volt az elhivatáson túl a küldetésnek is. Ugyanakkor a magyarságba teremtetésünk kegyelmi ajándéka - éreztük - elvész akkor, hogyha a magyarságban való megtartatásunk kegyelmi ajándékával nem fogunk többé élni.-Akkor, 1991-ben merőben új körülmények között, immár szabadon kellett újjáteremteni a református egyház szervezeti életét. Talán ez volt a legfőbb gond?- Döntő jelentősége volt a második világtalálkozónak, hogy felvázoljuk mindenki előtt az úgynevezett ateizmus utáni társadalom keresztyén hitvalló képletét a nyugati társadalom dekadenciájával szemben. Nyugatról a túlburjánzott hitetlenség sok-sok hulláma is átjött hozzánk, ezzel szemben mi ragaszkodunk a megszenvedett keresztyén életigazságokhoz. Szemünkbe mondták, hogy immár a keresztyén iskoláknak ebben a modern társadalomban nincs jövőjük. Nem, mi állítottuk és állítjuk, hogy vissza kell vennünk, vissza kell kapnunk az egyházi iskoláinkat, egyetemet is kell alapítanunk, hogy elérjük azokat a tékozló fiakat, akik a jézusi hit szerint már 20. és 21. századi módon kezelendők. Akkor a tékozló fiú még az atyai házban született, onnan vándorolt messzire, ott züllött el, ott magába szállva tért vissza az atyai házba, ahol megbocsátást nyert. Fájdalmas viszont, hogy a kommunizmusban elkallódott tékozló fiák a legnagyobb csődben és csalódottságban sem gondolhattak arra, hogy visszatérnek az atyai házba, ugyanis sosem voltak ott, a családi meleg otthonon kívül születtek. Számukra az Isten egy hamis tudat volt, a templom egy emlékekkel teli múzeum. Nekünk kellett tehát elmennünk hozzájuk, a tékozlókhoz, ifjak hívták az időseket a templomba. Iskolákat teremtettünk, egyetemet Erdélyben. Kárpátalján kértük, adják vissza a parókiákat, mert ott azokat is elvették, engedjenek magyar iskolákat - református iskolákat! És ebbe belement az ukrán törvény! Nagybereg, Nagydobrony, Tivadar gimnáziumokat kapott, alapítás alatt van a viski és a técsői gimnázium. Megalakult a rosznyói általános iskola is, Komáromban teológiai akadémia nyílt, ott akadémiai könyvtárat is alapítottunk. Most már csak a Vajdaságban és Horvátországban nincsenek magyar református iskolák. Nos, ez az óriási hozadéka a II. Református Világtalálkozónak. A III. találkozót Tőkés László püspök hívta össze Nagyváradra és Erdélybe, 1996-ban. Akkor a sepsiszentgyörgyi stadionban volt a záró úrvacsoraosztás. A nagyváradi stadionban hirdettük meg a megmaradás jelszavát: „Magyar anyák, szüljetek, amíg nem késő.” Közben született meg az erdélyi egyházi egyetem megalapításának gondolata is.- Azt gondolnánk, hogy az ateizmus kommunista gyűjtőtábori állapota után valóságos újraéledést él meg az egyház napjainkban, tíz év óta.- Egészen bizonyos. És csak nekünk van ilyen tapasztalásunk. A nyugati állapotok bizonyítják, az istenhiány embertelenné tesz, az embertelenség pedig erkölcstelenné.- Még be sem gyógyultak a Magyarok Világszövetségének önvágta sebei, Erdélyben megismétlődött a széthúzás a választások idején. Reménnyel tölt el, hogy a Magyar Reformátusok IV. Világtalálkozója magyar egységre ad példát.- Nekünk nem szabad belecsüggednünk másodlagos, tizedrendű, néhol önző problémákba. A magyarság az agónia népévé lett és most az Isten-perspektíva népévé kell válnia. Ha visszagondol arra az ezer évre, ami előtte volt, akkor nem is lehet más belőle, mint az Isten-perspektíva népe. Közösség, mely a hitben, a keresztyén erkölcsben megmaradt, örök életre méltó és képes. A tatárjárás után maradtunk egymillió egyszázezeren, IV. Béla királyunk második honalapítóvá vált. Jött Mohács, 2,2 millió magyar maradt. És 1526 után mégis iskolák, kollégiumok emelkednek ki egymás után, Erdély a tolerancia fellegvárává vált, európai hatalommá. Éltünk, megmaradtunk. Mert mindig lehet jobbra várni és mindig kell jobbra törekedni. Kisfiam történelemkönyvében fedeztem fel egykor egy beírást az 1686-os dátum mellett. Hadd idézzem föl, biztatáskén: „Ne vigyorogj Iljics,/ nem tart ez örökké./ Százötven év alatt/ sem lettünk törökké.” Nos, nem lettünk orosszá, kommunistákká. Nekünk a legnemesebbekért kellett és kell küzdenünk, és ehhez megvan minden történeti indítékunk és motivációnk. Melyik nemzet adott még ilyen ragyogó dátumokat a 20. században, mint 1956 és 1989, a temesvári korszakindító megmozdulás Tőkés László vezetésével?! A magyarok vérével (Albert Camus) nem szabad elfolynia a magyarok erejének, hanem Krisztus vérével megváltva kell acélozni a nemzet izmait. Nekünk a nemzethalált kellett százszor is visszautasítanunk eddig, ma is ezt tesszük, a Református Magyarok IV. Világtalálkozóján, a nemzet jövendő és az egyház örök életéért Isten dicsőségére. Lejegyezte: Czegő Zoltán \ Szeretett magyar testvéreink és barátaink! Budapest pereméről, a békásmegyeri lakótelep panel-rengetegéből küldjük üdvözletünket. Szeretnénk kivívni érdeklődésüket, együttérző szeretetüket, adományozó nagylelkűségüket az itt épülő református gyülekezet és református templom iránt. Az ateista uralom nem múlt el nyomtalanul az emberi életekben: a szenvedések, megaláztatások, az ideologizált félrevezetések sok-sok negatívumot fejlesztettek ki a lelkekben. Itt sok és egyre több a pszichés zavar; a halálba, kábítószerekbe, a bűnözésbe való menekülés. Tragikus gyorsasággal bomlik fel a hagyományos családszerkezet, a válások, a házasságnélküli együttélések, az elhagyatott és meg nem született gyermekek magas számaránya szomorúan tükrözi mindezt. Leértékelődnek az erkölcsi, esztétikai és tudományos elvárások. Isten aláhajló szeretetére, vigasztalására, türelmére és világosságára van szükség a lelkigondozásban, a nevelésben, a felvilágosításban és a szeretetszolgálat gyakorlásában is. A történelmi egyházak, így a magyar református egyházjelenléte igen fontos tényező a fent említett bajok megelőzésében, illetve orvoslásában, de elengedhetetlen a jelenlétünk a magyar nyelv ápolása, a nemzeti kultúra megőrzése, a nemes hagyományok kialakítása, megteremtése érdekében is. Isten kegyelméből - jelenleg 150 gyermek, a Nyugdíjas- és Gondozóházak lakói, az elmagányosodott idős emberek, valamint több mint 300 család részesül református gyülekezetünk és missziónk gyakorlati segítő, valamint igehirdetői, hitoktatói, lelkigondozói szolgálatában. Tíz évi fáradozás után 1999. október 29-én templomépítésbe kezdtünk, lehetőségeink szerint igen szerény költségvetéssel, amelynek végösszege 95 millió forint. A templom mielőbbi átadása, az igen mostoha és méltatlan körülményeink megszüntetése, valamint a missziói munka esetleges megtorpanásának megakadályozása érdekében elengedhetetlen. Az építkezés befejezéséhez azonban több 10 milliós nagyságrendű összegre van szükségünk, amelynek előteremtése meghaladja minden erőnket. Bízva testvéreink gondjaink iránti érzékenységében, megértésében és nagylelkűségében, nagyon kérjük segítségüket Békásmegyerről. A „Békásmegyeri Lakótelep Templomépítése Alapítvány", valamint a Református Egyházközösségünk nevében Isten áldását kérem az Önök életére és munkájára. Devizaszámlánk száma: ABN-AMRO Bank 10201006-60052979 Tisztelettel és szeretettel: dr. Buday Péter református lelkész a kuratórium elnöke
