Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2000-04-01 / 4. szám
2000. április Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident BEKE GYÖRGY Kárpátaljai autonómiák A legkisebbek nagy vállalkozása Tiszahát, Móricz Zsigmond szülőföldje ismét hallat magáról. A folyó jobb partján didergő, Trianonban Csehszlovákiához csatolt, most „szovjet örökségként” Ukrajna területéhez tartozó falvak, kisvárosok magyar népe újabb és újabb kitörési pontokat keres a „másodrendű állampolgárság” szorításából. Mint az áradó Tisza: ha nem talál medret magának erre, akkor amarra fordul, hogy életlehetőséghez jusson. Meglepőnek tűnhetik, hogy a „szovjet időkben” teljesen elzárt kárpátaljai magyarság, amelyet némelyek talán már le is töröltek gondolatban a nemzet térképéről, nagyobb életerőt bizonyít, mint sok más kisebbségi magyar közösség a Kárpát-medencében. Az elmúlt tíz esztendő azt mutatta, hogy minél nagyobb mélységbe taszított a többség, az elnyomó hatalom egy kisebségi népcsoportot, annál szívósabb felhajtó erővel jelentkezik körében az életvágy, a sorsának alakítását befolyásoló törekvések, mozgalmak, tervek. Kárpátalja magyarsága a szovjet iga lazulásának első percétől az önrendelkezés jegyében kapcsolódott be a történelmi átalakításokba. Természetes jogának tartotta az autonómia valamilyen formáját, a nyelvi és szellemi szabadságot, vagy éppen a területi önkormányzatot, magyar helységnevekkel, közigazgatással, oktatással, szabad vallásgyakorlással. Beregszász lakói népszavazással vívták ki városuk magyar nevének visszaszerzését. Ha az ukrán nacionalizmus keresztezte a népakarat érvényesülését alulról fölfelé, igazán demokratikus módon, akkor más utat kerestek nemzeti létük biztosítására. Most például, 2000 első napjaiban egy Tisza melléki járás tervét dolgozták ki és terjesztették - közösségi képviseletük, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség révén - Ukrajna újonnan megválasztot köztársasági elnöke elé. Mi a magyarázata a Tisza menti magyar kisebbség töretlen kitartásának, újratámadó reménységeinek és annak a következetességnek, amely például szolgálhat más tájak magyar közösségeinek harcához is? Hiszen - nem számítva az erősen szórvány jellegű horvátországi, szlovéniai és burgenlandi magyarságot - számbelileg ez a legkisebb magyar közösség, nem éri el a 200 ezer főt. Értelmiségi rétegét viszonylag itt tépázta meg legjobban a többségi uralom. 1944 őszétől minden esztendő újabb megpróbáltatást hozott. Elhulcolt papok, a görög katolikus egyház betiltása - a kárpátaljai magyarok egy része ezt a hitet követi - a szakemberek szétszórása a birodalom minden részébe, hogy ma még Kazahasztánban is magyar közösségről kell beszélnünk, ezek voltak a szovjet kisebbségi politika lélekgyilkos módszerei. És mégis! A történelmi múltban kell keresnünk a magyarázatot? Igen, a havasok aljában élő magyarok és ruszinok voltak Rákóczi Ferenc fejedelem legjobb kuruc katonái. Az egymásra utaltság alakította ki a magyarok barátságát a ruszinokkal és a ruszinok olyan lelki beállítottságát, hogy szláv néptestvéreinél is közelebb érzik magukhoz a magyarságot. Ennek nem egyszer bizonyságát adták, az elmúlt évtizedben is. Trianon nemcsak a Tisza-mellék magyaljait taszította mélységes kisebbségi sorsba, de a kárpátaljai ruszinokat is odavetette - ünnepélyes nyilatkozatok ellenére - a mohó csehszlovák imperializmus prédájának. Az utóbbi 80 esztendőben nemcsak a magyarok próbálták meg lerázni a kisebbségi igát, de a ruszinok története is az autonómiáért vívott küzdelmek évtizedei voltak. Az egymillió ruszin és a kétszázezer magyar nem egymás ellen, hanem egymással összefogva szerette volna elérni az önrendelkezést Prága és Moszkva ellenében. Éppen ezért mostanság is egymás körében találtak barátot, szövetségest, a gyarmatosítóknak érkezett szovjet-oroszokkal vagy Kárpátokon túli ukrán helyfoglalókai szemen. Jellemző epizód erre nézve, hogy mikor a kilencvenes évek elején, válaszul Kijevnek a ruszin nemzeti önrendelkezés visszautasítására, a kárpátaljai Ruszin Szövetség egyféle illegális kormányt hozott létre Ungváron, Iván Tuijanica egyetemi professzor vezetésével, ebben a kormányban két helyet a magyarság képviselőinek tartottak fenn. ”A miénk az egyetlen olyan terület - mondotta Iván Tuijanica 1994-ben, vele folytatott televíziós beszélgetésem során -, ahol a ruszinok, magyarok, szlovákok, ukránok, cigányok, románok nem ütik-verik egymást. Hiszen Magyarország és Szlovákia között konfliktusok forrása a bősi erőmű, konfliktus van Magyarország és Románia között Erdély miatt, igaz, hogy ott többmillió magyar él. Területi félreértések vanak a lengyelek és a csehek, a csehek és a németek között. A mi „kormányunk” azt kívánja, hogy minden nép békében éljen egymással. Nem akarunk „idősebb testvére” lenni a kárpátaljai magyarságnak, egyáltalán senkinek. Isten ments, hogy valamelyik településen letépetnők a magyar vagy más nyelvű névtáblákat, feliratokat. Ki kell elégíteni az emberek lelki igényeit. A mi területi államiságunkat a soknyelvűség jegyében képzeljük el. A tiltás mindig a feszültségek forrása.” Önrendelkezési kísérletek Trianonban nemcsak a soknemzetiségű, történelmi Magyarországot osztották fel drámai kíméletlenséggel, de a békeszerző hatalmak meg szerették volna akadályozni, hogy az új államalakulatokban a kisebbségi népcsoportok hátrányos megkülönböztetésben részesüljenek. így például Csehszlovákia esetében kikötötték, hogy az országnak három autonóm területből kell állnia: a cseh, a szlovák és a ruszin tartományok szövetségéből. Romániát 1919. december 9-én kötelezték az úgynevezett kisebbségvédelmi egyezmény aláírására, ami mintegy előfeltétele volt Erdély megszerzésének. Ez a szerződés Nagy-Románia minden állampolgárának teljes egyenlőségét írta elő, és egyik-másik területen egyenesen autonómia jellegű jogokat adott volna. All. cikkely például kimondta: „Románia hozzájárni ahhoz, hogy az erdélyi székely és szász közületeknek a román állam ellenőrzése mellett vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot engedélyezzen.” Sem Prága nem valósította meg a három nemzet szövetségét, sem Bukarest nem vette tekintetbe a párizsi kisebbségvédelmi egyezményt. Igaz, hogy Romániának eleve nem állt szándékában a legelemibb önrendelkezési jogok biztosítása sem, Bratianu miniszterelnök - aki a békeértekezleten országát képviselte - inkább lemondott tisztségről, minthogy a szerződést aláírja, és arra végül Ferdinand király egyik tábornoka tette rá a kézjegyét. Eltűnődhetünk azon, hogy a győztes nyugati nagyhatalmak, amelyek a béketárgyalásokon oly kíméletlen szigorral kérték számon Magyarországon a nemzetiségi jogokat, 1918 után miként nem vették észre az átgondolt, békés etnikai tisztogatás jellegét öltő kisebbségi elnyomatást Csehszlovákiában, Romániában és Jugoszláviában? Vajon azért hunytak szemet efölött, mert az új állapotokért most már ők maguk is felelősek lettek? Húsz évvel később, 1939-ben, Csehszlovákia összeomlása után, a Kárpátaljára bevonuló honvédség nyomában a budapesti kormányzat a ruszin lakosság nemzeti érdekeit szem előtt tartva kívánta átalakítani a közigazgatást, a kulturális életet, az oktatást. Teleki Pál miniszterelnök levonta a történelmi tanulságokat és új magyar kisebbségpolitikát hirdetett meg. A ruszinok földjén meghonosítandó „kárpátaljai vajdaság”, amelyről a Teleki-kormány 1940. július 23-án törvénytervezetet terjesztett be a budapesti országgyűlésben, igen sok vonásában kimentette a területi autonómia fogalmát. Ruszin hivatalos nyelv a közigazgatásban, vallási önigazgatás, a ruszin helységnevek használata nemcsak a helyszínen, a falvakban, városokban, de mondjuk - a MÁV menetrendjében is. A Szolyva-Dolha-Huszt vonal tablóján ott a ruszin jelzés is: Szvályává- Dovhoje-Chuszt, és így továb. Roppant bonyolult és veszélyes nemzetközi helyzetben érvényesült a ruszin nyelv használata, hiszen az 1939 őszén a Keleti-Kárpátok addigi magyar-lengyel határvonalán megjelent a Szovjetunió, amely nyíltan hirdette a maga jogát az Oroszországhoz vagy Ukrajnához soha nem tartozott kárpátaljai területre. (Ezt az igényét Moszkva a háború után, a győztes jogán, érvényesítette is.) Botlik József történész, aki behatóan tanulmányozta és könyvekben írta meg Kárpátalja magyar történelmét, olyan okiratra is talált, amelyben 1944 őszén a magyar katonai parancsnokság azért rendelte el a ruszin nyelvű, cirill betűs helynévtáblák eltávolítását, hogy ne könnyítse meg a Kárpátokon átkelő szovjet katonák tájékozódását. Mondják, hogy ne hivatkozzunk erre a kárpátaljai helyzetre, mert bármennyire sikeresnek ígérkező kísérlet volt is a kárpát-medencei népek belső autonómiájának megteremtésére, ezt „Horthy-Magyarország” hozta létre, vagyis „fasiszta örökség”. Más országok fennen hirdetnék, hogy még Németország árnyékában is milyen jogokat igyekeztek biztosítani másnyelvű állampolgáraiknak. Vajon a demokratikus országoknak nem kellene „még messzibre menniük” az emberi, nemzeti jogok biztosításában, ha magasabb rendszereknek tartják magukat? Ami a magunk némaságát illeti, ezt igazán megszokhattam. Minél jobban gyaláznak minket, magyarokat, annál inkább ráteszünk még egy lapáttal, amit ismét visszahallunk a szomszédságokból, alaposan felerősítve. Tiszai járás Most a nemzet sokat próbált kicsiny közössége, a kárpátaljai magyarság ad példát az életrevalóságra. Említettem, hogy már a szovjet birodalom összeomlását követően Beregszász magyarsága egyöntetűen népszavazott a magyar helységnevek használatára, a közigazgatási autonómiára. Kijev a döntésüket nem hagyta jóvá. Próbálkoztak így, próbálkoztak úgy, hiába, az autonómiának már az elnevezése is gyanússá, veszedelmessé, ellenséges szóvá vált azok számára, akik 1918 után éppen a népek önrendelkezése nevében juthattak saját államhoz, saját hatalomhoz. A kárpáti magyarok nem adták fel a küzdelmet, alaposan tanulmányozták Ukrajna törvényeit, alkotmányát, az Európai Tanács ajánlásait, a magyarukrán egyezmények vonatkozó pontjait, továbbá az ukrán nyelvtörvényt, a kisebbségi és regionális nyelvek európai Chartáját. Immár rengeteg paragrafus igyekszik körülbástyázni az anyanyelvek jogát az élethez, a nemzeti kultúra szabad fejlődését, a legkisebb közösségek megmaradását - éppen a nagy „európai egyesülés” keretei között. Csak élni kell okosan, céltudatosan ezekkel az új szabályokkal! Ahogy mondani szokás: politikai akaratra van szükség. Igen, elsősorban a kisebbségi közösségekben, mert az ő sorsuk forog kockán. Nem érvényes többé az a kisebbségi beidegződés, hogy a „demokratikus többség” ajándékozhatja meg a kisebbségeket korszerű jogokkal. A diktatúrában ivódott ez belé a kisebbségi magyar tudatba, noha valójában akkor sem jelentett biztonságot. Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke - okos, nemzethű munkatársaival együtt - olyan tervezetet dolgozott ki a Tisza menti járás létrehozására, amely nem ütközik semmilyen érvényes törvénybe, annál inkább beleilleszkedik a hatályos jogszabályokba és egybevág a magyar közösség életérdekeivel. Tiszaháton nagyjából összefüggő tömbben él a magyarság, mondjuk: ugyanúgy, ahogy a Székelyföldön. A jelenlegi beregszászi járásban az összA tervezett Tisza melléki járás. A vastag vonal az új járás határa. (A Magyar Nemzet térképe.) 7. oldal lakosság 66,9 százaléka, az ungvári járásban 34,8, a nagyszőlősi járásban pedig 24,8 százalék magyar nemzetiségű. Ezek a járások egymás mellett helyezkednek el földrajzilag, továbbá az új járás szempontjából előny az is, hogy a járások délnyugati fekvésű települései színmagyarok, vagy döntően magyarlakta helységek. Tehát 94 település alkothatná az elképzelt Tisza melléki járást, közülük 81 magyar többségű. A járás lakossága 155 ezer főt tenne ki, ebből a létszámból 112 ezer, vagyis 72,3 százalék magyar. Az új járás területe 1500 négyzetkilométernyi lenne, és itt él a kárpátaljai összmagyarság 72,2 százaléka. Miért létfontosságú egy ilyen közigazgatási egység létrehozása? Tegyük fel, hogy a központi kormányzat és a mostani járások teljes mértékben támogatnák a magyarság anyanyelvű oktatását, művelődési életét, egyesületeit és így tovább. A mai megosztottság a pénzalapok felaprózását is jelenti, és így igazán nagy arányú létesítményt a kárpátaljai magyarság nem tud létrehozni. Márpedig ez a magyar közösség az utóbbi időben, a 78 magyar állami iskola mellett, fontos intézményeket alakított ki: az Illyés Gyula nevét viselő beregszászi magyar nemzeti színházat, ugyancsak Beregszászon Pedagógiai Főiskolát. Igaz, hogy mintegy 40 ezer magyar és egyebek között 14 magyar iskola kívül maradna az új járáson, de kétségtelen, hogy az erőteljes tiszai járás - akárcsak Erdélyben a Székelyföld - szellemi, sőt anyagi támogatást is tudna nyújtani a szórványoknak. Kommentárok szerint valaminő „magyar tankerület” alakulhatna ki, amely avatottan rendezhetné például a tantárgyi vetélkedőket, és ezekbe bevonhatná a kívül rekedt falvak szórványiskoláinak diákjait is. Politikai szempontból a népképviselet elvét valósítaná meg az új járás, mivel egyetlen szavazókörzetet alkotna, és így a magyar lakosság szavazatai azokat segítenék be a kijevi parlamentbe, akiket a választók valóban küldeni akarnak oda. Jelenleg Kovács Miklós az egyetlen magyar képviselő Kijevben. Miként Botlik József megjegyzi a Magyar Nemzetben, a választási törvény egyébként is előíija, hogy a szavazókörzetek kialakításánál figyelembe kell vermi a lakosság nemzetiségi megoszlását és a kompakt nemzeti kisebbségnek egy körzetbe kell kerülnie. Ukrajna számára nem hátrányos, hanem egyenesen előnyös lenne a tiszai járás létrehozása, magyar hivatalos nyelvvel, mivel így az Európai Unióba „igyekvő” ország összhangba kerülne a mai európai elvárásokkal, amelyek szerint ha egy közigazgatási egységben a nemzeti kisebbség aránya meghaladja a 20 százalékot, ennek a népcsoportnak nyelvi, nemzeti különjogokjámak. Azért sincs törvényes akadálya az új járásnak, mert a szovjet idők emúlta óta volt már példa Ukrajnában új járás létesítésére, illetve a járások területének megváltoztatására. Vigyázó szemmel Kárpátalja nagy, nemzetmentő kísérletére érdemes odafigyelni más kisebbségi közösségekből is. Két tanulság is kívánkozik belőle. Meg kell keresni a létező módozatokat, lehetőségeket a kisebbségi jogok teljes érvényesítésére. Nem végezheti el ezt az adott kisebbségi közösség helyett sem a többségi államhatalom, sem a magyar anyaország. Ezért nem is lehet áthárítani rájuk a felelősséget az elmaradó lépésekért. Orbán Viktor magyar miniszterelnök a tiszai járás kérdéséről szólva, világosan megmondta, hogy Budapest csak akkor segítheti elő a folyamatot - a diplomácia eszközeivel - , ha a kisebbségi közösség már megtette a kötelességét. Mikor kaptuk ajándékba a jövőt, különösen mi, magyarok?!
