Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)

2000-04-01 / 4. szám

8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2000. április Kisebbségi kaleidoszkóp Kolumbán Gábor megvesszőzése Új céltáblát talált magának a román sajtó: Kolumbán Gábort, a Hargita megyei önkormányzat elnökét. (Vagyis a legmagasabb rangú választott me­gyei közigazgatási vezetőt, mivel a „prefektust” nem választják, hanem a kormány nevezi ki és lényegében a kormány megbízottja, egyféle „hely­tartója”.) Heteken át háborgott nemcsak a szélsőséges román sajtó, de a „mérsékelt” újságok is, hiszen - úgy állították be a dolgot - itt most az egész román nemzetet érte támadás, az önkormányzat elnöke kitiltana min­den románt a megyéből. Csak bele kell fújni ebbe a sípba, és gátját sza­kítva árad mindama „sérelem”, ami az utóbbi tíz évbe, Ceausescu meg­döntése óta, a Székelyföldön élő, régebben vagy éppenséggel mostanában odatelepített románokat állítólag érte. Emlékezhetünk a kezdetekre, ama bizonyos HAR-KOV-jelentésre, vagy­is a Hargita és Kovászna megyékből „elűzött románok” ügyére, amit a bu­karesti parlamentben tárgyaltak, alaposan felszítva a román sovinizmus han­gulatát. Az volt a vád a székelyek ellen, hogy az 1989. decemberi népfel­kelés alkalmával távozásra kényszerítették a román tanárokat, pártaktivis­tákat, tisztviselőket, rendőröket. A Romániai Magyar Demokrata Szövet­ség bebizonyította, hogy nem kötöttek útilaput egyetlen közalkalmazott tal­pára sem, csupán azért, mert román nemzetiségű. A parlamenti jelentés Hargita megyéből 13, míg Kovászna megyéből 41 román pedagógus „elű­zését” jelezte. De azt már a magyar védekezés tette hozzá, hogy csupán 1984-től 420 román pedagógust neveztek ki Hargita megyébe,olyan tan­árokat, akik egy szót sem tudtak tanítványaik magyar anyanyelvén. A dik­tatúra utolsó időszakában nem volt szükség arra, hogy a tanárok tudjanak a helyi lakosság nyelvén, mivel az iskolákat szinte teljes egészében, fur­­fanggal, erőszakkal, román tannyelvűekké alakították át. Ami a két me­gyéből „elűzött” román belügyes tiszteket, altiszteket illeti, ezeket felsőbb paranccsal 1990-től más megyékbe helyezték át, hogy addigi szolgálati helyükön nyomuk veszhessen. Miért van szükség a Székelyföldön „üldözött” románok melodrámájá­nak ismételt felújítására? Éppen azért, hogy leplezzék: a betelepítések foly­tatódnak. Balkáni, de eredményes fogás. A sepsiszentgyörgyi Háromszék már a HAR-KOV-jelentés idején bebizonyította, hogy 1989 óta jóval több új román betelepülő érkezett a Székelyföldre, mint amennyi távozott. Noha már akkor is - a diktatúra öröksége képpen - összemérhetetlenül több ro­mán nemzetiségű töltött be vezető állást a közigazgatásban, az iparban, a kultúrában, nem is szólva a rendőrségről, csendőrségről, mint amennyi a helybeli román lakosság lélekszáma alapján megilletné őket. Már-már történelem, a közelmúlt keserű valósága, hogy Bukarest az iparfejlesztést is felhasználta a székely vidékek elrománosítására. Az itt létrehozott bedolgozó iparágak jószerént az erősen elrománosított Brassó­tól függtek, és nyilván a vezető réteget, a szakmunkások tömegét közpon­tilag irányították Csíkszeredába, Sepsiszentgyörgyre, szinte kizárólag ro­mán nemzetiségűeket. A gazdasági állapotok megakasztották ezt a folya­matot. A stafétát - láthatólag - a román ortodox egyház vette át. Az első jelek már riasztották az erdélyi magyarságot. Ortodox püspökséget hoztak létre Csíkszeredában, parókiákat létesítettek alig néhány hívő esetében is. Hargita megye öt kolostora közül négy az ortodoxoké, csupán egy a ma­gyar jellegű ferences rendház és templom Csíksomlyón. Igaz, hogy ez utóbbi nem egyetlen évtizedes múltra tekinthet vissza, hanem még 1441- ben alapította Hunyadi János, és évszázadok alatt a székelyek és a mold­vai csángók legfőbb búcsújáró helyévé lett. A népi háttér nélkül, hatalmi segédlettel terjeszkedő román ortodox egy­ház szereplése a Székelyföldön nem vallási, hanem politikai jellegű. A szé­kelyek jogos gyanakvással figyelik a románosításnak ezt az újra elkezdő­dött folyamatát. Jól emlékeznek, hogy a két háború között magyar iparo­sok, vasutasok, értelmiségiek tömegeit fenyegetésekkel és ígérgetésekkel „térítették át” az ortodox hite, ami egyben magyarságuk megtagadását je­lentette, lévén a görög keleti felekezet román államvallás. Alig volt olyan falu, ahol az 1940-es bécsi döntés ne talált volna tömegével ilyen kény­szer-románokat, iparosokat, akiket duplán adóznak meg, nyugdíjasok, akik­től megvonják a nyugdíjat, ha nem „térnek át” románnak. 1940-ben ezek mind egy szálig azonnal visszaálltak eredeti hitükhöz, lélekben soha meg nem tagadott magyarságukhoz. Még 1944 őszén is, az Észak-Erdélybe - az orosz sereg nyomában - visszatérő román igazgatás az ortodoxia terjesztésével szerette volna a tény­leges székelyföldi etnikai arányokat „ellensúlyozni”. A hírhedt földvári tá­borba férfiak ezreit hurcolták el, dobták oda a biztos halál martalékának, ha nem „tértek át” román hitre. Megőrződött a háromszéki Kökös község jegyzőjének 1945. augusztus 2-i keltezésű, 1220/1945. számú jelentése a járáshoz, amelyben tájékoztatást ad az 1944 őszén elhurcoltak sorsáról Földváron. Négy kökösi székely halt meg a táborban: Vass Mihály, Szabó János, Tok Sándor és Kádár János. Elhurcolásuk oka a jegyzői jelentés szerint: „Görög keleti vallásra való át nem térés”. Éppen, mert nem vallási, hanem politikai, nemzetiségpolitikai kérdés­ről van szó, az RMDSZ tízéves születésnapján, az ünnepi szónokok kö­zött Bukarestben Kántor Lajos egyetemi tanár, a Korunk főszerkesztője magyar nemzeti sérelemként tette szóvá az ortodoxia székelyföldi „nyo­mulását”. Az 1989-es fordulatot idéző 22 című román hetilap közölte a beszédet. Kommentár nélkül. Illetve, minden ilyen esetben fortélyos ravaszsággal érkezik meg a vá­lasz. Mint például Kolumbán Gábor megrágalmazásával. A tények elferdítésével. Mert mit is mondott valójában a hargitai ön­­kormányzat választott elnöke? „Oda kellene eljutnunk, hogy a Székely­földre letelepedni kívánó románok úgy érezzék, elváiják tőlük, hogy ma­gyarul is tudjanak.” Vagyis nem letelepedési tilalom ez, mint ami a dikta­túra idején valóban megakadályozta magyarok betelepülését a zárt váro­sokba, Kolozsvárra, Nagyváradra, hanem kulturális elvárás, „hogy az itt élő román ember előbb-utóbb sajátítsa el a magyar nyelvet is.” Ez nemcsak egészen más, mint amit a román sajtó - a tényeket elfer­dítve - állít, hanem egyenesen a bukaresti kormány elképzelésének vé­delme, szorgalmazása. Hiszen nem Csíkszeredában, hanem a bukaresti mi­nisztertanácson született rendelet arról, hogy ahol a kisebbségi lakosság lélekszáma meghaladja a 20 százalékot, ott ennek a közösségnek joga van szóban és írásban használni anyanyelvét, minden közigazgatási, bírósági fórum előtt. Márpedig a Székelyföldön letelepülő románok döntő többsé­gükben közigazgatási hivatalnokok, törvénybírók, pénzügyiek, rendőrök, vagyis hatósági emberek, akiknek törvényes kötelességük a magyar nyelv elsajátítása, amit Kolumbán Gábor szerényen csak óhajként emlegetett. Hi­szen Hargita és Kovászna megyék lakossága, az 1997-es kimutatások sze­rint 82,55 százalékban magyar nemzetiségű és 15,93 százalékban román. Ki sérti hát és ki védi a törvényt Csíkszeredán? ^__________________________________________________________B-Gy. J Asszimiláció és emberevés A román politikának ma sem kell a balkáni bölcsőbeli testvér A román államelméletet a történelem szeszélye alakította ki. Bojárok és kor­rupt, mind Moszkva, mind a török porta felé játszani tudó hivatalnokok és fran­komén értelmiségiek egyek voltak ab­ban, hogy megteremtsék a Grande Na­tion keleti tükörképét. Az egyetemes­ségre törekvő és erősen beolvasztó fran­cia liberalizmus és a dákoromán konti­nuitás hite végülis megszülte Nagy-Ro­­mánia álmát. Ugyanakkor meglepő, mi­lyen durvasággal asszimilált a román ha­talom a saját államkeretei között s mi­lyen cinizmussal mondott le fajtestvére­iről, ha ezek kívül rekedtek a határokon. Pedig a Balkán-félszigeten a 19. szá­zadban még jó félmillió ember beszélte a Dunától délre a román nyelv valami­lyen változatát és nemzetiségi mivoltu­kat 1905-ben a török kormány is elis­merte. Az arumun vagy macedoromán volt honos a Timok völgyében - ahol egyébként a szerb nacionalizmus nagy alakja, Nikola Pasics bontott zászlót a Karagyorgye dinasztia mellett ezt a vi­déket csak 1833-ban engedte át a porta a szerbeknek. A görög Szalonikitől északra a maglenoromán, Fiume környé­kén pedig az isztriai román dialektus dí­vott. A kucovlachoknak is nevezett aru­­munok igazi sátoros pásztorok voltak, akiket Cvijics professzor nagy földrajz­könyvében úgy írt le, mintha a kőkor­szakból maradtak volna itt. A magyar földrajztudós, Cholnoky Jenő Az ember drámája című munkájában azzal jellemzi őket, hogy a nyári tikkasztó balkáni for­róság elől felhúzódnak juhaikkal a Stara Planina karsztos vidékére, hogy aztán a tél közeledtével elinduljanak az Égéi ten­ger meleget adó partjai felé. A görög kró­nikások, akik gyakran megemlékeznek a 4-5. századi Dáciáról és népeiről, soha­sem említik, hogy ott latin nyelvű nép is lakott volna, ellenben számos adatot kö­zölnek a Moesiában, Thesszáliában, Epi­­rusban és Albániában felbukkanó vla­­chokról, oláhokról. Még a 19. században sem volt önálló egyházi szervezetük. A Balkánt beutazó tudós Benjámin rabbi 1633-ban az Elze­­vireknél kinyomtatott könyvében azt írta róluk:, A zergékéhez hasonló gyorsaság­gal csapnak le a hegyekből a görög vi­dékekre, hogy ragadmányt és zsákmányt kaparintsanak. Háborúval senki sem nyugtalaníthatja: király nincs, aki meg­fékezhetné őket. A kereszténység intéz­ményeit nem tartják meg s övéiknek zsidó nevet adnak...” Pedig egyszer-egy­­szer felvergődtek már a történelembe lé­pés küszöbéig, hiszen egyes kutatók sze­rint a második bolgár cárság 1185. évi megalapítói, az Ászén fivérek az albán és görög vidékekkel határos, hegyi Olá­hországból származtak s loan Ferenc nem véletlenül nevezi az Aszenek cársá­gát bulgár-román császárságnak. Csakhogy ez a kép nem nagyon il­lik bele a dákoromán kontinuitás elmé­letébe. Ez esetben ugyanis el kéne fo­gadni, hogy a Balkánon vándorló vlach törzsek meglehetősen későn - mint a magyar oklevelek is tanúsítják -, a 13. században érkeztek Erdély földjére s az Aszenek kísérlete után másodízben a kán származású Bazarába (Basarab) Mihály vajda révén léptek be ismét a történelembe: ő szervezte önálló ál­lammá Havaselvét. A 18. és a 19. században a román tör­ténetírók és politikusok rögeszméje még­is a románság Erdélyből való kirajzása lett. Ha egy-egy bátor, ősi vlach népda­lokat gyűjtő lélek néha elmerészkedett a balkáni arumun szállásokra, gyűjtéseik merő néprajzi érdekességek maradtak. Amikor Moldva és Havasalföld Cuza fe­jedelem alatt perszonálunióba került, Pa­­piu Ilarian, Cuza erdélyi származású mi­nisztere kormányzati programként fogal­mazta meg azt az axiómát, hogy helyre kell állítani az ősi dák földek egységét a Fekete-tengertől a Tiszáig. ,JSrdély Dá­cia közepén emelkedik, mint valami erő­dítmény” - írta memorandumában. Ugyanezt Antonescu tábornok diktatú­rája idején, amikor a Krím félszigetre is kiterjesztették a román katonai igazga­tást, a bukaresti akadémia tudorai akképp „pontosították”, hogy „a dákorománok utódai lakják a Tisza és a Volga közét”. (S miközben Antonescu azon ügyködött, hogy a Krímet is csatolják Nagy-Romá­­niához, onnan és Ogyesszából már va­gonszámra szállították Bukarestbe a gé­peket és az értékeket.) Seton Watson is - akinek óriási sze­repe volt az Osztrák-Magyar Monarchia felosztásának megideologizálásában - észre vette, hogy a román nép nyomo­rúságának története „még a románok szá­mára sem érdekes. „A Kelet tunyaságát s rózsalekvárját a Nyugat mohóságával és pezsgőjével ügyesen keverő elit min­dig hajlamos volt területért etnikumot cserélni, ahogy ez 1878-ban is történt a berlini kongresszuson. Akkor Dobrudzsa két, főképp bolgároktól lakott északi tar­tománya fejében átengedték a cárnak a krimi háborút követően a moldvai feje­delemséghez csatolt besszarábiai me­gyéket. Besszarábia, a mai moldáv köz­társaság tulajdonképpen ekkor veszett el. S amikor rövid intermezzo (1920-40 és 41N4) után szovjet tagköztársaság lett belőle, a román pártvezérek egyáltalán nem szomorkodtak, hogy a határok a Dnyeszter helyett ismét a .kettészakított román nép könnyeitől sóssá vált” Prut partjára kerültek. Az ottani románokat moldovánoknak keresztelték át, s Petru Grozának s Ghe­­orghiu Dej-nek is meglehetősen nyersen megmondták a Kremlben, hogy ennek fejében térhetett vissza Romániához Észak-Erdély. Brezsnyev hatalomra ke­rülése után pedig úgy adott szabad ke­zet Ceausescunak az erdélyi magyarság beolvasztására, hogy Románia nem fir­tatja, milyen eszközökkel folytatódik a moldvai elszlávosítás. Az üzlet az üzlet. És abban a pillanatban, amikor vége volt a Szovjetuniónak, s román önkéntesek mentek a Dnyeszter mentére, hogy elő­segítsék a két román ország egyesítését, Lebegy tábornok 14. hadseregével ke­rültek szembe. A macedóniai és a Timok-völgyi mintegy háromszázezres román közös­ség is politikai üzlet tárgya lett. Bár az 1913-as bukaresti békében Románia vé­delmet kötött ki a román kisebbségek számára, ezt teológiai s diplomáciai szőr­­szálhasogatásokra hivatkozva, nem tar­tották be. S amikor 1918 után szerb kézre került a Bánát nyugati fele, Temesvár bir­tokáért majdnem háború tört ki. Csak a francia diplomáciának volt köszönhető, hogy mind a román mind a délszláv fél belátta, hogy egy ilyen viszály csak a megrabolt Magyarország malmára haj­taná a vizet. A megbékélés ellenére Ghiulea, a ko­lozsvári egyetem jogtanára helyszíni ta­pasztalatai alapján arról számolt be, hogy „A szerbek szilárd, öntudatos politikát követnek a román falvak elszerbesíté­­sére... Legnagyobb szerep a szerbesítő politikában a hadiönkénteseknek és rok­kantaknak jut. Ok kapják meg a román paraszt földjét, az ő érdekükben történ­nek a rekvirálások. A román ma nem ura házának, nem ura tulajdonának, barmá­nak, sőt saját személyének sem. Ha egy román ember meghal, házát nem örökö­sei kapják, hanem kitelepítik őket s a há­zat szerb önkéntesek vagy boszniai tele­pesek kapják... Templomaikat elvették és a szerb egyháznak adták. Papjaikat üldö­zik, kiutasítással fenyegetik. A baj az, hogy parasztjaink többsége tud szerbül és egyforma vallásúak a szerbekkel, gö­rögkeletiek.” 1923-ban már nemzeti pár­tot alakítottak a románok s bár egy kép­viselőjük bejutott a szerb parlamentbe, helyzetükön ez sem igen változtatott. Az 1932-es jugoszláv-román kisebbségvé­delmi megállapodás előírásai - amelyek főképp az iskolaügyet rendezték -, job­bára csak papíron szerepeltek. AII. világháború után a szerbek - ki­használva a Titó marsall és a moszkvai vezetés közt támadt mély ellentétet - folytatták a román falvak elszerbesítését. Iskoláikat bezárták, a román papok he­lyébe szerbeket hoztak s megtiltották, hogy nyilvános helyen románul beszél­jenek. (Az ötvenes évek végétől Buka­rest hasonló durvasággal nyúlt a mold­vai csángókhoz.) Rettenetes, mondhatni balkáni cinizmussal vette mindezt tudo­másul Bukarest: mintegy ötvenezer, fő­képp bánáti szerbet vitt munkatáborokba vagy záratott el nevetséges indokokkal. Csoda, hogy Temesvár vagy Arad szerb fiatalságát egyszerre csak elfogta a „ro­mánul való tanulás őrülete”? Jó, hogyha tudunk minderről, annál is inkább, mert a mindenkori román eli­tet igazán sohasem zavarta saját román kisebbségeinek feladása, s minden má­sutt elszenvedett, úgymond „etnikai ve­reség” csak erősítette benne az elhatáro­zást, hogy az erdélyi magyar szórványo­kat s aztán az egy tömbben élő székely­­földi magyarságot is felszámolja. Cioran­­nak, legnagyobb filozófusuknak a ma­gyarok elleni kirohanásait 1990 nyarán a Nu (Nem) című kolozsvári ellenzéki lap kinyomtatta. .Nyilván nevetséges és bosszantó, hogy a magyarok évszázado­kon át a birodalmi eszmét propagálták. A középeurópai uralmi követelőzéseikre nem létezik más magyarázat, mint az el­nyomott népek tehetetlensége. Senki sem szabadít meg a szégyentől, hogy ezer évig behódoltunk a magyaroknak (...) De mi marad akkor a magyarokból? A magyar nők? Persze, de elsősorban a zenéjük. Az utolsó ítéletkor a magyarok­nak csak egy cigányzenekart kell külde­niük, és minden magyarázkodás nélkül beeresztik őket a paradicsomba.” A Románia Magyar Szó szerkesztője ekkor levelet írt Ciorannak Párizsba, hogy egyetértett-e az 1934-ben írott Ro­mánia színeváltozása című ifjúkori s a vasgárdista ideákhoz húzó műve újab ki­adásával? Belegyeztem - szólt a válasz - „két fejezet és főleg a magyarokra vo­natkozó rész kivételével... Minthogy a Balkánon nem létezik szerzői jog, min­denki azt közöl, amit akar.” Az minden­esetre elgondolkodtató, hogy Cioran ma éppoly szigorú mértéktartással kezeli volt hazáját, mint azok a művelt afrika­iak, akik nem győzik elhatárolni magu­kat emberevésre talán még ma is hajla­mos egykori honfitársaiktól... Tamáska Péter Torockói leánykérés

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom