Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)

2000-03-01 / 3. szám

10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2000. március Eligazító A fiatal, kezdő kolozsvári rendező tíz évig álmodozott titkon arról, hogy egy­szer majd színpadra állítja Madách ka­­tedrális költeményét, Az ember tragédi­áját. Később, 1974-ben a nagyváradi színészet 175. évfordulóján a színház fő­rendezőjeként megvalósította régi ál­mát. Ez vált művészi pályája delelőjévé, élete legmegrázóbb pillanatává. Tréfás­­komolyán vallotta évtizedek múltán is: - Én azért jöttem talán a világra, hogy a Tragédiát Madách Imre és a magunk képére és méltóságára felmutassam Er­dély megrendült magyarságának... A rendező negyedszázad távlatából megkísérli a lehetetlent: szavakba rög­zíteni a szavakba nem rögzíthető álmo­kat, amelyekből megszületett előadása és az elillanó varázs. Leveleket ír Glasgow-ból Frank­furtba fotóművész barátjának, akit ugyanaz a haragos villámokkal sújtó forgószél kapott fel és repített messze a szülőföldtől, mint őt. Akivel a nagyvá­radi Tragédia óta együtt járta végig „a babiloni fogságra vetett magyar szel­lem ” stációit. Leveleket ír Skóciából Go­ethe szülővárosába barátjának, aki nemcsak élő, hiteles tanúja a váradi Tragédiának, de sajátos fotóművészeti kompozícióiban az előadás lelkének őr­zője, újraálmodója. A rendező skóciai leveleiben Ma­­dách-álomvilágát szeretné bejárni újra mindazokkal - élőkkel és holtakkal -, akik hűséges társai voltak valaha álom­utazásaiban egy emberhez hűtlen világ­ban. Weiss Istvánnak, Frankfurt Drága Barátom! Ezen a napon mindig fáj a szívem és restellem, hogy nem vagyok otthon, Vá­radon. Bizonyosan így érzel te is. Ma jó lenne kisétálni estefelé a Rulikovszki-te­­metőbe és gyertyát gyújtani anyáink sír­ján. A sors - különös! - úgy összevarrt bennünket, hogy legdrágább halottaink is egymáshoz közel alusszák örök álmu­kat. Sírjaikon a gyertyalángok át-átinte­­getnek egmásnak a szélben... Ezen a na­pon otthon lenni volna jó! Gyertyát gyúj­tani Bölöni Sándor, Farkas Pista és Szi­lágyi Sanyi sírján és emlékezni... Emlé­kezni a híres színészekre, akik nélkül a mi időnkben elképzelhetetlen volt a szín­ház Váradon: Gróf László, Solti Mik­lós, Gábor Jóska, Halasi Gyula, Bencze Feri, Szabó Lajos, Kakasi Ágnes, La­­votta Károly, hajdani ragyogásotokat a színpadon ma csak halvány gyertyafény jelzi! A temetőkapun belépve, az első gyertyát Rulikovszki Kázmémak, a hős lengyel forradalmárnak gyújtanánk, aki 28 évesen áldozta fel életét egy eleve bu­kásra ítélt ügyért: a magyarok szabad­ságáért. Díszes márvány sírköve körül ezer és ezer renitens, lázongó magyar gyertyaszál lobogtatja mindig halála hi­ábavalóságát: a kisebbségi sors örök pa­naszát. Szomorú és mégis felemelő ilyenkor a temető. Titokzatos fényeivel, néma árnyalakjaival olyan, mint egy óriási misztériumjáték. Gyermekkoromban - Székelyhídon - valóban játéknak fogtuk fel. A tavalyi koszorúk gyantás féhérvi­­rágaiból fákylákat csináltunk, meggyúj­tottuk, és a síri lángok között lobogó fák­lyáinkkal úgy rohangáltunk a sötétben, kacagva és borzongva, mint égő sörényű paripák. És amikor kínkeservesen ágy­­badugtak bennünket, álmainkban is égő fáklyákkal repdestünk a csillagok kö­zött... Ez a babonás, borzongató, titkokat sugalló és égbe repítő gyermeki élmé­nyem ébredt fel bennem később rende­zői munkámban. Szerettem a színpadon az égő gyertyák méltóságát. Milyen megrendítően lobogtak a Sánta angya­lok utcája (Bálint Tibor) záróképében, vagy az Anyám könnyű álmot ígér (Sütő András - a szerk.) halottak napi jelene­tében a gyertyalángok! Tudom, nem va­gyok egyedül ebben a szerelemben. Jan­­csó Miklós filmjeiben és Novák Ferenc tánckompozícióiban is előkelő helyet foglaltak el az égő gyertyanyalábok. Minden rendező élhet ezzel az ősi teát­­rális hatással. Élhet és visszaélhet. A kér­dés mindig az: költői jelkép teremtésére vagy csak látványra, tűzijátékra szolgál­­e a láng? A gyeryaláng: élet, élet-láng, szent-láng. A magaemésztő alkotó em­berre azt mondjuk: mindkét végén égeti a gyertyát. Azaz: korán lobban el élete gyertyája. Az ember tragédiájában a londoni színben Madách víziójában felrémlik a világvég képe, az Apokalipszis. „Besö­tétül. Az egész vásár csoportozattá ala­kul... a szín közepén tátongó sír... egy­más után mind beléje ugornak...” A költő „Mondottam: ember, küzdj és bízva bízzál!” A Madách-eszmeiség Skóciában látomásából lehet szimbolikus haláltán­cot koreografálni, lehet önként vállalt tö­meg-halált, erőszakos kivégzést, földren­gést, atomrobbanást rendezni. Ahány rendező, annyi megoldás. Én a legegy­szerűbbet választottam: a halálbainduló halandók szertartásosan, feketében, ke­zükben egy-egy szál égő gyertyával fel­sorakoztak a színpadon a képzeletbeli tá­tongó űr körül. Minden sírvers után megkondult a lélekharang és kialudt egy-egy életláng. Csak az örök költői ideál, Éva kezében maradt égve a szent­láng. Egy élesen ellenpontozott mozdu­latban a csoport a földre hullt, Éva pe­dig felemelkedett, fáklyaként tartva ma­gasba a lángot. Ebben a dinamikus mozdulatban vi­lágosan fejeződött ki Madách költői gondolata a halandó emberiségről és a halhatatlan eszmevilágról: a végesről és a végtelenről. Ma is látom Csíky Ibolya diadalmas Éva-mosolyát és hallom szavát: „Mit állsz tátongó mélység lábaimnál! Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt: A por hull csak belé, e föld szülötte, Én glóriával átallépem azt...” Milyen világos instrukció! Kár, hogy a rendezők Madách rendezői látására nem figyelnek kellőképpen. Marosvásárhelyen - emlékszel? - együtt néztük meg Az ember tragédiá­ját Harag György rendezésében. Az ak­kortájt nyílt, modern, új színház közön­ségét hatalmas tömegjelenetek kápráz­tatták el. A legnagyobb döbbenetünkre azonban a rendező a londoni szín végén Évát is beletaszította a tántongó mély­ségbe. Miért, miért, miért? - azóta is kér­dezem. A rendezőnek joga és kötelessége ha­mis hagyományokat, előítéleteket ta­gadni. Vitába szállhat a koszorús dráma­íróval is, de csak érette, sohasem ellene. A drámaíró személyiségét, életfilozófi­áját, hitét, sajátos gondolkodását, ízlését visszájára fordítani, meghamisítani sen­kinek sincs joga. Az ember tragédiája a fanatikus esz­mény-keresés, a hinni-akarás, a világ­jobbító tettvágy, az értelmes küzdelem tragédiája, nem az emberiség balgaságá­nak, botladozásának, ostoba csalódása­inak komédiája. Az élet értelmét minden kínokon át kereső, a minden szépért lel­kesülő ember küzdelmének véresen ko­moly drámája. Semmiképpen sem a mindentudó, cinikus Lucifer felelőtlen komédiázása, hiszen tétje van az ő küz­delmének is. Ady Endre naplójában ol­vastam egyszer: „Az olyan ember, mint én, mindig hisz, remél, mindig csalódik, de erőnek-erejével, újra és újra hinni akar.” Ecce homo! Nem ugyanebből az anyagból gyúr­ta-e Madách Ádámot? Bármennyit csa­lódik eszményképeiben, Ádám erőnek­­erejével hinni akar. Ereje már-már véges, a hite végtelen. Megingathatatlan hite a hitben. Töretlen hite az emberiség nemes eszményeiben, mert tudja, érzi, hogy azok élni fognak örökkön-örökké: „..........................Az eszmék erősbek A rossz anyagnál. Ezt ledöntheti Erőszak, az örökké élni fog...” Hisz a művészetben, a költészetben, amelynek eszménye, lelke van: „Eszményesítés ad művünkbe lel­ket...” Hisz a természet bölcs rendjében és az apostolok hitében. Hisz a tiszta szerelemben, mert az az ő tudatalatti világában: „Az édenkertnek egy késő sugára..." És hiszi, érzi, hogy ez a sugár kez­dettől fogva való, isteni eredetű égi fény. Ádámnak ezt a hitét nem nyelheti el a sár, nem temetheti be a föld pora. A mű szigorú szerkezete, vaslogikája sem en­gedi meg, hogy a színház egyenlőségi je­let tegyen a halandó test és a halhatat­lan lélek közé. Ádám álmában Éva örökkön élő esz­ménykép. A megálmodott történelmi színek görgetegében Ádám küzdelme kétszer is tragikus véget ér: Miltiádész és Danton halálnak halálával lakói nagy­lelkűségéért, hűségért, hazaszeretetéért. Éva minden színben megjelenik - az én képzeletemben még az Űr jelenetben is-, de soha sem hal meg. A francia for­radalom viharában az arisztokrata Éva halála valójában csak álomszerű alakvál­tás, lélekcsere: Éva égi színe átfordul földi fonákjába. A forradalom zavaros, véres forgatagában a „mézből és méreg­ből” gyúrt eszménykép széthasad, és a piedesztálra emelt nőből megmarad a sa­lak... Ebben a személyiség-változásban alighanem Madách Imre Fráter Erzsébet iránt érzett kiábrándultsága fejeződik ki. Kézenfekfő az analógia. Ez a csalódás határozta meg a londoni kép üresfejű Évájának, az álszent polgárlánynak inga­tag karakterét is. A londoni szín után már csak egyszer parázslik fel Ádám lelké­ben az édenkert-sugár, amikor a falansz­ter elembertelenedett, rideg világában ta­lálkozik Évával, az anyaság apotheozi­­sával. Milyen bonyolult alkotói, mély­­lélektani sugallatra bukkant fel Madách tudatalatti énjében az anyaság témája, hogy a teremtett világ utolsó adúját ész­revétlenül beexponálja! Ádám végső őrült kísérletét, hogy önmagát elpusz­títva, megmentse a földet az emberi té­vedések és csalódások rémálmaitól, Évát hiúsítja meg az újjászületés misztériu­mával. Ádám ráeszmél, hogy hiábavaló lenne a halála, mert Éva méhében már készül megdobbani az új Ádám szíve. Madách megteremtette a drámairodalom legtermészetesebb és legtermészetfölöt­­tibb sorsfordulatát. Az Ég egy villanásra rendet teremtett Ádám megháborodott lelkében. Az Úr legyőzte Ádámban a ké­telyt, a kishitűséget, a reménytelenséget, a hitetlenséget, a halált: Lucifer gondo­san felépített hatalmát. Drága Barátom, elhoztam Skóciába a Te gyönyörű szürrealista fotóidat, amelyeken felvil-Alcsútdoboz községben, a Millenniumi Parkban, egy dombtetőn, ősök síijainak szomszédságában, november vége óta egy mellszobor emelkedik ki a tájból. Délceg fejtartású férfi, messze néző te­kintet, örök lázadás és örök józanság vo­násai. így néz vissza szülötte földjére és a mi időnkre ez a férfi, aki innen indult az országba és a nagyvilágba, az iroda­lomba és a közéletbe, hogy 67 évesen be­leroskadjon az amerikai földbe, de alig­hanem ott sem találva meg végső nyu­­govását. Kovács Imrét ez a táj adta a nemzet­nek. És ő a nemzetének ajándékozta egész életét. A szoboravatás ünnepségén, emlékét felidézte Varga László ország­­gyűlési képviselő is, aki társa volt már az 1945-ös magyar országgyűlésben, majd a nyugati számkivetettségben. Igaz, más-más pártot képviseltek: Varga Lász­ló akkor Nagy Ferenc Kisgazdapártjának a mandátumával érkezett az Országgyű­lés palotájába, Kovács Imre a Nemzeti parasztpárt egyik alapítójaként és éppen főtitkáraként. Koalíciós partnerek, de sok minden­ben vitatársak. Mind a kettőt elűzte hazájából Rákosi Mátyás moszkvai diktatúrája. Egyik emigrációs találkozójukon Varga László megkérdezte: „Imre, téged miért tartanak odahaza jobboldalinak, mikor baloldali maradtál?” Kovács Imre pedig azt felelte, hogy ezek az újságírói címkézések nem takar­nak egyebet a zsumalizmus felületessé­génél, mivel szerint e valójában nincs baloldal és nincs jobboldal, csak a nem­zet ügye létezik, ez pedig ott áll minden­féle oldal, színárnyalat fölött! Talán egy másik - mondjuk az előző - évszázadban ő is elsőbbre helyezte volna a pártpolitikai nézőpontot, hiszen többségi helyzetben nem annyira vesz­élyes a pártoskodás, de egy kisebbségbe taszított nemzet számára - és Trianon nemcsak a leszakított részekbe, de min­den magyar életébe kisebbségi létet ho­zott - ez egyenesen életveszélyes. Az induló író, aki üzenetét a korszak­hoz illő műfajban, a szociográfiában fe­jezte ki, József főherceg alcsúti birtoká­lannak az én váradi Tragédia-előadásom visszfényei. Bizonyosan Bums hazájá­ban is lesz rá igény és alkalom, hogy a Madách Álmát kiállítsuk. Előttem van az egyik képed, amelyiken úgy álmodtad újra Évát, ahogy én negyedszázaddal ez­előtt. Templomi orgonasípok rengetegé­ben, a napszentület vöröses fénysugara­iban és a hajnalok aranyszín ködében le­beg a térben Éva gótikus alakja. Kezé­ben égő gyertyaszál, amelyet fáklya­fényként emel az égbe. Arcán üdvözölt angyali mosoly. Egy kéz mutat feléje: a Teremtő Keze. Ádám az apostolok tiszta tekintetével, meggyötört arccal néz fel a csodára, a dicsőülten felemelkedő esz­ményképre, aki újra meg újra megismétli a világban az ember-teremtés hatodik napját. Akik tudnak még hinni abban, hogy a szerelem az élet aranymetszéspontja, azok szerelmi vallomásnak fogják látni fotokompozícióidat. Bekapcsolom a rádiót. A BBC Clas­sic FM-en Bach orgonamuzsikát közve­títenek éppen: a legstílusosabb aláfestő zenét a te képedhez. Behunyom a sze­mem. Megmozdul a kép, megremegnek az ezüst orgonasípok, Csíky Ibolya ki­lép a vörös fénysugarakból és megszó­lal édes-bús hangján: „E földre csak mosolyom hoz gyö­nyört, /Ha napsugár gyanánt száll egy­­egy arcra...” És Éva mosolyától mintha Miske László szomorú Ádám-arca is felde­rülne. „Zene, poézis, matézis - nagy rokon­ság” - ezt írta egyszer naplójában Ma­dách Imre. Bizonyára arra gondolt, hogy a színházi előadásnak muzikálisnak, köl­tőinek és matematikai pontossággal megszerkesztettnek kell lennie. Én min­denféleképpen az ő drámaírói ars poe­nak árnyékában, kulcsár apja otthonában a magyar megmaradás sorsdöntő kérdé­seivel találkozott, és ezekre akart felele­tet adni egész életében és egész életével. Ezért érvelt a feudális múlt felszámolása, a parasztok földhöz juttatása mellett. Ezért ment el az Ormánságba, falukuta­tásra, és 23 éves korában, Gunda Bélá­val, Kerényi Györggyel, Koczogh Ákos­sal közös könyvének ezért adta El­süllyedt falu a Dunántúlon lázító, felrázó címet. Nem állt meg az országjárásban az Ormánságban, Kemse községnél, vándo­rolt tovább Mohácsra, Szeged környé­kére, Békés megyébe. És megírta legne­vezetesebb könyvét, a Néma forradalmat, egy alászorított magyar életérzés drámá­ját: „A huszadik század civilizációjának bilincseibe vert parasztság nem tud meg­mozdulni, és ezért más utakon keresi a feszültség levezetését. Ez a birtokos pa­rasztságnál az egykézésben, a nincstelen parasztságnál pedig a háború előtt a ki­vándorlásban, a háború után a szektázá­­ban nyilvánul meg. Egy elsüllyedt nép mélyen a történelmi idők színe alatt csi­nálja a maga forradalmát, de ez a forra­dalom - néma forradalom.” Vásárra vitte bőrét a második világ­háborúban, mint antifasiszta ellenálló. tica-jának érzem és a költői színház je­ligéjének. A huszadik században a mo­dem dráma és a modem színház min­den izmust végigjárt és megtagadott, mint a világtörténelemben helyét kereső Ádám. És bizonyosan soha nem lohad le Ádám és a színház kedve, hogy ajárt utat a járatlanért feladja. És még sok-sok új csodára talál, amelyet rendre-rendre meg fog tagadni. De Szophoklész, Sha­kespeare, Madách tragédiáit a költői színház felszentelt papjai megkülönböz­tetett tisztelettel fogják szolgálni a világ végezetéig. És bár a színpad deszkáját világszerte nagy ambícióval rágják a pat­kányok, a színházművészet elpusztítha­tatlan és Éva mosolya örök. Kedves Barátom, levelem végére ér­tem. Messziről indultam, a váradi teme­tőből és elérkeztem Éva halhatatlan mo­solyáig: a haláltól a feltámadásig. Messziről? Vajon a halál és az élet mér­hető, kiszámítható távolságban vannak egymástól? A panteista Madách a termé­szet örök körforgásában az élet és a ha­lál fogalmát egynek látja: „Bölcső s koporsó ugyanaz, Ma végzi, amit holnap kezd el...” És Kahlil Gibran, a modem próféta sem választja külön: „... egy az élet és a halál, éppúgy, miként egy a folyó és a tenger.” P.S.: Hallom, hogy a frankfurti magyar könyvvásáron ismét diadalmaskodott és virított - Adyval szólva - „a magyar Bá­belnek ostoba kora”. Én Skóciából, a he­gyek, völgyek, tavak, tengerek mesés vi­lágából mégis örülök és gratulálok ne­ked, hogy a jeles magyar képzőművé­szek között, Kondor Béla társaságában, te is ott voltál két Madách-kompozíci­­óddal. Mit számít az, Pistám, hogy a vá­radi színház helyett a marosvásárhelyi színházat jelölték meg képeid ihlető for­rásának? Persze, bosszantó szunyogcsí­­pés. De szisszenjenek fel ők, a felüle­tes kiállítás-rendezők. Kétszer botlottak meg egy kőben. Először: amikor téve­sen jelölték meg a forrást. Másodszor: amikor földrajzi forrást jelöltek meg ott, ahol a művész alkotó képzelete az egye­düli forrás. Lelkűk rajta! Baráti üdvözlettel Szabó József - Ódzsa Glasgow, 2000. január 21-én, Ma­dách Imre születésnapján. Történelmi elégtételként értelmezte a föl­dosztást. Demokráciát kívánt a magyar közéletben, mivel lelke mélyén is ez a kí­vánság élt, és eszével is ebben vélte a ma­gyar nemzet méltó életvitelét. Sok poli­tikus társánál előbb, mélyebben ismerte fel a Rákosi-rendszer nemzetellenes, szovjet vazallus lényegét. Otthagyta pártját, amelynek - hadd ismételjem meg: egyik legfőbb alapítója volt -, átlépett Balogh páter pártjába, de ott sem találhatta meg a helyét. Úgy ment el az országból, hogy nem fenyegette - akkor még nem fenyegette - közvetlen életveszély. Csak éppen az elveit, az ér­zelmeit, a forradalmi indulatait és az építő józanságát kellett volna feladnia. Nem adta fel eszményeit az emigrá­cióban sem. A Szabad Európa Rádiótól ezért kellett megválnia, néhány eszten­dővel Nyugatra érkezése után. Majd há­rom évvel később visszahívták, mert okos, higgadt nézetei bizonyultak célra­vezetőbb taktikának. Addig pedig? El­ment egy farmra kertésznek, az alcsúti parasztgyerek soha nem félt semmilyen munkától. Amit akkor vallott - s nem érkezhe­tett haza lélekmentő üzenetként -, arra a szobor-alak emlékeztet ezután. A szellem szuverenitásáért: Üzenet Európába cím­mel írta le a müncheni Látóhatárban, 1952-ben, szembeszegülve a kritikátlan amerikanizmussal, Nyugat-majmolással; ma úgy mondjuk: a teljes globalizáció­val: , A standardizálódó és a szinkronizá­lódó nagy közösségben csak annyit érünk, amennyit a sajátunkból, a hagyo­mányainkból és a kultúránkból abba be­leviszünk. Hozományunk a magyar lé­lek kell hogy legyen, és életünket és sza­badságunkat a szellem szuverenitása biz­tosítsa.” Vállal-e minket, korunkat a majdnem húsz éve halott nagy lélek, a nemzet lel­kiismerete? Andrássy Kurta János szob­rának kő-tekintetéből ezt kell megérez­­nünk és megértenünk, ha Kovács Imre méltó utókora kívánunk lenni! Áll a szobor és lelkünket égeti a kér­dés. Beke György Kovács Imre szobra Alcsúton

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom